.
Magyarország leírása
Hungáriát vagy a hunokról, vagy a hungárokról (magyarokról) nevezték így el, mivel mindkét nép Scythiából kiindulva itt telepedett le. A Duna, ez az összes európai folyók legnagyobbika, végigfolyik a közepén, és felosztja inneni és túlnani vidékekre. Ulmnál ered a Fekete-erdőben. (Mi most úgy beszélünk, mintha Budán lennénk, mely a királyság székhelye.) A Dunán-inneni rész az, ahol valaha a két Pannónia volt. Határai a következők: a Dunán túl való részek felől a Duna, azután Ausztria és Noricum, Bécsnél a Caecuis-hegység nyúlványai (hajdanában így hívták), Szlavónia felől a Dráva, Bosznia és Rácország felől a Száva folyók. Ugyanis azokon a Dunával szomszédos vidékeken, amelyek Belgrád közelében vannak, egészen a Száva folyó torkolatáig terjed, ahol az beleömlik a Dunába; Valpót, Pozsegát és Szerémet pedig, e három híres tartományt (a mi elnevezésünkkel vármegyét) Szlavóniától különválasztja.
Ennek az Innenső-Magyarországnak a fővárosa az előbb említett Buda, a királyság székhelye. Nevezetesebb városai Székesfejérvár, mely a királykoronázásokról és királysírokról nevezetes, Esztergom, a prímási székhely, Pécs, püspöki székhely, azután Sopron, Győr, Szombathely, Szent Márton városa, Stridon pedig Hieronymus szülőföldje. Sok nevezetes folyó van arra a Dunán és a Dráván kívül, melyeket fentebb említettünk. Két igen híres tava, a Balaton és a Fertő. Az egyik kb. tizenhárom mérföldnyire húzódik hosszúságban, a másik nem olyan hosszú, de a Balatonnál sokkal szélesebb. Ehhez az Innenső-Magyarországhoz van csatolva Szlavónia, a hajdani Felső-Pannóniának a Száva és a Dráva közötti része, de már jóval túlterjed a Száván, egészen az Unna folyóig (mert most így hívják), ahol Horvátország kezdődik. Mögötte van Dalmácia az Adriai-tenger partján: részben velencei, részben török fennhatóság alatt, csak egészen kicsiny része tartozik a magyar király uralma alá. A földközi-tengeri vidékeket a boszniaiak és a rácok tartják kezükben, azok, akiket hajdanta felső-moesiaiaknak neveztek. Szlavónia fővárosa Zágráb: püspöki székhely, Horvátországé pedig most Biheg, valamikor Tininum, Dalmácia azon részéé, amely magyar fennhatóság alatt van, Zeng, Boszniáé Jajca; Rácországban, vagy más szóval Szerbiában pedig Belgrád a főhely: ily módon helyezkedik el innenső Magyarország és azok a vidékek, amelyek a Duna és az Adriai-öböl között vannak.
A Dunán túlnani Magyarországot a Pozsony fölött kezdődő és hosszú kanyarral a Fekete-tengerig húzódó Kárpátok választják el Morvaországtól, Sziléziától, Lengyelországtól és Oroszországtól, egészen addig a vidékig, melyet Mórmarosnak hívunk. Innét már más hegyek és erdők, melyek Turnu Severinig húzódnak, választják el Magyarországot Erdélytől és Oláhországtól. Ezen Túlsó-Magyarország közepén a mármarosi sóbányák környékén eredő Tisza folyó folyik keresztül az északi folyók közül, amennyire eddig hallani lehetett, halban a leggazdagabb.
Több kisebb folyón kívül két hajózható is ömlik belé, a Szamos és a Maros, mindkettő Erdélyben ered. Ennek a Túlsó-Magyarországnak nevezetesebb városai: északon Pozsony, Nagyszombat (Tyrnavia), Trencsén, azután ugyanitt van a Vág folyó, mely Komárom mellett folyik a Dunába, majd a Nyitra és csaknem ugyanott Beszterce jó néhány bányavárossal, melyek arany-, ezüst- és rézbányáikról nevezetesek. Tovább van Vác, Pest-Budával szemben, Eger, Kassa meg a Szepesség jó néhány nevezetes városa; délen Kalocsa, Bács, Szeged; a Tiszántúl: Várad, Debrecen, Nagybánya arany- és ezüstbányákkal; Csanád püspöki székhely és a híres-nevezetes Temesi vár, mely az ország kapitányságai közül a harmadik helyen áll; Szörény, ahol a hajdani Traianus császár által épített hídnak a romjai még most is láthatók, és más helyek, melyeket itt bővebben felsorolni nem lehet a történetírásra kötelező szűkszavúság miatt. Maga a Tisza a jeles titeli prépostság táján ömlik a Dunába. Ez a prépostság nincs messze Péterváradtól, és a Tisza innenső partján fekszik. Azokon a hegyeken túl, melyek a Kárpátoktól Severinig terjednek, van Erdély, valamikor Dácia egy része. Fővárosa Gyulafejérvár, vagy Iulius Caesarról, vagy még inkább Gyuláról, egy régi hun fejedelemről ígyen elnevezve. Itt igen sok nevezetes város van, köztük Szeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce, azután még sok más, melyeket a germánok, akiket mi szászoknak hívunk, alapítottak és laknak. Itt vannak a siculusok is, köznapi nyelven szólva: székelyek, zord, háborúzást kedvelő emberfajta. Nincs köztük nemes, nincs köztük paraszt, valamennyien egyforma joggal bírnak, akárcsak a svájciak.
Erdély maga mindenben nagyon gazdag, főleg arany, ezüst és más ércekben; ehhez járulnak még a sóhegyek. Pompás lovakat tenyésztenek itt, borban is bővelkedik, noha ezek nem olyan kiválóak, mint Magyarországon és Szlavóniában. Erdélyt övezi a két Oláhország, az Alpeseken túli és Moldva: az a Dunával, ez a Fekete-tengerrel határos, ketten együtt pedig Erdéllyel egyetemben Európának ama vidékén fekszenek most, amely valaha Dácia volt. Így annak az egész, Dunán túl fekvő résznek, mely nemcsak Túlsó-Magyarországot, de Erdélyt és a két Oláhországot is magában foglalja, a Duna, a Kárpátok, a Fekete-tenger, majd ismét a Duna képezi a határait.
Ennyit Magyarország általános fekvéséről.
Most hátra van még azokról a vidékekről szólni kissé részletesebben, amelyre ennek a háborúnak a teljes ereje rázúdult.
Buda alatt a Duna partja mellett haladván lefelé, némely kevésbé jeles falut nem számítva Paks, majd Tolna következik tizenhat magyar mérföldnyire Budától. Utána van Báta, Báta alatt Mohács a Duna partja mellett. Mohácstól jobbra fekszik Pécs városa már földközi-tengeri vidéken, s ez előtt a vész előtt Magyarországon elég nevezetes volt; négy mérföldre, vagy valamivel távolabb a Dunától és három mérföldnyire a Drávától. A Dráva irányában fekszik Siklós, a Dráván túl Valpó büszke várával. Mohácstól a Dráváig négy mérföld, vagy alig több a távolság. Azon hely fölött, ahol a Dráva a Dunába ömlik, a túlsó parton van Eszék, és ugyanott egy nagy város romjai abból az időből, amikor még a rómaiaké volt Pannónia. A római település a Dráva-torkolattól csak két mérföldnyire van. Eszék mellett a Dráva szűk mederbe kényszerül, s ezért alkalmas hely a hídverésre. Ezt fel is használták a mieink: mikor Belgrád elveszett, hidat emeltek itt, hogy a hadsereg átvonulhasson rajta. Eszék után következik Erdőd, a titeli prépostság vára, ez a hely mindenünnen erdőktől van körülfogva, és a természet kedvezéséből csekély fáradsággal igen jól megerősíthető. Utána következik Barcs, Valkó, Zatha, sőt itt van Bács is, melyet említettünk, Magyarország második főpapi városa. Mint a többi vidék, ez is mezei lapályon terül el, amely a Duna-Tisza között fekszik, füves, sík terület, s ezért barmok nevelésére elsősorban alkalmas. Zathánál ugyanazon a parton van Újlak, igen szép várral ékeskedő város, itt tárul elénk először az az áldott, termékeny vidék, a Szerémség. Nemcsak borait dicsérik egész északon, de minden megterem itt, amivel csak él az ember! Sok császárnak, sőt, ahogy a római annalesek írják, egy pápának is szülőföldje és táplálója. Valamikor ugyanilyen nevű városáról is nevezetes volt, melynek állítólag még megvannak a romjai. Csodálatosan szép ez a vidék, csodás földjének termékenysége, hihetetlen az éghajlat enyhesége. Ez már csak azért is így van, mivel ez a vidék az Adriai-tengertől csupán három-, de legföljebb négynapi járásra van. Újlakról vissza Sirmium felé haladva elsőnek Bácsmonostor tűnik elénk, a szerémi püspökség székhelye, majd mielőtt Péterváradra érnél, ott van Kamanc híres városa. Mögötte fekszik Pétervárad, fellegvárával együtt, a kalocsai egyházmegye fennhatósága alatt. Ezt a helyet Belgrád elvesztése óta Belgrádunknak tartjuk. Azután következik Zalánkemén és még több, nem különösebben nevezetes város, melyeket a fent említett belgrádi csatavesztés alkalmával a török földig lerombolt. Aztán abban a szögletben, ahol a Száva a Dunába ömlik, van Zemlén városa: e vár és Belgrád között fekszik a Száva-torkolat. A betorkolló folyó másik szögletében van az a Belgrád, amely annyi nevezetes, törökkel vívott csatáról lett híres. Ennek az ostromától, mikor már-már elesett, verte vissza hajdan Murádot, a törökök császárját hírünk-nevünk legnagyobb dicsőségére Hunyadi János, Mátyás király atyja, Magyarország kormányzója, Kapisztrán János baráttal egyetemben. Ezt a várat mi Nándorfejérvárnak hívjuk, sőt egyesek Görögfejérvárnak; az ókorban Taurinumnak nevezték. Azon az oldalon, amerről Magyarország felé néz, meredek sziklára épült. Alatta van ugyanezen a néven a város. Egyik oldalán a Dunába ömlő Szávára tekint, a másikról az elfolyó Dunára.
Hát ilyenforma Magyarország! ilyenek azok a vidékek, ahol akkora vész zúdult ránk. Mert hogy elsoroljam Magyarország gazdagságát, mellyel Európa valamennyi országa közül kiválik (ha igazán szólhatok), külön kötetre volna szükség. Mi csak a fekvését akartuk olvasóink elé tárni, hogy áttekinthetőbb legyen előttünk.
Folytassuk tehát, amibe belefogtunk. A király, amint meghallotta, hogy a törökök csapatai már átkeltek a Száván, attól tartott, hogy az átkelés után nyomban a Dráva partjaira és a fent említett Eszék városa alá sietnek annak elfoglalására. Eltökélte tehát, hogy azt a helyet erősségül megtartja. Rábízta ezt a dolgot a palatinus grófra, aki ekkor nem messze a Drávától, fivére várában tartózkodott. Noha igen fájt a lába, evvel az üggyel mégis nyomban serényen törődött, azonban azok, akiknek megparancsolta, hogy odajöjjenek, vagy csapataikat küldjék el, a parancsot késedelmesebben teljesítették, mint illett volna, a nádor így hasztalan akarta végrehajtani azt, amibe belefogott, s ezért Budára ment a királyhoz. Itt bevádolta azok nemtörődömségét, akik nem akartak megjelenni előtte, majd a királynál is maradt mint az ellenséggel szembeinduló királyi had kísérete.
Ugyanezen időben körülbelül a király titkos követ útján valakitől megtudta, aki az ellenség terveit és dolgai állását igen jól kikémleltette, hogy legokosabb volna, ha az erdélyi vajda az oláhországi vajdával egyetemben hátba támadná a mit sem sejtő ellenséget (a király ugyanis meg volt győződve a vajda iránta való hűségéről). Vagy pedig, míg az egyenesen a királlyal készül szembeszállani, ők egyesült erővel rohanják meg Thráciát, ahonnan minden katonai erőt kivontak, és így az fog bekövetkezni, hogy vagy szívében verik tönkre az ellenséget, vagy legalábbis eltérítik szándékától, és rákényszerítik, hogy saját országának védelmére siessen. Ez a tanács először gyanúsnak tűnt fel nem egy oknál fogva, melyeket fölemlíteni hosszú lenne. De aztán közölték az esztergomi prímással, s mert ő is helyeselte a tervet, megparancsolták Erdély vajdájának Batthyányi Orbán által, akit akkor véletlenül Moldvába küldtek, hogy mint aki jobban ismeri a helyzetet, azt cselekedje, amit inkább az állam érdekében valónak fog találni. Ha úgy találja hasznosabbnak, a saját és Erdély erejét a román vajdával együtt fordítsa ama vidék ellen. Ez a körülmény lehetett aztán nagyrészt az oka annak, hogy a vajda nem tudott megjelenni a csata idejére.
Mikor már ezekről szó esett, nemcsak itt volt, de el is múlott a tolnai gyülekezésre kitűzött idő, és még senkiről sem hallatszott, hogy odaérkezett volna. Úgy látszott, mintha mindenki csak a királyt figyelné, mintha nem akarnának addig Tolnára menni, míg meg nem hallják, hogy ott a király. Közben napról napra erősödtek a hírek a török további előrehaladásáról, végül megtudták, hogy már át is kelt a Száván, néhány útjába eső várat földúlt, Péterváradot ostromolja, és már hevesen szorongatja a várat szárazon és vízen (mivel a város nemigen volt megerősítve).
Ekkor végre a király, noha sem Csehországból, sem máshonnan mindaddig semmit sem kapott, és csak igen csekély számú csapatai voltak, mégis, nehogy úgy lássék, mintha ekkora országos veszedelemben valamit is elmulasztott volna, ami rajta állott, július 24-én Budáról kicsiny kísérettel kivonult, hogy a Duna partja mellett lassan Tolna felé haladjon. Közben abban bízott, hogy mások is csatlakozni fognak hozzá. Kevéssel a király ezen Budáról való eltávozása előtt somlyói Báthory Istvánt az erdélyi vajdához küldték, hogy hagyja meg neki, miszerint minden más tervet félretéve, összes csapataival siessen a királyhoz, mivel az ellenség jelenléte már csak ezt követeli. Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer.
Azon a napon, mikor Budáról eltávoztunk, Sárkány Ambrus városon kívüli jószágához érkeztünk, két mérföldnyire Budától. Érdnek hívják ezt a helyet. Itt a királynak hirtelen betegségben elpusztult az a lova, melyet valamennyi közül a legjobban kedvelt, mert a legkiválóbb volt. Hihetetlenül bántotta ez, sokan pedig rossz előjelnek tekintették. Várt itt a király jó néhány napig, de senki sem csatlakozott hozzá. Erre ugyanazzal a kis sereggel, amellyel odaérkezett, továbbment a szomszéd faluig, Ercsiig. Itt is sok napot töltött el hasztalan, de csak Báthory András csatlakozott hozzá akkor az előkelők közül nem megvetendő számú csapatokkal. A Duna partja mellett Penteléig mentünk, arra a helyre, amely olyan régi, hogy mint Eszékről is említettük, valamilyen római település romjait őrzi. Itt várt ránk az erdélyi vajda izenetével Bácsy György. Az izenet lényege a következő volt: a vajda kétségben van afelől, mit kell tennie, a különféle utasítások miatt, melyek hozzá ama napokban küldettek. Először is érkeztek hozzá királyi levelek, majd többszörönte hírnökök is (köztük Vingárti Horváth Gáspár, a királyi étekfogómester is), akik mind a királyhoz szólították. Aztán jött hozzá Batthyányi Orbán valami olyasféle tervezettel, hogy az ellenséget a román vajdával együtt támadják hátba, legutoljára pedig hozzáérkezett somlyói Báthory István, aki ismét az előbbi parancsot ismételte meg, viszont nem vonta vissza kereken azokat sem, amelyeket Batthyányi adott tudtára, és hát így most nem tudja, mit kell tennie a sok változó terv közül, mi az, amit végre kell hajtania. Ő mindenre kész, amit a királyi felség parancsol. Előtte az a terv látszik a leghasznosabbnak, mely őt a királyhoz rendeli. Késő van már arra, hogy hátba támadják a törököt: egyrészt igen veszedelmes, másrészt sokkal nehezebb is volna végrehajtani, mint azelőtt, még ha nagyon jól ütne is ki. Mert már a román vajdát, akivel neki ezt végrehajtani kellene, arra kényszerítenék, hogy a török császár udvarába küldje egyetlen fiát túszként.
Miután a király Bácsy Györgytől ezeket megtudta, reggel Földvárra indult (így hívják a Duna ugyanazon oldatán elterülő városkát) onnan, ahol Bácsy kifejtette ura izenetét. Majd behívta Györgyöt az államtanácsba, és meghagyta neki, hogy éjjel-nappal, amennyire csak tud, siessen a vajdához: a király megfelelőnek találja a vajda tervét. Ha egyszer az ellenfél átlépte az ország határát, és szembeközeledik, akkor ez a szokás járja! Tehát minden más szándékot és tervet félretéve siessen a vajda a királyhoz valamennyi erdélyi vagy egyéb csapattal, amellyel a király táborába jöttében találkozik, és akit csak tud, vonjon mindenkit a király táborába, nemcsak a nemeseket és katonákat, de még a parasztokat is. Levelek íródnak az erdélyiekhez, levelek ama tartomány püspökéhez, Gosztonyi Jánoshoz, a királyné kancellárjához, levelek magához a vajdához, mégpedig olyanok (György tanácsára, aki azt mondotta, az ura óhajtotta így), hogy azokat másoknak is megmutathassa, hogy könnyebben mozduljanak tőlük. Éppen ezért a szokottnál szigorúbb hangon voltak írva, és különbeni hűtlenség vádja alatt utasították a vajdát, hogy éjjelt-nappalt egybevéve siessen a királyhoz. Hogy e dolog könnyebben és gyorsabban intéződjék, Bácsy György mellé adták Statilius Jánost, egy éles eszű, gyors felfogású, nem csekély irodalmi műveltségű embert, aki Beriszló Péter veszprémi püspök és mártoni bánnak, e békés és háborús teendőkben egyformán hírneves férfiúnak nővérétől való unokaöccse volt. A többiek még nem távoztak el a király mellől, mikor megjött a baljós hír: Pétervárad az ellenség kezére került. A mieink éjjel-nappal bátran védelmezték, de már majdnem valamennyi védője elesett, a falait pedig, melyek igen régiek, s ezért nem éppen jó állapotban övezték a várat, a sűrűn aláhulló gyújtólövegek döntötték a földre. Az ellenség most tehát szárazon és vízen siet a többi, szomszédos vár felé, különösen pedig Újlak alá, hogy megvívja.
A király megdöbbent erre a hírre, és csak annál jobban siettette azokat, akiket a vajdához küldött, ezenfelül leveleket íratott mindenfelé. Követeket küldött György szepesi grófhoz, aki állítólag Székesfejérvártól nem messze állt ötezer emberrel; Batthyányi Ferenchez, a horvát bánhoz, Kristóf grófhoz, akiről az a hír járta, hogy már otthagyta Ferdinándot, és Horvátországba érkezett az apjához. Csak fegyvert, lovat és házi katonaságát veszi magához, hogy jobban fölszerelve menjen a királyhoz. Ezenkívül Macedóniai Lászlót sebesen a királynéhoz küldik, és kérik tőle, hogy Ferdinánd bátyját, vagy annak távollétében Ausztria elöljáróit sürgesse meg a régen megígért segítség dolgában. Amint csak lehet, küldjék meg a királynak, legfőképpen pedig az ágyúkat. Azt hallottuk ugyanis, hogy az ellenség igen jól fel van velük szerelve, mi azonban nem nagyon voltunk. Aztán még, hogy a királyné sürgesse meg a cseheket is azoknak a cseh csapatoknak a dolgában, akiknek a megfogadására a saját magánpénztárából adott pénzt egy főnemesnek, a morva Mezerickynek. Levelekkel sürgették Nádasdy Tamást, akit Ferdinándhoz küldtek, hogy kitartóan kérje, mondja el neki az ország, a király végveszedelmét, főként Pétervárad elestét, nehogy a főherceg, akit a királyhoz rokoni kötelék és még a közös veszedelemből fakadó kapcsolat is fűz, elhagyja a királyt ekkora bajban. Ugyancsak utasítják Nádasdyt, járjon el a birodalom többi fejedelménél is, akik ebben az időben, mint fentebb mondottuk, Speyerben voltak birodalmi gyűlésen.
Közben Tomori Pál még Pétervárad megvívása előtt, mivel csupán kétezer katona volt vele, őrült vakmerőségnek vélte, ha ekkora ellenséges tömeggel szembeszáll: tehát mintegy ezer gyalogost és kevés lovast hagyott hátra a várban. Ezekről már mondottuk, hogy a vár védelmében az ellenség kezétől elestek; ő azonban átment a Duna túlsó felére, és itt, amennyire csak tudta, szárazon és vízen késleltette az ellenség gyors előrenyomulását. A Dunán is volt ugyanis hajóhada abból a fajtából, melyet mi naszádnak nevezünk, s ezek nem is voltak éppen kevesen, csakhogy az ellenséghez viszonyítva távolról sem elegen.
Megjegyzés:
Brodarics István „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio” című műve Krakkóban, 1527-ben, a mű magyar nyelvű ezen fordítása Kardos Tibortól Budapesten, 1961-ben jelent meg.
(Forrás: MEK)
.6 9 25 21:09
