Egyik 19

.

Kelet felé

(film)

(forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/mm39hol

.

2007 12 24.

Adjátok vissza a hegyeimet!

- film -

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/onbrjgd

 .

Kulcsszavak:    1956    Ausztria    Csehszlovákia    Danube    Egyesült Államok    Erdély    Europe    Európa    Hungary    Kárpát-medence    kommunista    kommunizmus    Kossuth-díj    Magyar Tudományos Akadémia    Magyarország    második világháború    Németország    Nobel-díj    Olaszország    Románia    Skócia    Szovjetunió    Transylvania    Transvaal    Ukrajna   

.

997.

Magyar könyvtermelés Romániában (1919-1940)

I. kötet:

Könyvek és egyéb nyomtatványok

összeállította Monoki

- Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 1997 -

 (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár):

http://tinyurl.com/kmbrn25

.

14 6 26.

Oroszország
2014. június     Busujeva, Szuvorov: A Szovjetunióban képezték ki a későbbi német hadsereg színe-javát -  Modelt, Guderiant, Brauchitschot, Hornt, Kruset, Feiget, Keitelt, Mansteint, Kretschmert és még sokakat. Néhány év múlva a Wehrmacht csapatai az ő parancsnokságuk alatt előbb Európa, majd ezt követően a Szovjetunió rémévé válnak. Dicsőíteni a győzelmet – kellemes; a háborúról az igazságot elmondani viszont keserű dolog... 1940-ben a Szovjetunióból teljes lendülettel mentek a repülőgép- és autóbenzinnel, vassal, króm-és mangánérccel, vegyi termékekkel, platinával, gyapottal, bőrrel, olajjal, liszttel, gabonafélékkel és hasonlókkal teli szerelvények Németországba, amelyek nélkül Hitler nem tudta fegyveres erejét fejleszteni és megvívni a második világháborút. 1940 áprilisában a moszkvai Vezérkar épületében a szovjet és német parancsnokok együtt nézik majd a hitleri légierő hadműveleteiről szóló, Lengyelország megsemmisítését bemutató hangosfilmet, amelyet Aschenbrenner, német katonai attasé hoz el szovjet kollégáinak... 1941. június 22-én a háború ismét megjósolhatatlan, kiszámíthatatlan módon alakult. Máig nem voltak képesek feldolgozni 1941 nyara tragédiájának teljes mélységét, amikor ötmilliós hadseregük gyakorlatilag megszűnt létezni. A gonoszság, amelyet a Szovjetunió vezetői másoknak szántak, a végzet felfoghatatlan szeszélyeként hirtelen saját országuk ellen fordult. És népeinek rengeteg vérrel kellett ismét fizetnie a diktátor iránti csillapíthatatlan szeretetükért. (Forrás: Magyar Szemle): http://tinyurl.com/l2pacwc

.

18 2 18.

Ott, ahol zúg az a négy folyó

Zenéjét szerezte Kis Angyal (Csurgó, 1899 – 1968 Budapest)

Szövegét írta: Szakáts (?)

 - három a szövegváltozatok közül -

Ott, ahol zúg az a négy folyó

- 2:58 perces hangfelvétel -

Előadja Weygand (Alcsút, 1905 – Budapest 1965)

Most a rónán nyár tüzében ring a délibáb,
tüzek gyúlnak, vakít a fény, ragyog a világ.
Dombok ormain érik már a bor,
valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor,
zöld arany a pázsit selyme, kékezüst a tó;
csendes éjen halkan felsír a tárogató.

Ott, ahol zúg az a négy folyó,
ott, ahol szenvedni jó,
oly csodás tündéri tó felett kacag
s nézi benne tűzarcát a Nap;
hol regék születnek, száll a dal
búg a kürt, az ős szilaj,
merre Erdély kéklő bérce áll,
zúgva száll a magyar turulmadár.

Forrás: YouTube:
https://tinyurl.com/y9lqlr4b
Közzététel: 2016. VI. 18.-án.     15005 megtekintés

Ott, ahol zúg az a négy folyó
- 3:28 perces hangfelvétel -

Szövegét írta Szakáts László
Előadja Horváth József

Most a rónán nyár tüzében ring a délibáb,
Tüzek gyúlnak, vakít a fény, ragyog a világ.
Dombok ormain érik már a bor,
Valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor.
Zöld arany a pázsit selyme, kékezüst a tó,
Csendes éjen halkan felsír a tárogató.

Ott ahol zúg az a négy folyó,
Ott ahol szenvedni jó,
Ott ahol kiomlott annyi drága vér,
Zeng a dal Kolozsvár visszatér!
Szól a kűrt az ősi vár fokán,
Honvéd áll a Hargitán,
S Erdély szent bércére zúgva száll,
Vissza száll a magyar turul madár!

Búg a kűrt az ősi vár fokán,
Honvéd áll a Hargitán,
S Erdély szent bércére zúgva száll,
Vissza száll a magyar turul madár!

Forrás: YouTube
https://tinyurl.com/y72sqxf9
Közzététel: 2007. VI. 1.-én.     848 megtekintés

Ott, ahol zúg az a négy folyó
- 6:28 perces hangfelvétel -

Előadja Kovács (Karcag, 1952-)

Most a rónák nyár tüzében ring a délibáb,
Kigyúltak a magyar tüzek, ragyog a világ,
Dombok ormain érik már a bor,
Valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor,
Zöld arany a pázsit selyme, kék ezüst a tó.
Csendes éjen halkan felsír a tárogató.

Ott, ahol zúg az a négy folyó,
Ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér
Ezredévről ott mesél a szél.
Búg a kürt az ősi vár fokán,
Honvéd áll a Hargitán,
Erdély szent bércére zúgva száll,
Visszaszáll a magyar Turulmadár.

Székely földről magyar földre szálltak fellegek.
Kigyúlnak a magyar tüzek, lobogó szemek.
Még az égen is, hadak útja jár,
S a legendák hős vezére paripára száll.
Szebb lesz a nyár, szebb az ősz is, szebben hull a hó.
Kolozsváron piros, fehér, zöld a lobogó.

Ott ahol zúg az a négy folyó,
Ott ahol szenvedni jó,
Ott ahol kiömlött annyi drága vér,
Ezredévről mond mesét a szél,
Zúg a kűrt az ősi várfokán,
Honvéd áll a Hargitán.
Erdély szent bércére zúgva száll,
Vissza száll a magyar turul madár!

Zúg a kűrt az ősi várfokán,
Honvéd áll a Hargitán.
Erdély szent bércére zúgva száll,
Vissza száll a magyar turul madár!

Forrás: YouTube:
https://tinyurl.com/yb5z53a3
Közzététel 2007. VIII. 18.-án.     998 662 megtekintés

...

 .

14 7 11.

1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor a lengyel hadsereg ellenállása napok alatt összeomlott. Több tízezer lengyel katona és velük együtt sok ezer polgári menekült érkezett Magyarországra. 1939. szeptember 22-én a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, a Külügyminisztérium, valamint a Miniszterelnöki Hivatal képviselői értekezleten egyeztették a lengyel menekültügy kérdéseit és úgy döntöttek, hogy a katonai menekültekkel a Honvédelmi Minisztérium, a civilekkel pedig a Belügyminisztérium fog foglalkozni. A lengyel menekültügyben illetékes minisztériumi osztályok élén a Belügyminisztériumban id. Antall miniszteri tanácsos, a menekültügy kormánymegbízottja, a Honvédelmi Minisztériumban pedig Baló ezredes állt. Bieganski hadtörténész szerint összesen mintegy 40 ezer katona és 15 ezer civil élt menekültként Magyarországon. 1939 októberében már száznál több polgári, és több mint 140 katonai menekülttábor működött Magyarországon. A menekültek titkos lengyel katonai szervezeteket is alakítottak, ilyen volt például az 1939. szeptember utolsó napjaiban létrejött ún. Katonai Kirendeltség, amelynek az evakuáció volt a legnagyobb akciója. Ennek során több tízezer lengyel katonát juttattak el Jugoszlávián és Észak-Olaszországon keresztül a szövetségesek országaiba. Az evakuációt a magyar minisztériumok különböző eszközökkel támogatták. Külön magyar társadalmi szervezetek is létrejöttek a lengyel menekültek segélyezésére. Legfontosabb közülük az 1939. szeptember 21-én alakult Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság volt. A történtekről a németek szinte naprakész információkkal rendelkeztek, s magyarországi követségükön keresztül folyamatosan tiltakoztak a Külügyminisztériumnál. 1941-ben a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium, egyébként összhangban a lengyel tisztek kérésével, akik szintén a zsidó és a nem zsidó katonák elkülönítését kérték, a zsidók többségét – katonákat és civileket egyaránt – külön táborokban helyezték el: Fajszon, Kadarkúton és Vámosmikolán. A német megszállást követően Antall 1944. március 20-án hivatalosan lemondott, néhány nap múlva a németek letartóztatták és a Gestapo börtönébe szállították. Augusztus 18-án Horthy döntése alapján hivatalosan minden menekült a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alá került. 1944 szeptemberétől a németek gyakran rajtaütöttek a katonai táborokon, és összesen mintegy 800 lengyelt hurcoltak el. A vámosmikolai tábort 1944 októberének utolsó napjaiban a németek ürítették ki, az ott élőket deportálták. 1944 telén, a nyilas-hatalomátvételt követően Fajszra és Kadarkútra nyilasok törtek be, a táborok lakóit elhurcolták és átadták őket a németeknek, akik kegyetlen halálmenetben a Harmadik Birodalom különböző koncentrációs táboraiba szállították őket. 1944 december második felében a németek felszámolták a táborokat, a lengyel katonák többségét különböző koncentrációs táborokba, elsősorban Dachauba, Mauthausenbe és Auschwitzba szállították. (Forrás: Népszabadság):

.

19 8 23.

Titkos kiegészítő jegyzőkönyv

A Német Birodalom és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége közötti megnemtámadási szerződés aláírásának alkalmával a Két Fél aláíró meghatalmazottai szigorúan bizalmas megbeszélésen megvitatták a kétoldalú érdekszférák elhatárolásának kérdését Kelet-Európában. Ez a megbeszélés a következő eredményre vezetett:    1. A balti államokhoz (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Litvánia északi határa alkotja egyúttal Németország és a Szovjetunió érdekszférájának határát. Egyúttal mindkét részről elismerik Litvánia érdekét a vilnai területen.    2. A lengyel államhoz tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Németország és a Szovjetunió érdekszféráját hozzávetőleg a Narev, a Visztula és a Szan folyók vonala határolja el. Azt a kérdést, hogy a kétoldalú érdekek kívánatosnak tüntetik-e fel egy független lengyel állam fenntartását, és melyek lennének ezen állam határai, végleg csak további politikai fejlemények során lehet tisztázni. A két kormány ezt a kérdést mindenesetre barátságos megegyezés útján fogja megoldani.    3. Délkelet-Európa vonatkozásában szovjet részről hangsúlyozzák érdeküket Besszarábiát illetően. Német részről hangsúlyozzák a teljes politikai érdektelenséget ezeken a területeken.    4. Ezt a jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosan fogja kezelni.    Moszkva, 1939. augusztus 23.   A Német Birodalmi Kormány részéről v. Ribbentrop    A Szovjetunió Kormányának meghatalmazásában W. Molotov    (Forrás: Index)

.

.

 Uz Bence / Nyírő

- film -

forrás: YouTube/DunaTV:

http://tinyurl.com/lszbtvc

.

.

Budapest in color in 1938

(Source: YouTube):

http://tinyurl.com/zpm9teo

.

.

459. ének: 

Az Isten Bárányára letészem bűnöm én

írta: Bonar

Szöveg-forrás:

Református Énekeskönyv


Az Isten Bárányára
Letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja
Ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestül
Az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben,
A Jézus vériben.

Megtörve és üresen
Adom magam neki,
Hogy újjá ő teremtsen,
Az űrt ő töltse ki.
Minden gondom, keservem
Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom,
Eltörli bánatom.

Örök kőszálra állva
A lelkem megpihen;
Nyugszom Atyám házába’
Jézus kegyelmiben.
Az ő nevét imádom
Most mindenek felett;
Jézus az én királyom,
Imámra felelet,
Imámra felelet.

Szeretnék lenni, mint ő,
Alázatos, szelíd,
Követni híven, mint ő,
Atyám parancsait.
Szeretnék lakni nála,
Hol mennyei sereg
Dicső harmóniába’
Örök imát rebeg,
Örök imát rebeg.

Dallam: Roytól

Frissítés 2020. IV. 13.-án:

A Debrecen -Nagyerdei Református Kamarakórus előadásában:

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/sft76zn

2014. jún. 9. óta: 23 801 megtekintés

------------------------------------------------------

(Ének forrása: ReformátusokKlubja)* :

http://tinyurl.com/gqnj5jy

* Pro Domo: Teljes képernyős változatban hibátlanabb hangzású

.

.

Psalmus Hungaricus

Dsidától

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!
 
II.
 
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!
 
III.
 
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!
 
IV.
 
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!
 
V.
 
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!
 
VI.
 
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
          Mérges kígyó legyen eledelünk,
          ha téged elfeledünk,
          ó, Jeruzsálem!
          Nyelvünkön izzó vasszeget
          verjenek át,
          mikor nem téged emleget,
          ó, Jeruzsálem!
          Rothadjon el lábunk-kezünk,
          mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
          ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

((És egy részlet a vesrből - Forrás: Youtube)):

http://tinyurl.com/q6n3ane

.

.

Békekiáltvány

Babitstól

Szörnyű katasztrófa fenyegeti a világot. Európa s vele az egész emberiség válságos napjait éli. Egyre jobban érezzük, hogy a "béke és kultúra" vagy a jóvátehetetlen pusztulás válaszútján állunk. Mindenki felelős, minden erkölcsi és szellemi erőt, minden akaratot és sugalmazóképességet meg kell feszíteni, hogy a pusztulásnak ellene szegüljön. A magyar szellem alulírott munkásai úgy érzik, hogy ők sem maradhatnak közömbösen és szótlanul a végzetes válaszút előtt. Függetlenül a napi politika változó helyzeteitől és aktuális kényszereitől, szükségesnek látjuk, hogy kifejezést adjunk emberi döbbenetünknek és aggódásunknak. Szerény képviselői vagyunk egy kis nemzet szellemiségének. De ez a nemzet itt él, Európa legveszélyesebb pontján, az ellentétes érdekek útjában s keresztútjában. Ha egyszer a nagy vihar kitör, minden a véletlentől függ. Senkinek sincs több oka és joga aggódni, mint nekünk. Vajon lesz-e még menekvés, semlegesség, visszavonulás ebben a szerencsétlen világrészben? Mi vár egyetlen, halálosan féltett és szeretett kis hazánkra, melyet egy háború már csúnyán és katasztrofálisan földarabolt? Talán egy új világháborútól reméljük visszanyerni, amit az első elvett? Nincs magyar, aki ezt kívánná. De jól tudjuk, hogy ez nem is lehetséges. Tudjuk, hogy a jövő háborújában nincs többé győzelem. A győző éppen úgy elbukik, mint a legyőzött. S Magyarország elbukhatik akkor is, ha szövetségesei győznének. Sem az ellenség, sem a szövetséges nem lesz iránta kímélettel. Mi egyedül vagyunk a világon, s a legkönnyebben feláldozhatók. Még jó, ha feláldozásunk nem lesz egy bűnbak feláldozása, s nem fog hasonlítani a kivégzéshez. A modern háború alapos munkát végez. Nemcsak politikai bukásról lehet itt szó, s nem is csupán kultúránk pusztulásáról. Ami végre is egy új nemzeti erőfeszítéssel még talán újraépíthető volna. Itt magáról a puszta létről van szó. A régi magyar költő nemzetének "nagyszerű haláláról" álmodik abban a versében, mely népünk imája lett. De még az ő izgatott fantáziája sem képzelhette ezt a halált oly tökéletesnek, fizikainak, szó szerintinek és orvosságtalannak, mint amilyent az események ma nem sejtett hamarossággal megvalósíthatnak. A világ katasztrófája elsősorban Magyarország pusztulását jelentené. Nem nézhetjük hát némán és hidegen, hogyan közeleg a legnagyobb rém, mely az emberiség látóhatárán valaha megjelent. A hallgatást lehetetlennek és természetellenesnek éreznők. Nem vagyunk szentimentális pacifisták. De nem láthatjuk be, miért volna valami különös érzelmesség följajdulni annak, akinek életét, családját, hazáját, mindenét a legrettenetesebb veszélyek fenyegetik. Az utókor, ha lesz még, inkább azon fog csodálkozni, hogy az életben, mai életünkben ennek a veszélynek jelenléte és gondolata alig hagyott nyomot. Nem bírhat hallgatásra az a gondolat sem, hogy szavunk csak növeli a nyugtalanságot, s úgysem tehet semmit a háborús végzet ellen. Nagyon jól tudjuk, hogy valamennyien, akarva, nem akarva állandóan teszünk valamit, ha nem ellene, akkor mellette. A beszéd itt már maga cselekedet, és a nyugtalanság kötelesség. A háborút emberek csinálják, emberek készítik elő, egy emberi hangulat légkörében, mely előre belenyugszik, és ezáltal lehetővé teszi. Minden szavunk erősítheti vagy gyöngítheti ezt a hangulatot; aki legkisebb közülünk, az is hozzájárul észrevétlenül az általános hatáshoz. Meg vagyunk győződve, hogy amíg a veszély tudata nem alszik el, amíg az igaz emberség érzése él, és kifejezést nyer, addig nem veszett el minden remény az emberi jövő számára. Egy pillanatra sem hisszük a háborút szükséges rossznak és elkerülhetetlen végzetnek. Megvetjük és megbélyegezzük a cinizmus vállvonó fölényét, amely szerint "háború mindig volt, és mindig lesz." Megvetjük a kételyt, mely Kant szavaival élve "maga hozza létre a rosszat, amit megjövendöl". Az emberiség óriási utat tett meg az ősi vadság ideje óta, mikor az egyesek még ököllel és husánggal intézték el egymás közt pörös ügyeiket. Ami hátra van, már a kisebb feladat számára: ha meg nem akasztja utolsó lépésében a saját hitetlensége vagy hisztériája. Kötelességünknek valljuk minden erőnkkel ellenszegülni ennek a hitetlenségnek és hisztériának. Ha az emberekben még rengeteg vadság és vérengzés van is, ez csak eggyel több ok, küzdeni az ellen, hogy ez a vadság tápot, bátorítást vagy teret és harcteret nyerhessen. Megvetjük, és az emberiség ellenségének bélyegezzük azt, aki a tudatunk alatt lakó vadság mély ösztönében valami szép, nagy, ősi dolgot lát, melyet a civilizációnál erősebbnek s talán még értékesebbnek is hirdet. Ellenség ő, mert vissza akarja csinálni azt a nagyszerű utat, a kultúra és kereszténység szent útját, amelyen évezredek alatt annyi áldozattal és erőfeszítéssel haladtunk előre. Tudjuk és hirdetjük különben, hogy a mai háborúnak nincs is köze az ember ősi és nemes ösztöneihez. Sokkal több köze van a modern gépipar és bürokrácia szelleméhez. Sohasem leszünk hajlandók hősiességről beszélni oly harcban, mely még gyenge nők és gyermekek tömegekben való megfojtását is magával hozhatja. Igazi lovag és hős, a szó nemes, régi értelmében bizonyára már eleve tiltakoznék az ellen, hogy az ilyen harcban egyáltalán részt vegyen. A mai háború nem otthonunk védelmét, hanem otthonunk áldozatul dobását jelenti. Éppen ezért hangos szóval ítéljük el azt is, aki a háborút vagy háborús érzületet nemzeti jelszavak szép köpenyébe takarja. Az új világháború nem nemzeti, hanem nemzetközi ügy: nemzetközi üzletcsoportok és érdekszövetkezetek harca. A szegény nemzetek csak mint áldozatok kerülnek bele. Aki a nemzet szent nevét keveri ezekbe az aljasságokba, s az emberiség ellen készülő merényletet nemzeti frazeológiával szépíti: a mi szemünkben nem lehet más, mint hazaáruló és nemzetgyalázó. Még bűnösebbnek tekintjük azt, aki a háborút mentve és magyarázva gazdasági érdekekre hivatkozik. Micsoda gazdasági érdek bírhat rá, hogy gyilkoljunk, vagy hogy családunkat a legyilkolás veszélyének tegyük ki? Meghalni azért, hogy több ennivalód legyen: komikus ostobaság. És ölni azért, hogy több ennivalód legyen: rablógyilkosság. Szó sincs róla persze, hogy mi a világ mai helyzetét, a gazdasági javak s érvényesülési terek elosztását egyének és nemzetek között igazságosnak és véglegesnek tartanók. Sehol sem nyomasztóbb a társadalmi igazságtalanságok légköre, mint hazánkban, s egyetlen országot sem tett oly szegénnyé és csonkává a hatalmasabbak erőszaka, mint Magyarországot. De erőszakot nem lehet erőszakkal gyógyítani, s igazságtalanságot nem tehet jóvá a háború, mely minden igazságtalanság anyja és szülője, mert elve ellentétes az igazság elvével. Szilárdan hisszük, hogy a jog és igazság uralmát, a jobb belátás felülkerekedését csupán a béke hozhatja meg, s meg is fogja hozni. Hiszünk, remélünk s bízunk a Népszövetségben s minden oly intézményben, mely önzetlenül szolgálja az emberek közti megértés és béke céljait, még akkor is, ha a nehéz körülmények között pillanatnyilag hibákat követne el, vagy csekély eredményt mutatna föl. Kötelességünknek tartjuk, hogy ezeknek tekintélyét minden tehetségünk szerint erősítsük, és soha gúnnyal vagy kicsinyléssel ne csorbítsuk. Forrón szeretjük hazánkat s nemzetünket. De sohasem ismerjük el, hogy akármilyen faj, nemzet vagy társadalmi osztály érdeke előbbrevaló lehetne az erkölcs parancsánál, az emberiesség tanításánál. A mi hazánk a háborús erőszak áldozata. Senki sem lehet őszintébben ellensége az erőszaknak és jogtalanságnak, mint a magyar. Ezért érezzük hivatva magunkat, hogy hangot adjunk a nagy világ előtt érzéseinknek. Úgy látjuk, nem felesleges, hogy a politikusok és újságírók szava mellett hallható legyen a mi szavunk is, magyar íróké, művészeké és tudósoké, akik népünk tisztább szellemiségét képviseljük, melyet az aktuális politika tekintetei nem feszélyezhetnek. Európa szellemiségének képviselőihez fordulunk, az egységes és egyetlen európai kultúra nevében. A veszélyt közösnek érezzük és közelinek. Kincseink is közösek, amelyeket védenünk kell. Kérjük mindazokat, akiknek ez a kultúra még szent, tegyék magukévá szellemi állásfoglalásunkat, csatlakozzanak fogadalomszerű elhatározásainkhoz, s alakítsák meg az egységes kultúra zárt védelmi frontját. (Forrás: MEK): https://tinyurl.com/y9msdkzh

.

13 3 21.

Utódállami területekről:

Erdélyből

Ahogy lehet
írta: Reményik

Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel,
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

(1935)

.

Könyvpropaganda és könyvégetés 

írta Babits

Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betűnél s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítő világmegváltását. Ha ennek a betű nem segít, vagy éppen ellene hat: pusztuljon a betű! A berlini könyvégetők voltaképp egészen modern elv szerint jártak el, oly elv szerint, melyet a mi (teljesen más világnézetű) ifjú irodalmáraink egy része is unton hangoztat. Csak épp hogy a könyvégetők a végső következéseket is levonták. "A könyv hatalom" - mondja egy régi közmondás. Ez kifejezi a barbár nézőpontot, mely napjainkban ismét kezd uralkodni. A barbár lélek hatalmat lát a betűben. S azt lát benne, mindinkább csak azt, a mai lélek is: előnyt, propagandát, fegyvert, egyszóval, hatalmat. Még jó, ha nem varázshatalmat, mint az ősbarbárok. Az az érzés legalább, amivel a "horogkeresztes" máglyára viszi a "nem német" irodalmat, alig különbözhet lényegesen attól, amivel hajdan a boszorkánymesterek könyveit elégették. A naiv és félművelt antiszemita szemében a "zsidó" irodalom valami rejtelmes varázshálóhoz hasonlít, mely a szellemeket befonja és megbabonázza. A könyv tehát hatalom, szellemi fegyver vagy varázserő, amit lehetőleg ki kell venni az ellenfél kezéből, s monopolizálni vagy máglyába gyűjteni és elégetni. Ez a szent borzalom a Könyvvel szemben még mindig nincs a Könyv bizonyos tisztelete nélkül; s a berlini máglya voltaképp nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt. Sokkal inkább, mint egy ilyen pesti "könyvnap", melynek alapgondolata az, hogy a könyv manapság nem kell senkinek, nem lehet eladni, s mesterséges üzleti fogásokhoz, propagandához kell nyúlni, hogy egyáltalán eladható legyen. A könyvégető tiszteli a Könyvet. Csakhogy barbár tisztelet ez: a Könyvben is az erőt tiszteli, a hatalmat, a harc fegyverét, a propaganda eszközét, és nem célját. Mi még a Könyv régimódi tisztelői közé tartozunk, e modern világ új barbárjaival szemben: és sok tekintetben talán kevesebb az az erő és hatalom, amit a Könyvnek tulajdonítunk. Mi talán egy eltűnt világból maradtunk itt, amely a Könyvvel még intim viszonyban volt. A barbár, írástudatlan ember varázserőt lát a fóliánsban, az írástudó, a tudós, az olvasó távol van ettől a varázshittől. Mi jól tudjuk, hogy a Könyvnek hatását és hatalmát az Élet harcosai nagyon is túlbecsülik. Ha a Könyv valóban oly hatással volna az életre, mint hiszik, akkor az élet ma, a XVIII. és XIX. század irodalma után, egészen másképp folyna, mint ahogy foly. Az élet azonban megy a maga útján, a saját különös reakciói és komplikált lélektana szerint, és nemigen engedi magát befolyásoltatni a könyvektől. Inkább ő befolyásolja, s akarja is befolyásolni azokat, s az Élet hívei és harcosai, a külső élet emberei, valóban nemigen láthatnak a könyvben mást, mint az élet eszközét. Így akarják igába fogni a könyvet, üldözik, égetik, vagy megrendelik és termelik hivatalból, terjesztik vagy tiltják, mindebben csak eszköznek tekintve - az élet eszközének. De aki igazában tudja, mi a könyv (legalább a legjobb része a könyveknek) az nem csupán az élet eszközét keresi benne. Eszköz helyett életet keres benne. Nem hatalmat keres, mert a hatalom mindig csak eszköz - hanem gazdagságot, ami cél. Leszűrődött régi életek gazdagságát keresi a könyvben, amivel a maga belső életét gazdagítsa. Az élet nem csupán harc, hanem béke is, nem csupán kívül van, hanem belül is - a harc csupán eszköz, a béke a cél, a külső csak eszköz, a belső a cél. Nem a halálos békét értem, hanem a kincses békét, a belső gazdagságot, minden külső élmény legvégső gyümölcsét, amelyet a könyvnek élményei érlelhetnek és szaporíthatnak. Szó sincs róla, hogy az igazi olvasó (azért, mert másnak és többnek tekinti a könyvet az "élet eszközénél") az élettől való menekvést, elzárkózást keresné az irodalomban. Ellenkezőleg: még több életet szomjaz, nem elégedve meg a magáéval és a körülötte élő élettel, s egyáltalán a saját kora életével; idegen lelkek könyvbe szűrt életét szívja föl, távoli tájak, elmúlt korok életével és lelkével akar gazdagodni... Hogyha magyar könyvére találsz, jó légyen, akár rossz, Megvegyed, ámbátor olvasod azt sohasem... - így hangzik felénk a régi mottó Kazinczy korából, aminek tanítását ma sokan ismét lelkére szeretnék kötni legalább a Könyvnap közönségének. Mi azonban arra gondolunk: ha a magyarban élet van és szomj az életre, mentül több életre (ami a lelki gazdagodás és fejlődés szomját jelenti), akkor a magyar nemcsak eszköznek fogja érezni a könyvet, nemzeti vagy egyéb célok érdekében, s nemcsak megveszi és terjeszti, és propagandát csinál neki, hanem olvassa is, és gazdagodik vele. De ha korunk kezdődő barbársága, mely első lépés a halál felé, az ő lelkét is kikezdené: akkor propagálja - és égeti. (Forrás: MEK): https://tinyurl.com/y9msdkzh

.

.

1933-ban, mikor teljes erővel tombolt a gazdasági válság, az akkori amerikai elnök, Roosevelt minden Amerikában élő kül- és belföldi állampolgár számára megtiltotta az arany birtoklását. Az arany elkobzása 1933. április 5-én emelkedett jogerőre, és az aranyat 1933. május 1-ig le kellett adni a FED-nél, az amerikai jegybanknál. A rendelkezés megszegése akár 10 éves fogházbüntetést vagy 10.000 dollár büntetést is maga után vonhatott. Ellentétben a saját akaratából történő beszolgáltatással, amikor is valamekkora kártérítés járt a kényszer beszolgáltatásért, ha valakinél aranyat találtak, azt kártérítés nélkül elkobozták. Az állam az arany keresése közben a banki széfek felnyitásától sem riadt vissza. Az Egyesült Államok polgáraira vonatkozó aranytilalmat, amely majdnem 40 évig volt érvényben (!) csak a Bretton-Woods-rendszer hanyatlásakor, a hetvenes évek elején oldották fel. Az aranyalap visszaállítására tett harmadik és eddigi utolsó kísérletre a II. Világháború végén került sor. Az USA vezetésével megkötötték a Bretton-Woods-i egyezményt. Olyan rendszert hoztak létre, amelynek stabil, de kivételes esetekben, szigorú szabályok szerint változtatható váltóárfolyamai voltak, melyeket a központi bankok arany- és devizatartalékai fedeztek. Az arany mellett bevezették a tartalékvalutát, mint fedezetet. Erre a szerepre az amerikai dollárt és az angol fontot jelölték ki. Ez volt az Arany-Deviza-Alap. A rendszer magja az arany maradt, mivel minden központi bank köteles volt más központi bankokkal szemben a valutát aranyért fix árfolyamon váltani (35 dollár unciánként). Ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen, felügyeletnek életre hívták az IMF-t (Nemzetközi Monetáris Alapot). Az USA hegemóniája a tartalék valuta kibocsátására mindaddig jól működött, amíg fegyelmezett pénzpolitikát folytatott, és így a világ a dollárt az arannyal egyformán elfogadta. Viszont mikor az USA Johnson elnök „New Society” programjával, és a vietnámi háború veszteségei miatt már a lehetőségein túl, a semmiből csinált dollárt, és ezzel az egész világon felpörgette az inflációt, a dollárba vetett bizalom megingott. Előállt az a helyzet, hogy a világ központi bankjainak dollártartaléka messze meghaladta az USA aranytartalékát. Az erős dollár mítosza szertefoszlott. 1971. augusztus 15-én az Egyesült Államok akkori elnöke, Nixon leállította a dollár aranyra való szabad átváltását. 1973-ban megszűnt a Bretton-Woods-rendszer lelke, a rögzített váltóárfolyam. A valutákat már nem a dollárhoz kötötték, hanem kölcsönösen is átválthatóvá váltak. Ettől kezdve valamennyi valuta értéke drámaian zuhant. Az 1913-ban meglévő helyzetéhez képest ma nincs olyan valuta, amely ne veszített volna jelentősen az értékéből. Még az erős svájci frank sem éri el az akkori értékének harmadát. Az USA-dollár kevesebb, mint 10 %-át éri, a jen századánál is kevesebbet. Mai valutarendszerünk instabilitását az OECD és a Világbank adataiban is észre lehet venni: az elmúlt 30 évben 87 országban volt pénzügyi válság. Ma az összes deviza-tranzakciónak csak a 2 %-a felel meg a javak és szolgáltatások reális cseréjének, 98 %-uk spekulatív. Svájc a kivétel. A II. világháború kezdetekor a svájciak elkezdték aranyállományukat növelni. Így történhetett meg, hogy a frank a háború végén, mikor a megtépázott Európa az aranyat már csak a jegygyűrűből ismerte, és cigarettával fizetett, a kibocsátott frank aranyfedezete meghaladta a 128 %-ot. A Svájci Nemzeti Bank tulajdonában, 1939-ben kb. 600 tonna arany volt, 1945 elején 1000 tonna, és ez Svájcnak az 50-es évekre vezető szerepet biztosított. A Svájci Nemzeti Bank tulajdonában 1998/99-re 2590 tonna aranykészlet volt. Az ötödik helyen állt az USA, Németország, Franciaország és Olaszország után. A "Bretton-Woods-rendszer fix árfolyamrendszerének védelmére a legfontosabb központi bankok (Svájc is, bár nem tag) létrehoztak egy aranyalapot, amely az aranyárát 35 dollárban stabilizálta unciánkként. 1976-ben az IMF javasolta tagjainak, hogy a valutákat oldják el az aranytól. Ezt Svájc 1977-ben tette meg, és aranyállománya így részben elvesztette eredeti funkcióját. 1997 májusában Svájc az aranykészletét újraértékelte. Ekkor megállapítást nyert, hogy 500 tonna aranynak megfelelő értékelési nyereségre tettek szert, továbbá 1300 tonna a jövőben felesleges lesz. Hogy ennek a tömegnek az értékesítése ne okozzon válságot, Svájc vállalta, hogy ezt a mennyiséget előre nyilvánosan ütemezve, 2000 és 2004 között adja el, ami meg is történt. (Forrás: AranyPiac): https://tinyurl.com/yc98tmfo

.

19 6 1.

 A magyar társadalomhoz

írta gróf Klebelsberg Kuno

Szeretetet kérünk a magyar könyv számára.

"Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben ajánlotta, hogy szeretni kell a könyvet, és ha visszaidézzük a magyar múltat, éreznünk és tudnunk kell, hogy a magyar nemzet mindenkor két fegyverrel akarta és kívánta megerősíteni erőit: karddal és könyvvel. Az állami élet egyik legnagyobb szervező egyénisége a Könyves Kálmán nevet kapta a történelemben; nagy királyunk, Hunyadi Mátyás nemcsak páratlan értékű hadsereget szervezett, hanem a kor egyik legjelentősebb könyvtárát is. Történelmünk tanulságai mutatják, hogy a magyar nemzeti lét megerősítését és a nemzeti állam fenntartásának egyik eszközét legnagyobb államférfiaink is mindenkor az irodalomban, a nemzeti művelődés fejlesztésében, a tudomány és a tanulás legfőbb eszközében, a könyvben látták. A nemzeti lét legfájdalmasabb időiben is akként fogta mindenkor diadalmasan össze a nemzet szellemét és célkitűzéseit a magyar irodalom. Akik a nemzet jövőjére gondolnak, jól tudják, hogy a magyar irodalom ügye az egész magyarságé: erősödése és fejlődése páratlan hatással lehet a nemzet minden erőkifejtésére Azt is tudjuk, hogy amilyen jelentős helyet foglal el az egész magyar irodalom a világirodalomban, annyira büszkék lehetünk nemzetközi viszonylatban is az élő magyar irodalomra. A magyar szépirodalom és a magyar tudományos irodalom alkotásai gazdag kincsei a nemzet lelkének. Nem lehet, és nem is szabad nálunk a magyar irodalom válságáról beszélni, de szólhatunk a magyar könyv válságáról. Nem jelenti ez azt, mintha a magyar közönség és a magyar társadalom nem szeretné, nem becsülné és nem olvasná a magyar könyveket. Ahogy azonban nekünk nagy, nemzeti céljaink érdekében minden tekintetben meg kell sokszoroznunk erőinket, akként kell lelkesedéssel, szeretettel és odaadással szolgálnunk és gyámolítanunk, segítenünk és támogatnunk a magyar könyv ügyét. Amikor a magyar irodalmi s tudományos élet kiválóságai értekezletre gyűltek össze, hogy milyen eszközökkel és milyen módokkal lehet támogatni a magyar könyv sorsát, akkor mindenek fölött az a gondolat merült fel, hogy az egész magyar társadalmat kell bevonnunk a magyar irodalom és a magyar könyv ügyének a szolgálatába. Ezt a célt szolgálja a Magyar Könyv Ünnepe, amelyet megtartanak az egész országban. Ennek az a célja, hogy a propaganda minden eszközével igyekezzünk meggyőzni a magyar társadalom minden rétegét a magyar irodalom nemzetfenntartó jelentőségéről és támogatásának fontosságáról s felkérjük a magyar irodalom és a magyar könyv ügyének támogatására. A magyar szellemi élet erőpróbája, de reménységünk szerint egyúttal hatalmas megnyilvánulása is a Magyar Könyv Ünnepe. Azt szeretnénk, ha mindenütt az egész országban évenként legalább egy-egy napot szentelnének a magyar könyv sorsának. Fel akarjuk használni ennek a propagandának a céljára a kulturális élet minden eszközét: az irodalmi és társadalmi egyesületeket, az iskolákat, a színházakat, a mozgóképet, a rádiót és elsősorban a sajtót. Azt szeretnénk, ha a Magyar Könyv Ünnepe a magyar irodalomnak, magyar tudománynak és a magyar könyvnek ünnepe lenne. Azt akarjuk elérni, hogy mindenütt beszéljenek és mindenütt írjanak a magyar könyvről, a magyar irodalom és a magyar kultúra e legnagyobb eszközéről Szeretetet kérünk a magyar könyv számára. Rá akarjuk terelni az egész társadalom figyelmét a magyar könyvre, a jövendő nemzedék szívébe akarjuk elültetni a magyar könyv szeretetének magvát. Azt óhajtjuk, hogy szeressük, olvassuk és vásároljuk a magyar könyvet. Ebben a munkában kérem a magyar társadalom, minden magyar barátságát, segítségét és támogatását. Gróf Klebelsberg Kuno (Forrás: Írók a könyvről – A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete, 1930)

.

.

.

A tömegek lázadása /

írta Ortega y Gasset, José

- Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938

(Forrás: MTDA Portál):

http://tinyurl.com/nwmh3cl

.

I.
Túltelítettség

    A mai európai közélet legfontosabb, – biztató vagy fenyegető? – jelensége a tömegek felnyomulása a teljes társadalmi hatalomig.1 A tömeg, természete szerint, nem irányíthatja, de nem is tudja irányítani a maga sorsát, arra pedig, hogy a társadalmon uralkodjék, még kevésbbé : alkalmas; így aztán elmondhatjuk, hogy Európa ma a legsúlyosabb válságban van, ami csak népeket, nemzeteket, kultúrákat egyáltalában érhet. Ez a válság nem egyszer jelentkezett már a történelem folyamán. Arculata, következményei egyaránt ismeretesek. Ugyanígy a nevét is tudjuk. A tömegek lázadása ez. Hatalmas dolog, melynek megértésére jó, ha az ilyen szavaknak, mint „lázadás”, „tömegek”, „társadalmi hatalom”, – nem tulajdonítunk valamilyen szűk, vagy éppen kizárólagosan politikai értelmet. A közélet nemcsak politikai, hanem egyszersmind, sőt mindenekelőtt szellemi, erkölcsi, gazdasági és vallásos élet is, mely a közösség minden szokását magában foglalja, az öltözködés módját éppúgy, mint a szórakozás formáit. Talán úgy közelíthetjük meg e történeti jelenséget a legjobban, ha vizuális benyomásainkra bízzuk magunkat és korunk egy úgyszólván szemmel látható mozzanatára utalunk. Noha egyszerűbb csak kijelenteni, mint analizálni valamit, én ezt a mozzanatot túltelítettségnek, túlzsúfoltságnak nevezem el. A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal. A kávéházakat megtöltik a fogyasztók, az utcákat a járókelők. A híres orvosok rendelői tele vannak beteggel. A különféle látványosságokon, előadásokon, hacsak nem túlságosan időszerűtlenek, hemzseg a közönség. A fürdőhelyeket zsúfolásig töltik a fürdőzők. Ami azelőtt nem szokott különösebb nehézségbe ütközni: helyet kapni valahol, – ma egyre bonyolultabb feladattá válik.
    Ennyi az egész. Hát van ennél egyszerűbb, megszokottabb, állandóbb dolog a mai világban? De nézzünk e megfigyelés mélyére s csodálkozva látjuk, hogy onnét váratlanul forrás szökken elő, mely a nap, jelenünk napjának tiszta fényét megtöri és egész belső színgazdagságára bontja.
    Mit látunk és min lepődünk meg annyira? Látjuk a tömeget, a sokaságot mint olyant, amint megszállja azokat a helyeket és kényelmi eszközöket, amelyeket a civilizáció hozott létre. De alig töprengtünk ezen egy keveset, máris a meglepődésünkön lepődünk meg. Hogyan? Hát nem így van jól? A színház székei arra valók, hogy üljön valaki rajtuk, sőt, hogy mindegyiken üljön valaki. És a vasúti kocsik, meg a szállodák szobái is arra valók, hogy tele legyenek. így van, ehhez nem férhet kétség. Mégis, azelőtt az ilyen helyek és közlekedési alkalmatosságok nem szoktak tele lenni, most pedig túlzsúfoltak és a bekívánkozók közül számosan kielégítetlenül künnmaradni kénytelenek. A dolog logikus, természetes, de nyilvánvaló, hogy azelőtt ismeretlen volt, ma pedig: valamiféle változás, oly módosulás állott be, mely a meglepődésünket – legalábbis az első pillanatban – igazolja.
    A meglepődés, a csodálkozás a megértés kezdete. A szellemi ember sajátos sportja és fényűzése. Céhbeli gesztus a számára, hogy ámulásra nyitott szemmel nézze a világot. A tágranyitott szem előtt a világon minden figyelemreméltó és csodálatos. Ez, a csodálkozás, olyan öröm, mely tilos a futballista számára, de amely, másrészt, a gondolkodót a látnokok örök elragadtatásában vezérli végig a világon. Jele a káprázó szem. Ezért adták a régiek Minerva mellé a baglyot, az örökké káprázó-szemű madarat.
    A túltelítettség, a zsúfoltság, azelőtt nem volt gyakori. Miért gyakori ma? A tömegeket kialakító erők nem a semmiből merültek fel. Ma tizenöt éve közel ugyanennyi ember élt. Természetesnek az látszanék, hogy ez a szám a háború után megcsappant. És, kétségkívül, itt merül fel az első megjegyeznivaló. A tömegeket alkotó egyének megvoltak azelőtt is, de nem mint tömeg. Apró csoportokban, vagy magánosan élték életüket a világban, észrevehetően távol egymástól, társtalanul, szétszórtan. Mindegyik – egyén vagy apró csoport, – elfoglalta a helyét, mindenkor a magáét a vidéken, a faluban, a városban, a világváros valamely zugában. Most egyszerre feltűnnek a túlzsúfoltság jelenségében és szemünk mindenütt tömegeket lát. Mindenütt? Nem, nem; pontosan a jobb helyeken, amelyek az emberi kultúra aránylag bonyolultabb alkotásai s amelyek azelőtt kisebb csoportok, közelebbről: a kisebbség használatára szolgáltak. A sokaság egyszerre előtűnt és elözönlötte az emberi társadalom legkitűnőbb helyeit. Azelőtt, ha egyáltalában volt, észrevétlen maradt és a társadalmi színpad hátterében húzódott meg; ma közel férkőzött a vetítőlámpákhoz, ő a főszereplő. Illetve ma már nincsenek főszereplők, csak kórus.
    A tömeg fogalma mennyiségi és szemmel látható. „Fordítsuk ezt le, anélkül, hogy megváltoztatnók az értelmét, a szociológia terminológiájára. így a társadalmi tömeg fogalmához jutunk el. A társadalom mindenkor két tényező dinamikus egysége: a kisebbségé és a tömegé. A kisebbség egyénekből, vagy egyének sajátos készültségű csoportjaiból áll, míg a tömeg a sajátosan nem kvalifikált személyek összege. Tömegen nemcsak és nem elsősorban „munkástömeg”-et értünk. Tömeg az átlagember s így az, ami azelőtt csak mennyiség volt, – a sokaság, á tömeg –, minőségi meghatározássá válik. A szociális keresztmetszetben ez a közkvalitás, az az ember, aki nem más, mint a többiek, csak egy általános típus ismétlődése. Mit értünk el azzal, hogy a mennyiséget minőséggé változtattuk? Nagyon egyszerű: így értjük meg a tömeg létrejöttét. Világos, sőt közhely, hogy egy tömeg kialakulása megkívánja bizonyos vágyak, eszmények, életformák valamiféle egyezését azokban az egyénekben, akik e tömegbe beletartoznak. Ennek ellene szólhat, hogy ez minden kiválásra törő társadalmi csoportnál is így van. Igaz, csakhogy van egy lényeges különbség. . Azoknak a csoportoknak az esetében, melyeket az jellemez, hogy nem sokaságok és nem tömegek, a csoporttagok érzelmi együvétartozását valami olyan vágy, eszmény, vagy eszme adja meg, mely a nagy számot eleve kizárja. Egy kisebbség kialakulására, legyen az különben bármilyen kisebbség, mindenekelőtt az szükséges, hogy mindenki sajátos, bizonyos mértékig egyéni okok alapján elkülönüljön a tömegtől. A kapcsolat a kisebbséget alkotó többiekkel másodlagos, poszterioris ahhoz képest, hogy minden személy egyes valaki, sőt, a kisebbség tagjai éppen abban egyeznek, hogy nem egyeznek. Vannak esetek, amelyekben ez az elkülönítő jelleg állandóan meglátszik: a magukat „non conformists”-nak nevező angol csoportok olyanok közösségei, akiket csak a sokassággal szemben elfoglalt véleménykülönbségük egyesít. Ez a sajátságos törekvés a kevesek összeterelésére, pusztán a sokaságtól való elkülönülés céljából, mindig, minden kisebbség kialakulásában szerepet játszik. Mallarmé mondotta egyszer egy bizonyos gyér hallgatóság előtt, mely valami « egészen magasrendű zene meghallgatására gyűlt össze, hogy minden közönség a jelenlevők kicsiny számával mutatja meg, mily sokan nincsenek jelen.
    Szorosan véve, a tömeg pszichológiai állapot, amelyhez nem kell az egyéneknek csoportosan, tömegben szerepelniök. Egyetlenegy személyről is megállapítható, hogy tömeg-e vagy sem. Tömeg mindenki, aki, akár jó, akár rossz értelemben, még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem „olyan, mint a világ” és mégsem szűköl, hanem kitűnően érzi magát olyannak, mint a többiek. Képzeljünk magunk elé egy egyszerű embert, aki arra törekednék, hogy különleges feladatokra legyen képes, – képzeljük, amint kutatja magában, hogy ugyan mire is van tehetsége, mert ki akarna tűnni, – és végül képzeljük, amint ráeszmél, hogy semmire sem való. Ez az ember középszerűnek, útszélinek, tehetségtelennek fogja érezni magát; de „tömeg”-nek nem.
    Amikor kiválasztottak csoportjáról esik szó, a kifejezés értelmét a szokásos szóhasználat rendszerint elhomályosítja, vétkesen nem tudva, hogy a kiválasztott ember nem az a kellemetlen fráter, aki másnál felsőbbrendűnek hiszi magát, hanem az olyan ember, aki többet követel önmagától, mint mástól, még akkor is, ha személyében e magasabb követelményeknek nem tudna megfelelni. És, kétségkívül, az emberiségnek két csoportra való legalaposabb felosztása ez: akik sokat várnak el maguktól· és nehézségekkel, meg kötelességekkel terhelik magukat és azok, akik nem várnak maguktól semmi különöset, hanem elegendőnek tartják örökké úgy élniök, minden erőkifejtés nélkül, mint amilyenek már eredendően; bóják, amiket a szél mozgat ide-oda.
    Eszembe jut erről, hogy az ortodox buddhizmus két különböző vallásból áll: az egyik igen szigorú és nehéz, a másik sokkal könnyebb és köznapibb: a „Mahayana”, a „nagy szekér”, vagy „széles út”, és a „Hinayana”, a „kis szekér”, „gyalogösvény”. Az a döntő, hogy életünket melyikre tesszük a kettő közül, arra-e, mely az erőfeszítések legtöbbjét követeli, vagy arra, amely a legkevesebbel is beéri.
    Tömegek és kiváló kisebbségek megkülönböztetése nem társadalmi, hanem emberi osztályozás, és nem esik egybe a felsőbb és alsóbb társadalmi osztályok rangrendjével. Természetes, hogy a magasabb társadalmi osztályokban, amikor ilyenek egyáltalában, és amíg vannak, nagyobb valószínűséggel akadnak olyanok, akik a „széles ut”-at választják, míg az alsóbb néposztályok rendszerint silányabb minőségű elemekből állanak. Mégis, valójában, minden társadalmi osztály egyik része hamisítatlan tömeg, a másik pedig kisebbség. Korunkra, mint látni fogjuk, a tömeg és a sokaság uralma jellemző, még az előkelő hagyományú csoportokban is. Sőt, még a szellemi életben is, mely pedig már a maga lényegénél fogva megkíván és feltételez bizonyos rátermettséget, még a szellemi életben is világosan észrevehető az álintellektuálisok, a kvalifikálatlanok, a kvalifikálhatatlanok és a maguk belső mivolta szerint diszkvalifikáltak egyre növekvő térhódítása. Ugyanez tapasztalható a máig fennmaradt nemesség köreiben.
    Másfelől viszont nem ritka, hogy a munkásság között, mely pedig azelőtt például szolgálhatott arra, hogy mi az, amit tömegnek nevezünk, gyakran kitűnően megművelt lelkeket találunk.
    Nos, jól van; de a társadalomban van egy csomó oly tevékenység, elfoglaltság és különböző hivatás, mely természete szerint egészen kivételes és így betöltésére is egészen kivételes képességek szükségesek. így bizonyos művészi, vagy fényűzési szükségletek kielégítésére, vagy a kormányzati tevékenységek gyakorlására és bizonyos közügyekben a helyes politikai vélemény megalkotására. Azelőtt ezeket a feladatköröket a minőségi, vagy legalább a szándékaiban minőségi kisebbség látta el. A tömeg nem kívánt résztvenni bennök: nem áltatta magát azzal, hogy – ha elért bizonyos készségeket – már nem tömeg. Ismerte a maga szerepét a társadalom dinamikájában.
    Ha visszatérünk mármost azokra a jelenségekre, amelyekről korábban beszéltünk, ezek kétségkívül a tömeg magatartásának megváltozásaként tűnnek elénk  Mind arra mutat, hogy a tömeg a társadalom előterébe nyomúlt, elfoglalta azokat a helyeket, használja azokat a kényelmi berendezéseket, élvezi azokat a gyönyörűségeket, amelyek azelőtt csak a kisebbséget illették meg. így világos, hogy a szórakozóhelyeket eredetileg nem a tömegek számára gondolták el, mert annál sokkal kisebbek is és a sokaság minduntalan kiszorul belőlük, riyiltan ä szemünk elé tárva és bizonyítva az új tételt: a tömeg, anélkül, hogy megszűnt volna tömeg lenni, a kisebbség helyét bitorolja.
    Azt hiszem, senki sem panaszkodnék amiatt, hogy az emberek ma nagyobb mértékben és többen szórakoznak, mint azelőtt, s hogy ehhez kedvük van és módjuk kerül. Aggasztó csak az, hogy ez a tömegeknél tapasztalt készség a kisebbség szórakozásainak az átvételére, nem mutatkozik, nem mutatkozhatik csak a szórakozások területén, hanem a kor általános magatartása. így, – mintegy előre bejelentve a továbbiakat, – azt hiszem, hogy az utóbbi évek politikai változásai egyszerűen a tömegek hatalomrajutását jelentik. A régi demokráciát még jókora adag liberalizmus és törvénytisztelet mérsékelte. Az egyén, amikor ezeket az elveket
szolgálta, vállalkozott arra, hogy egy bizonyos, igen szigorú fegyelmet, még saját magától is megköveteli. A liberális elv és a jogi norma oltalma tette lehetővé a kisebbség életét és munkásságát. Demokrácia és törvény, élet a törvény védelme alatt, egymáshoz közelálló kifejezések voltak. Ma azonban valamiféle hiperdemokrácia tanúi vagyunk s ebben a tömeg a maga vágyait és törekvéseit egyenesen; a törvény ellenére fejti ki. Tévedés volna úgy fogni fel ezt az új állapotot, mintha a tömeg belefáradt volna a politikába, s a maga feladatait bizonyos, erre kiszemelt személyiségekre bízná. Ellenkezőleg. Éppen azelőtt volt így, épp ez volt a demokrácia. A tömeg valamikor azt hitte, hogy a politikusok csoportja, – a maga minden hibájával és fogyatékosságával, – de mindent tekintetbevéve, és végeredményben, nálánál mégis csak valamivel többet ért a közélet problémáihoz. Most, megfordítva, a tömeg meg van győződve arról, hogy a nyárspolgári törzsasztalok a helyes jog forrásai és ezek adnak érvényt a törvénynek. Kétlem, hogy akadna még egy korszak a történelemben, amikor a tömeg ily közvetlenül uralkodhatott volna, mint ma. Ezért beszélek hiperdemokráciáról.
    Ugyanez történik más téren is, legsajátosabban pedig a szellemi élet területén. Talán ostobaság, amit mondok, de az író, amikor a tollát kezébeveszi, hogy valamely sokáig melengetett témájáról értekezzék, arra az átlagolvasóra kénytelen gondolni, aki ugyan soha nem foglalkozott a tárggyal, de a művet olvasni fogja, nem azért, hogy valamit tanuljon belőle, hanem ellenkezőleg, hogy bölcsen ítélkezzék felette, ha nem vágna össze a fejében
tartott laposságokkal. Ha azok az egyének, akikből a tömeg áll, magukat sajátosan kiválasztottaknak hiszik, egyéni tévedéssel, nem pedig társadalmi visszássággal állunk szemben. De a jelen perc jellegzetessége éppen az, hogy a közönséges ember jól tudja a maga közönséges voltát, de bátorságot merít e k ö z ö n s é g e s s é g jogára és arra, hogy e jogot általánosan érvényesítse. Ahogy Észak-Amerikában mondják: nem illik különbözni. A tömeg megsemmisít mindent, ami más, ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az „egész világ” nem az „egész világ”. Az „egész világ” máskor a tömeg és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga.

II
A történelmi színvonal felemelkedése

    Ez hát a mi korunk, roppant megjelenésének minden kendőzetlen, brutális durvaságával; különben civilizációnk történetében páratlan jelenség. A civilizáció egész fejlődése során, soha még hasonló sem előzte meg. Ha valami hozzá hasonlót keresünk, egy más, a miénktől teljesen elütő élet sodrába kell elmerülnünk: az antik világba visszamennünk, mégpedig úgy, hogy a hanyatlás óráiban érkezzünk meg. A római birodalom története tömegek felmerülésének és uralomra jutásának a története is, tömegeké, amelyek elnyelték és feloldották magukban az irányító kisebbségeket és maguk foglalták el ezek helyét. Bizonyos korszakokban felmerül a túltelítettség, a túlzsúfoltság ténye. Mint Spengler helyesen figyelte meg, az ilyen korok – mint a mai is – hatalmas épületeket emelnek. A tömegek korszaka a nagyméretűség, a koloszalitás korszaka
    A tömegek brutális uralma alatt élünk. Nos, már kétszer neveztük brutálisnak ezt az uralmat, már megfizettük hát a vámot a nyárspolgári törzsasztalok isteneinek, most, a jeggyel a kezünkben, hamarosan belemélyedhetünk tárgyunkba, és a színjátékot belülről nézhetjük végig. Vagy azt hihettük, hogy beérem e külső leírással? Ez csak a keret, a felület, alatta még jó mélyen rejlik az a roppant valóság, melyet a múlt is visszatükröz! Ha itt abbahagyom a tárgyat és felhagyok az imént elkezdett kísérletemmel, az olvasó méltán azt a benyomást nyerheti, mintha a tömegek hatalmas jelentkezése a történelem színterén, belőlem csak néhány barátságtalan és méltatlankodó szót, némi elutasítást és ellentmondást váltott volna ki; belőlem, akiről köztudomású, hogy felfogásom a történelem felől merőben arisztokratikus  Merőben az, mert soha nem azt mondom, hogy az emberi társadalomnak arisztokratikussá kell válnia, hanem ennél jóval többet mondok. Azt mondom, és napról-napra erősbödő meggyőződéssel szentül hiszem, hogy az emberi társadalom mindenkor, akarva-akaratlanul, a maga legbelsőbb természete szerint arisztokratikus, arisztokratikus egészen addig, amíg ebben az arisztokratizmusában meg nem fogyatkozik. Jól értsük meg: a társadalomról, és nem az államról beszélek. (...)

.  

Az én apám
- Erdélynek -

Berdétől

Az én apám tudott jól franciául,
S Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.

Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor,
És sok magyar feledte már szavát -
Kallódó lelkükért apám a kátét
Románra fordította át.

Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagy szakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.

Mint gyermekek ülték körül apámat,
Bár harmincéves hogyha volt csupán,
És olvasott és magyarázott nékik
A szentírásból az apám.

A földesúrnak volt egy kis leánya,
S apámhoz így szólott a földesúr:
"Hittanból is készítsd vizsgára őt, -
Nem hagyhatom, hogy elmenjen hazúl.

Hogy nem híved? Add rája paroládat,
Hogy azt tanítod, amit megkíván
Kátéja." - És a zárdában jelesre
Vizsgázott le a kis leány.

Az én apám úrvacsorát ha osztott,
S, hazakerült a rész, mely a papé,
Újból terített a szent maradéknak:
"Nem a miénk - így szólt - az agapé,

Hanem azé, ki valamennyiünkért
Egyforma kínnal szűrt és aratott."
S mindnek, ki aznap a küszöbre lépett,
Italt kínált és falatot.

Az én apám, mielőtt sírba szállott,
Egy sor ártatlan hajnalkát vetett.
Az örök hajnalt hozták a virágok,
És elvitték a földi életet.

S halottnézőbe a ravatalához
Eljött egy sosem látott idegen,
Megállt a lábánál, s azt mondta nékünk:
"Krisztus járt benne idelenn. "

És bár az én apámat sírba tettük,
Azért ő meg nem halt, én jól tudom.
Csak az üvegcse tört el, ám az i11at,
A lélek jár kötetlen-szabadon.

Isten kiskertjét őrzi, s az virágzik
Abban, ki gyűlölettelen szeret -
És száll apám közöttünk, mint a jó szél
A jó vetés felett.

.

.

Magyarország helye a Nap alatt. Biztonságot Közép-Európának!

(Hungary’s place in the Sun. Safety for Central Europe)

/  Lord Rothermere

Kelet-Európa sem más, mint sok kis Elzász-Lotaringia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította ezt a két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné vált az újabb háború. Nagyobb méretekben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél-tucat országában, melyek közül bármelyik gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek. A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is szövevényes hálóját, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek és gazdaságtalanok. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére. Ha visszaemlékezünk, milyen körülmények között nehezedett a szövetséges hatalmak államférfiai maroknyi csoportjának vállára a világtérkép átrajzolásának feladata, nem lepődünk meg azon, hogy hatalmas munkájuk néhány kisebb részlete elnagyolt lett. Az Osztrák–Magyar Monarchia területeinek felosztása néhányuk számára természetesen kevésbé fontos ügynek látszott, mint például a Németországgal kötendő megállapodás. A vezető küldöttek megelégedtek az Ausztria–Magyarországgal határos, a háború során a mi oldalunkra állt kisebb szövetséges nemzetek és a Habsburg Monarchia alávetett népei képviselőinek véleményével és javaslataival. A szövetséges miniszterelnökök azonban nem vették figyelembe a történelem hódítási hullámai és népvándorlásai által Közép-Európába sodort sokféle nép között meglévő vad féltékenységet és mohóságot. Kétségtelen, hogy az így megfogalmazott különböző szerződésekben az igazságosság néha áldozatul esett a mohóságnak, aminek az lett a következménye, hogy Közép-Európa nagy része ma nagyon ingatag egyensúlyi állapotban, teljesen balkáni körülmények között él. Nekünk itt, Angliában annyi komoly problémával kell szembenéznünk, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a félig elfelejtett békeszerződéseket véglegesen elrendezett dolgoknak tekinteni és figyelmen kívül hagyni. De aki ismeri Közép-Kelet-Európa viszonyait, nem helyezkedhet erre a kényelmes álláspontra. A kéz, amely a jelenlegi politikai helyzetet kialakította ezen a területen, egy eljövendő háború magvait hintette el. A béke-megállapodás ingatag voltára utal az a tény is, miszerint három közép- és kelet-európai ország: Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia azonnal fontosnak érezte, hogy katonai szövetséget kössön Franciaország támogatásával a szerződések, különösen a Magyarországgal kötött trianoni szerződés érvényben tartása érdekében, amely nyilvánvaló tévedéseket és igazságtalanságokat tartalmaz. Ez a kisantant néven ismert szövetség ma is fennáll, bár a múlt hónapban megtartott éves konferenciáján a három állam magatartása Magyarországgal szemben sokkal kevésbé volt agresszív, mint az elmúlt években. Ez a fejlődés kétségtelenül annak köszönhető, hogy bár Magyarország állandóan tiltakozik a békeszerződés igazságtalan volta miatt, híven teljesíti annak feltételeit. A kisantant tehát gyorsan veszít nemzetközi értékéből. Az ilyenfajta szövetségek maguk is veszélyeztethetik a világbékét, ha tovább maradnak fenn, mint ameddig szükség van rájuk. Ebben a hónapban lesz hét éve, hogy aláírták a trianoni szerződést, és azok, akik legjobban ismerik Közép-Európát, kezdik felvetni, hogy nem lenne-e bölcs dolog átfogalmazni a szerződés néhány nyilvánvalóan hibás pontját a ma meglévő nyugodtabb légkörben. Egy ilyen lépés első eredményeit maguk a kisantant országok élvezhetnék. Románia például halálos viszályt örökölt Oroszországgal Besszarábia annexiója miatt. Ha bolsevista marad Oroszország, ha nem, Románia mindig számíthat arra, hogy egyszer fegyverrel kell majd megvédenie újonnan megszerzett gazdag határ menti tartományát. Egy ilyen hadjáratban csak akkor számíthat sikerre, ha nyugati szomszédja megbízható, baráti ország. A mai körülmények között viszont ez sohasem következhet be, mivel Erdély Romániához csatolása román fennhatóság alá hajtott egy és háromnegyed millió magyart. Ezek többsége annyira keveredett a zömmel román és szász lakossággal, hogy Magyarország beletörődött az elvesztésükbe. De közvetlenül a magyar határ mentén van két olyan összefüggő magyarlakta terület, ahol 600 ezren élnek. Ezt a térséget főleg a stratégiai fontosságú vasútvonal szempontjai miatt adták Romániának. Nem szabad azonban megengedni, hogy ilyen jelentéktelen dolgok állandósítsák a háborús veszélyt Közép-Európában. Hasonlóképpen egy szép napon Csehszlovákia – ahová több mint 1 millió magyart csatoltak – is vitába keveredhet Németországgal a hárommillió osztrák-német miatt, akik északi határain belülre kerültek, és akkor előnyös lenne számára, ha megszabadult volna a déli határaival kapcsolatos problémáktól. A határ ésszerű kiigazításán alapuló barátság Magyarországgal ráadásul lépést jelentene a vámunió felé is, ami mindkét ország számára nagy haszonnal járna. Magyarország harmadik, déli szomszédja, Jugoszlávia a békeszerződés eredményeként 400 000 magyart vett át. Legtöbbjük a volt Horvátország egyik sarkában él a Dráva és a Duna által határolt háromszögben. Velük keveredve él ott még 300 000 német, aki minden bizonnyal szívesebben venné, ha újra magyar fennhatóság alá tartozna. Jugoszlávia számára – amelynek jelenlegi külső és belső helyzete kritikusabb bármely más európai országénál, Oroszországot kivéve – előnyt jelentene, ha megszabadulna ettől az elégedetlen nemzeti kisebbségtől északi határai mentén. Az új, a maitól csak kissé eltérő határt úgy lehetne meghúzni, hogy a változás nem érintené a volt osztrák–magyar tartomány, Horvátország határát, amely a délszláv királyság létrejöttekor csatlakozott Szerbiához. Ilyen, viszonylag kis változtatásokkal újra lehetne egyesíteni az anyaországgal kétmillió magyart abból a hárommillióból, akiket a trianoni béke idegen fennhatóság alá helyezett. A súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a béke-megállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem. Úgy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy a szövetséges hatalmak, amelyek aláírták az önkényesen megfogalmazott trianoni békeszerződést, az elmúlt hét év tapasztalatainak tükrében újra megfontolják a határok kérdését. Ha egy megállapodás hét próbaév után sem működik jól, nagyon valószínű, hogy eleve nem megfelelő. A Magyarországra kényszerített békefeltételek módosításának kidolgozása során az érintett területek bonyolult módon összevegyült lakosságát is meg kell kérdezni. Volt idejük eldönteni, melyik nemzethez fűzik őket ösztöneik és érdekeik. A mindenütt megtartandó népszavazásoknak az USA vagy egy másik nem érdekelt állam kormányának ellenőrzése alatt kell lezajlaniuk, mivel az elcsatolt területek egy részén sok eset bizonyítja, hogy a magyar lakosság nem élvezi a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, amit pedig a trianoni békeszerződés is rögzít számára. A közép-európai helyzet újraértékelését nemcsak a célszerűség, hanem az igazságosság érdekében is sürgetem. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia fejlődése nagymértékben függ a külföldi tőkétől. Ez azt jelenti, hogy stagnálásra vagy talán hanyatlásra és széthullásra vannak ítélve, ha nem tudják meggyőzni London és New York pénzintézeteit arról, hogy nem állnak fenn olyan akut problémák, amelyek veszélyeztetnék a nekik nyújtott kölcsönök visszafizetését. Ha ezek a bizonytalan helyzetű kis közép-európai szövetséges államok még nincsenek tisztában a külföldi hitelek megszerzésének nehézségeivel, az azért van, mert eddig ki tudták használni a befektetők naiv optimizmusát, főleg az Atlanti-óceán túlsó partján. Megtudtam, hogy New York-i pénzintézetek az utóbbi időben adtak kölcsönöket Belgrádnak. Ahogy a dolgok ma Jugoszláviában állnak, nem tudok elképzelni ennél bizonytalanabb befektetést. A jugoszláv kormány jelenleg egyre agresszívabban próbál beavatkozni a vele az adriai parton szomszédos kis Albán Köztársaság ügyeibe. Ez a politikája abból az aggodalomból táplálkozik, hogy Horvátország esetleg elszakad Jugoszláviától, és ezzel a délszláv királyság elveszti csaknem egész adriai partvonalát. A jugoszláv kormány ezért egy alárendelt és leigázott Albániával reméli kárpótolni magát. Ez az előrenyomulási politika egyre ellenségesebb viszonyt teremtett Olaszországgal, ami már-már összeütközéssel fenyeget. A térképre pillantva láthatjuk, hogy az Albánia feletti ellenőrzés kérdése legalább olyan fontos Olaszországnak, mint Calais és Boulogne hovatartozása Angliának. Legalább ilyen nehéz elképzelnem, hogy egy felelős pénzintézet támogassa a román kormánynak nyújtandó kölcsönöket. Romániának alapos oka van félni Oroszországtól, de féltékenysége és mohósága megakadályozza abban, hogy egy tisztességes alkuval bebiztosítsa az oldalát Magyarország felől. A közép-európai béke közvetlenül fontos Nagy-Britannia számára. Nem tehetjük meg, hogy a béke kérdését kis és viszonylag jelentéktelen nemzetek kezébe engedjük át, amelyek terjeszkedésüket – és egyes esetekben egyenesen a létüket – éppen a szövetséges hatalmak háborús áldozatvállalásának köszönhetik. A Balkán több generációra visszamenőleg a nemzetközi konfliktus veszélyét hordozza magában. Valójában itt tört ki a világháború. És most – a szövetséges béke-előkészítő delegációk hiányos információi és elsietett döntései folytán – ez a régi balkáni veszély még sokkal nagyobb területre terjedt ki. Egy szálig ki kellene gyomlálnunk a trianoni békeszerződés száraz füvét és halott fáit, mielőtt egy véletlen szikra lángra lobbantja őket. Ha a tűzvész kitör, már késő lesz. Kisállamok szűk látókörű előítéletei nem állhatnak az európai biztonság útjába. A kisantant egyik célja a monarchia restaurációjának megakadályozása volt Magyarországon. Miért ne lehetne a magyaroknak királyuk, ha nekik úgy tetszik, amíg békésen és megfelelően intézik az ügyeiket? Románia és Jugoszlávia, amely lerohanással fenyegeti Magyarországot a királyi ház visszahívása esetén, szintén monarchia. Nyugodtan tanúsíthatunk bizalmat Magyarország iránt, hiszen csak kis része volt a világháború kirobbantásában. És míg a magyarok bátran harcoltak az ügyért, amely mellé álltak, az országukban élő britekkel a háború alatt mindvégig türelemmel viseltettek, és hagyták, hogy zavartalanul éljék az életüket. Akármennyire legyőzöttek és megtörtek voltak is, a háború után néhány hónappal már volt elég erejük és nemzeti öntudatuk megdönteni a bolsevik önkényuralmat, amely a hírhedt Kun alatt erőltette magát országukra. Ezzel megmentették Európát attól, hogy ott éktelenkedjen a közepén egy fekély, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett volna. Ezután következett Magyarország szétdarabolása egy olyan békeszerződés keretében, amelynek szigorúságát akkoriban sok szövetséges államférfi helytelenítette. Lakossága 21 millióról 8 millióra csökkent, területe pedig 125 ezer négyzetmérföldről 36 ezer négyzetmérföldre. Magyarország örült annak, hogy megszabadult néhány olyan népcsoporttól – mint a csehek, horvátok és románok –, amellyel a Monarchia idejében össze volt zárva. De velük együtt elcsatoltak tőle 3,5 millió magyart is. Az ország területi veszteségei együtt jártak a fa-, só- és vaskitermelési lehetőségek teljes elvesztésével, ami a csaknem teljesen mezőgazdaságból élő lakosság számára alapvető lett volna. A kegyetlen békeszerződés még arra is kényszerítette Magyarországot, hogy Ausztriának hatalmas mennyiségű épületfát szállítson, a mikor saját szükségleteire is importálnia kellett. Magyarország nem okozott semmi gondot a szövetségeseknek a békeszerződés teljesítése során. Egyensúlyba hozta költségvetését, munkásai és parasztjai pedig ugyanolyan jól élnek már, mint a háború előtt. Az állam 2 millió acre szántóföldet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és osztott fel a kisbirtokosok között, ami azt eredményezte, hogy Európa egy országában sincs olcsóbb és jobb ellátás frissen termelt élelmiszerekből. Szeretném, ha Külügyminisztériumunk csatlakozna ahhoz a példához, amit Olaszország mutatott a nyugat-európai hatalmaknak Magyarország megsegítésében. Magyarország természetes szövetségese Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Helye van a Nap alatt. A magyar nemzet ma bizalmatlanul és nehezteléssel tekint Németországra. Amíg a háború emléke él, régi viszonyukat lehetetlen felújítani. Ugyanilyen kizárt dolog az Ausztriával való régi kapcsolat felélesztése. Az Ausztriával szembeni ellenérzések manapság olyan erősek, mint Kossuth szabadságharcának 1849-es leverésekor, amikor a magyar nemzet vezetője Angliában talált menedéket és együttérzést. Magyarország Nyugat-Európában keres barátokat, és most jött el az idő ezeknek a barátságoknak a megszilárdítására. Egy olyan népet, mint a magyar, amely mögött egy ezredéves nemzeti és tradicionális fejlődés áll; amely a középkorban hősiesen védte Európát a töröktől; és amelynek már 1222-ben, mindössze hét évvel a miénk után megszületett a maga Magna Cartája, az Aranybulla, nem lehet úgy kezelni, mint egy újonnan létrejött balkáni államot a maga kialakulóban lévő intézményeivel és tapasztalatlan politikusaival. Szeretném, ha külügyminiszterünk azzal mutatná ki érdeklődését a magyar ügyek iránt, hogy személyesen odafigyel Románia azon törekvésére, hogy lehetetlenné tegye a nemzetközi döntőbírósághoz folyamodás békeszerződés által biztosított jogának gyakorlását az erdélyi magyar gazdák széles köreiben, akiktől a román kormány kártérítés nélkül vette el a földjüket. Ez az ügy egy ideje már a Népszövetség asztalán fekszik. Nagy-Britannia, mint a trianoni béke egyik aláírója közvetlen felelősséggel tartozik azért, hogy igazságot szolgáltassanak ebben az ügyben. Ám semmi sem tehet többet Közép-Európa stabilizálódásáért és békéjéért, mint London és New York nagy pénzintézetei. Ők tartják a kezükben ezt az ügyet. Ha nem adnak hiteleket azoknak az államoknak, amelyek a jelenlegi bizonytalan helyzet fenntartásáért felelősek, az eredmény hamarosan mutatkozni fog olyan határkiigazítások és megállapodások elfogadásában, amelyek nagyban csökkentik majd a háborús veszélyt. A békeszerződés erőszakkal és fenyegetéssel való megváltoztatása nem vita tárgya. A szövetséges hatalmak saját érdekükben elleneznék, ha bármely korábbi szövetséges vagy ellenséges állam fegyveres erőszakkal próbálna változtatásokat eszközölni Európa térképén. A Közép-Európa újonnan alakult államainak megsegítésére hivatott pénzintézetek bölcs pénzügyi politikája azonban jótékony, nyugtató hatással lehetne a térségre. A befolyásuk alatt végrehajtott ésszerű határkiigazítások – ha alapos megfontolás után, nyugodtan kerül rájuk sor – inkább erősíteni fogják, semmint veszélyeztetnék a világbékét. /Fordította: Zinner/ (Forrás: Rubicon / Daily Mail,)

.

.

A magyar PEN Club megalakulása, rövid története

(Forrás: Magyar PEN Club):

http://tinyurl.com/hha2xbe

.

Kiállítás Tel-Avivban

Máraitól

Tel-Avivban, a zsidó Palesztina új, bár nem hivatalos fővárosában láttam az első zsidó kiállítást. Az ilyen kiállítás majdnem szószaporítás. Tel-Avivban, amely maga sem egyéb, születése első pillanatától, mint egyetlen nagy kiállítás. Az egész város permanens nagy látványosság a tengerparton, sistergő Luna-park, bankokkal, sakálokkal és tevékkel, s a harmincezer izgatott zsidóval, akik először sátrakban laktak a tengerparton, aztán építettek egy zsinagógát, aztán egy bankot, aztán vad, szomjas és dühös összevisszaságban kezdtek építeni mozit, lakóházat, még egy bankot, vendéglőt, áruházat, még egy bankot, aszfaltot raktak, kerteket ültettek, Ruthenberg megépítette a híres villamostelepet, mely a Jordán szent vizének esését fogja fel, s óránként több millió kilowatt árammal látja el az egész partot. Aztán egy napon, az érdekeltek legnagyobb meglepetésére, itt állt, készen, illetve félig készen egy város, a cionisták szeme fénye, Tel-Aviv. Az öreg és piszkos Jaffa mellett nőtt fel egy éjszaka ez a város, ahol minden vadonatúj, a cementnek nem volt még ideje megszáradni a házakon, de az egész valahogy olyan, mintha holnap, mikor becsukják a kiállítást, már kezdenék is lebontani a rögtönzött épületeket, melyeket tegnap emeltek. A köztereken még nem nőttek meg a fák, de a kirakatokban már árulják a képeslapokat e közterekről, s a Liliomvirág utcán délelőttön át kerestem egy házat, a huszonötös számút, s a harmincas, továbbá a harminchármas számú ház lakóinak fogalmuk sem volt róla, hol a huszonötös szám, amíg csakugyan kiderült, hogy nincs is, még nem épült fel, várjak két hónapot, akkor már biztosan itt lesz. A város házai nem értek még rá megismerkedni egymással, az emberek elrohannak egymás mellett, házat építenek, gyárat építenek, mozit építenek, iskolát építenek, s közben mindezt veszik és eladják, cserélik, bérelik, az üzem teljes és virul. Ha Tel-Avivnak harmincezer lakosa van, mint bizonyítgatták, s az új zsidó bevándorlók létszáma mindössze ötvenezer, mint a Keren Hajessod beismeri, akkor egyszerű számítással az országra, a telepekre csak a bevándoroltak kisebb fele esik, nagyobb fele beköltözött Tel-Avivba. Amiből világosan következik, hogy Tel-Avivban sok minden virul, ami effajta városban az élet természetes következménye, de amire nem volt sürgős szükség az elmúlt évszázadokban Jaffa és Haifa között: telekspekuláció, kispolgári cserebere, egyszóval a város viruló tenyészete mindannak, amire a zsidókat rákényszerítette az élet a galíciai gettóban, de amire semmi szükség a fölszabadulás hazájában, az új Palesztinában. És mégis így van, s hogy mégis így van, elég baj, s a cionizmus igazi és lelkes vezetőinek elég gondot okoz. Amíg ebédelek, az ablakból látom, hogy egy szinten velem egy új ház első emeletét húzzák fel zsidó munkások; valószínű, hogy vacsorára már készen lesz a második emelet is, s ha két hét múlva visszajövök, a házban már lakni fognak, sőt a ház már biztosan nem lesz az első tulajdonosé. Az utcákon sok a csontkeretes pápaszem és a nagy haj. Sok a gépkocsi és az egész keverék amerikai ütemből és expresszionista irodalomból, galíciai kereskedelmi becsvágyból és moszkvai világszemléletből. Mindenki rohan, s ez annál különösebb, mert végeredményben nincs hová rohanni, az egész város tíz utca, de azok aztán hosszúak. A hajózási társaság irodájában a kisaszszony nem tud más nyelven, csak héberül és arabul. Bennszülött, nincs szüksége más nyelvre. Az ügynök, aki közben megérkezik, már beszél valamit franciául, de héber akcentussal. Nekem mindez nem tetszik, mert az ügynök, mint kiderül, tud németül is, s végül jobban tud, mint én, s Frankfurtban élt öt év előtt. Minden nagyon friss ebben a városban; frissen mázolt házak, padok, emberek, nyelv: igaz, ez a Zsidóváros, de az egész túlságosan az, s akik itt vannak, pápábbak a pápánál, zsidóbbak a zsidóknál, héberebbül beszélnek, mint Mózes, s amellett nincs öt éve, hogy elszánták magukat az egészre. Európából jövök, s nem vagyok fogékony e harcias sovinizmus iránt; megégettük már az ilyen láng fölött a kezünket; s a végén remélem, hogy ez a láng nem szalmaláng, remélem, hogy ez a sistergés nem bengáli tűz e Luna-parkban - s az egész mélyen ég és lobog, remélem. De felmelegedni nem tudok e tűznél. A telepeken tudtam felmelegedni, láttam apró eredményeket és nagy jellemeket, a telepeken láttam az új, a bibliai tisztaságú zsidó életet, amely rokonszenvesebben ígérte az új zsidó állam jellemét, mint e Tel-Aviv; de akik a telepekről Tel-Avivba költöztek, akik a munka elől visszavándoroltak az üzlet mellé, a dolog mellől a profit mellé, azok Tel-Avivból visszavándorolnak majd Európába vagy Amerikába, ahonnan jöttek, ha itt egyszer megszedték magukat vagy végleg tönkrementek. Minden emberi közösségnek szüksége van szatócsokra, de egy állam, melynek fővárosát szatócsok alapítják, bérlik, sajátítják ki a születés első pillanatában, elvérzik ebben a tervezgetésben és nem rokonszenves. Azok az intellektuellek, azok a zsidó munkások, akik Tel-Avivban kezük munkájával építették fel a házakat, nem mindig azonosak a lakókkal, akik a házakba beköltöztek. Az építők nem így gondolták el a város belső, lelki szerkezetét, mint ahogy aztán alakult. De az egész nagyon fiatal még, nem is város, csak rosszul sikerült mintája egy Tel-Avivnak, melyet egyszer később megépítenek majd. Nem, a cionizmusnak nem volt szüksége arra, hogy azok, akik eddig lengyel márkában kötöttek üzleteket Varsóban, most egyiptomi fontban kössenek üzleteket Tel-Avivban. Mert ez üzletek szelleme a régi szellem, a zsidó elnyomatás idejéből, a gettó idejéből; ez a szellem a parvenük és szatócsok szelleme. De Palesztinában szabad és tiszta emberek akarnak élni, akik élni, teremteni, alkotni akarnak, nem pedig idegen munkával kereskedni egymás között. Ide új emberek kellenek, új lelkek. Honfoglalók, nem telekspekulánsok.

*

Arról, hogy a város minden képzeletet meghaladó módon rút - cementfantázia, melyhez tevék hordták a meszet s irodalmárok vakolták —, fölösleges beszélni, s ezt nem is szabad rossz néven venni. Az építők nagy sietségükben örültek, ha nem felejtik ki a lépcsőket a házból, s nem volt idejük stílusokat feltalálni. A házaknak faluk van, ablakuk, ajtajuk, s mindez egyelőre elég. A legtöbb épület átmenet a barakk és a dél-amerikai Palace-stílus között. Lakni nem lehet bennük, de élni egyelőre csak akkor, ha nagyon muszáj. S mellette Jaffa, ez a legősibb keleti város, arab rendetlenséggel, közönnyel, piszkos utcákkal és nyugodt emberekkel, apró üzletekkel és vízhordó tevékkel, Jaffa, ahová vérbeli cionista csak megvetéssel teszi be a lábát, Jaffa, amely város volt Perseus idejében és város lesz akkor is, mikor Tel-Avivban már biedermeiernek fog számítani az a barakk-stílus, amely ma föllelkesíti ott az embereket! Jaffa kevés érdeklődéssel és sok nyugalommal szemléli az izgatott szomszédot, pipázik és kávét iszik, amíg odaát rádiót vezetnek be a lakásokba, hogy gyorsabban hallják meg a tőzsdei kurzusokat. Tevék baktatnak Jaffában a kikötők felé; Tel-Avivban több az autó, mint az utas. Jaffában arabok élnek, Tel-Avivban zsidók élnek. Tel-Avivban dolgoznak, sisteregnek, spekulálnak az emberek. Jaffában, insallah, élnek az emberek. Ezért járnak át az arabok, akik nem érnek rá dolgozni, ritkán Tel-Avivba, s ezért járnak át a zsidók, akik még nem érnek rá élni, ritkán Jaffába.

*

Ebben a városban, Tel-Avivban, amely egyetlen nagy kiállítás, ahol a kiállítók iparkodnak túladni a kiállított tárgyakon, ebben a városban láttam az első zsidó ipari kiállítást. Utolsó nap délután elszántam magam, s megnéztem lényegét annak, amit az új Palesztina tíz esztendő alatt iparban alkotott. Azt láttam, amit vártam, s ami nagyon sok, ha Palesztinához, a munkához s a lehetőségekhez mérjük, de végeredményében nem sokkal több, mint közepes vidéki hetivásár. A palesztinai ipar, helyesebben az a néhány gyártelep, amely Tel-Avivval egyidejűleg felépült, a körülményeknek megfelelően, az elemi szükségleteket szeretné kielégíteni, amely egy ilyen texasi városban természetes kereslet: mindenekelőtt téglát, aztán eternitet, aztán cementet, aztán megint cementet, közben szappant és gyertyát, csokoládét, cigarettát, fagylaltot és nyalókát (újdonság Tel-Avivban!), még több cementet, műmárványt - s minden bódé előtt egy fiatal cionista áll a kezdők izgatott mosolyával, s kissé úgy mutatja be a palesztinai szappant, mint Madách drámájában, az első fogalmazásban, az Úristen a frissen megteremtett világot. Nem értek a szappanhoz, se a cementhez, számomra ez az izgatott, szemérmes, büszke mosoly a fontos, amellyel a kiállítók fogadnak. Szappanról még kiállító ilyen meggyőződéssel nem adott elő, mint ezek az elárusítók; nem is ajánlják, csak hallgatag mosollyal várják az elragadtatott elismerést, annyira hisznek az áru csodálatos minőségében. Ez a szemlélet naiv, de meg lehet érteni. Egy új állam első tégláit gyártják a primitív gyárakban. A munkások, akik ezt a szappant formába öntötték, öt év előtt az egyetemen a reneszánsz faliképéiről adtak elő. Most nem látnak mást, csak a szappant, a gyertyát, a téglát, szemérmes büszkeséggel csillog a szemük és boldogan mosolyognak. A kisasszony, aki körülvezetett, nem értette, hogy alig egy órai ott-tartózkodás után el akartam menni a kiállításról, mely összesen négy közepes nagyságú bódé. - De hiszen alig látott még valamit - mondta izgatottan. - Akarja még egyszer a műmárványosztályt látni? S izgatott szemrehányással vitt vissza a műmárványok közé. Szabadkoztam, hogy vár a hajóm, keserves jaffai behajózás vár még reám a nyitott kikötőben, amely nem is kikötő, s ahol a tenger olyan nyugtalan, hogy a cápa visszaadta Jónást. Nem használt semmi, meg kellett még egyszer néznem a gyertyaosztályt, s megdicsértem külön minden köteg gyertyát. - Már megy? - kérdezte és majdnem sírt. - A dobozosztályt nem akarja látni? Istenem, alig volt itt, hát maradjon még... A kiállított tárgyakon lehet mosolyogni; a kiállítók lelkesedésén nem. Ez a hit és ez a fanatikus, lázas mosoly az érdekes cikk e kiállításon; ez az odaadás egy eszmének, ez a fanatizmus az, amiből nagy bevitelre van szüksége a világnak, s amiből nyugodtan kölcsönadhat Európának Tel-Aviv.

(Az 1927-ban megjelent "Istenek nyomában" című kötetből)

.25 8 9