.

Michnay

  írta Nyári

1951. május 20-án reggel egy géppisztolyos ávós tiszt hét rabot kísért ki a recski internálótáborból. A politikai foglyok többsége soha nem mehetett a kerítés túloldalára, de néhány köztörvényes elítélt munkájára szükség volt egy építkezésen. A kőfejtéshez használt robbanóanyagok raktárát a táboron kívül kellett felépíteni, nehogy a rabok valahogy hozzájussanak. Két őrtorony között ideiglenes ajtót vágtak a drótkerítésen a munkások számára. Vasárnap volt, a tornyokban vigyázó ávósok alig várták a váltást, nem sokat törődtek az épülő raktár felé haladó, szerszámokat cipelő, lehajtott fejű foglyokkal és az őket kísérő tiszttel. Pedig ha jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a verőfényes napsütésben a foglyok és őrük egyaránt állig fel vannak öltözve. Amikor a menet látótávolságon kívül ért, villámgyorsan ledobták magukról a rabruha felsőrészét, és az alatta viselt szedett-vedett pulóverekben futásnak eredtek. A szabóműhelyben, titokban összetákolt tiszti uniformis mellett a földön hagyták a fából és konzervdobozból barkácsolt géppisztolyt is. A 29 éves Michnay vezette őket: ő volt az, aki az egész szökés tervét aprólékosan kidolgozta. Harmincezer fegyveres kereste őket mindenhol az országban, s közülük hetet hamarosan el is fogtak. Egyedül Michnay jutott át a határ túloldalára, ahol először ő tudatta a világgal, hogy a kommunista rezsim embertelen munkatábort tart fenn Magyarországon. 520 rabtársa nevét olvastatta be a rádióban, legtöbbjük családja innen tudta meg, hogy ítélet nélkül elhurcolt rokonuk életben van. Michnay nem sok köszönetet kapott mindezért, legtöbben nem is hittek neki – a kelet-európai menekültek sorsa várt rá Németországban. 1922-ben született, regényesen színes összetételű családban. Morva eredetű magyar nemes, német evangélikus lelkész, svájci bevándorló, Amerikából hazatelepült magyar zsidó kivándorló egyaránt szerepelt a felmenői között. Apai nagynénje, Michnay Ida Clemenceau egykori francia miniszterelnök fiához ment hozzá, majd el is vált tőle: a legendák szerint pedig ezzel megalapozta apósa ellenszenvét a magyarok iránt a trianoni béketárgyalásokon. Michnay a pécsi honvéd főreálgimnáziumból 1940-ben került a soproni tiszti iskolába, ahonnan azonban hamarosan távoznia kellett: zsidó nagyanyja miatt a tiszti pálya bezárult előtte, behívták viszont munkaszolgálatra. Parancsnoki beosztásban szolgáló apja egy katonai zöldségszárító üzemben talált neki biztonságos helyet, s közben beavatta abba a titkos németellenes tiszti összeesküvésbe, amelyben részt vett. Michnay megszökött a munkaszolgálatból, és egy hamis igazolványokat előállító titkos nyomdában dolgozott. A háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tolmácsaként a hadifogságból szabaduló amerikai, angol és francia katonák ügyeit intézte. Nem politizált, de az új rezsim lassanként kirajzolódó természete sem tetszett neki. Jóképű volt, fiatal, sok nőnek udvarolt egyszerre. Úgy tervezte, kimegy Párizsba nagynénjéhez és beiratkozik a Sorbonne-ra. Egy fatális véletlennek köszönhetően élete egészen másként alakult. 1947. április 27-én egy régi barátja és egy másik fiatal férfi csöngetett be hozzá. A barát azt mondta, hogy az ismerősének reggel hétkor indul a vonata a Keletiből, s mivel Michnay lakása a pályaudvar közelében van, azt kéri, hadd hagyja ott a bőröndjét. Meg is mutatták a csomagot: női fehérnemű volt benne. A férfi helyett reggel ávósok jöttek, és magukkal vitték Michnayt. A bőrönd tulajdonosáról faggatták előbb az Andrássy út 60-ban, majd a szovjet főhadiszálláson. Később kiderült, hogy a férfit valamilyen háborús bűntettel vádolják. Hat hét után Michnaynak sikerült tisztáznia, hogy nem ismeri a csomag tulajdonosát, mire az oroszok elengedték. Arra kérte őket, hogy vigyék vissza az ÁVO központjába, hogy ott igazolást kérhessen arról, miért tűnt el ilyen hosszú időre. Ott újra elmesélte az ügyeletes tisztnek, hogyan keveredett ártatlanul ilyen helyzetbe. Percekkel később újra fogoly volt. Kiderült ugyanis, hogy az orosz fogdában a zárkatársa egy készülő koncepciós per kulcsszereplője volt. Nagy, kisgazda miniszterelnök személyi titkárát nem sokkal korábban tartóztatták le, és azt várták tőle, hogy főnökére tegyen terhelő vallomást. A letartóztatott hivatalnok a zárkában rendszeresen beszámolt kihallgatásairól Michnaynak, aki ily módon súlyos politikai titkokat tudott meg, az ávósok ezért nem akarták szabadon engedni. Bírósági eljárást sem lehetett indítani ellene, így aztán papírjaira ráírták: „nevezett szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos”, és minden ítélet nélkül rövid úton internálták. A kistarcsai internálótáborba került, ahonnan megkísérelt megszökni. Egy őr észrevette, és menekülés közben rálőtt. A golyó a könyöke fölött átlőtte a bal karját. Mivel a seb elfertőződött, a rabkórházban Michnayt saját kérésére érzéstelenítés nélkül megoperálták, és ezzel elkerülte az amputációt. Még lábadozott, amikor teherautóra tették, és elvitték oda, ahol rajta kívül 1250, többnyire ítélet nélkül letartóztatott rab várt a sorsára: a titkos munkatáborba, Recskre. Érkezésekor közölték vele, hogy újabb szökésről ne is álmodjon, innen nem fog élve kikerülni. Michnay azonban az első perctől kezdve kizárólag a szökésre gondolt, és amikor csak tudta, megpróbálta kijátszani a tábor szabályait. Először azt tervezte, hogy egyedül szökik meg, de amikor kiderült, hogy a kőművesként dolgoztatott rabok – fegyveres kísérővel ugyan – ki-be járhatnak a táborból, megváltoztatta a tervét. A rabtársai által csak Jules-nek becézett férfi filmbe illően kockázatos, de megvalósítható szabadulási akciót dolgozott ki. A csapatot úgy válogatta össze, hogy mindenkinek hasznát vegyék az előkészületek során. Volt, aki ruhaanyagokat tudott lopni a szabóműhelyből, más bőrszíjakat szerzett, egy volt katonatiszt pedig megtervezte az ál-gépfegyver makettjét, amit a fűrészüzemben készítettek el. Michnay és az ávós tisztet alakító Lőcsey katonaiskolát végeztek, értettek a terepen való álcázáshoz, és tudták azt is, hogy lehet átjutni egy aknazáron. A csapat tagjai között teljes bizalomra és titoktartásra volt szükség. Michnay a rabok között megbújó besúgók miatt úgy látta, hogy az előkészítési munkálatok nagyobb veszéllyel járnak, mint maga a szökés. Az ő szervezőkészségének is köszönhetően sikerült titokban tartani a konspirációt. Szervezettségük nagyjából addig tartott, amíg sikerült kisétálniuk a táborból. A stressz miatt többségük rögtön megszegte az előzetesen megbeszélt szabályokat. A nehezebb északi út helyett négyen dél felé kezdtek szaladni, őket nem sokkal később mind elkapták a nyílt terepen. Az észak felé induló csapatba Michnay, Lőcsey, és egy székely fiatalember, Mózes tartozott. Előbb sokáig egy patak vizében gyalogoltak, hogy az ávósok kutyái elveszítsék a nyomukat, majd egy cigánytelepen szereztek maguknak civil cipőt és nadrágot. „Mindig beleéltem magam az üldözők lelki világába. És mindig azt csináltam, amit nem vártak. Ők kerestek az erdőben, mi pedig feküdtünk, mint a békák, elnyúlva a réten” – mesélte utóbb Michnay. Eszükbe se jutott, hogy harmincezer ávós, határőr és rendőr keresi őket mindenhol az országban. Minden rokonuknál házkutatást tartottak, sokukat letartóztatták, néhol egész falvakat helyezett blokád alá a karhatalom. Minden tanácsi hivatalban ki volt ragasztva az arcképük: hivatalosan mint börtönből szökött rablógyilkosokat körözték őket. Így is sok segítőjük akadt, élelmet, vizet, sőt, még pénzt is adtak nekik. A csapat legfiatalabb tagjának, Mózesnek a lábát feltörte a rossz csizma, s a sarka annyira kisebesedett, hogy belázasodott. Arra kérte a társait, hogy hagyják magára, megpróbál elbújni valahol. Őt hetekkel később egy agyagbányában fogták el a rendőrök. Michnay és Lőcsey továbbmentek, és Dunakeszinél érték el a Dunát, ahol kettéváltak. Lőcseyt nem sokkal később szintén elkapták üldözői, így már csak Michnay volt szökésben a nyolc recski rab közül. Egy újpesti barátjától pénzt és ruhát kapott, s levágták a haját is: így már egyáltalán nem hasonlított a körözési képen szereplő „rablógyilkosra”. Egy másik ismerőse élelmet adott neki. Segítői sokat kockáztattak: „Én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én. Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ávó begyűjtötte, kivallatta, megkínozta.” A szökés után tíz nappal Michnay már vonaton utazott tovább az osztrák határ felé. Mindig csak rövid szakaszokra váltott jegyet, hogy ne keltsen feltűnést. A határ közelében hosszan figyelte a járőrök mozgását, majd a váltás után megközelítette a drótkerítést. A kifeszített drótokkal működésbe hozható aknák mellett lassan tapogatózva kúszott át, úgy, ahogy ezt a katonai kiképzésén tanulta. 1951. június 4-én megérkezett Ausztriába. Bécsben jelentkezett az amerikai hatóságoknál, hogy elmondja a történetét. Senki sem hitt neki. Hogy Magyarországon létezik egy büntetőtábor, amely a Galyatetőről és a Kékesről is szabad szemmel látható, mégsem tud róla senki, és a CIA-nak sincs róla információja, nem volt könnyen hihető állítás. „Megérkezik egy pasas, akinek nem kell tolmács, aki tud angolul, tud németül, (..,) belátom, hogy mindez együtt több mint gyanús” – mesélte Michnay, akit először tíz napra lecsuktak, és megpróbáltak utánanézni az előéletének. Csak akkor folytatták a kihallgatását, amikor nem találták nyomát, hogy az ÁVO vagy a KGB kémje lenne. Csak hosszas könyörgésére engedélyezték, hogy a jelenlétükben felhívja Párizsban élő nagynénjét, Madame Clemenceau-t, aki igazolta a személyazonosságát. Ezután megváltozott a kihallgatók hangneme, szabadságát is visszakapta, de a büntetőtábor létét továbbra sem tartották hihetőnek. A Szabad Európa Rádió bécsi riportere interjút is készített vele, de az anyag nem került adásba. Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy Bécsből nem tud segíteni a bajtársain, Michnay továbbutazott Salzburgba. Itt egy ismerőse bemutatta báró Weissnek, aki az Amerika Hangja rádió magyar adásának egyik fő támogatója volt. A bárónő hitetlenkedve kérdezte Michnaytól: „Ismer maga egy Györgyey nevezetű embert?” „Hogyne ismerném – hangzott a válasz –, Györgyey F. Aladár a teljes neve, szüleinek pedig a Perczel utcában volt déligyümölcs-nagykereskedésük.” A következő jól megválaszolt keresztkérdés után a bárónő megszólalt: „Maga igazat mond, (…) és ha nem hozzák le a maga listáját, megvonom tőlük a támogatást!” Így aztán három hónappal a határátlépés után az Amerikai Hangja adásában végre elhangoztak a kényszermunkatábor foglyainak nevei. Michnay összesen 520 nevet sorolt fel emlékezetből. Neki köszönhetően tudták meg sokan Magyarországon, hogy szeretteik még élnek, és Recsken raboskodnak. A hírt a magyar emigráns lapok is átvették, Recsk léte ismertté vált, de Michnayról hamarosan mindenki megfeledkezett. Egy salzburgi menekülttáborban várta sorsa jobbra fordulását. Itt a körülmények csak annyival voltak jobbak mint Recsken, hogy nem voltak szadista őrök és kényszermunka, helyettük a poloskák kínozták a menekülteket. Végül egy jóakarója szerzett neki jobb szállást és tolmács munkát a linzi bevándorlási hivatalban. Csak később jutott a fülébe, hogy a helyi magyar emigránsok egy része azt terjeszti róla, hogy az ÁVO beépített embere. Ezeknek a pletykáknak köszönhette, hogy amerikai bevándorló vízumot sem kapott. 1953-ban egy olasz férfi kereste fel, aki közölte vele, hogy a magyar állami szervek azt üzenik neki: ha esetleg elmegy tanúskodni egy ENSZ-vizsgálóbizottság elé, azzal kockára teszi a recski rabok életét, de ha nem, akkor javíthat bajtársai sorsán. Innen értesült, hogy a nemzetközi szervezetek vizsgálódni akarnak Recsk ügyében, de végül nem kapott semmilyen meghívót, helyette konkrét ismeretekkel nem rendelkező emigráns politikusok tartottak frázis-puffogtató beszédeket. A munkatábort nem sokkal ezután felszámolta a hatalom, az elbontott barakkok helyére fákat ültettek, hogy nyoma se legyen a gaztetteknek. Michnay nem kereste tovább a nyilvánosságot, továbbment Belgiumba, majd Németországba. Fizikai munkásként dolgozott lengyel bevándorlók között, itt ismerkedett meg a feleségével is. Három lányuk született, és egy idő után Michnay is megkapta a német állampolgárságot. Egy olajtársaságnál helyezkedett el, itt dolgozott nyugdíjas koráig. A rendszerváltás környékén a magyar sajtó felfedezte a nevét, több interjút adott. Mindig elmondta, hogy elégedett az életével, boldog, mert családja kárpótolja a szenvedésekért. Életútja elismeréseként Göncz részesítette magas állami kitüntetésben. „Sokfelé hívnak, írnak, beszélnek rólam. Lehetőség szerint kerülök minden feltűnést. Nem az én érdemem, a sors hozta így. Én csak eszköz voltam” – írta élete végén. A recski tábor bátor foglya 89 éves korában halt meg. (Forrás: RecskiSzövetség): http://tinyurl.com/jpntcxn

.

12 3 14.

Az 1950 - 1951. július 18. közötti, magyarországi kitelepítésekről

Az 1950-es években megkezdődtek a kitelepítések a magyar-jugoszláv határ mentén, és a vidéki nagy városokból a Hortobágyra, majd 1951 nyarán Budapestről is tömeges kitelepítések kezdődtek a vidékre: falvakba, tanyákra. 1951. május 21. és július 18. között nagyszabású, előkészített akcióval több, mint 5000 családot, kb. 15.000 embert távolítottak el a fővárosból. A kitelepítetteknek pár óra leforgása alatt kellett elhagyniuk otthonaikat, és fejenként legfeljebb 250 kg holmit vihettek magukkal. A hátrahagyott ingatlanok, lakások állami tulajdonba, az ottmaradt ingóságok részben állami tulajdonba, részben az értékes tárgyak, bútorok az elrabolt lakásokba beköltöző pártkáderek, ÁVÓS-ok tulajdonába kerültek. A kitelepítettek általában ’megbízhatatlan osztályellenség’-nek nyilvánított családok, a háború előtti társadalom felsőbb rétegeihez tartoztak. A családfő valamikor tisztviselő, vagy katonatiszt volt, vagy gyára, vagy üzlete volt, de tulajdonképpen elég volt az is a kitelepítéshez, ha valamely pártkáder kinézte magának a család lakását vagy házát, így megvalósította - egy fillér befektetés nélkül - a gyönyörű polgári otthonok iránti vágyukat. Ezeket a Budapest területén nemkívánatos elemeket, „osztályellenségeket” távoli falvakba, tanyákra hurcolták el kényszerlakhelyekre, amelyeket általában, a szintén osztályellenségnek számító, ’népellenes elemeknek’, a falusi gazdáknak, az úgynevezett kulákoknak, kellett biztosítaniuk - ami szerencsésebb esetben lehetett a házban lévő szoba, de lehetett földes pitvar, nyári konyha, ól vagy istálló is. A kitelepítettek a falu területét nem hagyhatták el, ezt éjjel-nappal ellenőrizték a hatóságiak, de legtöbbször éjszaka, amikor puskatussal ébresztették fel a család minden tagját. A nyugdíjasoktól megvonták a nyugdíjat. Munkát nem biztosítottak, az volt a nyilvánvaló cél, hogy ez a ’tehetetlen tunya osztályellenség’ úgysem tud dolgozni, és úgyis ’éhen döglik.’ Ha valami munkalehetőség akadt, ami főleg nyáron fordult elő, valami mezőgazdasági napszámos munka, meg kellett ragadni az alkalmat mindenkinek, aki csak mozdulni tudott - betegek, öregek, gyerekek is - mindenki munkát kellett vállaljon, hogy éhen ne haljanak. Mert bizony, akik olyan öregek vagy betegek voltak, hogy már nem tudtak dolgozni, azok közül volt, hogy éhen haltak a kitelepítésben. Nem volt könnyű ezeket a mezőgazdasági munkákat végigcsinálni 5-7 éves gyerekeknek, vagy a beteg idős embereknek. Mivel a tanyák távol voltak a falutól, napi 10-15-20 kilométert kellett gyalogolni a gyerekeknek az iskolába és vissza, télen-nyáron, és a falusiaknak az is meg volt tiltva, ha az országúton szekérrel mentek, hogy a kitelepítetteket felvegyék a szekérre és bevigyék a faluba. Kenyérért már hajnalban be kellett menni a faluba, a bolt előtt sorban állni, de még akkor sem volt biztos, hogy jut kenyér, mert a sorrend az volt, hogy először kapnak a falusiak, azután a cigányok, és ha maradt, csak ezután kaphattak a ’kulákok’, és a kitelepítettek. 1953 júliusában Nagy kormánya hatályon kívül helyezte a kitaszító rendelkezéseket, ennek értelmében el lehetett hagyni a kényszerlakhelyeket. Azonban ezzel nem értek véget a megpróbáltatások, mivel ekkor a kitelepítettek - a szó szoros értelmében - az utcára kerültek, hajléktalanokká váltak, mivel az elrabolt otthonaikat nem adták vissza, így nem volt hová hazamenni. Sőt még Budapest területére sem volt szabad visszamenni, mert nemkívánatos, ellenséges elemeknek nyilvánították továbbra is a kitelepítetteket, akik ’nemcsak magatartásukkal és tevékenységükkel, hanem pusztán megjelenésükkel is zavart kelthetnek. Ezért a legnagyobb éberséggel kell ezeket a személyeket figyelemmel kísérni, és figyeltetni speciális módszerekkel’ - állt az utasításban. Az ÁVO vizslató tekintete elől nem szabadulhattak, ezután is rettegésben kellett élniük. Csak segédmunkásként dolgozhattak még a diplomások is. A megvont nyugdíjakat nem adták vissza. A fiatalok a nyolc osztályos általános iskola elvégzése után nem tanulhattak tovább, még középiskolában sem. A hátrányos megkülönböztetés egész életüket végigkísérte, egész életüket tönkretették. „Az elrabolt lakásukat és egyéb vagyonukat, ingóságaikat soha nem adták vissza, a mai napig sem. A kárpótlás során kapott kárpótlási jegy értéke az elrabolt vagyon egy ezrelékét sem érte el, de még ezen a kevés kárpótlási jegyen sem tudtak semmi normális dolgot venni, mert csak a legrosszabb részvényekre, és a legvacakabb földekre lehetett licitálni. Viszont az elrabolt lakásokat azok a pártkáderek, ÁVÓ-s elvtársak vehették meg - az úgynevezett rendszerváltás után fillérekért -, akik azt a kitelepítések után elfoglalták. Így még a rendszerváltás után is ők húzták a hasznot, a kitelepítettektől elrabolt ingatlanok privatizációja során is. Így ezután már nemcsak benne laktak, hanem a tulajdonukba is került, fillérekért. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége részéről már évek óta kezdeményeztük a 267/2000. Kormányrendelet módosítását. E javaslat szerint kértük, hogy a nyugdíjpótlék tekintetében a három éves határt szállítsák le két évre, mely alapján a kitelepítettek is kapnának nyugdíjpótlékot. De sajnos a kitelepítettek annyira semmibe vannak véve még a mai napig is, hogy képtelenek vagyunk elérni e kérésünk teljesítését.” Pedig legalább ennyit megérdemelnének ezek a sokat szenvedett emberek, akiket a szenvedéseken túl azzal is sújtottak, hogy minden vagyonuktól megfosztották, jogtalanul, és azt a mai napig nem kapták vissza. A lopott holmi visszajár! A másik fájdalmas tény az, hogy a kommunista diktatúrának ezekről a rémtetteiről a fiatalabb korosztály nem tud, mivel a kitelepítésről soha nem volt szabad beszélni, és ez a mai napig is agyonhallgatott téma, így a mai magyar társadalom minderről szinte semmit sem tud, hogy hány ártatlan embert és családot tettek tönkre törvénytelenül, igazságtalanul, aljas módszerekkel, és a jóvátétel a mai napig várat magára. A történelemkönyvek semmit nem írnak róla, pedig ezt tanítani kellene az iskolákban a történelem órákon, mert ez történelem. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Budafokon, 2011. május 21.-én avatta fel az 1951. május 21. és július 18. között Budapestről kitelepítettek emlékművét. 2012. március 13-án pedig a Szövetség köszönetet mondott a Magyar Országgyűlésnek, hogy előző este megszavazta - 323 igen szavazattal, 2 nem és 1 tartózkodás mellett - a kommunista diktatúrák által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló H/5540. számú országgyűlési határozati javaslatot. Az országgyűlési határozat egybecseng a Szövetség elképzeléseivel és kezdeményezéseivel; így – többek között – „szükségesnek tartja mindenkor méltóképpen megemlékezni a kommunista önkény áldozatairól, felhívni a figyelmet a totális diktatúrák, valamint a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítések embertelenségére”. Az országgyűlési határozat „tisztelttel adózik a vidéki települések azon lakói előtt, akik – esetenként akár kényszer hatására, de – jó szándékkal befogadták a diktatúra által meghurcoltakat és kitelepítetteket, bizonyítva ezzel emberségüket.” (Forrás: Magyar Politikai Foglyok Szövetsége): http://www.pofosz.hu

.

.

Schuman-nyilatkozat

A világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk. Az, amivel egy jól szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz, elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához. Franciaország, amely több mint húsz éve magára vállalja az egyesült Európa bajnokának szerepét, mindig is a béke szolgálatát tekintette legfőbb céljának. Európa egyesülése nem valósult meg, és beköszöntött a háború időszaka. Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelõtt a tényleges szolidaritást megteremtésére van szükség. Az európai nemzetek összefogásához szükség van arra, hogy Franciaország és Németország között megszűnjön az évszázados ellentét. Bármihez is fogunk, annak elsősorban e két országra kell vonatkoznia. E célból a francia kormány egy behatárolt, ám jelentős kérdésre vonatkozó azonnali, konkrét lépést javasol. A francia kormány javaslata, hogy a francia és német szén- és acéltermelést együttesen egy közös Főhatóság ellenőrzése alá helyezzék, egy Európa más országai előtt is nyitva álló szervezet keretein belül. A termelés egyesítése azonnal biztosítaná a gazdasági fejlődés valós közös alapjait, az európai szövetség első lépését, és ezáltal megváltoztatná ezeknek a hosszú idő óta hadifelszerelések gyártásának szentelt vidékeknek a sorsát, amelyek a fegyverkezés legelső áldozatai voltak. Az ily módon a termelésben kialakuló szolidaritás világossá teszi, hogy ettől kezdve bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne. A termelés ily módon megvalósuló erőteljes egysége, amely minden, szabad akaratából csatlakozni kívánó ország előtt nyitva áll, és amely a tagállamoknak az ipari termeléshez szükséges alapvető anyagokat egyenlő feltételek mellett fogja biztosítani, megveti a gazdasági egység tényleges alapjait. A termelés az egész világ rendelkezésére áll majd megkülönböztetés vagy kirekesztés nélkül, annak érdekében, hogy hozzájárulhasson az életszínvonal emeléséhez és a békés tevékenységek fejlesztéséhez. Az erőforrások bővülésének köszönhetően Európa képes lesz arra, hogy egyik alapvető feladatának, azaz az afrikai kontinens felvirágoztatásának megvalósítására törekedjék. Ily módon egyszerűen és gyorsan megvalósul a gazdasági közösség megalapításához szükséges érdekegyesítés, ami a hosszú ideig véres konfliktusok által megosztott országok közötti szélesebb körű és mélyebb gyökerű közösség magját veti el. Az alapvető termelés összevonása és egy új, Franciaországra, Németországra és a csatlakozó országokra nézve kötelező érvényű döntéseket hozó Főhatóság létrehozása következtében e javaslat az elsõ konkrét alapot jelenti az európai szövetség számára. Ez pedig nélkülözhetetlen a béke megóvása érdekében. A francia kormány kész arra, hogy az itt felvázolt célok megvalósítása érdekében a következő alapokról kiindulva tárgyalásokat kezdjen. A közös Főhatóság feladata lesz, hogy a lehető legrövidebb időn belül megvalósítsa a termelés modernizációját és minőségének javítását, a francia és a német piacon, illetve a szervezethez csatlakozó országok piacain azonos feltételek mellett kínálja a szenet és az acélt, a más államok felé irányuló közös export fejlesztését és az érintett iparokban dolgozó munkaerő életfeltételeiben jelentkező fejlődés kiegyenlítését. Annak érdekében, hogy e célkitűzéseket a tagállamok jelenlegi, nagyon eltérő termelési feltételeiből kiindulva megvalósítsák, javasolt, hogy bizonyos átmeneti intézkedéseket bevezessenek, így például készítsenek termelési és befektetési tervet, dolgozzanak ki egy árkiegyenlítő rendszert, és hozzanak létre egy átszervezési alapot a termelés racionalizálásának megkönnyítése érdekében. A tagállamok közötti forgalomban a szén és az acél minden vámjellegű kötelezettségtől mentesen és azonos szállítási feltételekkel áramolhat. Fokozatosan kialakulnak azok a feltételek, amelyek a termelés lehető legracionálisabb elosztását spontán módon, a legmagasabb termelékenységi szint mellett valósítják meg. A nemzetközi kartellekkel ellentétben, amelyek a nemzeti piacok felosztására és a versenyt korlátozó gyakorlatokkal és a magasan tartott profitokkal azok kihasználására irányulnak, a tervezett szervezet a piacok egyesítését és a termelés kiszélesítését biztosítja majd. A fent leírt alapvető elvek és kezdeményezések az államok által aláírandó szerződés tárgyát képeznék, amelyet azok parlamentjei ratifikálnának. A megvalósítás lépéseinek pontosítása céljából feltétlenül szükséges tárgyalásokat közös akarattal kijelölt döntőbíró közreműködése mellett szervezik meg, akinek feladata az lesz, hogy biztosítsa, a megállapodások megfelelnek az alapelveknek, illetve feloldhatatlan ellentét esetében döntsön az alkalmazandó megoldásról. A közös Főhatóság független, a kormányok által paritásos alapon kijelölt személyekből áll, akik közül közös megegyezés alapján a kormányok kiválasztják az elnököt. Az elnök határozatai végrehajthatóak Franciaországban, Németországban és a többi, a rendszerhez csatlakozó államban. A Főhatóság határozatai elleni fellebbezési lehetőség biztosítása érdekében megteszik a megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Nemzetek Szervezete egy képviselőjét kirendeli a Főhatóság mellé, azzal a megbízatással, hogy évente kétszer készítsen nyilvános jelentést az ENSZ számára, amelyben beszámol az új szervezet működéséről, többek közt a kijelölt békés célok tiszteletben tartásáról. A Főhatóság létrehozása semmilyen módon nem lesz sérelmes a vállalati tulajdonviszonyokra nézve. Feladatai gyakorlása közben a Főhatóság figyelembe veszi a Nemzetközi Ruhr-hatóságra ruházott hatáskört, illetve Németország bármilyen jellegű kötelezettségeit, mindaddig, amíg azok fennállnak.

Schuman  

(Forrás: Európai Unió): http://tinyurl.com/cpzwuhp

.

.49 7 9

2019. IV. 6. Goli otok, a földi pokol. A jugoszláv kommunista koncentrációs és átnevelőtábor évtizedekig tabunak számított. A világhálón is szabadon hozzáférhető horvát levéltári adatok szerint 1948-ban, a szovjet–jugoszláv szakításkor 481 főt, a következő évben 6142 személyt tartóztatott le a jugoszláv titkosszolgálat. Nemcsak Sztálin délszláv híveire várt megtorlás, hanem a korabeli kulcs- és kvótarendszer alapján mindenkire, akit a Tito-rezsim az ellenségének tartott. A jugoszláv kommunisták a hatalom megragadását követően minden eszközt bevetettek vélt és valós ellenségeik kiiktatására. Az 1940-es évek második felében letartóztatottak négy, egymástól jól elhatárolható kategóriát alkottak. Az első csoportba a néhai kommunisták, az októberi forradalom résztvevői, valamint a spanyol polgárháború veteránjai kerültek. A második osztályt a közvetlenül a letartóztatásuk előtt magas rangú állami, katonai, titkosszolgálati vagy pártfunkciót betöltők képezték. A harmadik kategóriába került szinte mindenki, akit a jugoszláv kommunista rendszer ellenségének tartottak – a „reak­ciósok”, a „klerikálisok”, a „nacio­nalisták”, az „értelmiségiek”, „a náci koncentrációs táborokat gyanús módon túlélt zsidók”, a megmaradt polgárság tagjai, míg a negyedik csoportot a névtelen feljelentések és rágalmak alapján bebörtönzött  teljesen ártatlanok képezték. Az ilyen vagy olyan megfontolások miatt a jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA vallatószobáiban a fogvatartottakat arra kényszerítették, hogy még két személyt jelentsenek fel, s ha az illető megtört, akkor az általa bevádoltakat rövidesen szintén elnyelte az éjszaka, hogy pár nap múlva éppen a feljelentőjükkel egy cellában találják magukat. A letartóztatási hullámot a délszláv nemzetek tagjain kívül nem kerülhették el a még megmaradt dalmáciai olaszok képviselői, a koszovói albánok, de a délvidéki magyarok sem. 1944 véres ősze következtében gyakorlatilag teljesen megsemmisült a másodszor is kisebbségi sorba került délvidéki magyarság értelmisége. A jugoszláv hatalom első számú célpontját a magyar lapok és a Belgrádi Rádió magyar adásának szerkesztősége jelentette (ez utóbbinál egy kivétellel annak összes munkatársát letartóztatták, majd a Kopár szigetre hurcolták.) Nagyon sok egyszerű magyar ember is a hatalom célkeresztjébe került; olyan gazdák, mesteremberek, munkások, nyomdászok, cipészek, sőt parasztok is, akiket egy-egy korabeli vicc elmesélése vagy a provokációnak való bedőlés miatt fogott le a jugoszláv hatalom. A hozzáférhető adatok szerint 1949 és 1956 között összesen 244 magyar raboskodott a Kopár szigeten. Pontos számukat azonban még ma sem ismerjük. Bírósági ítélet az esetek többségében sosem született. A legtöbb vádlott ügyében az  úgynevezett körzeti kihágási tanácsok, a köztársasági belügyi szervek kihágási tanácsai vagy a titkosszolgálat illetékes ügyosztályai hoztak végzést. A kirótt büntetés minden esetben az úgynevezett adminisztratív bírság volt, amely formailag a társadalomra hasznos közmunkára kötelezte az így megrótt személyeket. A rendszer cinizmusához és a pszichológiai hadviseléshez az is hozzátartozott, hogy az elítéltek jó részével a büntetés szóbeli kimondásakor sokszor évekkel kevesebb időt tudattak, mint amennyit a valóságban kaptak, s csak aznap, amikor azt hitték, hogy a büntetésük letelt, s már készültek haza, közölték velük, hogy továbbra is fogságban kell maradniuk. A Kvarneri-öböltől mintegy hat kilométerre északkeletre fekvő négy és fél négyzetkilométernyi lakatlan és kietlen területen a Jugoszláv Szövetségi Titkosszolgálat ellenőrzése alá tartozó kopár szigeti koncentrációs és átnevelőtáborhoz 1949. július 9-én kötött ki az az első teherhajó, amely a szigetre szállította a „társadalmilag hasznos közmunka” elvégzésére az adminisztratív bírsággal sújtott első, kettesével összebilincselt 1700 személyt, köztük a Belgrádi Rádió magyar adásának munkatársait. Rájuk várt a pokol szigetének ki- és felépítése. A foglyokat arra kényszerítették, hogy hajnaltól késő estig termésköveket fejtsenek, majd azokat a tűző napon a több kilométerre kijelölt célhelyre targoncával tolják arrébb. A téli hónapokban bevett szokás volt, hogy a rabokat a hideg tengerbe hajtották, ahol vagy homokot, vagy köveket kellett szedniük. A rabokat menetrendszerűen arra kényszerítették, hogy a reggel így kibányászott köveket az esti órákban, derékig a tengerbe gázolva egyesével dobálják vissza a vízbe. 1948-ban vagy 1949-ben Ranković belügyminiszter és Đilas, akkor még a jugoszláv rendszer vezető ideológusa arra utasított két neves pszichológust, hogy dolgozzanak ki olyan módszereket, amelyekkel a fogvatartottaktól sikerrel lehet bármilyen vallomást kicsikarni, valamint az agymosás módszerét hatékonyabbá tenni. Minden, a Goli otokra érkezett rabszállítmánynál a meztelenre vetkőztetett embereket a hajuknál fogva egyesével dobálták ki a hajókról a tengerbe, majd ütlegelésekkel terelték őket a szárazföldre. A szigeten lévő, már előbb odahurcolt rabokat időközben hosszú sorokba rendezték a táborokig vezető úton, s minden új foglyot végighajtottak az így felállított soron. A sorfalat állókat arra kényszerítették, hogy becsméreljék, sértegessék, köpködjék s husángokkal agyba-főbe verjék az érkezőket. Aki közülük ezt elutasította vagy az őrök értékelése szerint azt nem elég lelkesültséggel és átéléssel vitte végbe, szintén a verésre várók sorába állították. Ezt követően a félholtra vert embereket azonnal a fentebb már leírt módon zajló kőfejtésre kényszerítették. A kínzás bevett formája volt az is, hogy a rabokat deszkákból ácsolt szűk ládákba zárták, ahol sem állni, sem feküdni nem tudtak, más esetben pedig a rabok fejét rögzítették az ürülékkel teli árnyékszékek kivágott járataihoz. Az alvásmegvonás, a fizikai bántalmazások, az állandó megfélemlítés és megalázás az agymosás és az ideológiai átnevelés fontos eszköze is volt egyben. Hogy a foglyok között ne alakuljon ki szolidaritás, a rabokat kivétel nélkül mindig a többi rabbal kínoztatták. A brutális kínzások miatt a pár hét alatt csontsoványra fogyott emberek közül sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, míg mások az átélt tortúra és a látott borzalmak következtében őrültek meg. Petranović történész a Kopár szigeten 1949 és 1956 között fogva tartottak számával kapcsolatban 16 288 főt adott meg, közülük 11 694 személyt adminisztratív bírsággal, míg 5037 esetben jogerős katonai vagy polgári bírósági ítélettel internáltak Goli otokra. Az 1949 és 1956 között ott fogva tartottak teljes névsorát végül csak 2014 januárjában hozták nyilvánosságra s tették a világhálón elérhetővé a Horvát Állami Levéltárban őrzött (RSUP SRH SDS INFORMBIRO fond 1561), az Állambiztonság II. Ügyosztályának, 1963. július 2-án készített összesítő lajtstroma révén. Eszerint a szigeten 16 101 fő raboskodott, s közülük 413 fő vesztette életét gyilkosság, öngyilkosság és természetes halál következtében. Ezeket az adatokat azonban erős kétkedéssel kell fogadni. A jugoszláv–szovjet enyhüléssel a Goli otok történetének első szakasza 1956-ig tartott, de a következő évtizedekben, egészen 1980-ig, Tito haláláig továbbra is a jugoszláv állam politikai koncentrációs és átnevelő táboraként működött. 1971-ben, a horvát tavasz után zömében horvátokat, majd koszovói albánokat és bosnyák muzulmánokat tartottak itt fogva. A Kopár szigeten elkövetett bűncselekményekért eddig senkit sem vontak felelősségre. (Forrás: MagyarHírlap)
.

.

Üzenet haza
írta: Wass

- előadja: Sinkovits -

/video/

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/3dedyu5x

Üzenet haza

írta: Wass

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend.
S nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak:
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőműves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948

(Forrás: mek.oszk)

2010 II. 6 - 2024. II. 16. között: 224 666 megtekintés

.4 2 16

.

1947. február 10-én, a párizsi szerződés aláírásának napján,

a budapesti Szent István bazilikában

Mindszenty bíboros

- a templomban és a környékén tízezrek sírása és zokogása közben  -

mondotta el megindító imáját:

Mindeneknek Mindenható Teremtője, Alkotója, ó, nagy Isten! Amitől a gyötrelmes napokon és vergődő éjszakákon tartottunk, rettegtünk, hogy földi igazságban, emberi megértésben és emberi érzésben a mi reménykedésünk dőre és kába lesz: az ítélkező nemzetek határozatából országunkra, népünkre – épp ebben a kegyetlen pillanatban – az újabb országcsonkítás is elkövetkezett. Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ-békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben, iskolákban, templomokban, a Nagyasszony és Szent István ezeréves örökségében. Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történelembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak (Jeremiás 17) a Duna, a Hernád, a Laborc, Latorca, Küküllő, Dráva és a Lajta mentén. Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak. Egy szó nyilalik a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom, Érezzük amint a föld szíve rezdül, És megvonaglik róna, völgy, halom. Arany: Széchenyi emlékezete. Vártuk a békét, annak ezerszer megállított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke (Jer 6,14). Csak csalják vele az én népemet (Ez 13,10). A mi népünk nem lép a béke útjára (Lk 1,79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot (Zsolt 84,11). Muhi, Mohács, kétszer Párizs. Muhinál átcsapott rajtunk a történelmi végzet nagy sújtása. Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács. 1920. június 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63,5, földje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgybe. Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papíroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat! Nézd, Uram, ezeréves történelmi tengerjárásunkban ez immár a negyedik hajótörés. Elmondhatjuk apostoloddal: élünk veszélyekben nemzetbelieink, a hamis atyafiak között, veszélyekben a pogányok miatt; fáradozásban és nyomorúságban, éhségben és sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; mindennapi szorongásunk az Egyház gondviselése is (2Kor 11,25-28). Az ítélet módját nem ítéljük meg; önmagában hordja az ítéletet. De nem hallgathatjuk el, hogy a Te isteni és a mi emberi jogunkat súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, nem ezzel biztattak. Nincs joguk az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzetcsalád Isten-alkotta közösségét erőszakosan, barátságok jutalmazására széttépni. Uram, mi Hozzád, az örök és csalhatatlan igazság kútforrásához menekülünk. Benned bízva nem adjuk fel a reményt, hogy sikertelen kézmosása ellenében felébred még a most vészesen elaltatott emberies érzés, a keresztény felelősség és eljön a várva várt megbékélés, az igazság és szeretet világa. A Te isteni végzésed, hogy az emberi rendelkezések mulandók legyenek. Addig is, amíg ez újból beigazolódik, sorsunk örvénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal Hozzád, az igazságos Istenhez és az Igazság Tükréhez, a Magyarok Nagyasszonyához. Töredelmesen megvalljuk: Megfeledkeztünk rólad (Jer 2,32) és törvényeidről: káromkodtunk, feleséget csereberéltünk, a jövő életet eltapostuk, vallási kötelességeinket, ah, de hányszor elhanyagoltuk!  Bocsáss meg esengő, összetört népednek, bármi sokat is vétkezett. Vedd el népednek gyalázatát (Iz 25,8). Te légy Istenünk és mi a Te néped (Jer 11,4), amely most ugyan sötétben ül, de kegyelmedből világosságot lát (Mt 4,16). Ezentúl a felülvalókat keressük (Kol 3,1) és járjuk egységben és állhatatosán azt az utat, amelyet az Újév hajnalán püspökeink az engesztelés művében mutattak meg nekünk. Nálad kérni és zörgetni soha meg nem szűnünk a közel és távol, minden világtájon gyötrelmes keresztutat járó magyar testvéreinkért. Szakítsd el már, Uram, ennek a gyötrelemnek fonalát. Múljék el ez a pohár milliók kezéből! Mária Nagyasszonyunk, hajolj le mindenkor tapasztalt irgalmasságoddal életünk tengerének örvénye fölé és mutasd meg, hogy édesanyánk vagy !A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy – mintha nem is magyarok volnánk és az erkölcsi alapot felejtve – az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket. Nem, nem sietünk ezzel a más népek méltán megérdemelt megvetésére. Ha a nagy csákányütés alatt Téged, Istenünket, a nagyhatalmú és irgalmas Nagyasszonyt, az Egyházat, az embertestvért, önnön halhatatlan lelkünket a tévelygések után megtaláljuk, a nagy megaláztatás még nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Amen

Forrás: Füzér: Szentnek kiáltjuk! (34 - 35. oldalon)
A könyv 1987-ben jelent meg a Katolikus Magyarok Vasárnapja (Yongstown, Ohio, USA) kiadásában.

.

12 12 11.

Szigorúan ellenőrzött életek - Márton Áron
Petényi és Kabay dokumentumfilmje

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/n7e958k

.

1994.

Ávósok – A kommunista párt terrorszervezete
avagy: Magyar félmúlt - Törvénytelen szocializmus: I-III. /Chrudinák - Kubinyi (film)

(Forrás: Tiltott film):

http://tinyurl.com/pfsfmfu

A film az MTV-ben készült, 1994-ben.1995-ben Kubinyi nyilvánosságra hozta azt a Horn saját kezével írott önéletrajzot, melyből kiderül, hogy az akkori miniszterelnök pufajkásként 1956-ban részt vett a több ember életét követelő Nyugati pályaudvar előtti bosszúakcióban. Nem sokkal később Kubinyi meghalt, a kézirat a HM levéltárából "eltűnt", a kéziratért felelős levéltári igazgatót magas kitüntetéssel nyugdíjazták. A módszerváltás húsz éve alatt az érdemi kérdésekben semmi nem változott, az ávósok és leszármazottaik ma is az ország erőforrásainak legfőbb haszonélvezői. A diktatúra működésének felelősei - közöttük a ma is élő Biszku, vagy a családjában továbbélő Apró - élvezik a hatszázezer forintnál magasabb nyugdíjakat, miközben az '56-os hősök megélhetésükért küzdenek és a nemzet színe-java nyomorog. 2006-ban a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján azok hozzátartozói álltak bosszút a magyar népen, akiknél a számonkérés és a teljes elszámoltatás elévülhetetlen szükségszerűség lett volna egy jogállamban.
.

. 20 11 20 / 1 9 13

Szembesítés
- film -
(német–brit-osztrák-francia koprodukció)

(eredeti cím angolul: Taking Sides ; németül: Der Fall Furtwängler)

Rendezte: Szabó. Operatőr: Koltai

Forrás: YouTube:

https://tinyurl.com/y6nmkea9

2013. II. 24. óta 72 263 megtekintés

.

19 12 30.

Mindszenty hercegprímás levele Tildy Zoltán miniszterelnöknek - vétója a köztársaság behozatala ellen

Miniszterelnök Úr! Hivatalosan ugyan nem kaptam eddig erről tájékoztatást, de mert a hír komoly helyeken is erősen tartja magát, kénytelen vagyok rá kitérni, és amennyiben való alakja lenne, a terv ellen súlyos okból óvást emelni. Úgy értesülök, hogy a Nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékszik hozni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervével. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több mint 900 éven át, állandóan gyakorolt közjogi tisztjéből folyóan óvást emelek eme tervek ellenében. Nem merem feltételezni, hogy külső nyomás érvényesülne ez irányban; ha esetleg mégis, akkor ünnepélyesen tiltakozom ellene, mint az ország belügyeibe történt illetéktelen beavatkozás ellen. Ha egyes belső tényezők erőszakolják ezt a kérdést, akkor az erőszakolókkal szemben ezekre a súlyos érvekre kell mutatni. 1944. október 15. óta elég sok történt máris az ország ősi alkotmánya ellenében; kár magyar embereknek továbbvinni a Szálasiék által könnyedén és könnyelműen megkezdett utat és betetőzni ezzel a lépéssel az eddigi szomorú folyamatot. Sztálin a szovjet városok újjáépítésének alapelvévé azt tette, hogy minden városhoz, mint történelmileg kialakult organizmushoz kell nyúlni. Ennyi figyelmet az ezeréves magyar alkotmány is megérdemel komoly magyarok részéről abban a tudatban, hogy a magyar nép lelkialkatának az ilyetén változás nem is felel meg. Nagy tévedés azt gondolni, hogy ezzel egyetlen lépéssel is előbbre visszük az ország és népünk ügyét vagy külső jóakaratot biztosítunk magunknak. Ez a kérdés ma felette időszerűtlen. Időszerűbb volna az ország kétségbeejtő gazdasági, közellátási, pénzügyi és erkölcsi életének a helyreállítása, a pusztuló hadifoglyok és a Nyugaton halálosan vergődő menekültek, az itthon üldözöttek megmentése, a magyarság életéből az egekig csapkodó gyűlölet és szeretetlenség száműzése, a mérhetetlen magyar szenvedés enyhítése itt benn, és a trianoni határokon túl magyar százezrek véres üldözésének megállítása. Mindezzel szemben a köztársaság nem gyógyszer, nem segítség, sőt a meglévő bajok növelését és a további zavarok felkeltését, a gyógyulás elakasztását eredményezheti, mint 1918-ban. Majd, ha ezeket a gyötrő kérdéseket vagy magunk, vagy az idő megoldja, lesz alkalmunk az egyáltalán nem égető alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozni. Az építés nehéz munkájával szemben ne adjunk elsőbbséget a múlt megszentelt értéke terén való, semmi esetre sem építő jellegű tevékenységnek. Annál kevésbé lehet ezt tenni, mert hiszen erről kifejezetten is illik, sőt meg kell kérdezni népünket. A választáson szó sem esett választóközönség előtt erről, hadifoglyaink, nyugati menekültjeink, szabadságukban korlátozott polgártársaink összesen mintegy két milliónyi tömege, tehát lakosságunk 1/4-e ki volt zárva ilyen fontos kérdés intézéséből. Az újjáépítésben önzetlen lendületet látna népünk, ezekben a reformokban kevésbé. Alkotmányunk kényes épületéhez ezer éven át a nemzet mindig akkor nyúlt, amikor künn és benn más rendezetlen kérdésünk nem akadt. A terv különben nagyon meglep, mert amikor folyó évi november 16-án Miniszterelnök Úrhoz és Varga úrhoz, a Nemzeti Főtanács tagjához szerencsém volt, már érintettem ezeket a szempontokat és Miniszterelnök Úr azt felelte ezekre: "Én is úgy gondolom!". Abban a reményben, hogy Miniszterelnök Úr kitart ilyeténképp közös álláspontunk mellett, vagyok Miniszterelnök úrnak őszinte, hazafias tisztelettel Esztergom, 1945. december hó 31 Mindszenty József (saját kezű aláírás) bíboros hercegprímás esztergomi érsek (Forrás: RegnumPortál)

Kulcsszavak:     alkotmány     Magyar Királyság     Nemzetgyűlés     Szovjetunió

.

.

United States
Jun 14, 2023  No one ever thought the site at Hanford would cause harm to "patriotic American citizens." Construction began on the facility, known as the Hanford site, eighty years ago, in 1943, and involved the building of the world's first large-scale nuclear reactor. Through the Manhattan Project, a U.S. government research and development program for building nuclear weapons, the site's B reactor, erected on a 580-square-mile stretch of land next to the Columbia River in south-central Washington, produced the nuclear material for one of the only two atomic bombs ever used in an armed conflict. Codenamed "Fat Man," the device was detonated over the city of Nagasaki in southwestern Japan on Aug. 9, 1945. The 6.2 kilograms of plutonium contained in the nuclear device released energy equivalent to 21 kilotons of TNT, taking the lives of tens of thousands of innocent people while subjecting the surrounding area to deadly radiation that killed countless more. But citizens of Nagasaki may not be the only victims of Hanford's plutonium production. Bailie, 76, grew up and still resides just miles downwind from Hanford in a farming community. In 1985, Bailie began to have doubts. Nearly all the families living nearby suffered from cancer, birth defects, or thyroid disease, he says - health issues that could be attributed to radiation exposure. Bailie said that his wife, father, and three uncles all had cancer before passing away, while his two sisters also have cancer and take thyroid medicine. The year before Bailie was born, his mother had a stillbirth. Bailie himself was born with birth defects and was on an iron lung when he was 4 years old. He now requires medication for a  thyroid problem. Bailie vividly remembers encounters with "men in space suits," equipped with dosimeters to measure radiation levels, walking on his farm. The men would collect soil samples and even ask the farmers to send the heads and feet of ducks and rabbits they would kill while hunting to Hanford for analysis. Documents that were declassified in the late 1980s showed that Hanford had contaminated the surrounding farmland, air, farm animals, and crops with unsafe levels of radiation for years. One such document shows that in December 1949, in an experiment called "Green Run," Hanford scientists knowingly released thousands of curies of dangerous radioactive Iodine-131 from the site to track its course and better understand how it dispersed. Before being decommissioned in 1989, Hanford produced around 74 tons of plutonium - nearly two-thirds of all the plutonium produced for government purposes in the United States. One of the consequences of the site's work was massive amounts of contamination and dangerous leftover byproducts, most of which remain on the site today. Currently, 177 underground tanks containing 56 million gallons of highly radioactive waste, contaminated buildings, and cocooned reactors still exist there, alongside multiple other buried waste sites. The same year Hanford was decommissioned, cleanup efforts began to deal with the dangerous byproducts left over from the production of plutonium. According to Hanford's latest estimate, released in 2022, the total cost of the cleanup is projected to range from $319.6 billion to $660 billion, with a completion date not expected until at least fiscal 2078. A recent survey of the workers by Washington state revealed more than 50% of them had been exposed to radioactive or toxic chemicals. Workers exposed to these dangerous materials and vapors have developed beryllium disease, cancers, organ damage, and occupational dementia. Until recently, these workers had to prove that their health issues were directly caused by their work at the Hanford site to receive assistance with their medical expenses. Proving this was extremely difficult, costly, time-consuming, and often fruitless, as most occupational illness claims were rejected. But a recent law has changed this, presuming that any health effects suffered by workers who spend just eight hours working at Hanford are caused by working at the facility, making it easier for sick workers to get their treatment paid for. Even with the documents, some living downwind who joined the class action suit against the site were unable to explicitly prove their medical problems were caused by the contamination from the Hanford site. Bailie said "the government should be ashamed of itself" for what it did to its citizens, and that he thinks,at the very least, the government should cover the medical expenses of those who lived downwind. (JapanTimes)

.23 6 23

.

.

 Atom

Tests

- an illustrated guide -

(Source: SonicBomb):

https://tinyurl.com/lmgm4j2

.

.

19 12 1 / 94 2 6.

Lefegyverzett ellenséges erők

- film -

2. rész

Prisonnier De Guerre

(Forrás: DunaWorld):

https://tinyurl.com/u3v6qyl

A film a II. Világháborúban nyugati - francia - fogságba esett magyar katonák s leventék sorsát eleveníti fel

Kulcsszavak:

Afrika    Algéria     Egyesült Államok    Erdély    ég    ének    fák    Felvidék    fénykép    film    Franciaország    hajó    himnusz    Hongrie    járművek    Jugoszlávia    Kanada    Kárpátalja    La Manche csatorna    Lengyelország    madár    Magyar Királyság    Marokkó    második világháború    Muravidék    Nagy-Britannia    Nap    Német Birodalom     Rajna    Spanyolország    Svájc    Szenegál    Szibéria    Szovjetunió     Ukrajna    ünnep    Vietnám    víz    Vöröskereszt

.

999 12.

Hadifoglyok írják
Hadifogolysors a Második Világháborúban

(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár/ Magyar Elektronikus Könyvtár/ Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztés):

http://tinyurl.com/m4wyaxt

- részlet -

Amerikai munkatáborok

Romeltakarítás, majd eredményes szökés!

    Egy München melletti táborba kerültem 1945 júniusa elején, és rögtön beosztottak egy romeltakarító csoportba. Ebben volt valami jó is, mert az összeomlott házak alatt néha élelmet is találtunk. Nagyon szigorúan bántak velünk: napi 8 órát egyfolytában kellett ledolgoznunk, tilos volt a civilekkel szóba állni, tőlük bármit is elfogadni, szükségletünket csak az őr kíséretében végezhettük el. Aki vétett az előírások ellen, annak egy téglát magasra tartva kellett sétálnia. Rendszeres volt a motozás is. Ezt örökíti meg Münchenben írt Razzia című versem:    Razzia van megint, újra,
Sorakozó az udvarba',
Vetkőzés, majd kihallgatás,
Hol egy ütés, hol egy rúgás,
Szívem reszket, ajkam dadog,
Mert én csak egy fogoly vagyok!
    Augusztus végén összeírták a 20 évnél fiatalabbakat, akiket - köztük 19 évesen engem is - szeptember elején új lágerbe, az egykori koncentrációs táborba, Dachauba vittek. Itt is dolgozni kellett. Élelmezésünk azonban rosszabb volt, mint Münchenben, az őrök is gorombábbak voltak. Sajnáltuk az előző lágert, csak a hazamenetel hírei tartották bennük a lelket.
    December elejétől ismét új hely: a West-lager. Létszám: 30 000 ember, ebből 10 000 magyar. Ez volt a legjobb helyünk. Jó koszt, téli szállás, karácsonyi ajándék: imakönyv, cigaretta, csokoládé és színdarab. A honvágyat azonban nem nyomta el semmi. A 38 fős brigádunk elhatározta, hogy mindannyian megszökünk a munkahelyről. Könnyebben ment, mint gondoltuk. Egyszerűen felszálltunk a dél körül Passauba induló gyorsvonatra. Ott egy civil lágerben megszálltunk. Másnap 1946. január 23-án beléptem a szülői házba.
  Hegedűs Jakab - Szápár
  HH 1993/6.

Ilyen hadifogság is van

    Mint 1923-as születésű vonultam be ténylegesen katonai szolgálatra 1944 szeptemberében a budapesti Károly Laktanyába, a 101. híradó ezredhez. Nemzeti színű szalaggal a karunkon ástunk tankcsapdákat Budapest védelmére, de főleg futottunk az oroszok elől keresztül az országon, hogy végül Németországban kössünk ki. Itt sem volt nyugtunk, mert az amerikaiak fenyegettek. Alakulatunk szétszéledt, mindössze harmincan maradtunk, akik az amerikaiakhoz kerültünk. Ők nem sokat teketóriáztak velünk, átadtak az illetékes polgári hatóságnak. Tőlük kaptuk az élelmiszerjegyeket, az értük kapottakat feléltük, ha kellett, főztünk is. Szállásként egy tanyát jelöltek ki, amit bajtársaink nagyobb része el is foglalt. Munkára nem voltunk kötelezve, de legtöbbünk keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Én harmadmagammal egy gazdához kerültem, aki készségesen fogadott bennünket. Két háza volt, az egyikben kaptunk szállást.
    A gazda családtagként kezelt minket: barátságosan bánt velünk, gondoskodott ellátásunkról, néha még pénzt is kaptunk tőle. Mi is a földeken dolgoztunk, és elláttuk az állatokat. Jól éltünk, amit súlygyarapodásom is bizonyított, 60 kilóról 72 kilóra híztam néhány hónap alatt. Különösen jól bántak velem, amikor egyedül maradtam. Két társam ugyanis egy idő után hazaindult. Én nem mentem a bizonytalanba, vártam a hivatalos hazaszállítást. Valósággal mintha vendég lettem volna.
   Hazaindulásom is egyedi módon történt. A közeli Traunsteinben rekedt magyar vasutasoktól jött a hír, hogy hamarosan szerelvény indul Magyarországra. Akik még a környéken tartózkodtunk, úgy döntöttünk, ezzel elindulunk haza. Szeptember közepe táján el is indultunk, de nem haza, hanem a Salzburghoz közeli Laufenig, ahol mintegy 300 magyart szállásoltak. Itt is kaptunk élelmiszerjegyeket, önellátók voltunk, és szabadon járhattunk-kelhettünk. A körlettakarításon kívül még egy kötelező feladatunk volt: a burgonyahámozás. Így éltünk 1945 szeptemberétől 1946 március elejéig. A megszálló amerikaiakkal nem érintkeztünk, nem törődtek velünk. Hazamenetelünket azonban nem tanácsolták, féltettek bennünket a Szovjetunióba hurcolásunktól. Végül március elején útra keltünk amerikai kísérettel Komáromba, az Igmándi erődbe, onnan igazolással ellátva mehettünk haza.
    Szabó József - Budapest
   HH 1997/6.

Pockingi tábor

    Egyik éjszaka erős motorzúgásra ébredtünk. Azt hittük, berepülés van. Szirénázás azonban nem szólt. Kinézve a barakkból, láttuk, hogy a német gépek felszállnak, majd egy tiszteletkör után landolnak. Utána felrobbantották a gépeket. Ismét csend lett. A németek csendben eliszkolhattak a repülőtérről, mert másnap - egy puskalövés nélkül - dzsipjeiken kényelmesen, elegánsan begördültek az amerikaiak. Így lettünk amerikai hadifoglyok. Az amerikaiak viszont eleinte nem tudták, mit kezdjenek velünk, mert a repülőtér "barakkvárosában" igen sok, ezernél jóval több nyugatra menekült civil is lakott. Még a fegyvert sem vették el tőlünk.
    Aztán kialakult a tábori rend. A magyar parancsnok (úgy emlékszem) vitéz Kesheő vezérőrnagy lett. Ő kialakította a parancsnoki apparátusát, és az amerikai táborparancsnokság kívánságának megfelelően irányította a tábor életét.
    Mi szabadon járkálhattunk ki a táborból, így többször elmentünk Pockingba, és kiépítettük a kapcsolatot az ottani lakossággal is; amiből eléggé élénk cserekereskedelem fejlődött ki. A tábor élelmes emberei a felrobbantott repülőgépekből kiszerelték a még használható órákat, műszereket és alkatrészeket. Ezeket a cserekereskedelmen belül a lakosság, a táborlakók és az amerikai katonák körében - rendszerint élelmiszerért vagy cigarettáért - értékesítették.
    Élelmezésünk nem volt túl változatos, különösen eleinte. Hol borsófőzelék, hol valami műmézzel ízesített rizs váltakozott az "étlapon". Ez azt bizonyítja, hogy ez a német vidék is alaposan ki volt zsigerelve élelmiszer-ellátás és tartalék terén. Ez is egyik oka volt a cserekereskedelem gyors kibontakozásának a táboron belül is, mely később piaccá alakult, és pénzért, pengőért, márkáért és phennigért lehetett különböző féle fogyasztási cikket és egyéb árut vásárolni. Ezt az amerikaiak a magyar táborlakók "belső" ügyének tekintették, és nem avatkoztak bele.
    Az amerikai katonák velünk barátságosak voltak. Többen Magyarországról kivándorolt szüleik, illetőleg nagyszüleik révén szinte tökéletes kiejtéssel beszélték a magyar nyelvet.
    Sajnos a magyar nők egy része, a csinosabb rétegből (tisztelet a kivételnek) itt sem tagadta meg magát. Egy kis Chesterfield cigarettáért, csokoládéért, kiváltképp dinnercsomagért nyíltan áruba bocsátották bájaikat. Ebből egészségügyi problémák is származtak, melyre az amerikai táborparancsnokság is felfigyelt, és megtették a kényszerű egészségügyi intézkedéseket, ami sok becsületes családanyát, menyasszonyt és a tisztességes lányok tömegét hozta kényelmetlen helyzetbe.
    Az amerikai táborparancsnokság gondoskodott fizikai ellátottságunkon túl lelki és kulturális szükségleteink kielégítéséről is. A repülőtéren egy római katolikus pap az univerzális latin nyelven szentmisét szolgáltatott.
    Az amerikai táborparancsnokságnak az úgynevezett lelki szükségletek kielégítése mellett gondja volt arra is, hogy a tábor lakói megkapják a szükséges információkat mind a tábor, mind Magyarország, a magyar nép helyzetéről. Ezért az amerikai parancsnokság sugallatára, a magyar táborparancsnokság irányításával létrehozták a magyar tábori sajtóközpontot, melynek működési helye a 155. barakk volt. Megalakult a Pockingi Híradó szerkesztősége. Felelős szerkesztő Lévay Győző repülő százados, főszerkesztője Hajnal Ferenc repülő főhadnagy volt.
    Pockingi Hangos Híradó.
    "A híreket nyomdai úton naponta két alkalommal közöljük, papírhiány miatt korlátozott terjedelemben. Hogy a tábor lakói a napi hírekről idejekorán és teljes terjedelemben értesüljenek, a Sajtóközpont előtt felállított hangszóró berendezésen keresztül naponta 9, 11, 15 és 17 órakor a budapesti és más rádióállomások legfrissebb híranyagát minden megcsonkítás nélkül közöljük. Felhívjuk tehát szíves figyelmüket a Pockingi Hangos Híradóra."
   Horváth Dezső - Miskolc
   HL hadifogoly-gyűjtemény 37. doboz, 3.

Tévedésből szigorított fogság Dachauban

   Mint tüzér műszaki tisztet, 1944 tavaszán a honvédség tüzérségi szertárával Nyugatra telepítettek. Állomásaink: Prága mellett, németországi Naumburg an der Saale, majd a német kapituláció után már mint fogoly Remagen, Attichy, Reims és Mailly-le-Camp.
    A magyar foglyok hazaszállítása 1945 őszén megkezdődött. November 16-án én is bekerültem egy transzportba. Az indulás azonban december elejére tolódott a francia vasutasok sztrájkja miatt.
    December 4-én a tüzérség védőszentjének, Borbálának napján, átvittek egy külön sátorba, ahol mint kiderült, a háborús bűnösöket gyűjtötték össze. A jelenlévők között egyedül voltam magyar. Négy nap múlva tizenhármunkat fegyveres kísérettel Dachauba szállították. Éjszaka érkeztünk, az egész tábor reflektorfényben úszott. A bejárat fölött az alábbi felirat volt olvasható: "SS Compound" (SS-börtön). Miután őreink gumibottal megegyengettek bennünket, bezártak egy dróthálóval borított faépületbe, amely bűzlött az ürüléktől, és amelyben hemzsegtek a patkányok.
    Másnap reggel elszedték holmijainkat, és felsorakoztattak arccal a fal felé. Én külön is érdeklődést kelthettem, mert egyenruhám elütött a németekétől. Kellő "ápolás" után kijelölték helyünket az épületek szobáiban. A folyosókon állandóan két géppisztolyos őr sétált, akik unalmukat céllövészettel űzték el. Egy német százados, civilben egyetemi tanár, felvilágosított, hogy nem célszerű az ablakhoz menni, mert az őrök lőnek. Ha netán WC-re akarok menni, az ajtó előtt vigyázzállásban kell várni, amíg engedélyt nem kapok a folyosó végén lévő illemhely megközelítésére.
    Első kihallgatásomra kb. egy hónap múlva került sor. Kihallgatóm egy katonai detektív mosolyogva közölte, hogy háborús bűnös vagyok, mert a nemzetközi körözés szerint Ferenczy csendőr alezredes volt a magyarországi zsidók deportálásának irányítója. Közöltem, hogy fiatal vagyok az alezredesi rendfokozathoz, tüzér műszaki tiszt voltam és soha nem tartoztam a csendőrség állományába. Kihallgatóm is közölte gyanúját a tévedés fennállásáról, de türelmet kért, amíg az ügy tisztázódik. 1947. január 5-én felolvasták nevemet a szabadulók között, aztán március 20-án felmentettek a gyanú alól, és Bajorország területére érvényes igazolvánnyal szabadon bocsátottak.
    Hazaérkezésem után azzal gyanúsítottak, hogy amerikai kém vagyok, azért jöttem ilyen későn haza. A nyugdíj-kiegészítés megállapításánál sem vették figyelembe a Dachauban eltöltött időmet.
  Ferenczi Lajos - Miskolc
  HH 1995/2.

(Folytatását lásd):

Szovjet büntetőtáborokban

.

15. 5. 18. 

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar oktatóinak tiltakozó távolmaradása mellett emlékeznek holnap, május 19-én az intézményben arra, hogy Mihály román király hetven évvel ezelőtt hozta létre azt a magyar tannyelvű egyetemet, amelyet a MOGYE jogelődjének tekint. Az egyetem honlapján közölt hír szerint „A királyság napja" című rendezvényen vendégül látják Mihály király lányát, Margit hercegnőt és annak férjét. Szabó professzor, az egyetem magyar tagozatának a vezetője elmondta: sérelmezik, hogy a hónapokkal ezelőtt elkezdődött évfordulós rendezvényeken szó sem esik arról, hogy az 1945-ös királyi rendelettel magyar tannyelvű egyetemet hoztak létre, és csak 1962-ben vezették be a román nyelvű oktatást is e tanintézetben. Elmondta: a királyság napja rendezvényein a magyar oktatók nem vesznek részt. Hozzátette: bízik benne, hogy a hercegi pár tájékozódott a helyzetről, és tudja, hogy okkal nem lesznek jelen a magyarok az ünnepségen. Romániában a köztársasági államforma ellenére tiszteletnek örvend az 1948-ban lemondatott – ma a nyilvánosság elől félrevonultan élő – Mihály király, és a közéletben is aktív Margit hercegnő. Mihály király 1945. május 28-án királyi rendelettel létesített Kolozsváron magyar tannyelvű egyetemet bölcsészeti, jog- és közgazdaság-tudományi, természettudományi és orvosi karral. A magyar oktatási intézmény pár hónappal később a Bolyai Tudományegyetem nevet vette fel. A királyi rendelet azt is megszabta, hogy a kolozsvári román tannyelvű tudományegyetem a magyar orvostanhallgatókat is befogadja laboratóriumaiba és klinikáiba. Ez a rendelkezés azonban nem teljesült, ezért a magyar orvosi kart Marosvásárhelyre költöztették. A marosvásárhelyi orvosi egyetem 1958-ban vált ki a Bolyai Tudományegyetemből, és kapott önálló jogi státust. A MOGYE-n a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem döntéshozó testülete a román oktatók kétharmados többségével működik. A magyar vezetők a magyarokat sújtó belső intézkedések ellen tiltakozva 2014 áprilisában testületileg lemondtak tisztségeikről, kivonultak az egyetem szenátusából. (Forrás: Krónika): http://tinyurl.com/pg6czzf

.

11 2 18.

A Szent Korona megmenekítése

dokumentumfilm

(Forrás: YouTube/MTV):

http://tinyurl.com/grd6js6

Kulcsszavak: Ausztria  Egyesült Államok  Franciaország  Hadtörténeti Intézet és Múzeum  Magyarország  Szent Korona  Szovjetunió  

.

998.

Néhány gondolat Budapest 1944-45-ös ostromáról

Írta: Gosztonyi

Budapest ötvenegy napig volt 1944—45 telén a Vörös Hadsereg ostromgyűrűjében. Nemcsak magáért a városért küzdött ezalatt a szovjet hadsereg, hanem az utcai harcokkal egy időben ki kellett védenie a nyugati irányból 1945 januárjában háromszor is megindított német—magyar ellentámadást. A magyar főváros a második világháború éveiben szovjet hadtörténészek értékelése szerint is amolyan második "sztálingrádi csata" színtere lett. Budapest ostroma idején mind katonai, mind politikai vonatkozásban kemény harcok folytak szerte Európában. A német hadsereg mindenütt visszavonulóban volt. Januárban azonban csak a Dunántúlon folytatott a Wehrmacht offenzív hadműveletet. Érdekében állt-e az össz-magyarságnak Magyarország jövő érdekeit tartva szem előtt a budapesti német—magyar garnizon harca? Mi volt ezzel kapcsolatban már 1944 végén a németek álláspontja? A politikai vezetésé? Az Oberkommando der Wehrmachté? És milyen szerepet játszott e téren a magyar katonai vezetés? A nyugati hatalmak álláspontja — ha egyáltalában volt — miben mutatkozott meg? És végül, de nem utolsósorban: milyen elképzelései voltak Sztálinnak, a Vörös Hadsereg Legfelső Vezetőjének Budapest meghódításával? Milyen veszteségekkel járt a Vörös Hadsereg számára a "budapesti csata" és az ostrom győzedelmes befejezése? Az utóbbi időben a témáról fura nézeteket és értékeléseket lehet olvasni. Mindjárt az elején leszögezhető: a magyar hadsereg kifáradt, az előző harcokban lerongyolódott, rosszul felfegyverzett csapatai a német katonai egységek közé beékelve nem lelkes honvédő háborút vívtak Budapesten, ahová nagy alföldi retirálásuk után beszorultak. Életük megmentése volt számukra a fontos — ezért a mai napig nem tisztázódott, hány magyar katona vett részt Budapest ostroma alatt a város védelmében. Hindy vezérezredes (kivégezték Budapesten 1946-ban) Ausztráliában élt vezérkari főnöke, Horváth vk. ezredes szerint ők már az ostrom legelején igyekeztek létszámlajstromot összeállítani — már csak az élelmezés megszervezése miatt is. Reménytelen vállalkozás volt. A legtöbb póttartalékos honvéd, ha tehette, polgári ruhát szerzett, és igyekezett eltűnni a város tömkelegében. Horváth ezredes végül is — magával hozott feljegyzései segítségével — mintegy 30—32 000 főben adta meg Buda magyar védőinek létszámát. Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS tábornok, a "Budapesti Erôd" (Festung Budapest) parancsnoka ugyanakkor 35 000 német és hétezer (!) magyar katonáról beszélt nekem. Ami szintén lehetetlen. Budapest védelme kizárólag német ügy volt. Maga Goebbels írta volt a Das Reich című elit náci hetilap 1945. március 1-jei számában megjelent vezércikkében: Budapestnél Bécset védtük. Szálasi is hajlott arra kezdetben, hogy Budapest ne váljék csatatérré. Amikor 1944. december 4-én Berlinben járt bemutatkozó látogatáson Hitlernél, Friessner vezérezredes, a Magyarországon operáló "Dél" hadseregcsoport parancsnoka sugalmazására fel is vetette a kérdést, a német Führer azonban lesöpörte tétova kérését. "Az Új Európa megteremtése érdekében szükség van arra, hogy Budapestnél nagyobb szovjet erők horgonyozzanak le. Budapestet, mint erődöt védeni kell. Felmentéséről gondoskodni fogok" — mondotta Szálasinak, majd hozzátette: készülnek a háborút német részről rövid úton eldöntő csodafegyverek. Ha ezek bevetésre kerülnek — megtörik a szovjetek erejét. Szálasi a Berlinbôl Budapestre tartó különvonaton minisztertársaival átbeszélve a tárgyalások menetét, arra a megállapításra jutott, hogy az új csodafegyver csak az atombomba lehet! (Henney közölte e sorok írójával Innsbruckban.) Így azután, amikor Friessner december 6.-án kihallgatáson jelent meg nála a Királyi Várban, Szálasi kijelentette a vezérezredesnek: tisztában van azzal, hogy neki magyar államfőként Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását kellene kérnie, de a Führer megerősítette benne a végső győzelembe vetett hitet. És e szent cél érdekében hajlandó Budapestet "erőddé" kiképezni. Friessnert Hitler még december közepén leváltotta; a "Dél" hadseregcsoport parancsnoka Wöhler gyalogsági tábornok lett. A budapesti hadszíntér a dunántúli német—magyar seregcsoport parancsnoka, Balck tábornok kezébe került. Feje felett azonban Heinrich Himmler, SS birodalmi vezető ekkorra már kineveztette a "Budapest Erőd" parancsnokát Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok személyében. Balck 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben megjegyezte: "Budapesten egy őrült [sic!] parancsnokolt. Leváltani nem tudtam..." Személyes beszélgetéseink során elmondotta: Pfeffer-Wildenbruch a gyarmati rendőrségtől (ilyen is volt a náci Németországban!) jött 1942-ben a harcoló alakulatokhoz, és fogalma sem volt egy hadtest vezetéséről. Addig csak Jugoszláviában a partizánok ellen kellett vitézkednie. Ô, Balck, már 1944—45-ben tudta, hogy az SS-tábornok képtelen lesz feladatának eleget tenni. Budapesten magyar részről az I. hadtest parancsnoka, Hindy altábornagy (1945. II. 15-tôl vezérezredes) ügyködött. Pfeffer-Wildenbruchhal hűvös, kimért volt viszonya, jóllehet a magyar tábornok tudomásul vette, hogy a védelem megszervezésébe neki beleszólása nincs; valójában ezt csak a németek intézték. Ritka esetben informálták e vonatkozásban magyar bajtársaikat. Pfeffer-Wildenbruch szerint a német vezetés nem nagyon bízott a magyar katonákban. Nyitott szemmel jártak: látták a kedvetlenséget, húzódozást és az állandó visszavonulási készséget. Amikor a kiégett Corvin Áruház pincéjében 1945. január elején a magyar polgári ellenállók egy kis csoportja találkozott Hindyvel, és arra akarta rávenni, hogy adott időben nyisson valahol a frontvonalon egy "kaput" a szovjetek számára, hogy a németektől kikényszeríthessék Pest feladását, és a pestieket megkíméljék a háború további borzalmaitól, Hindy csak a fejét csóválta: "Higgyék el nekem, uraim, helyzetemben egy német csicskás többet tud tenni, mint én!" Igaza volt. (Nem Budapest védelméért került Hindy bitóra, ahogy ezt egyesek talán hiszik, hanem az 1944. október 15-i Horthy-proklamáció elszabotálása miatt.) A nyugati hatalmak érdeklődése Budapest iránt 1944—45-ben egyenlő volt a nullával; 1945-ben a nyugat-európai hadszíntéren és Olaszországban voltak lekötve. A teheráni konferencia óta Kelet-Közép-Európa területei hallgatólagosan a Vörös Hadsereg hadműveleti terévé minősültek. 1945. február 12-én és 13-án a brit légierő Drezda városát több hullámban porig lebombázta. A polgári lakosság vesztesége majd 100 000 ember volt. A német keleti területekről visszaözönlő német telepesek "treckjei" Drezdában találtak hosszú bolyongásuk után pár napos nyugalmat. Drezdát a háború folyamán addig nem érte bombatámadás. Épp ezért volt döbbenetes a német hatóság számára az a — ma is megmagyarázhatatlan — brit légicsapás, amely ezt az Elba menti "Firenzét" műkincseivel, palotáival három nap alatt eltörölte a föld színéről. A nyugati közvéleményt Drezda pusztulása érdekelte. A Budapesten még zajló harcok, a város eleste figyelmüket sem 1945-ben, sem később nem keltette fel. Sztálin értetlenül állt a Budapest bevételével kapcsolatos hadműveletek elhúzódásával szemben. Mit akar az a Hitler a Duna-medencében? Miközben minden oldalról támadják Hitler birodalmát, miért összpontosítanak a németek tíz vagy ennél is több hadosztályt — köztük elit Waffen-SS páncélos hadosztályokat is — a Dunántúlra? S miért képtelen Malinovszkij és Tolbuhin azt a Duna-parti várost bevenni? A finn—szovjet frontról (amely 1944 októberére feleslegessé vált) hadosztályok tucatjait csoportosították át Magyarországra — pótolni a két ukrán front veszteségeit és újabb hadseregekkel a németek ellen felvonulni. Budapestnek szovjet részről nem járt pardon. Ellenséges város volt, hiszen jogilag — Szálasi kormányzata alatt — továbbra is megmaradt a németek "fegyvertársa". A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi időkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján fény derült arra, hogy 72 000 elesett, 80 000 eltűnt, 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. Csodálkozhat-e valaki azon, hogy ezek után a hivatalos szovjet minősítés szerint Budapestet a Vörös Hadsereg nem "felszabadította", hanem "bevette"? Leigázta, elfoglalta, birtokba vette. S ilyenkor mi jár a veszteseknek? A jogtalanság. A szabad rablás joga a katonáknak. A nőkkel való erőszakoskodás stb. Legyünk tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És később is hadakoztunk a Vörös Hadsereg ellen Oroszországban. Igaz, fél szívvel és nem lelkesen. 1944 őszén a nagy német visszavonulás során a Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Horthy kormányzó 1944. október 15-i kísérlete, amely a háborúból való kiugrás egyedüli lehetősége lett volna, már a kezdet-kezdetén elbukott. Nemcsak mert laikus és naiv módon tervezték, hanem mert a magyar társadalom többsége inkább vállalta a Vörös Hadsereg ellen a további harcot, semhogy Sztálin hadseregeinek önmagát és családját kiszolgáltassa. Ezért árulta el a hadsereg és a középosztály a kormányzót. Ezért kerülhetett uralomra Szálasi zavaros eszmevilágával, noha őt sem a német vezetés, sem a magyar társadalom nem becsülte. Budapest sorsa 1945. február 11-én és 13-án eldőlt. "Budapest Erőd" védői közül csupán 800 főnek sikerült a budai hegyekbe kitörve és a szovjet csapatoktól szétszórva a saját vonalakat elérnie. Az egykori, kb. 75—85 000 német és magyar katonából február 11-én a budai Királyi Várban kb. 22 000 fô gyülekezett a kitörésre. Ezenkívül kb. 12 000 sebesült maradt vissza a sziklaközpontban, a szükségkórházakban. Ezek túlnyomó többsége a következő napokban megsemmisült. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Főleg a Waffen-SS katonáira vadásztak. Ha megadták is magukat kilátástalan helyzetükben — legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhhegyi fogaskerekû adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra — ott belefutottak a szovjet csapatokba. S ezzel sorsuk megpecsételődött. A Balck tábornok és a Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-tábornok közötti ellentét arra késztette a német 6. seregcsoport dunántúli parancsnokát, hogy 1945. február 13—15. között kísérletet se tegyen arra, hogy a dunántúli német erőkkel egy nagyobb "erőszakos felderítést" kezdeményezve elősegítse Budáról a dunántúli német állások felé menekülő katonák útjának megkönnyítését. Inkább hagyta őket pusztulni.    Utószó     A tárgyilagosság úgy kívánja, hogy megemlítsük a román királyi hadsereg budapesti harcainak drámai történetét. A román VII. hadtest, Sova hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfőtől 1944-ben egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig tört előre a magyar főváros területén szovjet alárendeltségben. Kezdetben egy szovjet hadosztály sem kívánt a román csapatok felett bábáskodni. Oka: ha a magyarok észlelték, hogy román csapatokkal állnak szemben, sokkal keményebben védekeztek. Sova hadteste 1944 novemberében érte el Budapest keleti elővárosait. Mátyásföldért nagyon keményen meg kellett küzdeniük. Harcoltak a Lóversenypályáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épület-komplexe bevételéért, és elérték a Baross teret. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 főből állott. 1945. január 15-én a hadtest 25%-os veszteséget számolt. Az oroszok is támadták őket. Főleg a Lóversenytér elfoglalásánál, amelyet a németek szükség-repülőtérnek használtak, és védelemre előkészítettek. Amikor itt a többnapos csaták zajlottak, a finn—karél frontról friss szovjet csapatok érkeztek feltöltésre Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall — szovjet szokás szerint — minden eligazítás nélkül azonnal harcba vetette. Ezek a szovjet csapatok a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek. Órákig folyt közöttük a harc: a román hadtest itt közel 100 embert vesztett, köztük — a Keleti pályaudvar térségében — egy ezredest is. Malinovszkij 1945. január 15-én, amikor úgy látta, Pest eleste napok kérdése, mivel a magyar főváros bevételének dicsőségét nem kívánta megosztani a román csapatokkal, úgy intézkedett, hogy Sova tábornok csapataival elvonuljon Budapest alól. Sova dühöngött, de végül is engedni kényszerült. Vác fölé, Mohora térségébe kerültek egyelőre pihenőbe. Sováról a szovjetek nem feledkeztek meg. 1946-ban érte jöttek az NKVD-tôl — huszonöt évi Gulágra ítélték. 1955-ben tért vissza a Szovjetunióból.(Forrás: OSZK): http://tinyurl.com/hp6nrxl

.

13 10 17.

a másik

 Elhallgatott gyalázat

- dokumentumfilm -

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/yc2sde6x

A korabeli nemibeteg-gondozók adatai szerint ötven- és kétszázezer közötti a Második Világháború végén, 1945-ben Magyarországon a megszálló szovjet katonák által megerőszakolt nők száma. Megszólalnak az akkori áldozatok, vállalva a felkavaró, borzalmas visszaemlékezéseket.

Kulcsszavak:    Afganisztán    Ausztria    Ázsia    Európa    film    Irak    Jugoszlávia    könyv    Magyarország    második világháború    Német Birodalom    Oroszország    Románia    Szovjetunió

 .

2009.

A Hattyú utcán, az Ostrom utcán csillog a sisaközön ...
Széna tér - Kitörés

/ Cseh

(Forrás: YouTube):
http://tinyurl.com/p8zfa3t

.

15 1 18.

Magyarország
1945. január 18-án fejeződtek be a harcok a körülzárt Budapest pesti oldalán. A német megszállás alól megszabadult pestiek a rommá lőtt házak óvópincéiből előbújva azzal is szembesültek, hogy a Duna két partja között megszakadt a közúti összeköttetés, mert a visszavonuló németek aznap reggel a még álló két utolsó hidat, az Erzsébet hidat és a Lánchidat is a levegőbe röpítették. A szovjet csapatok 1944 szeptemberében léptek a trianoni Magyarország területére, és viharos gyorsasággal közeledtek a főváros felé. Horthy kormányzó októberben megpróbált kiugrani a háborúból, de a rosszul szervezett és előkészített kísérlet kudarcba fulladt. Az országot megszálló németek ezután lemondatták Horthyt, a hatalmat átvevő nyilasok pedig el voltak szánva arra, hogy a végsőkig folytassák a harcot. Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője 1944. december 4-én a magyar fővárost 'erőddé" nyilvánította, és elrendelte, hogy házról házra harcolva kell védeni, a "szovjet csapatok sírjává kell változtatni". Hitler még ekkor is a szovjet csapatokat a Kárpátokig visszavető ellencsapásról fantáziált, a cinikus magyarországi birodalmi főmegbízott, Veesenmayer pedig azt mondta: tízszer is leromboltatja Budapestet, ha ezzel egy nappal is késlelteti Bécs ostromát. A Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport józanságát megőrző parancsnoka, Friessner tábornok irreálisnak és végrehajthatatlannak nevezte a parancsot: ő inkább a Duna másik oldalán, Budán szervezte volna meg a védelmet. A Führer nem tűrt ellentmondást, Friessnert december 22-én elcsapta hivatalából, a Budapestet védő 80 ezer német és 40 ezer magyar katona főparancsnokának a vakbuzgó, de tehetségtelen Pfeffer-Wildenbruch tábornokot nevezte ki. Budapesten december 10-én kihirdették a hadiállapotot, a nyilas vezetésű minisztériumok, államigazgatási szervek pedig Nyugat-Magyarországra költöztek. A Vörös Hadsereg 2. és 3. Ukrán Frontjának gyűrűje Karácsonykor záródott be Budapest körül. Miután a védők elutasították a megadásra felszólító ultimátumot (a parlamentereket, a szovjet Osztapenko és Steinmetz kapitányt meggyilkolták), a félmillió szovjet katona és 1500 páncélos december 30-án rázúdult a magyar fővárosra. A németek január elején kívülről, nyugat felől megkísérelték az ostromgyűrű áttörését, de a felmentő erőt a szovjetek visszaverték, amivel Budapest sorsa megpecsételődött. Házról házra folytak az elkeseredett harcok, az utcákon csonttá fagyott holttestek és lótetemek hevertek, a hullák egy részét hamarjában, a tereken temették el. A főváros pincékben meghúzódó lakosai éheztek és fáztak, rájuk nemcsak a lövedékek, de a szabadon garázdálkodó nyilas csoportok is állandó életveszélyt jelentettek. A szovjetek január 15-ére elérték a Nagykörút vonalát, január 18-án kijutottak a Dunához, ezen a napon szabadult fel a gettó. A németek felrobbantották a még álló Erzsébet hidat, Lánchidat és a Margit híd budai részét (előzőleg a Horthy - ma Petőfi - hidat január 14-én, a Ferenc József - ma Szabadság - hidat 16-án robbantották fel), és Budára vonultak vissza. Pest súlyos károkat szenvedett: kiégett a Vigadó, súlyosan megsérült az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház. A budai oldalon még majdnem egy hónapig folytak a harcok, az ostromlók csak február 13-án jelenthették a főhadiszállásnak Budapest "bevételét" (és nem 'felszabadítását'). A hírt díszsortűz tudatta a moszkvaiakkal. (Forrás: MTI)

.

.18 10 1.

Báró Atzél, egy eltűnt magyar politikus

- film -

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/y4gnqojl

1944. decemberében eltűnt fiatal magyar politikus báró Atzél. Megalkuvás nélkül képviselte Erdély és a magyarság ügyét a két világháború között. Sem a kommunistákkal, sem a nácikkal nem kollaborált. Korabeli visszaemlékezések szerint 1944. decemberében Budapest ostromakor kellett átmennie a fronton a szovjet főparancsnokságra, hogy a Magyar Nemzeti Felszabadítási Bizottságot összekösse a Vörös Hadsereggel. Akkor nyomtalanul eltűnt. Bár még az új magyar kormány is kerestette, semmi nyom nem került elő róla. Az eltűnt báró után hat árva maradt, akikkel nem volt könyörületes az új diktatúra sem. A ma már 75 éves legkisebb fia soha nem tett le arról, hogy megtalálja édesapja nyomait, Az orosz levéltárak mind a mai napig letagadnak minden kapcsolatot a báróval. Maradt-e mégis valami nyom, ami elárulja, hogy ki volt ő és miért tüntették el az oroszok a velük szövetségesként tárgyaló magyar katonatisztet? És persze az is kérdés, hogy miért akarják az emlékét is nyomtalanul kitörölni.

Kulcsszavak:
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára    Balkán     Bulgária     Czechoslovakia    Don    Egyesült Államok    Erdély    Európa    Felvidék    film    Görögország    Hadtörténeti Intézet és Múzeum    Hollandia    Jugoszlávia    Károli Gáspár Református Egyetem    Kárpátalja    Kárpátok    Királyhágó    kommunista    Magyar Királyság    Magyar Nemzeti Levéltár    Magyar Tudományos Akadémia    második világháború    Nagy-Britannia    Német Birodalom    Olaszország    Oroszország    Poland    Románia    Sweden    Szibéria     Szovjetunió    Tisza

2 297 megtekintés.

2007 12 21.

Jelöletlen tömegsírok

/ Forró Lajos

dokumentumfilm
- 53 perces -

A forgatókönyv Forró azonos című, 1995-ben kiadott könyve alapján készült.
Három délvidéki magyarlakta településen - Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon -
1944 végén történt tragikus eseményeket idéz fel.
(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/ceodoea.

.

 .

Horthy, a kormányzó

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/yb8t2o2j

Kulcsszavak:    1956     alkotmány     Brazília     Egyesült Államok     Franciaország     Izrael     Jugoszlávia     Kárpátok     kommunista     Magyar Királyság     Magyarország     második világháború     Nagy-Britannia     Nap     Nemzetgyűlés     Német Birodalom     Németország     Olaszország     Oroszország     Portugália     Skócia     Szlovákia     Szovjetunió     Tisza

 .

993.

Fekete vasárnap

Gyanta, 1944. szeptember 24.

- dokumentumfilm.  -

/ rendezte: Boros

https://tinyurl.com/yd47h4n3

.

4 7 27.

 Kereszthegy

Kereszthegy egy ezerötszáz méteres magaslat a Görgényi-havasok hegyláncának csúcsai között.

A második világégés óta azonban több ennél. Hősi emlékműként tiszteli a környék népe.

Nemcsak azért, mert itt vesztek el apák és fiúk a túlerő csapásai alatt. Hanem azért is, mert mindenki tudta,

 hogy ezeknek a harcoknak és hősöknek az emlékére nem állított senki emlékművet.

/Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/jtsxwnw

Kulcsszavak:

Ausztria  Árpád-vonal  Besszarábia  Első Világháború  Erdély  Európa  Felvidék  film  Kárpátok  Magyarország    Második Világháború  Románia  Székelyföld  Szovjetunió  Tisza  

.