.49 7 9
2019. IV. 6. Goli otok, a földi pokol. A jugoszláv kommunista koncentrációs és átnevelőtábor évtizedekig tabunak számított. A világhálón is szabadon hozzáférhető horvát levéltári adatok szerint 1948-ban, a szovjet–jugoszláv szakításkor 481 főt, a következő évben 6142 személyt tartóztatott le a jugoszláv titkosszolgálat. Nemcsak Sztálin délszláv híveire várt megtorlás, hanem a korabeli kulcs- és kvótarendszer alapján mindenkire, akit a Tito-rezsim az ellenségének tartott. A jugoszláv kommunisták a hatalom megragadását követően minden eszközt bevetettek vélt és valós ellenségeik kiiktatására. Az 1940-es évek második felében letartóztatottak négy, egymástól jól elhatárolható kategóriát alkottak. Az első csoportba a néhai kommunisták, az októberi forradalom résztvevői, valamint a spanyol polgárháború veteránjai kerültek. A második osztályt a közvetlenül a letartóztatásuk előtt magas rangú állami, katonai, titkosszolgálati vagy pártfunkciót betöltők képezték. A harmadik kategóriába került szinte mindenki, akit a jugoszláv kommunista rendszer ellenségének tartottak – a „reakciósok”, a „klerikálisok”, a „nacionalisták”, az „értelmiségiek”, „a náci koncentrációs táborokat gyanús módon túlélt zsidók”, a megmaradt polgárság tagjai, míg a negyedik csoportot a névtelen feljelentések és rágalmak alapján bebörtönzött teljesen ártatlanok képezték. Az ilyen vagy olyan megfontolások miatt a jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA vallatószobáiban a fogvatartottakat arra kényszerítették, hogy még két személyt jelentsenek fel, s ha az illető megtört, akkor az általa bevádoltakat rövidesen szintén elnyelte az éjszaka, hogy pár nap múlva éppen a feljelentőjükkel egy cellában találják magukat. A letartóztatási hullámot a délszláv nemzetek tagjain kívül nem kerülhették el a még megmaradt dalmáciai olaszok képviselői, a koszovói albánok, de a délvidéki magyarok sem. 1944 véres ősze következtében gyakorlatilag teljesen megsemmisült a másodszor is kisebbségi sorba került délvidéki magyarság értelmisége. A jugoszláv hatalom első számú célpontját a magyar lapok és a Belgrádi Rádió magyar adásának szerkesztősége jelentette (ez utóbbinál egy kivétellel annak összes munkatársát letartóztatták, majd a Kopár szigetre hurcolták.) Nagyon sok egyszerű magyar ember is a hatalom célkeresztjébe került; olyan gazdák, mesteremberek, munkások, nyomdászok, cipészek, sőt parasztok is, akiket egy-egy korabeli vicc elmesélése vagy a provokációnak való bedőlés miatt fogott le a jugoszláv hatalom. A hozzáférhető adatok szerint 1949 és 1956 között összesen 244 magyar raboskodott a Kopár szigeten. Pontos számukat azonban még ma sem ismerjük. Bírósági ítélet az esetek többségében sosem született. A legtöbb vádlott ügyében az úgynevezett körzeti kihágási tanácsok, a köztársasági belügyi szervek kihágási tanácsai vagy a titkosszolgálat illetékes ügyosztályai hoztak végzést. A kirótt büntetés minden esetben az úgynevezett adminisztratív bírság volt, amely formailag a társadalomra hasznos közmunkára kötelezte az így megrótt személyeket. A rendszer cinizmusához és a pszichológiai hadviseléshez az is hozzátartozott, hogy az elítéltek jó részével a büntetés szóbeli kimondásakor sokszor évekkel kevesebb időt tudattak, mint amennyit a valóságban kaptak, s csak aznap, amikor azt hitték, hogy a büntetésük letelt, s már készültek haza, közölték velük, hogy továbbra is fogságban kell maradniuk. A Kvarneri-öböltől mintegy hat kilométerre északkeletre fekvő négy és fél négyzetkilométernyi lakatlan és kietlen területen a Jugoszláv Szövetségi Titkosszolgálat ellenőrzése alá tartozó kopár szigeti koncentrációs és átnevelőtáborhoz 1949. július 9-én kötött ki az az első teherhajó, amely a szigetre szállította a „társadalmilag hasznos közmunka” elvégzésére az adminisztratív bírsággal sújtott első, kettesével összebilincselt 1700 személyt, köztük a Belgrádi Rádió magyar adásának munkatársait. Rájuk várt a pokol szigetének ki- és felépítése. A foglyokat arra kényszerítették, hogy hajnaltól késő estig termésköveket fejtsenek, majd azokat a tűző napon a több kilométerre kijelölt célhelyre targoncával tolják arrébb. A téli hónapokban bevett szokás volt, hogy a rabokat a hideg tengerbe hajtották, ahol vagy homokot, vagy köveket kellett szedniük. A rabokat menetrendszerűen arra kényszerítették, hogy a reggel így kibányászott köveket az esti órákban, derékig a tengerbe gázolva egyesével dobálják vissza a vízbe. 1948-ban vagy 1949-ben Ranković belügyminiszter és Đilas, akkor még a jugoszláv rendszer vezető ideológusa arra utasított két neves pszichológust, hogy dolgozzanak ki olyan módszereket, amelyekkel a fogvatartottaktól sikerrel lehet bármilyen vallomást kicsikarni, valamint az agymosás módszerét hatékonyabbá tenni. Minden, a Goli otokra érkezett rabszállítmánynál a meztelenre vetkőztetett embereket a hajuknál fogva egyesével dobálták ki a hajókról a tengerbe, majd ütlegelésekkel terelték őket a szárazföldre. A szigeten lévő, már előbb odahurcolt rabokat időközben hosszú sorokba rendezték a táborokig vezető úton, s minden új foglyot végighajtottak az így felállított soron. A sorfalat állókat arra kényszerítették, hogy becsméreljék, sértegessék, köpködjék s husángokkal agyba-főbe verjék az érkezőket. Aki közülük ezt elutasította vagy az őrök értékelése szerint azt nem elég lelkesültséggel és átéléssel vitte végbe, szintén a verésre várók sorába állították. Ezt követően a félholtra vert embereket azonnal a fentebb már leírt módon zajló kőfejtésre kényszerítették. A kínzás bevett formája volt az is, hogy a rabokat deszkákból ácsolt szűk ládákba zárták, ahol sem állni, sem feküdni nem tudtak, más esetben pedig a rabok fejét rögzítették az ürülékkel teli árnyékszékek kivágott járataihoz. Az alvásmegvonás, a fizikai bántalmazások, az állandó megfélemlítés és megalázás az agymosás és az ideológiai átnevelés fontos eszköze is volt egyben. Hogy a foglyok között ne alakuljon ki szolidaritás, a rabokat kivétel nélkül mindig a többi rabbal kínoztatták. A brutális kínzások miatt a pár hét alatt csontsoványra fogyott emberek közül sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, míg mások az átélt tortúra és a látott borzalmak következtében őrültek meg. Petranović történész a Kopár szigeten 1949 és 1956 között fogva tartottak számával kapcsolatban 16 288 főt adott meg, közülük 11 694 személyt adminisztratív bírsággal, míg 5037 esetben jogerős katonai vagy polgári bírósági ítélettel internáltak Goli otokra. Az 1949 és 1956 között ott fogva tartottak teljes névsorát végül csak 2014 januárjában hozták nyilvánosságra s tették a világhálón elérhetővé a Horvát Állami Levéltárban őrzött (RSUP SRH SDS INFORMBIRO fond 1561), az Állambiztonság II. Ügyosztályának, 1963. július 2-án készített összesítő lajtstroma révén. Eszerint a szigeten 16 101 fő raboskodott, s közülük 413 fő vesztette életét gyilkosság, öngyilkosság és természetes halál következtében. Ezeket az adatokat azonban erős kétkedéssel kell fogadni. A jugoszláv–szovjet enyhüléssel a Goli otok történetének első szakasza 1956-ig tartott, de a következő évtizedekben, egészen 1980-ig, Tito haláláig továbbra is a jugoszláv állam politikai koncentrációs és átnevelő táboraként működött. 1971-ben, a horvát tavasz után zömében horvátokat, majd koszovói albánokat és bosnyák muzulmánokat tartottak itt fogva. A Kopár szigeten elkövetett bűncselekményekért eddig senkit sem vontak felelősségre. (Forrás: MagyarHírlap)
.
