.
Igaz leírás:
A magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
- írta Brodarics -
(részlet)
Nekifogtak tehát a csata előkészületeinek. Mindenekelőtt Tomori átment a saját táborába, mely, mint mondottuk, mellettünk volt. Itt nagy nehezen elérte övéinél, hogy valamelyest hátrább vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek. Így a következő napon a mi táborunk és a kb. fél mérföldre levő másik tábor Mohács alatt egyesült, azonban mégis olyanformán, hogy még ott sem keveredtek a mieink azokkal, hanem hagytak egy kis helyet a mi és az ő táboruk között. Ugyanekkor érkeztek meg Budáról a hajók nagyobb és kisebb ágyúkkal meg puskaporral és még más, csatához való alkalmatossággal megrakodva: kilenc darab Bécsből küldött hadigépet is hoztak. Megérkezett Thurzó Elek kb. kétszáz gyalogosa jó néhány hadigéppel. Ő maga ugyanis a veszprémi püspökkel Budán maradt a királyné mellett. Ezt a kettőt jelölték ki őrizetére és majdan menekülésének társaivá. Mind a mai napig meg is maradtak a királyné kíséretében. A horvát bán is megjelent azon a vasárnapon, mely a csatát megelőzte, igen szépen felszerelt csapatokkal, kb. háromezer lovassal és nem egészen ugyanannyi gyalogossal. Vele jöttek Tahy János, Bánfi János és még sokan Szlavónia főurai közül. A következő napon reggel, mikor már a király is készülődött (mert úgy tartották, azon a napon fog az ellenség csatába bocsátkozni), jött meg Erdődi Simon zágrábi püspök a testvérével, Erdődi Péterrel és hétszáznál több lovassal, ló és felszerelés dolgában kellőképpen ellátva. Majdnem ugyanabban a pillanatban jött meg Aczél István kb. háromszáz lovassal, akiket Bornemisza János küldött a király segítségére jó néhány ezer arannyal egyetemben: az atya utolsó ajándéka volt ez nevelt gyermekének. Ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket. Még többen is jöttek ez alatt a három nap alatt, főleg akik közel laktak: így Móré Fülöp, a pécsi püspök és fivére, Móré László. Huszonnégy- vagy huszonötezren voltak, mivel a naszádosok csapatait, amelyek szintén ott voltak, nem vetették harcba ennél a csatánál.
Közben a török császár a maga nagyszámú, háromszázezer főnyi hatalmas seregével csak két mérföldnyire volt tőlük. Mikor mind együtt voltak, még három nap múlott el a csata előtt részben előcsatározásokkal, ami gyakran megesett, és mindig az ellenségnek okozott több kárt, részben tanácskozások közepette, hogy mi módon és hol csapjanak össze az ellenséggel, milyen rendben álljon fel a csatasor, hol legyen a király helye a csatasorban, hová tegyék a lovasokat, a gyalogosokat, az ágyúkat, amikből nyolcvan darabunk volt, és még csak nem is lehetett őket összemérni az ellenségéivel.
Még előtte sokat vitatkoztak a király személyéről: voltak, akik úgy gondolták, álljon néhány válogatott emberével a csatán kívül; de látható volt, hogy ezt a sereg semmiképpen nem fogja megengedni, mert azt akarják, hogy mint az szokásban volt, vegyen részt a csatában. Tehát azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy a király helyett más valaki öltse fel a királyi fegyverzetet. De nyilvánvalóan nem tehették ezt sem anélkül, hogy a hadsereg szörnyen föl ne háborodjék, és meg ne döbbenjen. Végül elhatározták, hogy mivel a csata elég kétes kimenetelűnek látszik, a király mellett legyenek őrizők, akik, ha valami komolyabb baj történne, illetve a csatasor úgy meginogna, hogy semmi remény nem lenne helyreállítására, a királyt a csatából kiragadva elvezessék. Ezt a feladatot Ráskai Gáspárra, Török Bálintra és Kálnay Jánosra bízták, e három kiváló és a királynak ellentmondás nélkül való, igen hű emberére. Erre a célra gyors lovakat állítottak rendelkezésükre, hogy a király menekülés közben használhassa őket.
De hogy a csatarend felállításának kérdésére visszatérjünk, nem kevesen, s köztük Gvnoienszky Leonárd is, igen tanácsosnak vélték, ha a csatasorokat szekérrel veszik körül, melyeknek a király bővében volt, és e megerősített kerítés mögül vívnák meg a harcot. Úgy mondották, így az ellenség nem kerítheti be őket olyan könnyen, amitől nagyon is tartani lehetett. Ezt az elhelyezést helyeselték Radics, Bosics és Bakics Pál. Ez utóbbi közülük azt állította, hogy három olyan ütközetben vett már részt, ahol Szolimán is jelen volt. Tehát egyenkénti szavazással ezt a véleményt fogadták el. A gondját Gvnoienszkyre bízták, és még néhány más emberre, csakhogy későbben, mint kellett volna, azon nap előestéjén, mikor csatába mentek az ellenséggel. Így hát ez a dolog is elmaradt, mint annyi más.
A csata rendje azon a napon, amikor a csata volt (augusztus hónap 29-e, Keresztelő János fővételének a napja), a következőképpen alakult azok rendelkezéséből, akiket föntebb megneveztünk: amennyire csak lehetett, szélesen álltak fel azzal a céllal, hogy az ellenség ne foghasson körül bennünket. Ezután az egész hadsereget két csapatba osztották. Az első csapatban a hadvezérek nem álltak kijelölt helyen, hanem úgy, ahogy a helyzet követelte: a jobbszárnyon a horvát bán Tahy Jánossal; a balszárnyat, melyet az erdélyi vajdának szántak, ha jelen tudott volna lenni, Perényi Péter vezette. Ebben az első csapatban sok főúr volt, köztük Pálóczi Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre és még többen mások. Az ágyúkat mindjárt az eleje mögé helyezték. A másik csapat, vagyis az a csatasor, melyet az állóharcról nevezünk „statariá”-nak, ahol a király is volt, inkább lovasságból állott, igen csekély számú gyalogsággal kétfelől; az első és e között a csatasor között talán kőhajításnyi volt a távolság. Ebben a csapatban az előtt a sor előtt, ahol a király volt, háromszoros sor állt nagyrészt királyi testőrökből és bárókból összeválogatva, ezeknek a vezére Tharczay Miklós volt, ügyes kezű és a királyhoz páratlan hűséggel ragaszkodó ember. Ugyanitt volt a királynak mindkét udvarnagya, Korlátkői Péter és a lengyel Trepka András. Ott volt más csehekkel és morvákkal Schlik István is: ezek is a király előtt állottak, egészen közel hozzá. Ezt a hármas sort követte a király sora, s magában a sor közepében a király, mintegy:
Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten
Volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.
A király jobbján volt az esztergomi és a zágrábi püspök, mert az egrit még Bátaszékről Budára küldték; a zágrábi után következett a pécsi és a szerémi; két főpap pedig, a győri és a váci a bal oldalára helyeztettek. A kancellár után a nyitrai, a boszniai, a fejésvári prépost, utána a titkárok és a kamarások. A király bal oldalán, mellette helyet hagytak a palatínusnak, aki, noha beteg lábai miatt alig tudta megülni a lovat, mégis majd az első, majd a második csapatnál sürgött-forgott. Tehát a bal oldalon, minthogy a nádorispán nem volt a helyén, jó néhány báró volt a király mellett, és még az a két főpap, akit mondottunk. A király mögött volt Czetricz, Majláth és Horváth Gáspár, a királyi főistállómester. Majd a főurak következtek ugyanígy, akiket ő magának, mint hívebb és szorgosabb embereit egyenként kiválasztott személyes védelmére. Mögöttük, a király és a főurak után sorakozott a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával, mivel a többi az első csapatnál volt szétszórva.
Ennek a csoportnak a közepén volt a király zászlaja, melyet Drágffi János országbíró tartott, a király után a harmadik világi főméltóság. Ezt az állóhadat mindenünnen könnyűlovasság vette körül, sőt, mint fentebb mondtuk, oldalról még gyalogosok is. Jobb oldalán, a püspökök és titkárok mögött voltak azok hárman, akikre, mint említettük, a király testének védelmét bízták. A hely, ahol a hadsereg föl volt állítva, Mohácstól egy mérföldnyire feküdt, a mellette elfolyó Dunától fél mérföldnyire.
Mint fentebb már mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terül el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem vége felé saját szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.
A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították. Igen tiszta, derült volt ama nap! Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta mindenki szeme láttára, hogy jelen van (mert volt, aki kételkedett benne). Azt mondotta, hogy készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért, gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe van letéve nemcsak hazájuknak, melyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény közösségnek az üdve. A nádor és a király ezeket és hasonlókat emlegetett, miközben mindenfelé körüllovagoltak, majd a király visszatért a helyére.
Ezután a nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el. De az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott, csak kevesen jöttek elő könnyed összecsapásokra a mieinkkel, afféle háborús előcsatározásképpen. Nem tudtuk, vajon azért-e, hogy minket arra a szűkebb helyre csalogasson, vagy azért, hogy másnapra halasztva a csatát, minket éjjel sátrainkban váratlanul megtámadva tönkretegyen. Amennyi katonája és ágyúja volt (ezekben igen bővelkedett), nem lett volna nehéz neki ezt megtenni. Lehet, hogy inkább a hosszú várakozással akart kifárasztani.
Hogy mindebből mi volt az ellenség szándéka, nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket. Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba hajolt, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra, a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek. Az első csatasorból a királyhoz sietve megparancsolta Ráskay Gáspárnak és még két másiknak, akikről említettük, hogy a király személyének a védelmére voltak kijelölve, hogy kémleljék ki, miben fáradoznak amazok, és ha lehetséges, térítsék őket le az útról, amelyen elindultak. Ő azonban nem feledkezett el arról, amit előbb bíztak rá, vagyis a király védelméről, és amennyire lehetett, tisztelettudóan visszautasította a megbízatást, de végül is, mikor látta, hogy a Barát sem enged, és a király sem mond ellent a Barát parancsának, nehogy gyávaságra vagy félelemre magyarázzák azt, amit nem nyomós ok nélkül cselekedett, megsarkantyúzta a lovát, és oda sietett társaival meg a vezetése alatt álló lovassággal, ahová küldték. Remélte egyébként, hogy mire a királynak szüksége lenne rá, addigra egykönnyen visszatér, ami nem is látszott kétségesnek, hiszen mikor eltávoztak, még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelét, és visszatérni a táborba.
Mikor a Barát ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társával együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk. Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint. Ugyanebben a pillanatban megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.
A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!
Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé nem volt sorainkban!
Lehet, hogy megelőzte azokat a sorokat, akikről említettük, hogy előtte álltak (amit előzőleg azért intéztek így, hogy a király ne legyen kénytelen mindig ugyanazon a helyen maradni); lehet, hogy azok sodorták el a csatasorból, akikről mondottuk, hogy mögötte álltak, mert mindkettő megtörténhetett. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy csapatunk első rendjeit megelőzve egészen előretört, és ott bátran harcolt az ellenséggel: én ezt sem megerősíteni, sem nyíltan megcáfolni nem merném. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy attól kezdve hiányzott a mi rendünkből és a számára kijelölt helyről, amikortól fogva az ellenséges ágyúk dörögni és a jobbszárny menekülni kezdett. Azután majdnem ugyanettől a pillanattól fogva észrevettük, hogy mint a király, ugyanabból a sorból hiányzik az esztergomi érsek is, és még sokan mások a király környezetéből. Én a király elvesztét sem azokra nem szeretném hárítani, akiket őrizetére rendeltek, sem azokra, akik őt talán rosszkor vitték el a csatából, egyedül bizonyos szerencsétlen végzetre: mert királyunkat vesztettük el, és nemcsak azt szenvedjük el, amit külső ellenségtől kell elszenvednünk, de belviszályoktól, az elhalt király helyébe állítandó új király miatti pártvillongásoktól gyötretünk, és bűneinkért még súlyosabb csapásokat is megérdemeltünk volna. Ugyanis mind ezek, mind amazok a legnagyobb hűséggel viseltettek a király iránt, és gondjuk volt a király épségére. Ami pedig azt a hármat illeti, akiket a király személyének a védelmére kijelöltek, azokról tudjuk, hogy az ellenségtől, melynek szétszórására küldettek, csak akkor tudtak visszatérni, mikor már egész hadunk menekülőben volt; egyikük fogságba is esett, de ugyanott nyomban ki is szabadult.
Annál felháborítóbbnak tartom, hogy valaki egy erről kiadott Beszédé-ben (ha ugyan „beszéd”-nek lehet minősíteni az ilyesfélét) álnok módon királyunk cserbenhagyóinak nevezett bennünket. Avagy a király árulóinak kell bélyegezni azokat, akik valamennyien a jó, a leghívebb alattvalók szolgálatával vették őt körül, akik majdnem mind ott estek el, ahol a király feküdt, és halálukkal tanúsították, mennyire hívek voltak királyukhoz, és mennyire szerették hazájukat?! De ugyanez a híres történetíró, aki ezeket írta, aki annyi szidalmat halmozott nemzetünkre, ennek a vésznek a történetét is úgy írta meg, hogy én szégyenkezem miatta, mert ilyen szemérmetlenül mert nyilvánosságra hozni olyan dolgot, amit nem ismert. De térjünk vissza ahhoz, amibe belefogtunk!
Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.
Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén által, melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak. Az ellenség látta, hogy a mieink menekülnek már. Azonban sokáig veszteg maradtak a táborukban, akár mivel cseltől féltek, akár mivel a küzdelem kifárasztotta őket, vagy talán mert a leszálló éj sötétjére vártak, és egyáltalán nem üldözték a mieinket. Ez a körülmény, meg az, hogy az éjszaka nemsokára hatalmas záporral köszöntött be, sok halandónak lett a menekvése. A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét.
Mondják, hogy a Barát az első sorokban esett el bátran küzdve. Fejét a törzséről levágták, és a következő napon az ellenség táborában diadalmenetben vitték körül hosszú lándzsára tűzve, majd, mint mondják, utóbb a török császár sátra előtt állították föl.
Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket, körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. Ezek között találtatott Miklós, családnevén Hertzeg, mely a mi nyelvünkön „vezért” jelent, ők pedig azt hitték, hogy valóban herceg, és ő a királyi kincstárnok. Aztán még Pilaczky János és Maczieyowsky János, lengyel nemzetiségűek és a király belső kamarásai mind a ketten. Mikor a királynéhoz visszatértek, sokat megtudtunk tőlük, amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk elő. Életben maradt Fekete Mihály és Majtényi Bertalan, akiket azután nagy pénzen váltottak ki. A csatában és menekülés közben a királyon kívül a püspökök közül elpusztult: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek, a had fővezére, Perényi Ferenc váradi püspök, Móré Fülöp pécsi püspök, Paksi Balázs győri püspök, Csáholi Ferenc csanádi püspök, Palinay György boszniai püspök. A bárók közül: Zápolya György szepesi gróf, a had második vezére, Drágffi János országbíró, Országh Ferenc főkamarás, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpincemester, Szécsi Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf, Bánffi Zsigmond, Hampo Ferenc, Bathiányi János, a cseh Schlick István és még sokan mások, csehek és morvák. Az ország előkelőbb és hatalmasabb emberei közül: Balassi Ferenc, Tharczai Miklós, Paksi János, Istvánffi János, Wárday Imre, Podmaniczki Mihály, Orlovcsics György, a zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornalyai János, Lánay János és István, Forgách Miklós. Ezenkívül még mintegy ötszáz előkelőbb nemes. Ötödször: három- vagy négyezer gyalogoson kívül csak igen kevesen menekültek meg, mert körülbelül tizenkét- vagy tizenháromezren voltak. Ezeknek a vezéreik közül alig is menekült meg másvalaki, mint Cyprusi Hannibál. Valamennyi ágyú, azok is, amelyek a csatában voltak, és azok is, amelyek részben a táborban, részben a hajókon maradtak, az ellenség kezére jutottak. Ezeknek a gondját Hardek János grófra bízták, de már későn, csak azon az éjjelen, amely a csatát megelőzte. Pedig gondos, buzgó ember volt, aki a király körül kezdettől fogva sokat szorgoskodott, és azon kevesek közé tartozott, akiket a király szeretett.
Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. Többek között az is megesett, amit talán még soha nem lehetett hallani, hogy a szerencsétlen anyák a földbe ásták élő csecsemőiket, nehogy a sírásuk elárulja őket, s itt aztán a föld alá zárva nyomorultul megfulladtak, míg az anyjuk elmenekült. Az ellenség egészen a Balatonig haladt előre, miután felperzselte Pécs városát: úgyhogy csak a vár és a híres-nevezetes templom maradt épen.
Míg ezek történtek, a vajda már Szeged körül volt az erdélyi seregekkel: mivel a had olyan gyorsan nem tudott előrehaladni, ő maga szekérre ült, és pár emberével a királyhoz sietett, hogy akár egyedül is ott legyen a csatában, mert tudomására jutott, hogy semmiképpen sem fogják elhalasztani. Kristóf gróf Zágrábba érkezett, a csehek egy bizonyos része, azok, akik a király segítségére siettek, részben nem messze Székesfejérvártól, részben Győr alatt voltak. Körülbelül ugyane helyt volt György brandenburgi őrgróf és a cseh kancellár, Neuhaus Ádám.
A királyné, mikor a pusztulásnak hírét vette, a veszprémi püspökkel és Thurzó Elekkel meg a pápai követtel – a király halála felől még nem volt biztos hír – rettegésében Pozsonyba menekült. Holmiját nagyrészt a Dunán szállították utána, s benne meg mindabban, ami ott a budai polgároké volt, Orbánc András, az esztergomi várkapitány nem csekély kárt tett. Azonban ennek a dolognak az elhíresztelésében messze eltért az igazságtól az, aki a mi könnyűlovasainknak, igazi nevükön huszároknak azt a bűnt rótta föl, hogy a királyné leánykíséretével szemtelenül bántak, és gúnyból az ő saruikban táncoltak.
A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. Hat- vagy hétszeri letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. Esztergom fellegvárát is az, akit az imént említettünk, az az Orbánc András otthagyta. Azonban a vár egy egészen alacsony származású ember – előbb még csak a káptalan gyalogos katonáinak volt a vezetője –, a néhányadmagával odamenekült bizonyos Nagy Máté révén épségben maradt. Azonkívül Visegrád várát, a szent korona őrhelyét tartották meg a parasztok és barátok. Rettenetes rémület szállta meg a mieinket, mikor meghallották, hogy a császár Budára érkezett. Pedig a várat, köztük Tatát és Komáromot és még Székesfejérvárt is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni, mi okból beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és megerősített helyek ostromával nem vesződött.
Sehol sem álltak azonban jobban ellen a Magyarországot dúló ellenségnek, mint azon a helyen, melyet Marótnak neveznek, nem messze Esztergomtól. Az esztergomi érsek nyaralója, igen kellemetes vidék ez azokban az erdőségekben, melyeket Vértesnek nevezünk, mindenünnen erdők és ligetektől körülvéve: Néhány ezren a mieink közül idemenekültek feleségeikkel, gyermekeikkel a szűk ösvényekben bízva. Nemegyszer csaptak össze az ellenséggel, nagy veszteséget okozva neki. Végül miután az ellenség semmiképpen nem tudta bevenni a mieink szekérrel körülkerített táborát, kénytelen volt ágyúkat hozatni oda. Így végre szétszórták a tábort, és csaknem egy szálig levágták őket. A roppant hullahegyek, melyek még ma is láthatók azon a helyen, könnyen felfedik az öldöklés nagyságát. Az a kevés, aki megmenekült, azt állítja, hogy voltak ottan huszonötezren a mieink közül. Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani, amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer ember veszett el.
Innenső-Magyarországot a leírt módon földúlva, és a Dráva-torkolattól egészen Győrig háborgatva, nem kis félelembe ejtette még azokat is, akik távol voltak, sőt a bécsiek is rettegésbe estek. Akkor azonban a török császár hidat veretett a Dunán Pest felé, és Budára jövetelének 14. napján Túlsó-Magyarországba ment át. Itt is mindenfelé szétküldte embereit, és ami csak volt a Duna és a Tisza között, mindent fölprédáltak, fölperzseltek, ahogy Innenső-Magyarországon is csinálták. A lakosságot, amely nem ment át a Tiszántúlra, részben kardélre hányta, részben rabságba hurcolta. Így, miután kedvére kidühöngte magát a nyomorult Magyarországon, bizonyos belviszályok, melyek közben Kis-Ázsiában (amit Anatóliának mondanak) támadtak, visszaszólították őt. Egyetlen helyen sem hagyott őrséget, amit csak a Duna és a Dráva között elfoglalt, sőt még Buda várában és a városokban sem, hanem egyenesen hazatért.
Megjegyzés:
Brodarics István „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio” című műve Krakkóban, 1527-ben, a mű magyar nyelvű ezen fordítása Kardos Tibortól Budapesten, 1961-ben jelent meg.
(Forrás: MEK)
.6 9 23 14:02
