Egyik 19

8 6 25 - 11 11.

Cziffra
(Budapest, 1921 - 1994 Longpont-sur-Orge)

Hungarian Rhapsody No.6 / Liszt
(Source: YouTube):
http://tinyurl.com/llh6gbu

Hungarian Rhapsodies 2, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15 /Liszt
(Source: YouTube):
http://tinyurl.com/nnslhbr

.

2009 9 23.

Harmadnapon 

írta Pilinszky

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

(1959 előtt)

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/oxzg3cw

.

.

National Aeronautics and Space Administration (NASA) missions

(source: NASA):

https://tinyurl.com/yak7ulov

.

.

Ez vagy te

írta Szabó

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/nfqoxlc

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se
sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi sem vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.
Ne sirass, Szvétakétu!
Száz virágból hordják össze a méhek
a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,
hiszed-e, Szvétakétu?
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak
és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,
érzed-e, Szvétakétu?
Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,
tudod-e, Szvétakétu?
Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,
de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

.

.

Folytatásokban a Szabadság című kolozsvári napilap 2011. február 16.-ai, március 5.-ei, 9.-ei, 12.-ei és 19.-ei, száma, majd - teljes terjedelemben - a Honlevél, a Magyarok Világszövetsége lapjának 2011. márciusi száma közölte először az Erdélyi ENSZ Memorandum néven emlegetett elaborátumot. A géppel írt, magyar nyelvű dokumentumnak nincs sem címe, sem címzettje, sem keltezése, sem aláírója; a szakirodalom "ENSZ-memorandum" néven ismeri, a kihallgatások nyomán ezen a néven is emlegették, de kiáltványnak ('manifest') is nevezték. Az erdélyi magyarság sorsának hosszú távú rendezését célozta, és az ENSZ-hez kívánták eljuttatni. Körültekintően és alaposan ismertette az 1957-ig kialakult helyzetet, részletesen indokolja az erdélyi kérdés megoldásának szükségességét, és négy politikai keretben vizsgálja Erdély jövőjét: I. Erdély román uralom alatt marad; II. Erdély magyar uralom alá kerül; III. Az önálló Erdély gondolata; IV. Erdély elosztása Magyarország és Románia között. A dokumentum alapján kreált erdélyi ENSZ-perben 'a román haza elárulása' bűntette miatt  hadbíróság ítélte 1957 novemberében életfogytiglani kényszermunkára Dobai Istvánt és Varga Lászlót, 25 évi kényszermunkára Komáromy Józsefet és Kertész Gábort, 20 évre Bereczki Andrást, továbbá 5-től 10 évig tartó fegyházra Gazda Ferencet, Szekeresi Nagy Józsefet, Dobri Jánost és László Dezsőt. 1958-ban ítélték el a második csoportot: Bányai Miklóst életfogytiglannal, Krebsz Sándort és Kincses Károlyt 20 évi, Kincsesné Balajti Ilonát pedig 10 évi kényszermunkával sújtották. Kertész Gábor és Nagy József a börtönben meghalt a rettenetes bánásmód következtében. A többiek az 1964-es általános amnesztiával szabadlábra kerültek ugyan, de polgári jogaikat, munkavállalási szabadságukat sohasem nyerték vissza.

[Az első oldal felső részén lévő, kézírásos román nyelvű szöveg szerint:: 'A Szekuritaté szervei a testi motozás során találták meg nálam, amikor 1957. március 20-án, Márton Áron püspöktől tértem vissza. A dokumentum 15 oldalból áll, kezdve a jelen oldallal, és folytatódik egészen a 15. oldalig. Dobai István s.k.").

    "Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését: ´Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est´ , a magyar állam egyik kérdése, megfejtés helyett, kimélettel utaltatott tova... (Azonban) jöhet idő, midőn egyszer meg kell hódítanunk e hont a fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk, - tehát méltányosak." Száz esztendeje hangzottak el ezek a szavak a magyar országgyűlésen, és a magyarságnak ez az életkérdése még mindig megoldatlan. Mikor a Trianoni Békeszerződés széttörte a magyarság történelmi-politikai keretét, a magyar államot, a nyomasztó szükség nem engedte a kérdés további odázását. Bebizonyosodott, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága az egész nemzet életét veszélyezteti, és bebizonyosodott az is, hogy elfogadhatóan - számunkra és szomszédaink számára elfogadhatóan - csak a magyarság oldhatja meg a kérdést. Meggyőződvén erről, nemzetünk akkori vezetői - talán nem egészen helyesen, de mindenképpen menthetően - félretettek minden más súlyos kérdést, és teljes erőnket, maradék erőnket ennek az egynek a megoldására fordították. Tartozunk az igazság eszméjének annak a megállapításával, hogy ez a törekvés nem egy vékony felső réteg ködösítési kísérlete, hanem az egész magyarság céltudatos mozgalma volt. Hogy ez az ún. revizionizmus nem volt imperialista jellegű, hogy nem volt támadó szándékú, hanem egy egész nemzet békés, tiszta törekvése a legelemibb életigényeinek érvényesítésére. Tagadhatatlan sikerei voltak ennek a mozgalomnak, melyek jelentősek voltak még így, rövid tartalmukban is. Utolsó kísérlete volt ez a magyar nemzetnek egy ezerévesnek mondott örökség megmentésére, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. Azonban, ha sikerült volna sem oldotta volna meg a nemzetiségi kérdést, mert nem is célozta azt. Tétele a következő volt: Magyarország nemzetiségi politikája helytelen volt, és ezért területét felosztották, kétségbeejtő helyzetbe sodorván ezzel a magyar nemzetet. Ha visszaszerezzük az elcsatolt területeket, megjavítjuk nemzetiségi politikánkat, minden jó lesz. Bármennyire is tiszteletreméltó volt a teljes nemzeti erőtartalék mozgósítása e cél érdekében, és bármennyire is helyes volt az a bölcs mérséklet, hogy csak magyar többségű területeket csatoltak vissza, a második világháború végén meg kellett győződnünk arról, hogy ilyen tüneti kezeléssel a kérdés nem oldható meg. Ugyanis a területi elcsatolások elsősorban a régi Magyarország nemzetiségi állapotából következtek, és csak másodsorban a helytelen nemzetiségi politikából, vagy a kedvezőtlen nemzetközi helyzetből. Ezt az állapotot pedig az jellemzi, hogy a nemzetiségek a magyarokkal és egymással keverten élnek. Világos, hogy ha ez a kevertség nem lett volna, nem lehetett volna - a népek önrendelkezési jogára hivatkozva - idegen uralom alá kényszeríteni a magyarság egynegyedét, kilátástalan gazdasági és politikai helyzetbe szorítva az egész magyarságot. A második világháború után természetes volt a nép idegenkedése annak a kérdésnek a felvetésétől, melyre - szerinte - egyszer már ráfizetett. Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a "szomszédokkal való jó viszony", "béke", "a trianoni ország tehermentesítése" stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy - a maguk szempontjából - igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert - józanul - nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra - a többek között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek. A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig - függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől - legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak. Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk - hisszük - nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát. Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van - minden ellenséges nyomás ellenére - a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem - ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk - csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében. Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.
    A.
    I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét - melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt - Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került. Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk. Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak - a magyarságnak - viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál. Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra. A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is. A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig - lehetőségeihez képest - eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután - nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után - az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott - mint Románia és Jugoszlávia -, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és - főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület - nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig - egész Európa - legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt. Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés - az új terület lakosságának számát nézve - 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy - mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért - túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert. Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban. A  magyarság volt az, aki veszélyeztette nyertes állapotukat és ezért természetszerűen - néha nem is tudatosan - szervezkedtek a magyarok ellen. Így íratlan, de általános szabállyá lett a Kárpát-medencében, hogy mindenki ott és úgy ártson minden magyarnak, ahol és ahogy tud. Néha az ezzel szembeni magyar védekezés is ellentámadásba megy át, és ezzel tovább fokozódik és mélyül ez a ´mindenki harca mindenki ellen´. Ezen nem fékez sem liberalizmus, sem a szocializmus. Ott dúl ez a harc mindenütt: munkahelyen, hivatalban, intézményben, iskolában, bíróságon, kórházban, mezőn, boltban, sportpályán, hadseregben, egyházban, vendéglőben, szakszervezetben. Mindenütt gyűlölet, áskálódás vagy háborúság. Az ember már szinte nem is ember, hanem csak magyar vagy román, vagy egyéb. Ha összekerülnek az egynemzetbeliek, Prágától Bukarestig, a tizedik mondatban már rátérnek erre az együttélésre és a tizenötödik mondat már egy újabb haditerv-javaslat. Mondják, hogy ezt az értetlenséget és gyűlöletet mesterségesen szítják egyes csoportok vagy osztályok. Nem igaz. Ez éppen úgy következik ebből az áldatlan nemzetiségi állapotból a már bekövetkezett történelmi események folytán, mint az oxigén és hidrogén keveréséből a robbanás. Sőt, a felső tiltás, simítás, békítés és szépítés még csak fokozza és mélyíti ezt az egyén és egyén, család és család, falu és falu, nép és nép közötti, vérbosszúként egyre fokozódó harcot. Az újszülött erre születik - már nevén kezdődik a vita - ebben serdül, ebben él, ha tud, mint ember, és ebbe hal belé. Még temetője felett is vita folyik. Ez a semmi megoldást nem ígérő küzdelem közben felemészti minden résztvevő java erejét és tehetségét, lefékezi szorgalmát, megrontja jellemét és erkölcsi értékét. Közben a világ halad és mi itt Kárpát-medencében időnket és erőnket arra pazaroljuk, hogy csendőrei vagy ellenállói vagyunk egymásnak, hogy drága szövetségeseket szerzünk egymás ellen, közben a legégetőbb tennivalókat is elhalasztjuk, nehogy az ellenfélnek okozzunk vele hasznot és előnyt. Ha az egyik fél józanságból vagy kényszerből lanyhítja a harc lendületét, a másik ezt gyengeségnek veszi, és csak fokozza iramát, és az együttélési küzdelem egyre mélyül, terebélyesedik és tart halálig. Mivel pedig a Trianoni Szerződés következtében a mi helyzetünk a leghátrányosabb, a mi hazánk alkalmas a legkevésbé arra, hogy otthonunk legyen, az együttélési harc a mi életünket veszélyezteti elsősorban. Mi tehát a megoldást kezdeményezzük és szorgalmazzuk. És, ha határozottságunk mellett méltányosak is leszünk, minden bizonnyal meg is találjuk a mindenki számára elfogadható megoldást.
    II. Az általánosságok után Erdély kérdését részletesebben kell vizsgálnunk. A Trianoni Szerződésben Magyarországtól Romániához csatolt 103.093 km2 - a Trianoni Magyarországnál kb. két vármegyényivel nagyobb - területen az 1911-es népszámláláskor4 volt 5,257,467 lakos. Ebből 53,8%: 2,829,454 román, 31,6%: 1,661,805 magyar és 14,6%: 766,208 egyéb (benne 10,8%: 564,789 német) nemzetiségű volt. Bizonyos, hogy ez az arány azóta a románok javára némi változást szenvedett, de az nem lehet nagyobb 5%-nál, úgy, hogy még mindig ezek az adatok szolgálhatnak leginkább kiindulásul. A magyarok egyharmada túlnyomó többséget alkot a Székelyföldön, másik harmada viszonylagos többséget a Peremvidék határmenti sávján, a harmadik harmad pedig szétszórtan él a többi - az egész terület kb. háromnegyed részét kitevő - területen, ahol a románok élnek - a magyarokhoz viszonyítva hatszoros - többségben. A Szigethegység Erdélyt két földrajzi és éghajlati részre: a Peremvidékre és az Erdélyi Medencére osztja, ezért Erdély mezőgazdasága sem mutat egységes képet. Az Erdős-Kárpátoktól az Al-Dunáig húzódó Peremvidék - az Alföld természetes szegélyét képezvén - átmenetet jelent a síkság és a hegyvidék között. Változatos domborzata és éghajlata, gazdag vízrendszere alkalmassá teszi a legmagasabb rendű mezőgazdaság művelésére. Mezőgazdasági szempontból ez Erdély legelőrehaladottabb része. Szántóföldjei - kivált déli felén - kiválóak. A széles dombvidék szőlő- és gyümölcstermelésre, a hegyvidék pedig legelő- és erdőgazdaságra alkalmas. Állattenyésztése elég fejlett, bár lehetőségei egyáltalán nincsenek kimerítve. Az Erdélyi Medencének csak egy része: a Maros és Olt középvidéke jelentős mezőgazdasági szempontból. Ez a rész, különösen a Küküllők vidéke, a Peremvidékkel is felveszi a versenyt, különösen gyümölcs-, szőlő- és takarmánytermelésben. A Medence többi része - különösen a Székelyföld - mezőgazdaságilag csak óriási beruházások árán fejleszthető. Állattenyésztése már nagyobb lehetőségeket kínál, de ezen a téren is nagyon sok a teendő. A Székelyföld erdőgazdasága most is jelentős, és könnyen fejleszthető. Bányászati szempontból - a Medence északi részét, a Mezőséget kivéve - az egész Erdély fontos, de Hunyad és Bánát vasa és szene, Bihar bauxitja, urániumja és aszfaltja, Szatmár nemes- és színesfémje, Máramaros és a Székelyföld sója, valamint Közép-Erdély földgáza gazdaggá tehetné az egész országot. Erdély ipara - bár az utolsó évtizedben sokat fejlődött, - lehetőségeihez viszonyítva még mindig nagyon elmaradott. Komoly lehetőségek nyílnak a kohászat, vas- és fémipar, faipar, vegyipar, műanyagipar, építőanyagipar, valamint a különböző könnyűipari ágak fejlesztésére is. Nagyon fontos, és bármilyen egészséges gazdasági rendben fontos és jelentős marad az erdélyi kisipar. Erdély kereskedelme vérszegény. Még a Peremvidéken, ahol gazdagabb és igényesebb a lakosság és vasútjai és közútjai a közlekedést egyáltalán lehetővé teszik, van kereskedelem. De az Erdélyi Medence szegény és igénytelen népe megél európai értelemben vett kereskedelem nélkül is. Így Erdély nagy múltú polgársága jóformán csak a saját szükségleteire kereskedik. Természetesen, az általános életszínvonal-emelés, elfogadható vasút- és úthálózat kiépítése és az alkalmas jogi szabályozás meghoznák az erdélyi kereskedelem fellendülését. Erre pedig olyan szüksége van Erdély gazdasági életének, mint a szervezetnek az egészséges vérkeringésre. A felsorolt sok fejlődési lehetőség és feltételes mód egyben jelzi Erdély gazdaságának tragikus helyzetét: a mostani pangást. A Trianoni Szerződés olyan gazdasági vérereket vágott el, melyek hiánya még a legtudatosabb gazdaságfejlesztési politika mellett is nehézségeket okozna. Azonban ilyen gazdaságpolitikáról a Trianon utáni Erdélyben nem lehet beszélni sem. A balkáni népek általában, de a románok különösen idegenkednek a közületi beruházásoktól, közmunkáktól, de egyáltalán attól, hogy az államot ne csak egyéni meggazdagodási lehetőségnek tekintsék. A román politika elhanyagolta a régi román területek fejlesztését is, az Erdélyét pedig egyenesen gáncsolta. Talán nem tévedünk, ha az erdélyi együttélési küzdelem egyik alakját, a gazdasági harcot, a román államnak erre az ázsiai módszerű gazdaságpolitikájára vezethetjük vissza. Mert gazdasági téren talán a legelkeseredettebb ez az együttélési harc, pedig éppen ott a legkevésbé indokolható. Ezért jelent Erdély gazdasága egyelőre csak nagy lehetőségeket. Erdély kulturális öröksége nagyon gazdag. Magáévá tette Erdély mindig Európa és Magyarország eszméit, nem egyszer, és nem kevés ideig, zászlóvivője is volt Magyarországnak, sőt Európának is. A lelkiismereti szabadság első elfogadói és elismerői voltak eleink. Ezen a területen született a magyar és román irodalom. Évszázadokon keresztül innen kerültek az egész magyarság és az egész románság szellemi vezetői. Intézményeit mintául vették a szomszédos nemzetek, mert bizonyosan mintául is vehették. A Trianoni Szerződés kettős - látszólag egymásnak ellentmondó - hatást váltott ki Erdély magyar kulturális életében: anyagi szegényedést és eszmei gazdagodást. Anyagilag nemcsak az állam támogatását vagy jóindulatát vesztette el az erdélyi magyar művelődés, hanem az állam elismerését is. Ez persze az intézmények egész sorának felszámolását, a megmaradóknak pedig megterhelését jelentette. Sok nyomorúságnak és sok panasznak lett ez a forrása. Másrészt eszmei gazdagodást hozott Trianon: itt is érvényesült az a szabály, hogy ha egy nép kiszorul a politikai és gazdasági életből, kulturális téren kárpótolja magát. Politikus, katona, jogász, gazdász, hivatalnok és vállalkozó hajlamú emberek kerülnek a szépirodalomba és tudományokba, és kiszélesítik, elmélyítik és élettel telítik az irodalmat. Ez következett be Trianon után az erdélyi irodalomban. Hozzá a megmaradt intézmények is megtisztultak. Az egyházak, gazdasági és művelődési egyesületek, iskolák és a sajtó új tartalmat és új célt kaptak. A magyarság leszorított életet élt a trianoni országban is, és ez - a fenti szabálynak megfelelően - kétségkívül hozzájárult a szellemi élet megújulásához. Megszületett a népi mozgalom. És nem véletlen az, hogy éppen az erdélyi írók megjelenése fordította győzelemre a mozgalom valószínű vereségét, mint ahogyan nem volt véletlen az sem, hogy a legnagyobb példányszámú magyar újság Erdélyben, az erdélyi magyar előfizetők számára jelent meg, és hogy Erdélyben jelent meg az első magyar népdalgyűjtemény. Természetes, hogy ezek nyomán megkezdődött az erdélyi magyar társadalom erkölcsi tisztulása egy szélsőségeket elvető, emberibb, hívőbb, megértőbb társadalom felé. A románoknál e folyamat fordítottja játszódott le: gazdagodás anyagilag - tagadhatatlan, hogy ez nagyon rájuk fért -, és továbbszegényedés eszmeileg. Híg és tartalmatlan intézmények sora születik egyfelől, másfelől a kulturális élet minden épkézláb embere felcsap politikusnak, jogásznak, katonának, hivatalnoknak, gazdásznak és vállalkozónak. Az ezután következő természetes eredménytelenség és sikertelenség - úgy a kulturális, mint a politikai és gazdasági életben - még ingerültebbé tette a többségi nemzetet a kisebbségekkel szemben, és ez nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi együttélési harc elmélyüléséhez. Az erdélyi magyar művelődés anyagi szegényítése persze mégis csak a kultúra szilárd alapjának rombolását jelentette. Ezt a rombolást tetőzte be a haladó jelszavakat hangoztató - lényegében soviniszta - államosítás: egyszerre megszűnt nemcsak minden magyar intézmény és szervezet - az egyházakon kívül -, hanem még az azok alapításához való jog is. Az igazság az, hogy ami nem sikerült a vasgárdistáknak, azt elérték a kommunisták. Ezzel párhuzamosan, a sajtó mind erősebb ellenőrzésével, és a tanszabadság felszámolásával a szerzőt teljesen elvágták a közönségtől, és ezzel az erdélyi magyarság lényegében kiszorult a kulturális életből is, a politikai- és gazdasági háttérbeszoríttatás után. Románia sohasem vette komolyan a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Átfogó kisebbségi törvényt nem is alkotott soha. A kisebbségek - elsősorban a magyarok - jogi sérelmei közismertek voltak az orosz megszállásig, az 1944. utáni helyzet azonban még tisztázásra szorul. A liberális és nacionalista román kormányok alatt zaklatva bár, de működhettek a magyar egyházak, léteztek magyar iskolák, szabad volt a magyar nyelv használata - az akkor még magánéletnek számító - gazdasági életben. A kommunisták uralomra jutása azonban a még megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. A régi pártokkal együtt megszűnt a magyarok pártja is. A régi társadalmi szervezetekkel együtt szüntették meg a magyar nemzetiségi szervezeteket is, a szövetkezetek központosításával a magyar szövetkezeteket is. Az iskolák államosítása pedig egyszerűen románosítás volt, mert a románoknak nem voltak felekezeti iskoláik. A gazdasági élet szocializálásával megszűnt a magyar nyelvhasználat a közélet egész vonalán úgy, hogy már csak az iskolában és a családi életben beszélhetett anyanyelvén a magyarság. A mindezekért cserébe kapott közszolgálati helyek pedig nemhogy a magyarság arányszámának, hanem még a magyarság munkásmozgalmi múltjának sem feleltek meg, még számukat tekintve sem. Emellett minden fontos, irányító hivatali helyre románok kerültek, a magyaroknak csak az irányító fontosság nélküli - de annál háládatlanabb - agitációs és állambiztonsági helyek maradtak. Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek. Ezek foglaltak el minden helyet az államnál, a pártban és a szakszervezetben, és mindenütt, ahol érdemes volt helyet elfoglalni. Ezzel egyidőben pedig tervszerűen folyt mindazoknak a magyaroknak a félreállítása, akik egyáltalán képeseknek látszottak áttekinteni a helyzetet. Háborús bűnperek, földreform, államosítás, internálás, purifikálás és osztályharc, valamint a demokrácia és szocializmus minden jelszava alkalmas volt egy-egy csoport felszámolására vagy félreállítására. Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki börtönbe nem került, annak megélhetési alapja veszett el. Történt pedig mindez a lelkiismereti szabadság földjén, egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal. Az együttélési harc a szocialista lehetőségekkel elérte teljes kifejlődését. Ahol ennyi mód van egymás életébe való beavatkozásra, ott nagyon sokat árthatnak egymásnak az emberek. Ahol az egyik nagyanya pálinkafőzője címén eltávolítják az unokákat az iskolából, ott nem is fontos utánajárni, hogy tényleg szociáldemokrata volt-é a gyanúsított, anélkül sem kockáztatja senki a védelmét, mert az is gyanússá lesz, aki ezeket védelmezi. - Ez az általános kelet-európai állapot Erdélyben - többek között - azt is eredményezte, hogy a kulákok listáján szereplők túlnyomó többsége magyar lett ott is, ahol különben több volt a román földmíves. Hogy vállalatvezető magyar ritkaságszámba ment. Ugyanakkor a magyarok munkásmozgalmi múltjára hivatkozva, a románok a magyarokat okolták az ún. demokrácia uralmáért. Ha valamelyik magyar hasonló módszerek alkalmazásával visszacsípett, úgy látták, hogy megvan a vélt bizonyítékuk erre, és nyugodt lelkiismerettel folytatták a harcot - persze, szocialista eszközökkel - a magyarok ellen. Mégpedig minden magyar ellen személyesen minden román. És viszont. Hiányos lenne a szocialista eszközökkel folyó nemzetiségi elnyomás eszközeinek felsorolása, ha földreform, az osztályharc, a revizionizmus vádja mellett nem említenénk meg az ún. kozmopolitizmust is. Ha valaki egyáltalán nem vádolható nacionalizmussal vagy sovinizmussal, mert hajlandó fenntartás nélkül közreműködni a magyar hagyományok felszámolásában, de ezt nem teszi elég meggyőzően a román térfoglalás érdekében, hanem valami áthidaló, nemzetközinek is mondható megoldást javasol, az kozmopolita, az ellene való engesztelhetetlen küzdelem pedig kötelessége minden állampolgárnak, elsősorban pedig a magyar nemzetiségűeknek. Hogy az oktalan megaláztatásoknak ez a tömege kiengesztelhetetlenné tette a lepel alatti elkeseredett együttélési harcot, az természetes. Nem szolgálja a megértést az együttélő nemzetiségek közötti kölcsönös lenézés és irigység sem. A magyarság a románokat tudatlannak, lustának, megbízhatatlannak, államukat a korrupció mintarendszerének tartja. A románok is igyekeznek mindenképpen kedvezőtlen színben látni és feltüntetni a magyarságot, barbárnak, gőgösnek és összeférhetetlennek állítva azt. Mindezek pedig azt eredményezik, hogy mindkét fél feljogosítva érzi magát arra, hogy ebben a mindenki közötti életre-halálra folyó és egyre terjedő harcban a lovagiasság és emberiesség szabályait minél gyakrabban áthágja, vagy tudomást se vegyen róluk. Mindezeknek összegezéseként kijelenthetjük, hogy Erdély jelenlegi helyzete elfogadhatatlan a magyarság számára, mert amellett, hogy méltánytalanul súlyos terheket ró az erdélyi magyarokra, az egész nemzet jövőjét kilátástalanná teszi.
    B.
    Vizsgáljuk meg az erdélyi kérdés megoldásának lehetséges módozatait, melyek útján meg lehet szüntetni a magyarsággal szembeni súlyos politikai és gazdasági méltánytalanságot, meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést és fel lehet számolni ezt - a világbékét állandóan veszélyeztető békétlen - tűzfészket. Erdély jövőjét négy politikai keretben vizsgálhatjuk:
    I. Erdély román uralom alatt maradásának egyetlen előnye az, hogy kényelmes elintézési forma, mert egyszerűen nem kell tenni semmit. Ha Magyarország nemzetközi tekintélye nagy, akkor az emberi jogok mellett még különleges nemzetiségi jogokat magában foglaló törvény kibocsátására szoríthatja Romániát, sőt gazdasági élete számára különleges nyersanyag-szerzési és piaclehetőségeket szerezhet Erdélyben. Ezeknek a jogoknak és jogosítványoknak az érvényesülésére, azonban kevés a remény addig is, amíg a következő politikai hangulat Magyarország tekintélyét megcsorbítaná és egyszerűen hatályon kívül kerülne a nemzetiségi törvény is, a gazdasági szerződés is. Európa is a federalizálódás felé halad. Ha Magyarország és Románia a jelenlegi területi és népesedési állapotában lenne bármilyen államkapcsolat tagjává, annak első következménye az lenne, hogy az emberi jogokon kívül az erdélyi magyarság minden más jogának elismerését még csak nem is kérhetné. Lenne román közigazgatás, bíróság, hadsereg, államosítás, szocializmus. Román törvényhozás döntene az esetleges magyar szervezetek, egyházak, iskolák, szövetkezetek és szakszervezetek, ősi könyvtárak és műemlékek kérdésében. Továbbá, egy federáción belüli Magyarország nem is kívánhatna nagyobb részesedést Erdély nyersanyagaiból, mint más állam. Ha Erdély román uralom alatt marad, akár federációban, akár azon kívül, nem oldódik meg az alapkérés: a nemzetiségek kevertsége. Így semmi remény nem maradna arra, hogy az együttélési harc akár csak veszítene is hevességéből. Mivel pedig a szabad határokon - vagy útlevéllel, vagy anélkül - szabad lesz az emigráció - elvégre ez alapvető emberi jog -, az évszázados reménytelen küzdelembe belefáradt erdélyi magyarság kivándorol, vagy asszimilálódik. És nem Magyarországon fog letelepedni, mert onnan is nagyarányú kivándorlásra számíthatunk, hiszen Magyarország a trianoni keretek között nem alkalmas arra, hogy a magyarság otthonává legyen. Minél több kívánatos szabadságot biztosítunk tehát népünknek - szabad közlekedés, szabad kereskedem, szabad munkavállalás, útlevél- és vámkényszer megszüntetése - annál nagyobb tömegek győződnek majd meg arról, hogy jobb egy gazdag és békés idegen ország szabad polgára lenni, mint egy kilátástalanul szegény és gyűlölködő szomszédok gyűrűjébe zárt szülőházáé. Erdély román uralom alatt maradásával nem lehet jóvátenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, azt pedig a magyarság életérdeke követeli. Erdély magyarsága pedig egyszerűen nem akar román uralom alatt élni, és nincs olyan jogelv vagy érdek, melyet méltányolni tudna, ha erre kényszerítik. Mert nincs is olyan méltányolható jogelv vagy érdek, mely idegen uralom alá kényszerítene ősei földjén kétmillió embert. Ha Erdély román uralom alatt marad, mindkét ország kormánya hiába tenne meg minden erőfeszítést a békés egymásmellettélésre. Az Erdélyben folyó együttélési harcnak minden indítéka megmaradván, az továbbra is lehetetlenné fog tenni minden békés megegyezést a két ország között, mindkét nemzet és az egész emberiség nagy kárára. Itt marad ez a békétlen tűzfészek örök veszélyére a világbékének és örök beavatkozási indoknak a nagyhatalmak számára mindkét ország ügyeibe.
    II. Erdély magyar uralom alá kerülésének szembeszökő előnye az, hogy teljes jóvátétele lenne a trianoni méltánytalanságnak. Erdély visszakerülne természetes földrajzi, gazdasági és történelmi keretébe. A magyar gazdasági élet bőséges nyersanyagot és komoly piacot kapna. Erdély gazdasági lehetőségei becsületes és szakavatott emberek kezelésébe, európai állam igazgatása alá kerülnének. Gazdasági fellendülést hozna a Kárpát-medence számára. Az erdélyi magyarság elnyomatása megszűnne, a magyar kultúra gazdagodna Erdély történelmi hagyatékával és élő szellemi erejével. Magyarország és a magyar nemzet képes lenne a legmesszebbmenően biztosítani a románok nemzetiségi jogait. Folytathatnánk és részletezhetnénk Erdély Magyarországhoz csatolásának előnyeit, azonban... Azonban: Erdély megszerzése kimerítené - talán túl is terhelné - Magyarország nemzetközi politikai és erkölcsi tőkéjét. A nagyhatalmak adósuknak tekintenék a magyarságot, irigyei és versenytársai pedig ellenségüknek. A természetesen induló román irredenta mindenütt támogatást kapna, míg az újabb politikai fordulat úgy venné el tőlünk Erdélyt, ahogy nekünk adta az előző. Mert nincs olyan román, aki Magyarországon akarna élni, és nincs olyan méltányolható elv vagy érdek, mely erre kényszeríthetné. Magyarország szegény ország. A két vesztes háború következtében annyira lemaradtunk Európa mögött, hogy nagyon nagy feladatot jelent számunkra a lemaradás behozása. Ha mi erkölcsi, fizikai, gazdasági, szellemi és tőkeerőnket még a Magyarországnál is elmaradottabb, nagyobb területű és rosszabb terepviszonyokkal rendelkező Erdély gazdasági és közigazgatási berendezésére kell fordítsuk, az a gazdasági világversenyből való kiesésünket jelentené. Nem lennénk képesek Magyarországot a magyarság otthonává építeni. Ideje lenne pedig már, hogy érdemes is legyen magyarnak lenni, ne csak áldozatot jelentsen a magyarsághoz tartozás! Vagy hagyjuk Erdélyt gyarmati állapotában? Nem lenne méltó a magyarsághoz, és nem is lehetne megtenni, hiszen Erdélyben a lakosság harmada magyar. Ha pedig utat, vasutat, gyárat, középületet építünk, erdősítünk, bányát nyitunk, gyümölcsöst és szőlőt telepítünk, telkesítünk, vizet szabályozunk és belterjesítünk Erdélyben, az még azért is nehézséget jelentene számunkra, mert Erdélyben egy magyarra két román esik, akikkel meg kell elégednünk, ha hajlandók egyáltalán elfogadni minden áldozatunkat. Akkor még majd indokolni is tudják részvétlenségüket, elvégre nem az ő országuk, ők nem építik és nem tartják karban. Mi majd építünk, karbantartunk, tisztviselőket, tanítókat fizetünk és csendőröket tartunk nékik. Kegyeiket fogjuk keresni, és nem kapjuk meg. A legjobb esetben olyan lesz a helyzet, mint Trianon előtt, és ugyanolyan eredményekre is készülhetünk el, vagy még rosszabbakra. Trianon előtt az erdélyi együttélési harc - éppen a méltányosságra törekvő magyar uralom miatt - nem volt éles. A román uralom ezt a harcot a végletekig elmérgesítette, és nincs komoly kilátás arra, hogy egy elkövetkező magyar uralom számottevően enyhíteni tudna rajta. A nemzetiségek kevertségéből következik az összeférhetetlenség, és ez a kevertség marad magyar uralom alatt is. Ha a magyarság - felhasználva a kedvezőbb politikai helyzetét - erősebb eszközökkel folyatná a harcot, a nagyobb elkeseredés a románokat is fokozottabb ellenállásra késztetné. Mi Erdély megtartásáért, a románok Erdély megszerzéséért fogunk/fognak harcolni. És harcolni fogunk minden eszközzel és minden erővel. És mivel a méltányosság abban az esetben inkább a románok, mintsem a magyarok oldalán fog állani, számítni kell arra, hogy a románok harca sikeresebb lesz a mienknél, és mi elveszítjük Erdélyt másodszor is, hiába emeltük európai színvonalra teljes testi és lelki erőnk feláldozásával. A világbéke nem nyerne semmit Erdély Magyarországhoz csatolásával. A békétlen tűzfészek itt maradna az emberiség veszélyeztetésére. A román és magyar barátságnak pedig még kevesebb lehetősége maradna, mivel a románoktól nem remélhetünk olyan nagyvonalúságot, hogy felejtkezzenek el az általuk őshazájuknak tartott területen élő négymillió nemzettestvérükről. - Nem méltó hozzánk, hogy azt tegyük mással, amit nem kívánunk, hogy más tegyen velünk!
    III. Az önálló Erdély gondolata a trianoni korszak kezdetén született, a második világháború előtt és alatt elenyészett, de utána - jóval szélesebb körökben - újraéledt. Az erdélyi magyar értelmiség megbékélési vágyát tükrözi ez a kompromisszum. A románok - természetesen - szigorúan elzárkóznak előle a legutóbbi időkig. A magyarság nemzetközi tekintélyének növekedése következtében, 1956 őszétől a román értelmiség is mutat némi érdeklődést iránta. A legismertebb elgondolások szerint, az önálló Erdély területe az egész Erdélyt: a Magyarországtól Romániához csatolt területet foglalná magába. Tehát határai Magyarország és Jugoszlávia felől éppen olyan erőltetetten mesterségesek lennének, mint most a trianoni határok. Éppen úgy elvágnák a természetes gazdasági és kulturális utakat, mint a mostani. Románia felől ugyan a Kárpátok természetes határt képezne, de annak is mindkét oldalán - mint az összes elképzelt határainak is - azonos nemzetiségűek élnének összefüggő tömbben. Az önálló Erdély lakosságának abszolút többsége román lenne, a román uralom tehát továbbra is megmaradna Erdélyben. Ehhez járulna még az a veszély, hogy Erdély országgyűlése bármikor kimondhatná a Romániához való csatlakozást. Ezt a románság természetes törekvései követelnék, a demokrácia elvei indokolnák a szintén természetes magyar tiltakozással és az esetleges nemzetközi kényszerrel szemben. Így a románok keveset kockáztatva, nyugodt biztonsággal léphetnének az önálló Erdélybe, de még sem hajlandók elfogadni, mert az erdélyi románok éppen úgy Romániában vágynak élni, mint a magyarok Magyarországon. Erdély magyarsága viszont sokat kockáztatna az önálló Erdély elfogadásával. A Peremvidék magyarsága - bár teljesen ésszerűtlenül - határ választaná el a nagy magyar törzstől - még élvezné földrajzi helyzete előnyeit, a tervezett határközlekedési szabadságot gazdaságilag is, kulturális téren is. A Szórványvidék magyarságának akkor sem maradna más út, csak az asszimilálódás, vagy a kivándorlás. Így egyedül maradna Erdély legszegényebb vidékén a székelység. A székelységnek kellene akkor Erdély védőpajzsául szolgálnia. Mert nincs olyan román Erdélyben, aki hajlandó lenne Románia ellen fegyvert fogni, mint ahogyan magyar sincs - székely a legkevésbé - aki életét áldozná azért, hogy Erdély ne tartozzék Magyarországhoz. Ezt az államalakulatot tehát mindkét nemzet átmeneti kényszer-megoldásnak tekintené, mindent megtenne mindkettő saját nemzete erdélyi útjának egyengetésére. Ha a nemzetiségek kevertsége megmarad, az együttélési harc is tovább folyik. Sőt - demokratikusabb és kisebb államról lévén szó - az államhatalom közelebb kerülve a nemzetiségekhez még inkább felhasználható lenne a másik nemzetiséggel szemben. Erre a lehetőségre számítva, az önálló Erdély hívei lakosságcserével homogén nemzetiségű vidékek létrehozását tervezik, melyek - a svájci kantonok mintájára - biztosítanák az egymás melletti élést. A lakosságcsere olyan nagy áldozatot követel a néptől, hogy nagyon meg kell fontolni, kap-é annyit a szülőföldjéről elköltöztetett, mint amennyit feláldoz? - Egy ilyen átmeneti, minden érdekelt számára kényszermegoldás, mint az önálló Erdély, nem ér meg ilyen áldozatot. Gazdaságilag Erdély nagyon elmaradott. Óriási beruházásokat igényelne európaiasítása. Ennek legnagyobb akadálya a helyi tőke- és szakemberhiány. A lakosság teljes odaadására sem lehet számítani a biztonságérzés hiánya és az együttélési harc miatt. Ha pedig Erdély nem tudja majd a szükséges beruházásokat a saját erejéből elvégezni, menthetetlenül a nagyhatalmak gyarmatává válik, kiket anélkül is csábít az itteni gyarmatosításra a jelenlegi elmaradottság, az itt található nyersanyag és a kínálkozó piac. Ha ezeket megfontoljuk, nem számíthatunk gazdasági jólétre az önálló Erdélyben. Magyarországnak továbbra sem állana rendelkezésére az annyira szükséges nyersanyag és piac, mert ettől Erdély románjai még inkább elzárkóznának, mint a nagyhatalmak gyarmatosításától. Románia erdélyi gazdasági térhódításának pedig a magyarok igyekeznének útját állani, úgy, hogy végeredményben Erdély elveszne úgy Magyarország, mint Románia számára gazdaságilag, néprajzilag is, politikailag is, anélkül, hogy Erdély népeinek haszna lenne belőle. Ezen pedig nem segítene sem a belső kantonrendszer, sem a külső federáció. Az általános művelődés minden valószínűség szerint nyerne az állami önállósággal, hiszen Erdélynek gazdagabb hagyományai, régi intézményei és elő erdélyi kultúrája van. Azonban ezek a kulturális tényezők és javak nemzetiséghez vannak kötve, és Erdély nemzetei nem alkotnak kulturális közösséget, hanem a határokon túli nemzeti kulturális közösségnek részei külön-külön. Nyilvánvaló tehát, hogy Erdélyben a kulturális törekvések a politikai önállóság elnyerése után is centrifugálisak maradnának, és akaratlanul is az együttélési harc élesítéséhez vezetnének. A magyar kérdést nem oldaná meg az önálló Erdély, hiszen Magyarország a trianoni keretek között maradna éppen olyan kilátástalan földrajzi, gazdasági és politikai helyzetben, mint addig, de kevesebb reménnyel a jövő iránt. Nem lenne alkalmas Magyarország, hogy a magyarság otthonául szolgáljon, ennek megteremtése pedig a magyarság nagy, közös célja, melyet nem adhatunk fel még akkor sem, ha a feladás a nemzet egy részének érdekeit szolgálná. Ha az önálló Erdély tényleg elfogadható lenne is az erdélyi magyarság számára, akkor is el kellene utasítania, mert elfogadása árulás lenne az összmagyarság életérdekeivel szemben. Az önálló Erdély megteremtésével a világbéke kapna ugyan egy új tamponállamot, de ennek fennmaradását csak az állandó nemzetközi kényszer biztosíthatná. A békétlenség okai nem szűnnének meg, csak lokalizálódnának. Nem valószínű, hogy nyerne annyit az emberiség az önálló Erdéllyel, mint amennyi áldozatba kerülne létrehozása és fenntartása.
    IV. Erdély Magyarország és Románia közötti elosztásával jóvá lehet tenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, anélkül, hogy a románokkal szemben méltánytalanokká lennénk. Magyarország részesülne így az erdélyi nyersanyagból és piacból, Erdély hagyományai, élő magyar szellemi és népi erői nemcsak megmenekülnének, hanem elhatározóan gazdagítanák a magyarság erejét. Ez a megoldás nem merítené ki a magyarság nemzetközi erkölcsi tőkéjét, és ugyanakkor lehetőséget nyitna az erdélyi kérdés végleges megoldására, a nemzetiségi béke és a magyar-román jószomszédi viszony megteremtésére. A Trianoni Szerződés óta mindkét érdekelt nemzetben ennek a megoldási formának volt a legtöbb híve. Ezt szándékozta megvalósítani a Bécsi Döntés is. Vannak tehát hagyományai a gondolatnak és vannak hasznosítható tapasztalatok ezen a téren. A bevált módszerek tágabb alkalmazásával és a Bécsi Döntés hibáinak elkerülésével minden bizonnyal sikerülni fog ezt a megoldási formát megelégedésre megvalósítani. Arra a kérdésre, hogy Erdélynek melyik része legyen Magyarországé és melyik Romániáé, mi nem válaszolhatunk, mert erről nem mi, hanem a nemzetközi hatalom fog határozni. Mi csak azoknak a szempontoknak a figyelembevételét követelhetjük, melyek elvi elfogadása nemzetünk létérdeke és szomszédunk számára sem méltánytalan. A Bécsi Döntés közismert határvonalával sikerült Erdélyt egy magyar és egy román többségű részre osztani ugyan, de mindkét rész annyira meg volt terhelve nemzetiséggel és mindkét fél részére annyira fájdalmasan szelte ketté Erdély csaknem valamennyi idegszálát, hogy nem hozta meg a kívánt nyugalmat. Nem is hozhatta, hiszen az erdélyi kérdés a nemzetiségek kevertségéből született és él, és amíg ez a kevertség fennáll, az együttélési harc is folyik; hiú remény így tehát békére és nyugalomra számítani. A területi elosztást lakosságcsere kell kövesse. Váljanak végre külön azok, akik együtt nem tudnak élni! Költözzék mindenki a maga hazájába békésen! Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát! A mai nemzedék egy része fel kell áldozza szülőföldje iránti ragaszkodását, hogy gyermekei majd annál maradéktalanabb, annál kevesebb keserűséggel vegyítve szerethessék jövendő szülőföldjüket a szép, gazdag és boldog, biztonságos otthont nyújtó hazában. Erdély magyarsága kész erre az áldozatra. A Bécsi Döntés, de különösen 1945 után többszázezer ember cserélt lakhelyet Erdélyben, anélkül, hogy a cseréből bármi előnye is származott volna, csak egyszerűen a körülmények kényszerítették. Ha a lakosságcsere a költöző jól megfontolt érdekeinek sérelme nélkül, tervszerűen és szervezetten történik, békés, biztonságos otthont nyújt majd egy olyan Magyarországon, mely éppen az ő költözésével bővül, erősödik és gazdagodik az egész magyarság otthonává, mindenki vállalni fogja ezt az áldozatot. Mindenkit szíve mélyéig sértettek az idegen uralom méltánytalanságai, a gyűlölködő együttélés keserűsége, a gyermekei jövőjének kilátástalansága, a bántó gazdasági és szellemi nyomorúság úgy, hogy szülőföldjének újjal - talán szebbel és gazdagabbal - való felcserélése nem tűnik majd áldozatnak, ha ennek árán az ősöktől közösen örökölt, megszentelt hazai földön, 1956 őszének hőseivel élhet majd együtt. A lakosságcsere elvi elfogadása lényegesen megkönnyíti a terület elosztását, mert így az új határ megvonásakor nem kell szigorúan ragaszkodni a jelenlegi néprajzi állapotokhoz, melyeknek szeszélyes kevertsége földrajzi, gazdasági, közlekedési, kulturális és történelmi szempontból már eleve torzszülötté csonkítaná Erdély mindkét felét. A lakosságcsere elvi elfogadása alapján meg lehet találni Erdély területén azt a vonalat, amelyen húzva nem vágna gyógyíthatatlan sebet - sem a helyszínen, sem a szívekben - az új határ. A Magyarországhoz méltányos nagyságú területet csatoló új határ legyen az összmagyarság jövő érdekeinek megfelelő. Legyen lehetőleg rövid, legalább nagyrészén természetes határ, mely a Magyarországgal leginkább összefüggő, és főként a magyar gazdasági életnek fontos nyersanyagot, piacot, belterjesedést biztosító területet csatolja Magyarországhoz. A cél az, hogy Magyarország alkalmassá legyen arra, hogy az egész magyarság otthonául szolgáljon. Ha ezeket a célszerű és méltányos elveket szem előtt tartja majd a nemzetközi hatalom, nem lesz okunk panaszra, akár a Bécsi Döntés, akár a Maros, akár a Királyhágó vonalán, akár másfelé húzódjék az új határ. Kétségtelen, hogy Erdély elosztásával és a lakosságcserével végleg elvész a magyarság számára a román uralom alatt maradó rész. Elvész vele a magyar történelem, a magyar művelődés egy része. Elvész egy sor város, nagyszámú műemlékkel, sok - mindnyájunknak kedves - hagyománnyal, nagyértékű magyar beruházással. Elvesznek majd biztosan olyan vidékek, melyek nélkül a magyar életet nem érezzük teljesnek. Ez lesz az áldozat, melyet hoznunk kell. Mert ezzel végleg megmenekül az elvesztéstől a magyar történelem és művelődés másik része, egy másik sor város és más vidékek, melyek éppen olyan értékesek és kedvesek minden magyar számára, mint a végleg elveszettek. Kétségtelen az is, hogy a lakosságcsere nagy áldozatot jelent és sok keserűséget okoz majd Erdély egész magyarságának, főként a költözésre kényszerülőknek. Hogy ez az áldozat ne legyen fájdalmas, és meg is hozza a maga lehető leggazdagabb gyümölcsét, komolyan elő kell készíteni, és a legmesszebbmenő tervszerűséggel, nagyon szervezetten kell végrehajtani. Ha mindent megteszünk azért, a költözés kényelmes legyen, hogy az elhagyott ingatlana helyett mindenki legalább azonos értékűt kapjon, hogy hasonló vidéken és környezetben ugyanolyan lakás és munkahely várja a költözőt, hogy anyagilag inkább nyerjen a cserével, nem fogja majd senki kényszernek érezni a költözést. Ha falvanként, járásonként, városonként, vármegyékként, hagyományai és felekezete figyelembevételével történik a költöztetés, mely mögött az egész magyarság szerető támogatását és az egész emberiség jóindulatát érzi majd a hazatelepülő, nem lesz majd fájdalmas a szülőföld elhagyása. Ha pedig a lakosságcsere nagyszerű alkalmát felhasználjuk arra, hogy az új berendezéssel a magyarság jól megfontolt gazdasági, társadalmi és művelődési érdekei - a modern tudomány és technika lehetőségeinek kihasználásával - megvalósuljanak, a lakosságcsere meghozza majd a maga gazdag gyümölcsét, úgy az erdélyi, mint az összmagyarság számára. Ha tekintetbe vesszük, hogy a lakosságcsere alkalmával ésszerűen irányíthatjuk a népsűrűséget, a földbirtok tulajdoni és művelési megoszlását, tetszés szerint irányíthatjuk a társadalom jövő foglakozási és réteg-tagozódását, gazdasági és művelődési szempontból legalkalmasabb nagyságú településeket teremthetünk a legalkalmasabb helyeken, hogy nincs olyan modern építkezési, gazdasági, települési és közigazgatás-politikai elgondolás, melynek alkalmazásától a józan megfontolás határán belül tartózkodnunk kellene, hogy a csaknem mindenki közreműködését megkövetelő nagyfontosságú hatósági funkciók ellátásával népünk olyan politikai iskolázottságot szerez, melyről még álmodni is alig merünk, hogy az új és megrázó benyomások sorának kitett népünk megfontoltsága, szorgalma, jelleme, műveltsége, erkölcsi ereje nagymértékben fokozódhat, szemünk elé tárul az a mérhetetlenül sok előny, melyet a lakosságcserével nyerünk, a legnagyobb és legfontosabb eredmény: a nemzetiségi kérdés megoldása mellett. Mert ezzel Erdély egész magyarsága megszabadul az idegen uralomtól, megmenekül a gyűlölködő és fojtogató együttéléstől és a vele járó szegénységtől, a románokba való beolvadástól, vagy a hazátlan kivándorlástól. Eltűnik majd vele a románokat és magyarokat széjjelválasztó ék, és lehetővé válik, hogy egymás mellett, békésen, egymás kölcsönös támogatásával vegyük ki részünket az egész emberiség sorsának irányításából. A vitás terület méltányos és célszerű elosztása és a lakosságcsere útján megvalósulnak a magyarság évszázados vágyai: a nemzetiségi nyugalommal beálló belső és külső béke, biztonságos határok, kiegyensúlyozott gazdaság, nemzetközi versenyképesség és öncélú nemzetközi politika a legmesszebbmenő belső politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési reformok lehetőségét teremtik meg hazánkban. Végre egyedül mi leszünk urai és gazdái országunknak. Megszabadulunk mindazoktól a terhektől, melyek más nemzeteket nem terheltek és nem terhelnek. Nemzetünk nem lesz a világ gondhozója többé, mint Mátyás király óta mostanig, hanem minden tehetségével dolgozhat a maga és a világ összes népeinek boldogulásáért. Lesz egy országunk, melyben biztonsággal építhetünk, melyre mindig, minden magyar számíthat, bárhol éljen is a Földön: Magyarország a magyarok otthona lesz. A vizsgált négy megoldási forma közül ez felel meg az összmagyarság érdekeinek, ez sérti a legkisebb mértékben szomszédaink érdekeit, ez adja a legnagyobb támaszt a világbéke ügyének és végül ez oldja meg végérvényesen az erdélyi magyarság kérdéseit. Erdély magyarsága elfogadja ezt a megoldást. Magyarország első feladata Erdély területéből a számára méltányos rész Magyarországhoz csatolása. Hogy a többi szomszéddal való területrendezés megtörténhet-e ezzel egyidőben, az az akkori nemzetközi helyzettől függ. Mindenesetre az erdélyi kérdés megoldása a legnagyobb jelentőségű, és ennek sikere után a többi már nem jelent majd nehézséget. Az átcsatolást előkészítő diplomáciai és propaganda-tevékenység során is az elsődleges cél a területrendezés kell legyen. A lakosságcsere-tervet - lévén az nagy tömegszenvedélyek szítására alkalmas - helyesebb először csak elvben érinteni, nehogy az egész megoldás sikerét kockáztassuk. A terület-átcsatolás után kötendő a lakosságcseréről szóló egyezmény. Ennek az egyezménynek tartalmaznia kell a lakosságcsere elvi és jogi kérdéseinek megoldása mellett, a felmerülhető összes gazdasági és pénzügyi, valamint politikai, társadalmi, vallási, kulturális és fizetési intézkedést a lakosságcserével kapcsolatosan. Tartalmaznia kell főbb vonásaiban a lakosságcsere technikai tervét és intézkednie kell a szükséges nemzetközi biztonsági, ellenőrző, gazdasági és döntőbírói szervek felállításáról. Az egyezmény megkötése után az egész Erdély területén - a már működő nemzetközi szervek jelenlétében és közreműködésével - népszámlását kell tartani. A népszámlálás csak a nemzetiségre, ingó és ingatlan vagyonra, lakás- és munkaigényre terjedne ki családonként, intézményként, vállalatonként és közületenként. E népszámlás adataira épülne a lakosságcsere kimerítő terve, melyet a lakosságcsere lebonyolítására életrehívandó, legalább miniszteri rangú szerv készítene el. Ez az Erdély magyar részén székelő hatóság nagyszámú szakember és még nagyobb számú - főként önkéntes - különféle más munkatárssal kell rendelkezzék, hogy a reá háruló nagyon nehéz s nagyon terhes, de ugyanakkor nagyon magasztos feladatokat elvégezhesse. Szükséges, hogy a lakosságcsere az egész magyarság nemzeti mozgalmává legyen, és - mint a világbéke ügyének fontos mozzanata - az egész emberiség támogatását élveznie kell. Minden magyarnak tudnia kell, hogy az erdélyi lakosságcsere egy erős és boldog Magyarország megteremtését szolgálja, és a Föld minden nemzetének tudnia kell azt, hogy egy erős és boldog Magyarország szükséges a nemzetek békéje, biztonsága, az egész emberiség jövendő boldogulása szempontjából. Az erdélyi kérdés megoldása kétségkívül nagy és nehéz feladat, de nemzetünk jövőjét enélkül nem biztosíthatjuk. Az erdélyi magyarság vállalja az áldozatot, a nemzet többi tagja osztozik az áldozatvállalásban, Magyarország kormánya pedig lehetővé kell tegye ezt az áldozatvállalást, hogy hazánk tényleg a magyarok boldog otthonává legyen.

/ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32-46. p - géppel írt, magyar nyelvű dokumentum; minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével -; továbbá ugyanazon kötetben a 183-185. lap (rektó/verzó) - ez utóbbi kézzel írt, magyar nyelvű dokumentum/.

.

996.

 Cry Hungary - a revolution remembered

(Source: YouTube / BBC):

https://tinyurl.com/y8uw54z6

.

.

1956

Ki kicsoda

(Forrás: MTI):

https://tinyurl.com/y85ba23g

.

.

Magyarország

Gond és Hitvallás

Tamásitól

 Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett. Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvtunk attól a téves feltevéstől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, amelyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, a magyar testéhez szabni, és nemzeti hagyományaink szellemével megtölteni. Ezt akartuk, és ezt akarjuk mi is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt a ’45-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, üzemek és bankok ügyében, hogy ezek a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e elegendő módon a föld, ha a paraszt termelésmódjaiban kedvét nem leli? S vajon virágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom? A következmények megfeleltek rá. Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedvszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk és éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek a szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.

Budapest, 1956. december 28.

(Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum): http://tinyurl.com/ov5cvzt

A Magyar Írók Szövetségének december 28-án tartott taggyűlésén olvasta fel Tamási. Kéziratos megjegyzése a hagyatékban őrzött, gépelt példány címe fölött: „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el.

.

.

.

Magyarországról

Mindszenty hercegprímás rádiószózatának szövege
Budapest, 1956. november 3.

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. - Én ezt így nem mondhatom. Nem kell szakítanom múltammal; Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönöztetésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már Őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem. Vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. Rendkívül súlyos helyzetünkből külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnézni. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalóimnak meg legyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé elő szóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt, a Szentatyának, XII. Pius pápa őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanilyen hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata irányában, amelyek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erő, mint amennyi nekünk magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk. Egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresnünk.

Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi. Mind meg vagyunk illetődve emiatt. E kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép fölkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy Himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart - tarts föléje védő kart! Himnuszunk így folytatódik: Ha küzd ellenséggel!

De mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk! Azért, mert mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökerezik a múltba, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatiról le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között, hanem éppen az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi; más természetű okoknál fogva fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek.

Mi magyarok az európai népek családi bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel. Sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi a kis nemzet, barátságban, zavartalan békés kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas Orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. -Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti most el, hogy a kétszáz milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével? - Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot, s őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínség fenyeget. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni, saját összességünk, nemzeti érdekünkben. Ez a nemzet életének folytatásához szükséges, haladéktalanul. Amikor ezt megtettük, nem tévesztjük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.

1945-től egy vesztett és számunkra céltalan háború után erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit sütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen erők érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, a gyönyörű egység októberi napja után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre.

Maga a politizálás is ma másodrendű ügy, a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük.

Magánbosszúkat el kell kerülni, és ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásukért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért egyaránt. Leleplező vallomásokhoz nem kívánok egyetlen megállapítást sem tenni, mert az országos munkafelvételt és termelés folytatást hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lesz a feladatom.

Ám hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát is, mert jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép.

Mint a magyar római katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben bejelentette, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Ha azt a magyar nép természetesnek találja, nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell. Ugyanilyen minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország 6,5 millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és sajátosságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk, ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból s az egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? Keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak - köztük sajtójának - visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy az ígéretek és cselekedetek fedik-e egymást, és ami ma keresztülvihető... Mi akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben.

(Forrás: Mindszenty breviárium): http://tinyurl.com/mv7bojk

.

.

2006.

Magyar forradalom 1956: napló

/ Csics

(Forrás: MEK):

http://tinyurl.com/gwdtxyx

.

14 3 28.

1956. november 3. Szoboljev szovjet küldött cáfolta az ENSZ-ben, miszerint újabb szovjet fegyveres erők léptek volna Magyarország területére.

1956. november 4. Zsukov (G. K.) magyarországi helyzetjelentése 12.00-kor: 'Folyó év  november 4-én, 6 óra 15 perckor (moszkvai idő szerint,) a szovjet csapatok megkezdték hadműveletüket a rend megteremtésére és a népi demokratikus hatalom helyreállítására Magyarországon. Az előre kidolgozott (!!!) hadműveleti terv alapján  (kiemelés: Justitia Bizottság) csapataink elfoglalták a reakció  olyan  fő vidéki támaszpontjait, mint Győr,  Miskolc,  Gyöngyös,  Debrecen, valamint Magyarország más megyeszékhelyeit. Nagy Imre kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.'

1956. november 26. Kádár rádióbeszédéből:  „Megígértük, hogy nem indítunk büntető eljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is elismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez”.   Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb., Stb
 
………………………………………………………..…..…..

3.§.

A Szovjetunió Magyarország elleni 1956-os katonai intervenciója
   
I.

Bevezetés
Közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján igazolható, hogy 1956-ban (október-november hónapokban) a Szovjetunió fegyveres agressziót követett el hazánkkal szemben, hadüzenet nélkül, mintegy 160-180 ezer főt számláló (lövész, tüzér, harckocsizó, műszaki, légi deszánt, repülő, légvédelmi, híradó, belügyi, vegyvédelmi, stb.) csapatokkal hadműveletek sorozatát hajtotta végre, részben a polgári forradalmi erők, kisebb részben pedig, a Magyar Néphadsereg alakulatai és objektumai ellen.

II.

Alapfogalmak
Agresszió: a nemzetközi jogban egy állam erőszakos, főként katonai fellépése, egy másik állammal szemben. Adott körülményekben, agressziónak minősül(het)  egy államnak a másik állammal szembeni fenyegető (támadó) viselkedése.  Agressziónak számít az is, ha egy szuverén állam felségterületét idegen fegyveres erők szándékosan megsértik, és tiltakozás vagy felszólítás ellenére sem távoznak onnan.
Agresszor:  az erőszakos (fegyveres) támadó  (agressziót  kezdeményező) fél.
Háború: az államközi (politikai, ideológiai, gazdasági, faji, vallási, stb.) konfliktusok fegyveres erőszakkal történő megoldása.  
Háborús bűncselekmény:  a polgári lakosság elleni erőszak, a háborús fosztogatás, a bűnös hadviselés, a harctéri fosztogatás, a fegyverszünet megszegése, a hadikövet elleni erőszak, a vöröskereszttel való visszaélés és külön jogszabályokban meghatározott egyéb bűntettek. A HÁBORÚS BŰNCSELEKMÉNYEK BÜNTETHETŐSÉGE NEM ÉVÜL EL!
Hadművelet a fegyveres erők tevékenységének egyik formája, cél, hely és idő  szerint összehangolt csapások és manőverek  összessége, egy meghatározott (kitűzött) hadműveleti  feladat teljesítése érdekében.
Fegyveres küzdelem: a háború sajátos ismérve, a hadviselő felek katonai szervezetei között lezajló harctevékenységek, meghatározott célok teljesítés érdekében.

III.
A szovjet katonai intervenció a nemzetközi katonapolitikai helyzet függvényében
1./ A szovjet katonai felderítési adatok birtokában Hruscsovék már szeptemberben „észlelték”, hogy valami készülőben van Egyiptom ellen, ezért megtették a szükségesnek látszó lépéseket a közel-keleti események „kezelésére”. Nem volt nehéz a felderítés feladata, mivel 1956. szeptember 13-án, Begin izraeli politikus (1977-1983 között miniszterelnök), a Herut Párt Herut c.  lapjában  „elkotyogta”, hogy:  „Ha létre jön a nyugati hatalmak közös akciója  Egyiptom ellen (a Szuezi-csatorna  1956. július 29-én történt államosításának megtorlása céljából), akkor Nasszer elnöknek pár nap alatt vége lesz”. Természetesen nem csupán ez volt az egyedüli információ az Egyiptom elleni agresszió valószínűsítésére, hanem azok az ügynöki, légi, hadászati rádió(-elektronikai)  és számtalan más felderítési  adatok, amelyek alapján a  szovjetek kidolgozhatták többvariációs terveiket a várható helyzet kiaknázására. Készen álltak arra, hogy - adott esetben -, katonai erővel is „megsegítik” Egyiptomot, az imperialisták agressziója ellen. A segítség részben légi úton, részben haditengerészeti erőkkel lett volna végrehajtható, de benne volt a nagy „sakkjátszmában” az is, hogy a szovjetek Közép-Európában, esetleg Nyugat-Európában újabb pozíciók (területek) megkaparintásával kárpótolják magukat, ha a Nyugat le lesz kötve Egyiptommal. Hruscsov nem felejtette el azt a  híressé vált sztalini mondást, miszerint: „A zsákmány azé, aki megszerzi!”. Ennek érdekében nagyszabású előkészületeket tettek a szárazföldi erők harckészségének és harckészültségének fokozására, tartalékokkal, lőszerrel és üzemanyagokkal való ellátására, hogy adott esetben késedelem nélkül mobilizálhatóak legyenek harctevékenységek végrehajtására. Mindezek a készülődések rendkívül nagy titokban folytak, de utólag rekonstruálni lehet a szovjet kormány és a katonai vezetés szándékát, a csapatok mozgási időpontja, felkészültsége, feltöltöttsége, mennyisége és összetételének elemzése segítségével.
2./ A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest személyi állománya szabadságolásának korlátozása, illetve beszüntetése  szeptemberben megkezdődött! Mindez nem magyarázható a magyar belpolitikai helyzettel, mert sem szeptemberben, sem október első felében nem történt semmi olyan esemény hazánkban, amely katonai erők harckészültségének megerősítését igényelte volna, sőt még a honvédségnél vagy a rendőrségnél sem léptettek életbe semmilyen korlátozó vagy megerősítő intézkedéseket. Hruscsov és harcedzett katonai stratégái, Zsukovval az élükön, úgy ítélték meg, hogy az adott helyzetben (óvatosan és sokrétűen álcázva) meg lehet kezdeni csapataik nyugati irányba történő átcsoportosítását, és egy kedvező pillanatban (a váratlansági tényezőt kihasználva) érvényesíteni lehet a nyugati államok szárazföldi erőihez viszonyított - nyomasztó nagyságrendű - erőfölényüket (élőerőben, harckocsikban, páncélozott szállító-járművekben és tüzérségi eszközökben). Ezzel a hruscsovi „megközelítési” taktikával, néhány évvel később újra találkozik a világ, a Karib-tengeri krízis kirobbanása során (1962. október 22-én), amikor a Kubába („lopva”) átszállított „föld-föld” típusú rakétakomplexumok és szovjet katonák jelenlétére fény derült. Visszatérve földrészünkre és ’56 őszére, október közepéig   mintegy 110-120 szovjet hadosztály állt ugrásra készen, hogy Európában vagy (esetleg) a Közel-Keleten akcióba lendüljön. Az európai főhadszíntérnek számító ún. Északi Hadsereg Csoportnál,-  Lengyelország - NSZK - BENELUX államok irányában:  80-90, a Déli Hadsereg Csoportnál pedig,  az ún.    „másik irányban”   Ausztria - Olaszország + Ausztria - Franciaország  felé: 30-40 hadosztály állt mentre és bevetésre készen,  a seregtestek első és  (részben) a második lépcsőiben. Egy Európában lezajló VSZ - NATO összecsapásnál ezek az erők kiegészültek volna a lengyel, NDK, csehszlovák, magyar, bolgár és román haderők kijelölt csapataival. Ebben az időszakban a Magyar Néphadsereg létszáma 200 ezer fő körül mozgott, és gyatra felszerelése ellenére, jelentős erővel, valamint több tízezer hősi halottal járult volna hozzá a szovjetek kalandjához. A szovjet haderő béke-létszáma megközelítette az 5 milliót (!), de e mellett, kb. 25 millió (!) kiképzett tartalékossal is számolhattak. Tekintettel arra, hogy hadászati bombázóerőik, légi szállító kapacitásuk és haditengerészeti erőik nem voltak egy „súlycsoportban” a NATO, valamint a nyugati blokkhoz tartozó államokkal, ezért a Közel-Keleten kirobbant fegyveres összecsapásokba való beavatkozási szándékuk kiszivárogtatása csupán a fenyegetés, az ígérgetés és a blöffölés sajátos keverékét képezte, de figyelemelterelési funkciója teljesítésével, a szovjet szárazföldi erők csapatainak szándékát, valamint mozgását (csoportosítását) is álcázta.    
3./ A szovjet kormány utasítására, 1956. október 23-án 19.45-kor (!), a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) harci riadót rendelt el, és parancsot adott egy lövész és egy gárdahadosztály részére, hogy Csap-Beregszász-Nagyszőlős térségében lépjék át a szovjet-magyar határt, és vonuljanak a Szolnok-Abony, Hatvan-Jászberény körzetekben kijelölt gyülekezési körletükbe. Valójában: a magyar határ megsértése, és fegyveres erők beözönlése hazánk területére már agressziónak minősül, függetlenül attól, hogy harctevékenységgel vagy harctevékenység nélkül zajlott le az akció, mivel egy szuverén állam felségterületének ilyen jellegű (durva) megsértése teljes mértékben kimeríti a fegyveres erőkkel történő (közvetlen) fenyegetés kritériumát, az érdekellentétek feloldásának fegyverekkel való megoldását.
4./ 1956. október 24-én hajnalban, a Lascsenko (Pjotr Nyikolajevics) altábornagy parancsnoksága alatt álló un. Különleges hadtest csapatai Székesfehérvárról bevonultak Budapestre, és konkrét harctevékenységet kezdeményeztek a Budapesten lévő egyes forradalmi erők és a hozzájuk csatlakozott katonák ellen, akik egy-egy objektum körzetében szerveződtek és felléptek a Rákosi-Gerő-féle rezsim népirtó és népnyúzó politikájával szemben. A különleges hadtest csapatainak Budapestre vezénylését nem előzte meg sem a kormány, sem a Parlament állásfoglalása, illetve a szovjet kormány felé történő felkérése. Hruscsovék feltételezték, hogy a harckocsik „puszta” megjelenése Budapest útjain, elegendő lesz a forradalmi tömegek lecsendesítésére, a rendtevés ürügyén beérkező szovjet hadosztályokat pedig virágesővel fogadják az állampolgárok. Optimizmustól sugárzó, derűlátó nézeteiket arra alapozták, hogy 1953. június 17-én, a berlini felkelést (megmozdulást) Csujkov hadseregtábornok csapatai kevés veszteséggel és 2-3 nap elteltével, teljes mértékben felszámolták. Lidérces álmukban sem láttak olyan ellenállást, amely bekövetkezett október 24-én, hajnalban, Budapest számos pontján, majd napokon át hasonló intenzitással ismétlődött. A virágcsokrok helyett ugyanis benzines palackokat dobáltak a harckocsikra, és a Pesti Srácok példátlan elszántsággal, halált megvető bátorsággal, silány fegyverekkel szálltak szembe, az állig felfegyverzett elit alakulat harcosaival és meghátrálásra kényszeríttették a betolakodókat. A szovjet kormány nem számolt a magyar párt, állami és katonai vezetés dilettantizmusával, a legfelsőbb vezetők minden képzeletet felülmúló gyávaságával, valamint a néptömegek aktív, vagy passzív ellenállásával. Érdemes megemlíteni, hogy az első puskalövésre úgy elszaladtak a nagy marxista hősök (szinte kivétel nélkül minden egyes vezető), hogy meg sem álltak a Szovjetunióig, Csehszlovákiáig vagy Romániáig. Egyetlenegy sem állt ki hőn szeretett pártja (vagy a pártházak) védelmére, azok pedig, akik nem mentek külföldre, megbújtak otthon, rokonoknál vagy ismerősöknél. A szovjet kormány és a katonai vezetés azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó különleges hadtest katonái,  (megismervén népünket és a forradalmárok célkitűzéseit) nem kifejezett kirobbanó lelkesedéssel tejesítették elöljáróik parancsát, nem volt ritkaság a parancsmegtagadás sem, dezertálás is előfordult soraikban, sőt voltak olyanok is, akik fegyverekkel és lőszerrel segítették a forradalmárokat. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet tervek végrehajtását mozgató fogaskerekek közé homokszemek sokasága került, és október vége felé már nyilvánvalóvá vált a szovjetek erkölcsi-politikai veresége, valamint a forradalmi erők egyértelmű harcászati (helyi értékű, de a szovjeteken maradandó sebet ütő) sikere.
5./ A szovjetek (a  különleges hadtest) Budapestre történő behívása Hegedűs András (akkori) miniszterelnök szerint, Gerő javaslatára történt  október 23-án, a késő esti órákban, az Akadémia utcai MDP  székházban tartott Központi Vezetőség ülésén. Gerő,-  Hegedűs szerint - „telefonon beszélt a szovjet nagykövettel  vagy Moszkvával”. Más információk arról szóltak, hogy Marosán hívta be a szovjeteket, és erről a „karakánnak” tartott lépéséről - a közismert „hordószónok” -, számos fórum előtt, a mellét döngetve dicsekedett, az alábbiakat hangoztatva: „Itt áll Önök előtt az az ember, aki behívta a szovjeteket,  a szocialista rendszer  védelmére!”. Mindkét állítás a valóság meghamisítását, és a történések szándékos összekuszálását jelenti. A szovjeteket (miként az bizonyítást nyert) nem kellett behívni, mert részben már bent voltak, részben pedig - újabb erőkkel  -, özönlöttek be a határainkon. Október 23. 17.00-kor,  Tyihonov altábornagy,  Bata, honvédelmi miniszter mellé beosztott szovjet katonai főtanácsadó, Batának, Tóth  és Kovács vezérőrnagyoknak, valamint  Szűcs  ezredesnek feltette a kérdést, hogy van-e kifogásuk  az ellen, ha  szovjet csapatok vonulnak be Budapestre. Mivel ellenvélemény nem hangzott el, Tyihonov felhívta Antonov hadseregtábornokot, a VSZ vezérkari főnökét, hogy irányítsák Budapestre a különleges hadtest egy részét.  Még aznap este, a HM-be érkezett egy szovjet katonai törzs Malinyin hadseregtábornok vezetésével, aki a szovjet hadsereg vezérkari főnökének első helyettese volt. Vagyis: a Kremlben már döntöttek a katonai bevonulásról, a „mellékszereplők” pedig, az intervenció mindkét fázisában, csupán dróton rángatott figurák voltak Hruscsov és Zsukov színpadán.  
6./ Október 27-én a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által megválasztott új kormány elnöke: Nagy Imre, haladéktalanul lépéseket tett a fegyveres  összetűzések megszüntetésére, a rend helyreállítására, és a szovjet csapatok Budapestről való kivonására. Nagy Imre számos Andropovnak, a Szovjetunió budapesti nagykövetének címzett, írásos, valamint szóbeli tiltakozása ellenére felgyorsult a szovjet csapatok beözönlése az ország területére, miközben a szovjet kormánynyilatkozat (október 30-án) azt rögzítette, hogy a csapatok kivonása azonnal megkezdődik, ha a magyar kormány ezt kéri.  Andropov azzal „áltatta” Nagy Imrét, hogy a beérkező szovjet fegyveres erők a kivonuló csapatok biztosítási feladatait látják el.
7./ A háborús állapot tényét megerősíti  Nagy Imre miniszterelnöknek  a Szabad Kossuth Rádió Budapest és a Szabad Petőfi Rádió Győr hullámhosszain elhangzott felhívása 1956. november 4. 05.20-kor, amelyben ismertette, hogy:
 „Ma hajnalban, a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”.
Meg kell jegyezni, hogy a Honvédelmi Minisztérium vezetőinek, valamint Budapest Katonai Parancsnokának (Király vezérőrnagynak) a hazaárulás tényét is kimerítő bűnének minősül, hogy a miniszterelnök rádiószózatát nem követték konkrét katonai parancsok kiadása a csapatok és a Nemzetőrség felé. A katonai vezetők  gyávaságból, árulásból és/vagy  a szovjetekkel való kollaborálásból vizsgáztak „jelesre”. Ezek közé sorolható: Bata vezérezredes, Janza altábornagy, Hazai vezérőrnagy, Uszta vezérőrnagy, Kovács vezérőrnagy, Tóth vezérőrnagy,  Szűcs  ezredes és „hasonszőrű” társaik. Mindezek ellenére, számos helyen súlyos harcok alakultak ki a szovjet intervenciósok, és a magyar forradalmárok között, amelybe kisebb erőkkel bekapcsolódtak a Magyar Néphadsereg fegyveres erői is. Szovjet részről a forradalmár csoportok és a Néphadsereg alakulatai elleni fegyveres fellépés (hadművelet, harctevékenység, fenyegetés, blokád, megtévesztés, stb.) tényét egyértelműen bizonyítják Zsukov, a Szovjetunió marsalljának, honvédelmi miniszterének  1956. november 4. 12.00-tól 1956. november 10. 09.00-ig készített  (összesen 10 darab) „SZIGORÚAN TITKOS!” minősítésű JELENTÉSE,  a magyarországi harctevékenységek helyzetéről.  A Zsukov-féle „SZT” jelentések 12 példányban készültek (Bulganyin, Kaganovics, Malenkov, Molotov, Szaburov, Hruscsov, Vorosilov, Pervuhin, Szuszlov,  Furceva, Beljajev, Brezsnyev, Sepilov, Szernyik,  Arisztov, Poszpjelov kaptak belőle). A Zsukov jelentésekben szereplő kifejezések („szovjet csapatok hadművelete, - - előre kidolgozott hadműveleti terv alapján, -.- csapataink elfoglalták, -.- csapataink ultimátumot adtak át, -.- a magyar csapatok főbb helyőrségeit körülzárták, -.- csapataink rohamra indultak, -.- csapataink megszállták, -.- birtokukba vették, -.- csapataink teljes egészében elfoglalták, -.- katonai igazgatást vezettünk be, -.- nagy mennyiségű lőfegyvert, harci technikát és lőszert zsákmányoltak, -.- kétórás tüzérségi előkészítést hajtottak végre, -.- foglyul ejtették”, -.- stb., stb.) döntő többsége csak háborúval, illetve harctevékenységgel kapcsolatos jelentésekben, leírásokban, közleményekben vagy  katonai szakirodalmakban használatosak (zsákmányszerzés, tüzérségi előkészítés, hadművelet, megszállás, stb., stb.). A felsorolt tényadatok semmilyen kétséget nem hagynak annak a megítélhetőségében, hogy 1956-ban a Szovjetunió fegyveres agressziót követett el hazánk ellen, és brutálisan eltiporta forradalmunkat.
 
IV.
Háborús bűnök
Tanúkkal és dokumentumokkal bizonyítható, hogy a szovjet intervenciósok számos esetben  követtek el háborús bűnöket vétlen  polgári lakosokkal, fegyveres forradalmárokkal, valamint  fogságba esett katonákkal szemben. Háborús bűnnek minősül:
- a fogságba esett személyek  kínzása és/vagy kivégzése;
- a fogságba esett személyek kihurcolása a Szovjetunióba;
- a kórházak, mentőautók és/vagy fegyvertelen házak lövetése .  
Háborús bűnök kategóriájába tartozik a békés tüntetők elleni  lőfegyverek használata, amelyet  megfélemlítés és megtorlásként alkalmaztak a szovjetek segítségével  felfegyverzett karhatalmisták (pufajkások). Meg kell említeni, hogy a karhatalom megszervezésének első időszakában a karhatalmisták a szovjet katonákkal közösen  (összehangolt tervek alapján) járőröztek Budapesten és az ország  számos területén. A szovjet szuronyok jelenléte és támogatása nélkül, a karhatalmisták nem mertek volna olyan brutálisan fellépni a fegyvertelen polgárokkal szemben,  mint tették azt az ország  számos pontján,  Kádár, Apró, Münnich, Marosán vagy Biszku „főguruk”  közvetlen vagy közvetett intézkedésére (sugallatára, bátorítására, parancsára). Ha csak a Kossuth téren, október 25-én lezajlott vérfürdőre gondolunk, ahol szovjet katonák is jelen voltak, mindmáig elmaradt a parancsot kiadókés az elkövetők felelősségre vonása, valamint többségük kilétének és hovatartozásának kiderítése. Közismert, hogy minden katona köteles a népellenes parancs végrehajtása ellen tiltakozni, vagy (végső esetben) írásban rögzített parancsot kérni elöljárójától. Szovjet részről érdemleges információ nem jelent meg ezzel kapcsolatosan, holott kizárt dolog, hogy a helyszínen jelenlévők szovjet tisztek vagy közkatonák, ne készítettek volna igazoló jelentéseket az eseményekről és saját tevékenységükről. A szovjet katonák  egyes személyek ellen elkövetett háborús  bűneiről  részben szemtanúk, részben pedig túlélők  nyilatkozataiból szerzett tudomást a közvélemény. A Szovjetunióba történt deportálás tényét a „JELCIN-DOSSZIÉ” III. Fejezet, 8. pontja (Szerov és Andropov jelentése az SZKP Központi Bizottságának, Budapest, 1956. november 14.) az alábbiak szerint igazolja (kivonat a dokumentumból): „A mai nap folyamán több ízben is  felhívott Kádár és  Münnich elvtárs (mindegyik külön-külön), s közölte, hogy a szovjet katonai hatóságok egy vasúti szerelvényen  a fegyveres felkelésben részt vett magyar fiatalokat szállítottak a Szovjetunióba. Kádár és Münnich ezzel kapcsolatban kijelentették, hogy nem helyeslik az ilyen szovjet eljárást, mert szerintük ez késztette a magyar vasutasokat általános sztrájkra, és rontotta a belpolitikai helyzetet. Münnich elvtárs azt kéri, hogy a szovjet csapatok parancsnoksága hivatalos sajtóközleményekben jelentse be, hogy Magyarországról senkit sem szállított és nem is fog szállítani a Szovjetunióba. Ami vonalunkon utasítás ment arra, hogy a jövőben a letartóztatottakat zárt gépkocsin  szállítsák, megerősített konvojjal.” (Sic!)  Aláírások: Szerov, Andropov. Megjegyzés: Ez a dokumentum (levél) tipikus példája a hazugok közti párbeszédnek. Kádárt és Münnichet  csupán az zavarta, hogy a vasutasok tudomást szereztek a deportálás  tényéről. Münnich arra „kapacitálta” a szovjet katonai parancsnokságot, hogy tagadja le ország-világ előtt a deportálás tényét, Szerov viszont (Kádárékat semmibe véve) arra intézkedett, hogy a letartóztatottakat zárt gépkocsikban szállítsák ki a Szovjetunióba.

V.
„Kvázi" háborús bűnök és bűnösök (?)
Jogi értelemben, az itt részletezett bűnök még nem tartoznak a háborús bűnök kategóriájába, mégsem lehet elhallgatni ezeket, mert nem csak hazánk, de az egykori szocialista tábor többsége is elszenvedte azokat a borzalmakat, amelyek Lenin és társai honosítottak meg a Szoloveckij szigeteken lévő GULAG-okon, a rabok  - sajátos - kivégzési (likvidálási) módszerének bevezetésével. Arról van szó, hogy a bolsevikok,- a vélt, a kreált vagy a valós ellenségeik fizikai megsemmisítése során gyakran alkalmazták áldozataik esetében a kezek hátradrótozását, a tarkón-lövést, majd koporsó nélkül, arccal a föld felé fektetett helyzetben, jeltelen gödrökbe történő „elkaparásukat”. A halottak (kivégzettek) ilyen jellegű meggyalázása annyira megdöbbentőnek, megmagyarázhatatlannak és hihetetlennek tűnt, hogy sokan még a nagyszámú bizonyítékok ellenére is kétségbe vonták, hogy  ember az emberrel szemben, képes volt ilyen  szörnyűségeket elkövetni. Ez a kivégzési módszer járványszerű gyorsasággal terjedt el a Szovjetunióban (a GULAG szigetvilágban), Lengyelország  (a szovjetek által megszállt) területein, Jugoszláviában, valamint (egyes változatai) Kínában, Kambodzsában, Bulgáriában, Észak-Koreában, Észak-Vietnámban, Romániában és  az NDK-ban. Magyarországra 1956 októberében érkezett el ez a „járvány”, ebben pusztult el a megtorlás időszakának több száz áldozata, köztük Nagy Imre, Maléter Dudás, Szabó és sokan mások. A megtorlás egyes fázisainak végrehajtási módja, a letartóztatástól kezdve az áldozatok holttestének eltüntetéséig bezárólag, minden kétséget kizáróan arra utal, hogy szovjet „szakemberek” közreműködésével (irányításával)  zajlottak le ezek az „akciók”,  a magyarság történelme során ilyen jellegű megtorlás nyomai sem találhatók. Az ellenséggel vagy az ellenféllel szembeni bosszúállás szovjetektől „importált”, és szovjet közreműködéssel megvalósított formáját  honosította  meg Kádár és bandája,  a felelősség vállalásában mind az importálónak, mind pedig az exportálónak, osztozniuk kell! Az is a bolsevikok módszeréhez tartozott (és hazánkban is meghonosították), hogy a kivégzettek hozzátartozóinak nem adtak tájékoztatást a kivégzés  tényéről, időpontjáról és a temetkezési helyről.  Még azt is tiltották, hogy a feltételezett nyughelyekre virágokat tegyenek a gyászolók.  Kádár lovas rendőrei széttaposták a  301-es és a 298-as parcellák környékére (titokban)  kiszórt virágokat, mert a hatalom birtokosai még  ettől is  eltiltották a gyászolókat. Ha mindezek - az eddig „szőnyeg alá sepert” bűntettek -, a feledés homályába merülnek, akkor  bármikor megismétlődhetnek, és a hasonló bűnök elkövetésére hajlamosakat nem tartja vissza a leleplezéstől vagy a számonkéréstől  való félelem.  Talán az egykori Szovjetunió népeinek a legnagyobb érdeke, hogy fény derüljön ezekre az emberiség ellenes gonosztettekre (bárhol történtek is, és bárki volt az elkövető), hiszen ők szenvedtek a legtöbbet és a leghosszabb ideig a szadista bolsevik bandák terrorja alatt. A Szovjetunióban alig volt olyan család, akit ne érintett volna az esztelen bolsevik terror: Molotovnak a felesége került a GULAG-ra,  Poszkrebisevnek (Sztalin titkárának)  a feleségét  kivégezték,  Kaganovicsnak a testvérét  lőtték agyon, Tuhacsevszkijt családostól  likvidálták,  Jagodát agyonverték, Trockij fejét egy jégcsákánnyal  „lékelték” meg, és  folytathatnánk a sort a többi ismert vagy  kevésbé ismert, illetve ismeretlen személyek  millióival,  akik  a bolsevik rendszer  áldozatai voltak.  Dosztojevszkij, az orosz realizmus kiemelkedő író-óriása, a „MEGALÁZOTTAK ÉS  MEGSZOMORÍTOTTAK”,  a „BŰN ÉS BŰNHŐDÉS”, a „FÉLKEGYELMŰ” és más regények vagy elbeszélések  szerzője, alighanem forog a sírjában amiatt, hogy az egyéniség, a nemzet, a szabadság és az orosz elhivatottság legmagasabb szintjét  képviselő bölcseleti-etikai indíttatású remekműveit, mennyire  háttérbe szorították  a szocreál írók,  milliós példányokban megjelentetett hazug, primitív,  téveszméket és marxista-leninista maszlagokat tartalmazó kiadványai.

A szovjet intervenciós erők vezetése és összetétele

Moszkva: Zsukov,, a Szovjetunió marsallja, honvédelmi miniszter

Szolnok: Konyev marsall, a honvédelmi miniszter első helyettese, a VSZ EFE főparancsnoka                                                                                                                            

Székesfehérvár: Mamszurov altábornagy,HDS parancsnok 

Debrecen:  Babadzsanijan vezérezredes, HDS parancsnok                                             

Tököl: Lascsenko altábornagy, a KH parancsnoka

Rövidítések:
AV = aknavető, B = bombázó, EFE = egyesített fegyveres erők, GK = gépkocsi, HDS = hadsereg, HK = harckocsi, HO = hadosztály, KH = különleges hadtest, LÉ = légvédelmi, LÖV = löveg, ÖJ = önjáró,  RE = repülő, SZ = szállító,  V = vadász, VSZ = Varsói Szerződés.
Megjegyzés: Az erő és eszköz adatok nem tartalmazzák a KH és HDS törzsek élőerőit és eszközeit, valamint az okt. 28-a után kivont (megbízhatatlannak ítélt) erőket. A feltüntetett adatok (a szovjet katonai vezetés konspirációja miatt) csupán orientáló értéket képviselnek, de az alábbi erőviszony még az - esetleges – pontatlanságai mellett is önmagáért beszél.                                       

                                                        Erőviszony táblázat
                Létszám   HK+OJ   LÖV+AV     GK      LÉ.LÖV.   V.RE.      B.RE.     SZ.RE
Szovjet /

Magyar /   17:1            631:3     109:2        52:1   126:1     159:0     122:0     72:0

     Az intervencióban résztvevő szovjet erők összesítő táblázata

Megnevezés:

    Létszám     harckocsi           löveg         gépkocsi  légvédelmi    repülőgép
                       + önjáró löveg    + aknavető                     löveg

2. gépesített gárdahadosztály      
    9 500          360                            95                1 800              70                    - 
17. gépesített hadosztály        
    8 400         300                             80                1 400              35                   -
11. gépesített hadosztály    
    8 000         250                          120                 1 100              30                   -
27. gépesített hadosztály        
    8 000         250                           80                    900              30                   -
32. gépesített hadosztály    
  8 000          250                            80                    900             30                    -
33. gépesített gárdahadosztály    
  7 500         232                             95                    845             44                    -
35. gépesített hadosztály    
   8 000       250                              80                    900             30                   - 
31. harckocsi gárdahadosztály    
   5 500       420                               85                    650             25                   -
39. gépesített hadosztály           
   8 000       250                               80                   900              30                   -
70. lövész gárdahadosztály    
   6 400      180                               65                    760             35                    -
60. légvédelmi tüzérhadosztály    
  3 200        25                                  -                     250           110                    -
61. légvédelmi tüzérhadosztály    
   3 000       25                                  -                     220             85                   -
7. légideszant hadosztály    
   4 550      285                               65                     720             46                 32
31. légideszant hadosztály    
   5625       350                               80                     860            50                  40
128. lövész gárdahadosztály    
  7 500       250                               80                     800            30                   -
195. vadászrepülő gárdahadosztály    
  3 650        75                                  -                     310            55                159
177. bombázórepülő gárdahadosztály     
   4 100      30                                   -                     420            25                122

Az intervenciós szovjet erők összesített adatai:

LÉTSZÁM    
HK +ÖJ     LÖV+AV  GK         LÉ.LÖV       V.RE.       B.RE.        SZ.RE
108 925     3 782      1 085      13 735          760        159        122        72

4. §.

A   számla

1. tétel
A szovjet intervenciós erők tüzérségével, légi erejével és harckocsijaival okozott károk Budapesten, Pécsett, Dunapentelén, Debrecenben, Miskolcon, Győrött, valamint a nyugati határsávban lévő mezőgazdasági területeken. Megrongált úthálózatok, katonai objektumok, repülőterek és vasútvonalak.

Részleteiben:
    - ipari termelésben bekövetkezett károk………………………………….~ 9,000 milliárd forint;
    - kereskedelmet, raktárhálózatot és vendéglátóipart ért  károk..         ~ 1,600 milliárd forint;
    - Magyar Államvasutakat ért károk……………………………………     ~ 0,400 milliárd forint;
    - Budapesti és vidéki  (harcokból eredő) épületkárok……………    …..~ 1,000 milliárd forint.
Összesen    …………………………………………………………… ........~ 12,000 milliárd forint.

2. tétel
A szovjet csapatok bevonulásának hírére beindult menekült áradat egyenes következményeként mintegy 200 ezer állampolgárunk menekült külföldre. A menekült többség életkorát és képzettségét tekintve, a legaktívabb szellemi és fizikai munkaerő réteghez tartozott. Ha egy főnél csupán 100 ezer forintos oktatási és szakképzési átlag-költségekkel számolunk, akkor  ~ 20 milliárd forint veszteség.

3. tétel
A 200 ezer főre felduzzasztott szovjet megszálló erők (beleértve a családtagokat is)  ellátási  költségei  35 évvel (420 hónappal)  és személyenként  havi 100 ezer forinttal számolva:   ~ 8400 milliárd forint.

4. tétel
A megszálló erők (és családtagjaik) számára felépített (berendezett)  lakóházak, járulékos  objektumok (iskolák, óvodák, kultúrtermek, raktárak, telephelyek, garázsok, műhelyek, stb., kb. 60 milliárd forint értékben.

5. tétel
Becsült károk,-  az úthálózat harci járművekkel  történő rongálása következtében, a  katonai repülőgépek gyakorló repülései okozta  zajok miatti idegenforgalmi csökkenés következtében   (Hajdúszoboszlón, Hévízen és a Balaton környékén lévő szállodákban),  továbbá a gyakorlatokon felhasznált üzemanyagokra  (gépjárművek, repülőgépek,)  kb. 8 milliárd forint  értékben.

1 – 5 tételek összesítése
~12 + 20 + ~8 160 + 60 + 8 = ~8 260 milliárd forint.

Összegzés: A szovjet agresszió ténye vitathatatlan, a jóvátétel jogossága sem vitatható! A jóvátételi összeg meghatározása, kifizetésének kezdeti, valamint  befejezési időpontja, az  eddig ismert  nemzetközi gyakorlat szerint, az érintett állam gazdasági  helyzetének a függvénye, és   bizonyos idő elteltével, a gazdasági helyzet  pozitív vagy negatív alakulásától függően, a  törlesztendő összeg növelhető vagy csökkenthető, de el nem engedhető. A Justitia Bizottság dolgozatában szereplő jóvátételi összegek (és felbontásuk) orientáló értékűek. Az 1. Tételben szereplő  összegek a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben'  c. kiadvány II-es kötetében, „Adatok az ellenforradalmi események  következtében előállt veszteségekről és károkról” alcím alatt  (136.-138. oldalak)   találhatók,  és  aligha  lefelé kerekített összegekkel dolgoztak a  szerzők. A feltüntetett összegek forint értéke alatt az adott évben érvényes árfolyamérték értendő.
 
…………………………………………………………………

Melléklet
1./ CD-lemezen 1956 októberi-novemberi képanyagok Budapest házairól, útjairól és tereiről.

Felhasznált irodalmak:
 1./ A „Jelcin-dosszié” , Szovjet dokumentumok 1956-ról, Századvég, 1956-os Intézet. Budapest, 1993;
 2./ A forradalom hangja, Századvég füzetek, Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös  kiadása. Budapest, 1989;
 3./ 1956 sajtója, Kolonel Lap-és Könyvkiadó Kft. Budapest, 1989;
 4./ 1956 szovjet szemmel, Anno Kiadó, (dátum és helység nélkül);
 5./ Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben,  I - IV kötet, Kiadja Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, (dátum és helység nélkül);
 6./ Az igazság a Nagy Imre-ügyben, Századvégi füzetek 2, Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása, Budapest, 1989;
 7./  Bokor Imre: Vörös vírus, Zala nyomda, Budapest, 1996;
 8./  Földi Pál: Egy elfelejtett háború, Anno Kiadó, MMII; (dátum és helység nélkül);
 9./  David Irving: Felkelés Gede testvérek Bt. Budapest, 2003.
10./ Leopold Jerzewski: Katyn, 1940. Babits Kiadó. 1990.
11./ Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger … 1956. Népszava Kiadó Vállalat.

.

14 3 31.

A Justitia Bizottság tényfeltáró és elemző vizsgálati anyaga, az 1956-os szovjet katonai intervencióról

Készítette a Magyarok Világszövetsége Justitia Bizottsága
Prof. Dr. Bokor Imre, dr. Csendes László, Csukás Irén, Hiripi Lajos, dr. Léh Tibor,  Péteri Attila Árpád, Szabó Béla.
A részanyagokat összeállította: dr. Bokor Imre és dr. Léh Tibor.
A CD képanyagot válogatta: Szabó Béla és László Ferenc.
A szakirodalom gyűjtésében segédkezett: Csukás Irén.
A jóvátétel összegét 2007- árfolyamra átszámította: Alakszainé dr. Oláh Annamária.
Közreműködött: Kéri Edit és Lévay Atilla.


Lektorálták:
 dr. Balsai István, Fekete Pál, Kállai Eszter,  Nemes Lajos, dr. Padányi Márius, dr. Pákh Tibor, Vanek Béla.

A Justitia Bizottság ülésein a Magyarok Világszövetségét képviselte:
Patrubány Miklós elnök és Rácz Sándor tiszteletbeli elnök, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke.

P r e a m b u l u m

    A Kárpát medencében honalapítóvá vált magyarság történelme, dicsőséges és tragikus események sorozatát tartalmazza. Hazánk geostratégiai helyzetének következtében, a szláv és a germán népek „tengerében” (érdekszférájukban, ütközési zónájukban), gyakran keveredett konfliktusba szomszédaival, valamint - a szomszédait is támadó - (mongol, török) hódítókkal. A kis népekre jellemző „vis maior” helyzetekben, Magyarország is átmeneti vagy tartósabb szövetségre lépett egyes nagyhatalmakkal (törökökkel, osztrákokkal, németekkel, szovjetekkel), felelt a következményekért (l.: I. és II. világháborúkat),  nem egy esetben  irreálisan magas árat fizetve azért, mert elkerülhetetlenül belesodródott a  világuralomra törő birodalmak  között kirobbant  konfliktusokba. Történelmi tény, hogy a magyarság soha nem kezdeményezett és nem indított hódító háborúkat, nem akart más népeket leigázni, jogos érdekeit békés úton kívánta rendezni, ugyanakkor függetlenségének vagy területi integritásának védelme érdekében, gyakran ragadott fegyvert, idegen hódítók és/vagy hazai kollaboránsaik ellen. A mongolok (tatárok) és (főként) a törökök elleni szabadságharcaink gyakorlatilag Nyugat-Európa védelmét is szolgálták, és ez a „védőbástya” jellegű missziónk olyan hatalmas vérveszteséggel járt, hogy a törökök kiűzését követően, a magyarság korábbi - Angliához és Franciaországhoz közelítő – lélekszáma, az egyötödére csökkent! A Habsburgok elleni 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk újabb megpróbáltatások elé állította népünket, ugyanakkor helytállásunkra jellemző, hogy az osztrákok csak I. Miklós cár 200 ezer fős intervenciós seregének köszönhették, hogy Magyarország nem szakadt ki a birodalomból. Az I. világháborúban (1914-18), a vesztesek oldalán, bennünket ért a békeszerződésben megállapított legsúlyosabb retorzió: elvesztettük területünk 71,4 %-át, lakosságunk 61,8 %-át,  és a Népszövetség Jóvátételi Bizottsága - jóvátételként -,  200 millió  aranykorona megfizetésére kötelezte a kivérzett, kifosztott és  megcsonkított  hazánkat. A II. világháborúban való részvételünket (1941-1945) újabb  területelcsatolással és  dollár-százmilliók kifizetésével büntették a győztesek, de a legnagyobb büntetést az jelentette, hogy a Szovjetunió megszállta hazánkat, bevezették az egypártrendszerre és a proletárdiktatúrára támaszkodó szovjet (bolsevik) rendszert, és évtizedekkel visszavetették  mezőgazdasági, ipari,  kulturális,  kereskedelmi, közúti, vasúti, távközlési, mikroelektronikai és  számítástechnikai fejlődésünket. 1956-ban, a szovjet névre átkeresztelt orosz hódítók, cári elődjük hagyományaira támaszkodva, kb. 200 ezer fős, állig felfegyverzett hadsereggel verték le a helytartójukként idetelepített Rákosi-Gerő-Farkas és bandájuk ellen kirobbant forradalmunkat, valamint az agressziójuk ellen kibontakozott szabadságharcunkat. Elsöprő (létszámban és harcitechnikai eszközökben megmutatkozó) erőfölényük birtokában szétlőtték Budapest egyes negyedeit, főútvonalon lévő épületeit, tönkretették útvonalaink többségét, számos városunk laktanyáit és középületeit, repülőtereinket, lezárták a nyugati határainkat, kollaboránsaik bevonásával akadályozták, elfogták vagy legyilkolták a nyugatra menekülők egy – máig is tisztázatlan számú – részét. A szovjet szuronyokkal létrehozott Kádár-féle bábkormány felállításával és kollaborálásával,- további személyi és anyagi veszteségek közvetlen vagy közvetett okozói voltak, mivel az „összkomfortos” sztrájk kirobbanása (valamint az abból eredő anyagi károk), illetve a nyugatra menekült, mintegy 200 ezer főt kitevő emberveszteségünk, az agresszorok számláját terhelik, nem elfelejtkezve arról sem, hogy tevékenyen közreműködtek Kádár véres megtorlási akcióiban. Vizsgálat tárgyát képezi az is, hogy az ún. Kádár rezsim konszolidációját követően (vagyis 1957 májusától kezdve), miért volt szükség megnövelt létszámú szovjet („ideiglenesnek” címkézett) csapatok állomásoztatására hazánkban, és milyen költségkihatással volt ez a magyar népgazdaságra? Tekintettel arra, hogy a Szovjetunió a forradalmárainktól elszenvedett erkölcsi, ideológiai, anyagi és személyi veszteségei ellenére, még hosszú ideig konzerválta a hatalmát, ezért a szocialista tábornak nevezett, a Kremlből irányított társadalmi „képződmény” szétesését követően, csak most kerülhetett sor arra, hogy megvizsgáljuk a hazánk ellen elkövetett szovjet agressziót, és kártérítési igényeink tételeit. Az emberiség történelmében lezajlott mintegy 14 000 háborút (fegyveres összetűzést) lezáró 8 000 békeszerződés többségéből megállapítható, hogy a „hadisarc” (kártérítés vagy jóvátétel) nagyságrendjében általában a győztes fél döntött, de nem számított ritkaságnak, hogy a szemben álló felek megállapodása alapján rendezték le ezt a kérdést. A jelen dolgozat összeállításának az a célja, hogy hiteles dokumentumokra (íratok, képanyagok, vázlatok, stb.), valamint számításokra és tanúk tényanyagaira támaszkodva,- feltárja az ’56-os forradalom és szabadságharc azon fontosabb történéseit, amelyek a hazánk ellen végrehajtott szovjet katonai intervencióval kapcsolatosak. A begyűjtött és feldolgozott anyagok alapján pedig, konkrét javaslatokat (ajánlásokat) rögzítsen az anyagi kártérítés indoklására, illetve értékére, megjelölve az intervenciót kitervelő (kiagyaló) és megvalósító (konkrétan támogató), velük kollaboráló államokat (utódállamokat), szervezeteket, illetve azokat a személyeket, akiktől elvárható lenne, hogy  szóban vagy írásban megkövessék a magyar népet.

…………………

1. §.
  Jogi elemzések
I.

Általános és nemzetközi jogi alapok vizsgálata, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc eseményeinek függvényében

(Kártérítés a nemzetközi jogban, kiemelt jogi érvek, a hazánk ellen 1956-ban elkövetett szovjet agresszió jóvátételéért)

A kártérítés fogalma már a nemzetközileg rendezett jogviszonyok előtt is létezett, de akkor még sok volt a tisztázatlan kérdés, amelyek a visszaélési lehetőségek forrásait képezték. Alapvető jogi fogalom, hogy a cselekedetek felelősséggel járnak, és károkozás esetén, az elkövetőnek (elkövetőknek) meg kell téríteni az okozott károkat. Ez így van a polgár-, a büntető- és a nemzetközi jogban is. 1956-ban a szovjet hadsereg agressziót követett el Magyarországgal szemben, háborús akciót vezetett az ország ellen, megdöntve a legális kormányt, figyelmen kívül hagyva a magyar nép akaratát. A Magyarok Világszövetsége a forradalom 50. évfordulója alkalmából 2006. október 15-én rendkívüli megemlékező közgyűlést tartott, és a következő határozatot hozta:  „1956 októberében és novemberében Magyarországot fegyveres támadás érte a világ akkori legerősebb hadserege részéről. Magyarország hadüzenet nélkül háborús színtérré vált. Az ártatlanul kioltott életek tízezreiért, az ekkor okozott szörnyű pusztításért, a Magyarok Világszövetségének rendkívüli, emlékező Küldöttgyűlése kezdeményezi és követeli kártérítés fizetését az agressziót elkövető Szovjetunió utódállamaitól. Teszi ezt annál is inkább, mivel időközben ezek az államok a jogállamiság és a demokrácia útjára léptek.”  Az MVSZ keretében, egy független bizottság alakult (Justitia Bizottság néven),  azzal a feladattal, hogy feltárja, vizsgálja (elemezze) és jogi, valamint szakmai érvek alapján feldolgozza a magyarsággal szemben elkövetett sérelmeket, továbbá indítványozza az illetékes szervek felé (kormány, bíróság, ügyészség) azokat a szükséges lépéseket, amelyeket meg kell tenni a jogorvoslat beindítása (teljesíthetősége) érdekében. A továbbiakban, magyar kormány feladatát képezi, hogy (a kapott adatok birtokában) tárgyalásokat kezdeményezzen kártérítés céljából a volt Szovjetunió utódállamaival, a tárgyalások kudarca esetén pedig, forduljon nemzetközi jogi intézményekhez. Amennyiben a kormány nem vállalná fel ennek a feladatnak a teljesítését, akkor a Magyarok Világszövetsége és a Justitia Bizottság tesz meg mindent  annak érdekében, hogy a  problematikus  kérés igazságos  megoldást nyerjen.

II.

   A kártérítés alapjai

a.) A háborús károk következményeinek szabályozása a Második Világháborúig

Az alcímben megjelölt szabályozás gyakorlatilag a napóleoni háborúk, valamint néhány későbbi konfliktus hatására fogant (a felek megállapodásával alkotott) háborús jogszabályokat tartalmazza, amelyeket az első világháborús káresemények vizsgálata során is alkalmazták.  

Nevezhetjük a sors iróniájának, de az 1914-1918-as háború során hatályos háborús jogra vonatkozó nemzetközi megállapodások annak a második békekonferenciának a gyümölcsei, melyet Hágában hívtak össze, és amely 1907. október 18-án zárult. Meg kell jegyezni, hogy nem az 1907-es megállapodás volt az első jogi egyezmény a hadviselő felek között., mert  ezt  megelőzően számos diplomáciai nyilatkozatot szentesítettek a XIX. század második felében, de ezeknek nem volt kötelező erejű jogi értéke. Az elfogadott megállapodások közvetlen előzménye, az 1899. július 29.-ei békekonferencia volt, melyet szintén Hágában hívtak össze. Annak ellenére, hogy az 1907-es megállapodás az 1899-es évin alapul, de annál sokkal részletesebb, egyben  kötelező jellegű a ratifikáló államokra nézve. A szabályozásban talált kompromisszum a következő: az önkéntes csapatok és hadtestek tagjait is hadban állónak minősíti, abban az esetben, ha élükön felelős vezető áll, ha fel tudnak mutatni egy állandó és távolról is felismerhető jelzést, ha nyíltan viselnek fegyvert, és ha a hadműveletekben alkalmazkodnak a háborús szokásjoghoz. Másrészt,- a haderő, a harcolókon kívül állhat olyan személyekből, mint a tábori lelkészek, orvosok, ápolók, stb., tehát fogságba esésük során, őket is hadifogolyként kell kezelni. A háborús vezetésről szóló szabályzatban lefektetett törvények még érdekesebbnek bizonyulnak. Amennyiben helyesen alkalmazzák őket, kétségtelenül ez utóbbiak korlátozták leginkább a hadviselő államok pusztító katonai erejét. Ezen törvények elején, az egyik legmeghatározóbb tulajdonsága lévén, az összes többi magyarázatául szolgál: „A hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenség elpusztítására irányuló eszközök megválasztásában” (22-es cikkely). Röviden: ez a rendelkezés alkotja egy olyan háborús jog alapját, melynek egyértelmű célja, a háború szigorának enyhítése. Ezen általános rendelkezést részletező egyéb rendelkezései között találunk olyat, amely tiltja a kegyelemadás megtagadását, olyat, mely tiltja a magát megadó ellenfél bántalmazását, illetve megölését, az ellenséges polgár tulajdonának tönkretételét, elsajátítását, kivéve abban az esetben, ha a rombolás vagy eltulajdonítás a háború érdekét szolgálja, tilos továbbá mérgek és mérgező fegyverek bevetése. Ez utóbbihoz közelít - bár sokkal általánosabban fogalmaz -, az a rendelkezés, amely a fölösleges fájdalmat okozó fegyverek, lövedékek, vagy speciális anyagok használatát tiltja. Logikus módon tilos védtelen városokat, lakásokat, vagy épületeket támadni vagy bombázni, mivel ez minden katonai szükségletet nélkülöz. Helységharcban vagy légi-csapás, illetve rakéta-és tüzérségi tűzcsapás alkalmazásakor, minden lehetséges módon törekedni kell a helyi kultúráknak, művészeteknek és tudományoknak szentelt épületek, valamint a történelmi emlékművek és kórházak megóvására. A rendelkezés betartásától akkor lehet eltekinteni, ha ezek a helyek katonai célokat is szolgálnak. 1907-ben, a Hágában jelenlévő felhatalmazottak meg voltak győződve arról, hogy ez a kölcsönös megegyezésen alapuló jogi megállapodás csak egy lépcsőfok a további törvényhozásban, és a háborús jog folyamatos fejlődésében. „A földi háború törvényeiről és szokásjogról szóló megegyezés” előszavában a rendeletet saját elhatározásukból „A háborús jogszabályokról szóló törvénykönyv teljesebb változata” címet kapta. A hágai egyezményt később kibővítették a genfi konferencia során, mely az 1864-ben alakult Vöröskereszt szellemiségének folytatása, azt nemzetközi szintre emelve. Az I. világháború utáni békeszerződésekben nagy összegű  kártérítésre ítélték a vesztes országokat. Németországnak 132 Mrd aranymárkát, Ausztriának, Bulgáriának és Magyarországnak 12 Mrd aranymárkát kellett fizetnie a győztes államoknak (ez Magyarország esetében 200 millió aranykorona  kifizetését jelentette). Ami a lakosságot illeti,- a győztes államok törvényben rendelkeztek a privát károk jóvátételéről, így a kártérítés nemcsak a kárt szenvedett államot illette meg, hanem annak polgárait is(!), akik a bonyolult jogszabályok mellett, bizonyos feltételekkel részesülhettek belőle. Az első világháború után, a mai ENSZ elődje, a Nemzetek Szövetsége,- folytatva a hágai egyezmény szellemét, arra törekedett, hogy a nemzetközi konfliktusok megoldása békés úton történjen, háború, illetve  katonai erő elkerülésével.  A II. világháborút lezáró békeszerződést  1947. február 10-én írták alá Párizsban. A békeszerződés háborús jóvátétel fizetésére kötelezte a vesztes országokat (Németország, Finnország, Olaszország, Románia és Magyarország).  Magyarországnak összesen 300 millió dollárt kellett fizetni, ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 50 milliót Jugoszláviának, 50 milliót Csehszlovákiának.

b.) A  II. Világháború utáni időszak, az ENSZ tevékenységének függvényében

A II. világháború után megalakult ENSZ, (előbb San Franciscóban, majd később New Yorkban) fő célja a nemzetek közötti békés együttélés biztosítása. A Szovjetunió alapító tagja 1945. október 24-e óta, Magyarország  pedig 1955. december 17-én nyerte el a tagságát. Mára szinte minden állam tagja, kivéve Svájc, a Szent Szék, és Tajvan kivételével. Az ENSZ chartájának 2. és 4. §-a tiltja a háborút, mint a konfliktusok megoldásának eszközét, ugyanakkor tiltja az erőszakos eszközök használatát is. A nemzetközi jogban a háború kirobbantása bűncselekménynek nyilvánítható, és mint minden bűncselekményt követően, az áldozat igényt tarthat a jóvátételre. Az agressziónak és a háborús bűncselekményeknek gyakorlatilag sok formája van,  például a lakosság elleni erőszak, fegyverszünet megszegése,  fosztogatás, stb.

c.) Kuwaiti példa

1990. augusztus 2-án Irak megtámadja Kuvaitot. 1991. április 3-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa Irakot felelősnek nyilvánította különböző károk okozása miatt, amelyek a Kuvait elleni agresszió és megszállás során keletkeztek. E célból egy Kártérítési Bizottság jött létre, amely Genfben székelt és hat különböző felszólalási-kategóriát fogadtak el. Fizikai (élő) személyek, valamint cégek (jogi személyek) követelhetnek kártérítést a kormányukon, vagy nemzetközi szervezeteken keresztül. A Kártérítési Bizottság  több milliárd dollár megfizetésére kötelezte Irakot.  A kártérítést az iraki Petrol Vállalat eladásából kezdték finanszírozni. Jelenleg a kártérítési folyamat végrehajtása,  az  iraki belső konfliktusokkal terhelt helyzet miatt nehézségekbe ütközik.

III.

A Szovjetunió felelőssége

Az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés egyik mellékletében meghatározottak szerint, szovjet csapatok állomásozhatnak Magyarországon és Romániában, hogy biztosítsák a Szovjetunió és Ausztria szovjet zónája közti katonai utánpótlási vonalat. 1955. május 15-én Ausztria szuverén semleges állam lett, ezzel a négy megszállási övezet megszűnt, és a szovjet csapatok útvonal-biztosítási feladata is véget ért. Egy nappal az osztrák semlegesség elfogadása előtt (vagyis: május 14-én) viszont, létrehozták a Varsói Szerződés Szervezetét (Varsói Szerződés: VSZ), és ezzel (a szovjetek véleménye szerint) továbbra is lehetővé vált, hogy csapatait Magyarország területén állomásoztassa. Az alábbiakban mellékelt VSZ okmány  elemzése alapján viszont  megállapítható, hogy ez a Szerződés nem jogosít fel egyetlen államot sem a Szerződő Felek részéről, hogy csapatokat állomásoztasson egy másik állam területén.  Ebből következik, hogy a Magyarországon maradt különleges hadtest csapatai jogtalanul tartózkodtak hazánkban 1955. május 15-ét követően!  A Szerződő Felek megállapodása alapján készült okmány nem rögzíti egy vagy több Szerződő Fél által foganathatosító Szerződés felmondási lehetőségeit (feltételeit), és nem jogosítja fel senkit sem arra, hogy fegyveres erőszakkal lépjen fel a Szerződésből kilépni szándékozóval szemben. A Szerződés 8. cikkelye  kifejezetten tiltja  az egymás belügyeibe való beavatkozást.

A Varsói Szerződés szervezetének 1956. május 14-i megalakulását rögzítő okmány magyar nyelvű változata

Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés az Albán Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Román Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság között.

A Szerződő Felek,

újból megállapítva, hogy olyan európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére törekszenek, amely valamennyi európai állam részvételén alapulna társadalmi és államrendszerükre való tekintet nélkül, s amely lehetővé tenné erőfeszítéseik egyesítését az európai béke biztosítása érdekében, figyelembe véve egyszersmind a párizsi egyezmények megerősítése következtében Európában előállt helyzetet, amely egyezmények a felfegyverzett Nyugat-Németország részvételével és az észak-atlanti tömbbe való bevonásával a "Nyugat-európai Unió" alakjában új katonai csoportosulás létrehozását helyezik kilátásba, ami fokozza az újabb háború veszélyét és veszélyezteti a békeszerető államok nemzeti biztonságát, meggyőződve arról, hogy az európai békeszerető államoknak ilyen körülmények között meg kell tenniük a biztonságuk biztosításához szükséges és az európai béke fenntartásának érdekét szolgáló intézkedéseket, az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának célkitűzéseit és elveit követve, a barátság, az együttműködés és a kölcsönös segélynyújtás további megszilárdításának és fejlesztésének érdekében, az államok függetlensége és szuverenitása tiszteletben tartásának, valamint a belügyeikbe való be nem avatkozásnak elveivel összhangban, elhatározták, hogy megkötik a jelen barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási Szerződést és Meghatalmazottaikként kijelölték:  az Albán Népköztársaság Nemzetgyűlésének Elnöksége Shehu Mehmetet, az Albán Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét, a Bolgár Népköztársaság Nemzetgyűlésének Elnöksége Cservenkov Vlkot, a Bolgár Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hegedűs Andrást, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét, a Német Demokratikus Köztársaság Elnöke  Grotewoh lOttot, a Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnökét, a Lengyel Népköztársaság Államtanácsa Cyrankiewicz Jozefet, a Lengyel Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét, a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége  Gheorghiu-Dej Gheorghet, a Román Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelső Tanácsának Elnöksége  Bulganyin Nyikolaj Alekszandrovicsot, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökét, a Csehszlovák Köztársaság Elnöke Siroky Viliamt, a Csehszlovák Köztársaság miniszterelnökét, akik kellő alakban és teljesen rendben talált meghatalmazásaik bemutatása után az alábbiakban állapodtak meg:
1. Cikk A Szerződő Felek kötelezik magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának megfelelően nemzetközi kapcsolataikban tartózkodnak az erővel való fenyegetéstől, vagy annak alkalmazásától, és nemzetközi vitáikat békés eszközökkel oly módon oldják meg, hogy ne veszélyeztessék a nemzetközi békét és biztonságot.
2. Cikk A Szerződő Felek kijelentik, hogy az őszinte együttműködés szellemében készek részt venni minden nemzetközi akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és biztonság biztosítása és minden erejüket e célok megvalósítására fordítják. A Szerződő Felek egyben arra fognak törekedni, hogy más olyan államokkal való megegyezés alapján, amelyek hajlandók ebben együttműködni, hatékony intézkedéseket foganatosítsanak a fegyverzet általános csökkentésére és az atom- és a hidrogénfegyver, valamint a tömegpusztító fegyverek egyéb fajtáinak betiltására.
3. Cikk A Szerződő Felek a nemzetközi béke és biztonság megerősítésének érdekeit szem előtt tartva tanácskozni fognak egymással a közös érdekeiket érintő minden fontos nemzetközi kérdésben. Az együttes védelem biztosítása és a béke és a biztonság fenntartása érdekében mindannyiszor haladéktalanul tanácskozni fognak egymással, valahányszor valamelyikük véleménye szerint a Szerződésben résztvevő egy vagy több államot fegyveres támadás fenyegeti.
4. Cikk Ha valamely állam, vagy valamely államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a Szerződésben résztvevő egy vagy több állam ellen, a Szerződésben résztvevő minden állam az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmánya 51. Cikkének megfelelően, az egyéni vagy kollektív önvédelem jogának megvalósításaképpen egyenként és a Szerződés többi tagállamával való megegyezés szerint, minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fegyveres erő alkalmazását beleértve, azonnali segítséget nyújt a megtámadott államnak vagy államoknak. A Szerződésben résztvevő államok haladéktalanul tanácskozni fognak a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges együttes intézkedésekről. Az e cikk alapján tett intézkedésekről az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmánya rendelkezéseinek megfelelően tájékoztatni fogják a Biztonsági Tanácsot. Ezeket az intézkedéseket azonnal felfüggesztik, mihelyt a Biztonsági Tanács megteszi a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges intézkedéseket.
5. Cikk A Szerződő Felek megállapodtak abban, hogy megalakítják azon fegyveres erőiknek egyesített parancsnokságát, amelyeket a Felek megegyezése szerint az együttesen megállapított elvek alapján működő parancsnokság vezénylete alá helyeznek. Védelmi képességük megerősítésére szükséges egyéb összeegyeztetett intézkedéseket is tesznek, hogy megvédelmezzék népeik békés munkáját, biztosítsák határaik és területük sértetlenségét és az esetleges támadással szembeni védelmét.
6. Cikk Abból a célból, hogy a Szerződésben résztvevő államok megvalósítsák a jelen Szerződésben előírt egymás közötti tanácskozást és megvizsgálják az e Szerződés végrehajtásával kapcsolatban felmerülő kérdéseket, Politikai Tanácskozó Bizottságot állítanak fel, amelyben a Szerződésben résztvevő minden államot a kormány valamelyik tagja vagy más külön kinevezett kiküldött képvisel. A bizottság - ha szükségesnek látja - kisegítő szerveket alakíthat.
7. Cikk A Szerződő Felek kötelezik magukat arra, hogy nem vesznek részt semmiféle koalícióban vagy szövetségben és nem kötnek semmiféle egyezményt, amelynek céljai ellentétesek a jelen Szerződés céljaival. A Szerződő Felek kijelentik, hogy az érvényes nemzetközi szerződéseikben megállapított kötelezettségeik nem ellentétesek a jelen Szerződés rendelkezéseivel.
8. Cikk A Szerződő Felek kijelentik, hogy az egymás közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbfejlesztése és erősítése érdekében a barátság és az együttműködés szellemében fognak eljárni, kölcsönösen tiszteletben tartván függetlenségüknek, állami szuverenitásuknak és az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak az elvét.
9. Cikk A jelen Szerződéshez társadalmi és államrendszerükre való tekintet nélkül csatlakozhatnak oly más államok, amelyek kifejezik készségüket, hogy a jelen Szerződésben való részvétellel hajlandók elősegíteni a békeszerető államok erőfeszítéseinek egyesítését a békének és a népek biztonságának biztosítása céljából. Az ilyen csatlakozás a Szerződésben résztvevő államok beleegyezésével, a csatlakozásról szóló okiratnak a Lengyel Népköztársaság kormányánál való letétele után lép hatályba.
10. Cikk A jelen Szerződést meg kell erősíteni és a megerősítő okiratokat a Lengyel Népköztársaság kormányánál kell letenni. A Szerződés az utolsó megerősítő okirat letételének napján lép hatályba. A Lengyel Népköztársaság kormánya a Szerződésben résztvevő többi államot minden megerősítő okirat letételéről tájékoztatni fogja.
11. Cikk A jelen Szerződés húsz évig marad érvényben. A Szerződés a következő tíz évre is érvényben marad azon Szerződő Felek között, amelyek ezen időszak lejárta előtt egy évvel nem nyilvánítják ki a Lengyel Népköztársaság kormányának a Szerződés felmondására irányuló kívánságukat. Ha az európai kollektív biztonsági rendszer létrejön és ebből a célból általános európai kollektív biztonsági szerződést kötnek - amire a Szerződő Felek állandóan törekedni fognak - a jelen Szerződés az általános európai szerződés hatályba lépésének napján érvényét veszti.
Készült Varsóban, az 1955. évi május hó tizennegyedik napján, egyetlen példányban, orosz, lengyel, cseh és német nyelven, amely szövegek mindegyike egyformán hiteles. A jelen szerződés hitelesített másolatait a Lengyel Népköztársaság kormánya eljuttatja a Szerződés valamennyi résztvevőjéhez.
Fentiek hiteléül a Meghatalmazottak a jelen Szerződést aláírták és pecsétjükkel ellátták.

Magyarország megszállásának  biztosítása céljából, a szovjetek tovább növelték az itt   állomásozó csapataik  számát, egy legális kormányt döntöttek meg erőszakkal (fegyveres erővel), és  Kádár vezetésével egy  bábkormány segítségével előkészítették a talajt arra, hogy  (a későbbiekben) nukleáris  eszközeiket közelebb vigyék a nyugat felé, hazánk egyes dunántúli területeit felhasználva. Habár az ENSZ Biztonsági Tanácsa a szovjet vétójog miatt a Szovjetuniót nem tudta elmarasztalni, de az ENSZ Közgyűlése elítélte a szovjet agressziót. A Szovjetunió felelősségét később az Orosz Föderáció elnöke elismerte, sőt, bocsánatot kért, nyilvánosan megkövetvén a magyar népet. Másképpen fogalmazva: amikor a szovjet diktatúra véget ért, az utódállamok vezetője elismerte felelősségét.
                                                        

IV.

A kártérítés felmérése

A kuvaiti precedens értékű (különleges) példának tekinthető, figyelembe véve, hogy az ENSZ egy külön bizottságot hozott létre a kártérítés megállapítása céljából. A magyar esetben jogszerű, indokolt és igazságos lenne, hogy a magyar állam hivatalos felmérés után, esetleg nemzetközi szakértőket is beavatva, a kártérítést a szovjet utódállamoktól kérje. A kár lehet direkt, vagy indirekt, mert a kuvaiti példából kitűnik, hogy indirekt károk is jóvátételre szorulhatnak. A kár nemcsak anyagi lehet (szétlőtt házak), de gazdasági is. Morális vagy lelki kárt a nemzetközi jog nem ismer, ennek megítélésére nincs nemzetközi precedens. Kiindulópont lehetne, az akkori rezsim „ellenforradalomi károk”-ként nevezett kárbecslése, amelyet az akkori hatóságok állapítottak meg: kb. 20 milliárd forint  értékben (1957-es árfolyamértékben számolva).

V.

Az utódállamok feleőssége

Felvetődik a kérdés, hogy a Szovjetunió széthullása után, kitől lehet kártérítést követelni? A nemzetközi jog szerint az utódállamok felelőssége vitathatatlan, mindenek előtt az Orosz Föderációé, de Ukrajnával és Fehéroroszországgal szemben is, a felelősségük folyamatosságára utaló nemzetközi jogszabályok lettek megfogalmazva,  az 1978. augusztus 23-i  bécsi egyezményben. Az egyezmény tulajdonképpen két különböző logikát követ, miszerint szó van az „újból függetlenedő államok”-ról (azaz: azokról az országokról, amelyek a gyarmatosítás alól szabadulnak fel), illetve más egy „nagyobb államból elszakadó terület/tek”-ről. Az első esetben a szakítás dinamizmusán van a hangsúly, ezáltal érvényesül a „tiszta lap” elve, míg a másik esetben az egyértelmű kiindulópont éppen ellenkezőleg,-  a folyamatosság. Az egyezmény meghatározza a következő alapelvet: „minden olyan szerződés, mely érvényben volt az államok elszakadásának időpontjában az eredeti állam teljes területére nézve, hatályos marad minden így létrejött utódállamra nézve is.” (34. cikkely), az előbb említett szerződés egyébként hatályban marad adott esetben az eredeti állam maradék területére nézve is (35. cikkely).  A nemzetközi jog differenciál a különböző szituációk között: két vagy több ország egyesülése (például a volt két Németország), vagy egy ország békés kettészakadása (Csehszlovákia), vagy vitás szétszakadása (Jugoszlávia). Ami a mi esetünket illeti, a pozitív nemzetközi jog jóformán minden esetben elismeri az Orosz Föderációt, mint a Szovjetunió utódját, helyesebben folytatólagosságát. Ennek a folytatólagosságnak objektív kritériumai közé tartozik az, hogy az Orosz Föderáció determináns volt a szovjet tagállamok között, földrajzilag az egyik legnagyobb, és a világ nagyhatalmai közé tartozott. Ami Fehéroroszországot és Ukrajnát illeti,- ez a két ország csak részbeni folytonossággal rendelkezik, mivel mindkét ország az ENSZ-nek alapító tagja, számos nemzetközi szerződést ratifikáltak saját neveikben, amelyek (egyben) a Szovjetuniót is érintették. Az ENSZ főtitkárához 1991. december 24-én írt levelében Jelcin elnök leszögezte, hogy az Orosz Föderáció a Szovjetunió utódjának tekinti magát, Voroncov, Oroszország állandó képviselője az ENSZ-ben 1992. január 27-én szintén hasonló módon nyilatkozott, kijelentette, hogy az Orosz Föderáció folytatja a joggyakorlatot és elfogadja kötelezettségeit, melyek a Szovjetunióra érvényesek voltak. A fentiekre való tekintettel, az Orosz Föderáció, a volt Szovjetunió jogi utódállamának minősül.                                                                          

VI.
                                                       
 Elévülés

A Szovjetunió 1956-ban nemzetközi bűnt követett el a Magyarország elleni katonai agressziójával. Egyértelmű, hogy addig, amíg Magyarország szovjet megszállás alatt volt, és hazánkban nem volt demokratikus rendszer, gyakorlatilag lehetetlen volt a Szovjetunió felelősségét felvetni, illetve kártérítést követelni. A jogi gyakorlatba ismert elévülés fogalmát - tehát – jelen esetben nem lehet szóba hozni vagy alkalmazni, annál is inkább, mert egyes tények nemcsak a Szovjetunió nemzetközi jogszabályokba ütköző (jogi, morális, etikai) cselekményeit tükrözik, hanem - ezen túlmenően -, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények is történtek, amelyek elévülhetetlenek!
                                             
                                                                           VII.
                                               
                                                                     Konklúzió

Vitathatatlan, hogy 1956 októberében és novemberében, a Szovjetunió fegyveres agressziót követett el Magyarország ellen. A szovjet fegyveres erők kijelölt részei – hadüzenet nélkül - beözönlöttek az ország területére. A magyar polgári és katonai forradalmi erők ellen, a Néphadsereg egyes alakulatai ellen, a polgári lakosság, valamint polgári szervezetek (forradalmi bizottságok, tanácsi szervek, szakszervezetek, rendőrség, nemzetőrség, stb.) ellen léptek fel, emberéletek sokaságát oltották kioltottak ki, és hatalmas gazdasági károkat okoztak az országnak. Ezt az agressziót, - a Szovjetunió utódjának minősülő -, Orosz Föderáció vezetői elismerték. A nemzetközi jog értelmében tehát a Szovjetunió bűncselekményt követett el! Ezért a JUSTITIA BIZOTTSÁG által kidogozott, a jóvátétel beindításához szükséges alapanyagot (esetleges kiegészítésével egyetemben),- a magyar kormány, kormányfő és államelnök, a vonatkozó nemzetközi jogszabályok alapján, minden lehetséges fórumon képviselje. A magyar nép jogos igénye, hogy a világtörténelemben morális győzelemként számon tartott forradalmát és szabadságharcát eltiprói,  ne csak erkölcsi, hanem anyagi elégtételt is szolgáltassanak.                                     
……………………………………………….

2.§.

Történelmi és politikai háttéranyag

I.

Bevezetés

Az egykori cári Oroszország helyébe lépett Szovjetunió, töretlen lendülettel folytatta elődje terjeszkedési politikáját, a leigázott népek eloroszosítását és a diktatúra (a parancsuralmi rendszer) példátlan méretű (mindent átfogó) kiterjesztését. Ezt a folyamatot Lenin indította el, amikor Finnország elszakadási szándékára (szavakban) áldását adta 1917-ben, de szinte azonnal intézkedett egy Finnország elleni katonai akció beindítására. A finn kormány 1917. december 6-án adta ki a függetlenségi nyilatkozatát Stalberg professzor, köztársasági elnök aláírásával, de még ebben a hónapban kormányellenes fegyveres megmozdulások zajlottak le a szovjetek által támogatott finn kommunisták részvételével. 1918 januárjában, Svesnyikov tábornok 42. orosz hadtestje (komisszárja a finn kommunista párt vezére: Kuusinen) csatlakozott az új kormány ellen fellépő finn ellenforradalmi erőkhöz, és csak báró Mannerheim tábornok vezette forradalmi csapatok májusig tartó hősies harctevékenységével sikerült megőrizni a szabadságukat, miután kiverték a vörös intervenciósokat az országból.  Leninék még ezután sem  tettek le arról, hogy Finnországot visszatereljék a  szovjet táborba, ezért létrehoztak Petrográdban egy tiszti iskolát, és beindították a káderképzést egy  leendő  finn Vörös Hadsereg részére. Kuusinen Moszkvában kapott menedéket, fontos beosztásokat töltött be, felesége, Aino pedig titkos feladatok teljesítésével segítette a munkáját, de 1937-ben letartóztatták és a vorkutai GULAG-ra szállították. Kuusinen karrierjét mindez nem törte ketté,  1940-1957 között a Karéliai SZSZR elnöki funkcióját töltötte be, majd az SZKP KB titkáraként is dolgozott 1957-1964 között. Kuusinent háromszor tüntették ki Lenin renddel (Kádárt csak egyszer),  Sztálin nagyon megbecsülte azokat a munkatársait, akik szó nélkül tudomásul vették, hogy ártatlanul elhurcolják  feleségüket a GULAG-ra (emlékezzünk Kalinyinra, Molotovra, Bugyonijra, Poszkrebisevre, stb.,). Moszkvában egy utca ma is hirdeti Kuusinen nevét, a „kiemelkedő képességű forradalmár-és államférfiét”, aki mérhetetlenül „sokat tett” Finnországért és a Szovjetunióért… A szovjetek terjeszkedési politikáját híven tükrözi az 1939. augusztus 23-án, Moszkvában  aláirt,   ún.  Ribbentrop – Molotov paktum,  amelyben a két  világuralomra törekvő nagyhatalom (a Szovjetunió és a Német Birodalom) „összeölelkezett”  egy  megnemtámadási szerződés elfogadásával, illetve aláírásával, amelynek titkos záradékában rögzítették Lengyelország közös erővel történő bekebelezését, valamint a balti-államok szovjetesítését.. Nehezen megfejthető történelmi rejtélynek számít, hogy a II. világháború kezdetét jelentő Lengyelország elleni német támadást (1939. szeptember 1.) követő szovjet  támadást (1939. szeptember 17.)  miért hallgatta el „szemérmesen” a világ közvéleménye (?), különös tekintettel arra, hogy a szovjetek bekebelezték Lengyelország keleti részét (kb. 130 ezer négyzetkilométernyi területet), 250 ezer katonát ejtettek foglyul  és 1,2 millió lengyel állampolgárt deportáltak a Szovjetunióba.  Többségük ott pusztult el, köztük az a 14 ezer lengyel tiszt és civil értelmiségi, akiket 1940 áprilisában és májusában -  Katyn körzetében -, a szovjet NKVD-sek bestiális módon legyilkoltak. Sztálin (Lenin nyomdokán haladva) tovább folytatta a területszerzési politikát, 1939. november 30-án (hadüzenet nélkül) indította meg csapatait Finnország ellen, és érvényesítve nyomasztó erőfölényét, hatalmas területet (kb. 50 000 km2-t) szakított le Finnország testéből a Szovjetunió számára. És itt érdemes egy kis kitérőt téve, felvillantani a „szovjetek idegen kormányalakítási sablonjának”, hosszabb távon is jól működő alkalmazását.  A hadműveletek beindulását követő második napon (!) ugyanis, felbukkant Sosnovo városka környékén Sztálin bűvészcilinderből (régi ismerősünk)  Kruusinen, az ortodox finn bolsevik, és bejelentette a finn népi kormány megalakulását, példát mutatva  Quislingnek (norvég), Kádárnak (alias: Czermanik, Csermanek, Lipták, Barna Jánosnak), Husáknak (csehszlovák) és Karmalnak (afgán), miként kell elárulni a szülőhazát.Mindezek,- a távolinak tűnő történelmi ismeretek, azért kapcsolódnak ’56-hoz, mert Hruscsov, Sztálin egyik leghűségesebb munkatársa, 1956-ban azzal a módszerrel, és azt tette Magyarországgal, amit Lenintől, valamint Sztálintól tanult! Nagy Imre, a Varsói Szerződésből való kilépésünk  deklarálásakor, valamint hazánk semleges  státuszának  elfogadására vonatkozó kérelmének megtételekor, nem tudta (vagy nem emlékezett rá), hogy a szovjet-finn háború kirobbanása előtti tárgyalások során  (1939. október 12-én, a Kreml „György” termében),  milyen beszélgetés zajlott le Paasaviki  (a finn delegáció vezetője) és Sztálin között, amikor Paasaviki visszautasította a szovjetek  finn területek átadására vonatkozó követelését, többek között a Hanko  félszigeten lévő  támaszpont iránti igényüket. Paasaviki kijelentette, hogy Hanko átadása szóba sem jöhet, mert megsértené Finnország semlegességét, majd hozzátette: „Finnország legnagyobb biztonsága, a semlegességében rejlik”. Sztalin válasza így hangzott: „Biztosíthatom, hogy egy olyan kis ország semlegessége, mint az Önöké, mit sem számít' . Sztálin fenyegetése 1939. november 30-án realizálódott! Hadüzenet nélkül, 25 szovjet hadosztály, 2400 harcjárművel, 3500 löveggel és 1600 repülőgéppel, valamint a Fehér-tengeri, Ladoga-tavi és a Balti-tengeri flotta támogatásával rárontott a finnekre, Helsinkit lángtengerbe borították, de csak további jelentős erők és eszközök bevonásával voltak képesek térdre kényszeríteni a finneket. Hruscsov szerint: egy millió (!) katonát, 1000 repülőgépet, 2300 harckocsit és páncélozott harcjárművet veszítettek ebben a háborúban. A finnek elleni - hadüzenet nélküli – szovjet agressziók (1917-ben és 1939-ben) kísértetiesen hasonlítottak a hazánk ellen ’56-ban elkövetett agressziójukhoz. A szovjet vezetők  változtak,  Lenin és Sztálin helyett Hruscsov lépett a színre, és  Helsinkihez hasonlóan, Budapestet rombolták le az agresszorok. Lehetséges, hogy a jövőre vonatkozóan is hasznos tanulságul szolgálnak ezek a történelmi példák…  

II.

A szovjet kormány 'manőverei' 1956-ban

 A 3. §-ban kidolgozott katonai értékelés (elemzés) előtt, meg kell ismerkednünk Hruscsov, valamint a szovjet kormány tevékenységével, mivel igazolható, hogy október 23-át megelőző időszakban döntött arról, hogy semmibe véve Magyarország szuverenitását és a Varsói Szerződéshez (VSZ-hez) való tartozását, csapatokat irányít hazánk területére, mindennemű egyeztetés, megbeszélés, figyelmeztetés vagy bejelentés mellőzésével.  Az a tény, hogy a Batov-féle szovjet hadosztályok már október 23-án 19.45-kor parancsot kaptak a szovjet-magyar határ átlépésére, azt jelenti, hogy a szovjet kormánynak napokkal  23-a előtt  meg kellett beszélni ezt a kérdést,  a  döntést hozatal végett. A szovjet Védelmi Minisztériumban pedig, ki kellett dolgozni és az érintett alakulatok felé továbbítani, a mozgósításra és feladatmegszabásra vonatkozó intézkedéseket. A csapatoknak szintén idő kellett a személyi állomány felkészítésére és az anyagi biztosításra (üzemanyag, lőszer, élelmiszer, gyógyszer, térképek, tartalék-alkatrészek, stb., stb.), amelyek végrehajtása még  sztahanovisták bevonásával sem oldható meg három napon belül. Ha a kormányülés és a Védelmi Minisztérium munkája csupán egy-egy napot vett igénybe, akkor is kijelenthető, hogy Hruscsov már a forradalom kitörése előtt (öt-hét nappal) döntött (kormányával, valamint az SZKP KB PB tagjainak egyetértésével), hogy csapatokat küld Magyarországra. Ezzel a tettével (valójában) „orránál fogva vezette” Maot, Titót és a VSZ tagállamainak vezetőit, más szavakkal kifejezve: otromba módon hazudott barátai, majd pedig a szabad világ közvéleménye előtt. Ezt a hazugság halmazt bővítették mindazok a különböző nemzetiségű közéleti személyek, akik a szovjet rendszerrel és vezetőivel  szimpatizáltak, illetve a lekötelezettek vagy beszervezettek táborába tartoztak.

 III.

A szovjet kormány kétszínű politikáját és hazugságait bizonyító korabeli anyagok

a./ Szovjet kormánynyilatkozat
Moszkva, 1956. október 30.
A TASZSZ közleménye:

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége külkapcsolatainak megingathatatlan alapja volt és maradt az összes államok békés egymás mellett élésének, barátságának és együttműködésének politikája. E politika legmélyebben és legkövetkezetesebben a szocialista országok kölcsönös kapcsolataiban jut kifejezésre. A szocialista nemzetek nagy közösségéhez tartozó országok, amelyeket a szocialista társadalom felépítésének közös eszméi és a proletár nemzetköziség elvei egyesítenek, kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik. Ez nemcsak hogy nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi a szocialista közösséghez tartozó országok szoros testvéri együttműködését, kölcsönös segítését gazdasági, politikai és kulturális téren. A népek egyenjogúak. A második világháború és a fasizmus szétzúzása után ezen az alapon épült fel, erősödött és bizonyította be Európa és Ázsia több országában nagy életerejét a népi demokratikus rendszer. Az új rendszer kialakulásának és a társadalmi viszonyok mélyreható forradalmi átalakulásának folyamatában nem kevés nehézség, megoldatlan feladat és közvetlen hiba volt a többi között a szocialista országok kölcsönös viszonyában. A rendellenességek és hibák következtében lekicsinyelték az egyenjogúság elvét (kiemelés: Justitia Bizottság) a szocialista államok viszonyában. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa a leghatározottabban elítélte ezeket a rendellenességeket és hibákat, és feladatul tűzte ki, hogy a Szovjetuniónak a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyában következetesen meg kell valósítani a népek egyenjogúságának lenini elveit (Sic!). A XX. Kongresszus kimondotta, hogy teljes egészében tekintetbe kell venni az új élet építésének útjára lépett minden egyes ország történelmi múltját és sajátosságait. A szovjet kormány következetesen valóra váltja a XX. kongresszusnak e történelmi jelentőségű határozatait, amelyek minden szocialista állam teljes szuverenitása fenntartásának megingathatatlan alapján (kiemelés: Justitia Bizottság) megteremtik a feltételeket a szocialista országok barátságának és együttműködésének további erősítésére. Mint ahogy a legutóbbi események megmutatták, szükségessé vált, hogy megfelelő nyilatkozatot tegyenek közzé, amely megvilágítja a Szovjetunió álláspontját a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyáról, elsősorban gazdasági és katonai téren. A szovjet kormány kész megvitatni a többi szocialista ország kormányával azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a szocialista országok gazdasági kapcsolatainak további fejlesztését és erősítését avégett, hogy kiküszöbölje a gazdasági kapcsolatainak a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság elve megsértésének bármiféle lehetőségeit (kiemelés: Justitia Bizottság). Ezt az elvet ki kell terjeszteni a tanácsadókra is. Ismeretes, hogy a Szovjetunió az új társadalmi rend kialakulásának első időszakában a népi demokratikus országok kormányainak kérésére bizonyos számú szakembert – mérnököket, mezőgazdászt, tudományos dolgozót, katonai tanácsadót – küldött ezekbe az országokba. A szovjet kormány az utóbbi időben több ízben felvetette a szocialista államok előtt tanácsadói visszahívásának kérdését (kiemelés: Justitia Bizottság). (Sic!) Mivel az utóbbi időben a népi demokratikus országokban a gazdasági és a katonai építés összes területein felnőttek a saját szakképzett nemzeti káderek, a szovjet kormány szükségesnek tartja más szocialista államokkal együtt megvizsgálni azt a kérdést, vajon célszerű-e a szovjet tanácsadók további ott-tartózkodása ezekben az országokban. Katonai téren a Szovjetunió és a népi demokratikus országok kölcsönös viszonyának fontos alapja a Varsói Szerződés, amely alapján a szerződés aláírói megfelelő politikai és katonai kötelezettségeket vállalnak, a többi között azt a kötelezettséget, hogy megteszi „a szükséges összehangolt intézkedéseket védelmi készségük megszilárdítására, hogy megóvják népeik békés munkáját, szavatolják határaik és területük sérthetetlenségét és biztosítsák az esetleges agresszió elleni védekezést” (Sic!). (Kiemelés: Justitia Bizottság) Ismeretes, hogy a Varsói Szerződés és a kormánymegállapodások értelmében itt tartózkodó szovjet egységek állomásoznak a Magyar és a Román Köztársaságban (Sic!). A Lengyel Köztársaságban (Sic!) a szovjet csapategységek a potsdami négyhatalmi megállapodás és a Varsói Szerződés alapján állomásoznak. Más népi demokratikus országokban nincsenek szovjet csapategységek. A szovjet kormány a szocialista országok kölcsönös biztonságának biztosítása céljából kész megvizsgálni a Varsói Szerződésben részt vevő többi szocialista országokkal az illető országok területén tartózkodó szovjet csapatok kérdését. A szovjet kormány e tekintetben abból az általános elvből indul ki, hogy a Varsói Szerződésben részt vevő egyik vagy másik állam csapatainak elhelyezése a Varsói Szerződésben részt vevő valamely más állam területén a szerződés összes tagállamai között létrejött megegyezés alapján történik, és csakis annak az államnak a beleegyezésével, amelynek területén az illető állam kérésére e csapatok tartózkodnak (kiemelés: Justitia Bizottság). A szovjet kormány hajlandó kivonni alakulatait… A szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy nyilatkozatot tegyen a magyarországi eseményekről. Az események azt mutatják, hogy a magyar dolgozók, akik említésre méltó előrehaladást értek el a népi demokratikus rendszer alapján, jogosan vetik fel azt a kérdést, hogy a gazdasági együttműködés terén ki kell küszöbölni a meglévő komoly hibákat, hogy tovább kell fokozni a lakosság jólétét, hogy harcolni kell az államapparátusban megmutatkozó bürokratikus eltévelyedések ellen.  A dolgozóknak ehhez a jogos és haladó mozgalmához azonban sötét, reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók egy részének elégedetlenségét arra akarják felhasználni, hogy aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait, és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet. A szovjet kormány az egész szovjet néppel együtt mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek. A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy  szovjet katonai alakulatok vonuljanak be Budapestre avégett, hogy a magyar néphadseregnek és a magyar karhatalmi szerveknek segítséget nyújtsanak a városban a rend helyreállításához. A szovjet kormány szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról (kiemelés: Justitia Bizottság). A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme az adott pillanatban a munkások, a parasztok, az értelmiség és az egész dolgozó magyar nép legfőbb és szent kötelessége.

b./ Kínai kormánynyilatkozat

Peking, 1956. nov. 1.

Az Új-Kína hírügynökség közleménye szerint, a Kínai Népköztársaság kormánya a következő nyilatkozatot tette a Szovjetunió kormányának október 30-i nyilatkozatáról. A Kínai Népköztársaság kormánya úgy véli, hogy a Szovjetunió kormányának ez a nyilatkozata helyes (kiemelés: Justitia Bizottság). Fontos jelentősége van a szocialista országok közötti kölcsönös kapcsolatokban elkövetett hibák kijavítása  és a szocialista országok közötti egység megszilárdítása szempontjából. A Kínai Népköztársaság úgy véli,  hogy az öt elv, mégpedig az állami szuverenitás és a területi épség tiszteletben tartása, a meg nem támadás,  az egymás belügyeibe való be nem avatkozás,  az egyenjogúság és a kölcsönös előny (kiemelés: Justitia Bizottság),  valamint a békés egymás mellett élés  kell hogy az egész világ országai között a kölcsönös viszony megteremtésének és fejlesztésének alapja legyen (Sic!). Minden szocialista ország független és szuverén állam.  A szocialista országok csak ily módon érhetik el az igazi testvéri barátságot és a szolidaritást a kölcsönös segélynyújtás és együttműködés révén. Így érhetik el céljukat: a közös gazdasági fellendülést. Mint a Szovjetunió kormányának nyilatkozata rámutat, a szocialista országok közti viszonyban hibák is voltak.  Ezek a hibák egyes szocialista országok közti félreértésekre és elidegenedésre vezettek. A félreértések és elidegenedés miatt néha feszült helyzet is keletkezett (kiemelés: Justitia Bizottság). A nyilatkozat utalt az 1948/49. évi jugoszláviai eseményekre, majd a lengyelországi eseményekre. A szovjet kormány október 30-i nyilatkozatában késznek  nyilatkozott arra, hogy a kölcsönös kapcsolatok  kérdéseit  baráti tárgyalások útján oldja  meg a többi szocialista  országgal a teljes egyenjogúság, a területi  épség, az állami függetlenség és szuverenitás és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás  elvei alapján (Sic!). Ez a fontos lépés kétségtelenül elő fogja segíteni a félreértések megszüntetését a szocialista országok közötti barátság és együttműködés megszilárdításához (Sic!). A Kínai Népköztársaság kormánya megjegyzi, hogy a legutóbbi események során  a lengyel és a magyar nép követelte a demokrácia, a függetlenség és az egyenlőség szilárdítását, a nép anyagi jólétének fokozását, és úgy véli, hogy ezek a követelések teljesen helyesek (kiemelés: Justitia Bizottság). A nyilatkozat a továbbiakban rámutat: az igen csekély számú reakciós elem elleni harcban a legszélesebb néptömegek tömörülésének kérdése nemcsak egy szocialista országot érintő kérdés, hanem olyan kérdés, amely méltó sok szocialista ország, ezek között a mi országunk figyelmére is. (Sic!) Megjegyzés: mindkét kormánynyilatkozat a mellébeszélések, féligazságok és a közvélemény megnyugtatását szolgáló, szemforgató, ködös ígérgetések (triviális fogalmak) halmazát tartalmazza. A kormányszintre emelt hazugságpolitika példájaként értékelhető a szovjet és kínai kormánynyilatkozat, különös tekintettel arra, hogy  mind a szovjet, mind pedig a kínai kormány tisztában volt azzal, hogy a katonai gépezet már  napok óta mozgásba lendült,  és csupán egy  hazaáruló (Kádár) „megdolgozására”, valamint  Zsukov és Konyev marsallok intésére várnak, hogy a  megkezdett agresszió kibővítését jelző  harckocsik dübörgése és lövegek dörgése betöltse Budapest, Debrecen, Pécs, Szolnok, Győr és más helységek levegőjét.

c./ A képmutatás és a hazudozás 'nemzetközi szintű' nagymesterei

1956.április 29. Andropov a Szovjetunió magyarországi nagykövete jelentette az SZKP KB-nak (Számjeltávirat, „Szigorúan titkos” jelzéssel): „Véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyílván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját”.
1956. október 24. Mikoján és Szuszlov számjeltávirata, az  SZKP KB-nek,  „Szigorúan titkos” jelzéssel): „az MDP KV tagokkal beszélve kijelentettük, hogy ideérkezésünk célja segítséget nyújtani  a magyar vezetésnek, különösen oly módon, hogy a szovjet csapatok részt vesznek a rendbontások felszámolásában, mégpedig súrlódások nélkül és közmegelégedésre. A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, ezt helyeslőleg elfogadták”.
1956. október 28. Szoboljev, a Szovjetunió ENSZ képviselője az ENSZ Biztonsági Tanács ülésén kijelentette,  hogy: „Magyarországon csekély  számú ellenforradalmár fasiszta  felkelése (Sic!) folyik, amelyet a magyar kormánynak el kell fojtani”.
1956. október 28. Az ENSZ Biztonsági Tanács  ülésén,  Koós, Magyarország állandó képviselője (!!!) kijelentette, hogy: „Magyarország  ellene van annak, hogy a Biztonsági Tanács napirendre tűzze a magyar kérdés vizsgálatát”.
Megjegyzés:  Koóst november elsején leváltották, mert a külügyminisztériumban kiderítették, hogy az igazi neve Konduktorov  (szovjet állampolgár), és senkitől sem kapott felhatalmazást arra, hogy ellenezze az ENSZ BT Magyarországgal foglalkozó napirendjének vizsgálatát.
1956. október 28. Szerov, az Állambiztonsági Bizottság (KGB) elnökének jelentése Mikojánnak: „Budapesten az új belügyminiszternél tegnap tartott értekezlet után újra dolgozni kezdtek a kerületi államvédelmi (ÁVH) és rendőri apparátusok.  A provokáció elkerülésére az ÁVH-sokat rendőregyenruhába öltöztették”.
1956. október 29. Zsukov szovjet védelmi miniszter rádió-nyilatkozata: „A Szovjetunió nem küld újabb  csapatokat Magyarországra, mert az ott állomásozó haderő elegendő ahhoz, hogy megfékezze a magyarországi zendülést”. Ugyanekkor Lloyd brit külügyminiszter kijelentette, hogy értesülése szerint újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra.
1956. október 31. A budapesti szovjet nagykövetség közleménye szerint, a magyar légierő repülőtereit a szovjet hadsereg páncéloserőkkel vette körül abból a célból, hogy biztosítsa a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok állománya hozzátartozóinak és sebesültjeinek légi úton történő elszállítását.
1956. november 1. Részlet,- Kádár 21.52-kor  sugárzott rádiónyilatkozatából: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nem lehet szocializmus.  Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helyt álltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől”.
1956. november 2. A bécsi rádió reggeli jelentéséből kitűnik, hogy újabb szovjet páncélos hadosztályok  érkeztek Magyarországra.  Szovjet részről kijelentették, hogy a csapatokkal a szovjet sebesültek, valamint a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok családtagjainak kivonulását  kívánják biztosítani.
1956. november 2. Zorin, szovjet külügyminiszter-helyettes nyilatkozata: „Magyarországon, mint ismeretes, a Varsói Szerződés értelmében, továbbá a Magyar Népköztársaság kormányának kérésére tartózkodnak szovjet csapatok, mozgásuk pedig, ezeknek a megállapodásoknak megfelelően történik”.
.

2005 9 16.

Solar cosmic rays during the extremely high ground level (GLE) enhancement on 23 February 1956.

It was a long-lasting event is the most famous among the proton events observed since 1942. The year 1956 belongs to the ascending phase of solar cycle 19, after a deep minimum of solar activity which took place in 1954. Over the 15 months between October 1953 and December 1954, the monthly average sunspot number remained less than 10. New sunspots began to be generated faster towards the end of 1955. In January–February 1956 the sunspot number became about 120, which is a typical value for periods of high solar activity. The GLE on 23 February 1956 (GLE 05) was the first ground level proton enhancement in the cycle. The event on February 1956 occurred in sunspot group 17 351 (Greenwich catalogue), which was located in the northern portion of the solar disk (N22) and on 16 February 1956 had a size that exceeded 1700 millionths of the solar surface. From 12 to 26 February another sunspot group of a smaller size, 17 353, crossed the solar disk. It appeared almost at the same heliolongitude area as the 17 351 sunspot group, but in the Southern Hemisphere. It is noteworthy that the maximum of flare activity for the sunspot group 17 351 manifested during the period when both AR 17 351 and AR 17 353 were very large and were close to their peak sizes. It is interesting that on 21 February another sunspot group, 17 349, located very close to AR 17 351 was also activated, producing a 3-B flare at N40 latitude near the limb. The most important flare occurred when group 17 351 was passing over the limb. This 3-B importance flare started on 23 February at 03:34 UT at coordinates N25W85 and produced the GLE 05. The most outstanding feature of this proton enhancement was a narrow and extremely intensive beam of ultra-relativistic particles arriving at Earth during the first minutes of the event. This unique beam was observed during the short time and its width did not exceed 30–40°. Thus, its contribution to the solar particle density, as well as to their fluency, was not very significant. In the present work all available data from neutron monitors operating in 1956 were analyzed, in order to develop a model of the solar cosmic ray behavior during the event. Cosmic ray data was obtained exclusively by ground level detectors of small size and in some cases of a non-standard design. The narrow and extremely intense beam of ultra-relativistic particles was arriving at Earth just after the onset and the unusually high maximum solar particle energy. The contribution of this beam to the overall solar particle density and fluency was not significant because of its very short duration and small width. The number of accelerated low energy particles was closer to a record value, but these particles passed mainly to the west of Earth. Since it was observed so close to the limb, we cannot exclude that it was partly behind the limb and could have started somewhat earlier. In conjunction with minimum solar activity, the intensity of galactic cosmic rays peaked in 1954, and almost the same high level remained during 1955. A decrease in cosmic ray flux started in February 1956. Just before GLE 05 the level of the galactic cosmic ray intensity was 8–9% lower than that in solar activity minimum. Geomagnetic activity was relatively low in the time period 1953–1955. Eight magnetic storms took place in January 1956, but they all were minor or moderate. In February only one magnetic storm (on 11–12 February) was recorded before 25 February. Sudden storm commencements (SSC) occurred on 11, 19, 21 and 22 February, evidence of strong interplanetary disturbances. However, in the last three cases there were no magnetic storms; the negative Bz component of the IMF was small during these times. After the flare on 23 February (near the limb) a magnetic storm did actually start. The shock arrival was registered on 25 February at 03:06 UT and it was a relatively fast interplanetary disturbance considering the remote western place of the source. This magnetic storm was the biggest one since April 1952, reaching the level of Kp=8+. The enhancement on 23 February 1956 revealed itself to be extremely anisotropic. During the first 20 min of the enhancements the anisotropy reached almost 100% and exceeded the value of 30% even at 04:30 UT. A fast arrival of the first particles is evident just after the onset. The maximum flux was reached relatively quickly: in 10–15 min at favorably located stations (Leeds, Stokholm) whose asymptotic cones of acceptance viewed in the direction of the maximum of the anisotropy flux. At the other stations the intensity peaked approximately in one hour. The energy range of the accelerated particles extended far above 15 GeV. The maximum flux of the particles arriving in a very narrow beam during the first 15–20 min exceeds the maximum diffusion flux by a factor greater than 20. The mean flux of solar cosmic rays, which may be considered as their density, increases quickly at the beginning of the event and reaches maxium in about 55 min. In the beginning of the event the spectrum of solar cosmic rays is hard: from 03:50 to 03:55 UT the spectral index γ reached the value of –3.1±0.5. Throughout the next 45 min the absolute γ value gradually increased and during the rest of the time exceeded 5. Such a behavior of the spectral index is typical for a GLE. The effective energy seems to be high only at the beginning of the event. In less than one hour it decreased to 4–5 GeV. The peak spectrum within the energy range from 500 MeV to 25 GV (Fig.12) – the energy dependence of the maximum fluxes of solar protons. The anisotropy dominates during the first 30 min of the effect and then decreases quickly with time. The narrowest beam is observed at the beginning of the effect. Only 15 min after the onset the spectrum started to soften gradually. The source of anisotropy was placed between 154◦ and 164◦ longitudes, which corresponds to the direction along the classic Archimedean spiral path for a high solar wind velocity. (Source: AnnalesGeophysicae): https://tinyurl.com/yav6pd8z

.

.

Globalization.

1956

Books     Könyvek

Search results

(Source: OpenLibrary):

https://tinyurl.com/ybpfgwso

.

999.

.

Hadifoglyok írják
Hadifogolysors a Második Világháborúban

(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár/ Magyar Elektronikus Könyvtár/ Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztés):

http://tinyurl.com/m4wyaxt

- részlet -

Szovjet büntetőtáborok

Hadbírósági ítéletek a GULÁG-lágerekben
A hadműveletek alatti rombolás, műkincseink egy részének eltulajdonítása, asszonyaink, leányaink meggyalázása mellett a szemben álló politikai felfogású embereket is lefogták a szovjet kémelhárító szervek. Kézre kerítésükre mondvacsinált perek, szerintük "jogerős" bírói ítéletek szolgáltak, majd elhurcolták őket a szovjet büntetőtáborokba. Ez az akció párhuzamosan folyt a hadifogolyszerzéssel. Kényükre-kedvükre bánhattak az általuk politikai ellenfélnek ítélt katonai és civil csoportokkal. (Erre vonatkozóan nem született nemzetközi szabályozás, mint a hadifogságra.) A szovjet katonai törvényszékek által elítélt magyarok legnagyobb hányadát a leventekorú fiatalok tették ki, 15 évestől 20 évesig. Ugyanis a szovjetek nem hadifogolynak, hanem fasisztának tekintették őket. Az illetékes szovjet szerveknek tudomásuk volt Szálasiéknak a fiatalok körében folytatott eredményes toborzásáról a német hadsereg számára, valamint a leventekorúak behívásáról a honvédségbe. Az utóbbiak egy részét is kivitték Németországba, az itthon maradottakat beosztották különféle elnevezésű - Kopjások, Bakonyi-brigád, Dráva menti Légió, Vécsy-alakulat, Tatai század stb. - alakulatokba, és harcba vetették őket. Egyesek fogságba estek, de sokan elszökdöstek és hazamentek. Az utóbbiak zöme is táborokba került, mert a szovjetek megszerezték az alakulatok névjegyzékét. A leventék mellett tömegével tartóztattak le és ítéltek el civileket - férfiakat és nőket - német nevük, politikai állásfoglalásuk miatt, rosszindulatú rágalmazás, megbélyegzés, besúgás stb. következtében. Különösen súlyos ítéleteket hoztak a szovjet bíróságok politikai ellenfeleikkel szemben: szigorúbbakat, mint a gyilkosságokért. A politikai ítéletek kategóriái az alábbiak voltak:
1. hazaárulás;
1/b. hazaárulás a szovjet rendszer gyöngítésével (ezt kapták azok a katonák, akik német hadifogságba kerültek);
2. fegyveres felkelés;
3. az ellenség támogatása;
4. a nemzetközi burzsoázia támogatása (ezt rendszerint a papok kapták);
5. a Szovjetunió megtámadásának elősegítése;
6. kémkedés (azokat vádolták ezzel, akikre már nem tudtak mit mondani);
7. gazdasági károkozás;
8. terrorcselekmény;
9. diverzió;
10. szovjetellenes propaganda;
11. csoportos agitáció;
12. politikai bűnös feljelentésének elmulasztása;
13. a cári rendszer kiszolgálása;
14. gazdasági ellenforradalmi cselekmény (ezt alkalmazták a munkát megtagadó hadifoglyokra).
    Ha pedig a felsorolt bűncselekmények valamelyikéhez hozzátették a 19-es alpontot, akkor az azt jelentette, hogy nem bevégzett bűncselekményről van szó, hanem szándékról vagy esetleges előkészületről. Nevezett tehát potenciális veszélyforrás!
    Rózsás János - Nagykanizsa
    HH 1999/4.

Tárgyalás Csernyigovban - a vádlottak magyar tisztek
A politikai tiszt 1947. november elején az egyik délután azzal jött hozzám, hogy azonnal készüljek, mert hosszú útra fogok menni. Vételezzek fel négynapi élelmet. Kaptam egy törzsőrmester kísérőt, kimentünk az állomásra, és beszálltunk egy kettőnk részére fenntartott fülkébe... Csernyigovban szálltunk ki. Elmentünk az NKVD épületébe, ahol őröm átadott és eltávozott. Bevezettek egy szobába, ahol már 42 hadifogoly tartózkodott, akik a 102., a 105., a 108. hadosztálynál szolgáltak és harcoltak az orosz partizánok ellen. Ott volt még - külön teremben - öt tábornok, hat ezredes, egy alezredes és egy őrnagy. Fogva tartóink az éjjeli kihallgatáson azt firtatták, ki merre járt, kik voltak parancsnokaink, mit csináltunk. Többször álltunk 2-3 órát a fal mellett, mozdulatlanul. A kihallgatáson felvett jegyzőkönyvet soha nem engedték elolvasni. A 10 napig tartó tárgyalás december közepén fejeződött be: öt tábornokot, hat ezredest, egy őrnagyot és egy honvédet 25 évi kényszermunkára ítélték. Őket a csernigovi börtönbe vitték. Mi, a többiek tárgyalás nélkül 25 évet kaptunk. Olyanokat is elítéltek, akiknek csak az alakulataik voltak a Szovjetunió területén, de ők maguk a magyar határt soha nem lépték át. Csernigovban 1948 januárja derekáig maradtunk, onnan átszállítottak Kievbe, a 25. számú büntetőtáborba. Itt gyűjtötték össze a volt csendőröket, rendőröket, a Hunyadi páncélosokat, valamint a megszálló hadosztályoknál szolgáltakat... A foglyok 1949. augusztus 3-án fellázadtak. Ezt újabb tárgyalások és ítéletek követték. Így kerültem a kievi börtönbe, majd a dnyepropetrovszki táborba. Innen érkeztem meg Debrecenbe 1950. december 23-án.
    Weisz Ferenc - Mosonmagyaróvár
    HH 1993/2.

Büntetőláger Karagandában
A sepetovkai táborból 1945 nyarán megszöktem. Hamarosan elfogtak, kihallgatás után fogdába zártak, és többhetes zárka után, augusztus végén 14 társammal együtt a karagandai 7099. számú büntetőlágerbe szállítottak. Ott 5000 embert tartottak fogva, köztük kb. 200 rokkantat, akiknek mindkét lába vagy mindkét keze hiányzott. Ez egy régi rézbányatelep volt, az épületeket még a cári időkben építették. Bennünket, büntetetteket külön épületben helyeztek el, teljesen elkülönítve a többi fogolytól. Az udvart 3 méter magas deszkafallal vették körül. Az ablakokat is bedeszkázták, így teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. Érkezésünkkor itt már 50 főt őriztek, köztük oroszok is voltak. Egy ideig nem kellett dolgozni, igaz, csak fél adag kosztot kaptunk, WC-re sem járhattunk, minden szobában egyszer ürítettek. Szalmazsák nélküli fapriccsen feküdtünk, takaró nélkül. Bakancsunk szolgált fejpárnául. Igazi rabok voltunk. A mi 15 fős csoportunk külön szobát kapott. Az egyik esti sétán megismerkedtem Elinhard Pál nevű kárpátaljai zsidó munkaszolgálatossal, összebarátkoztunk, és elintézte, hogy átkerüljek a románok jobb szobájába, ahol ő is lakott.
    Almás István - Szolnok
    1994/3.

Hatalmi viszonyok a büntetőtáborban
Borbélyunkat lopásért 1 évre büntetőlágerbe vitték. Visszajövetelekor elmondta, hogy ott milyen szörnyűséges viszonyok uralkodnak. A táboron belüli hatalomért halálra menő harc folyt az orgyilkosok (blatmojok) és a tolvajok (zsulikok) között. Az orgyilkosok győztek, vezetőjük lett az elítéltek élet-halál ura. Borbélyunk lett az orgyilkosok stábjának fodrásza. Munkájukért ennivalóval fizettek. Ha valaki a tábor lakói közül a főnök szerint "halálos bűnt" követett el, sorsot húztak, ki ölje meg. Hét cédulát készítettek, ebből hatra "nem", egyre "igen" szót írtak. Aki az "igent" húzta, az hajtotta végre az ítéletet. A végrehajtó éjjel, alvás közben az áldozat szívébe szúrt egy tűhegyesre köszörült, fanyelű, 5 mm vastag és 30 cm hosszú gömbölyű vasat. Az áldozat így maradt reggelig, amikor is a vasat kihúzták, a holttestet a lágerkapu mellé fektették e felirattal: "Így jár, aki a blatmoj király parancsának nem engedelmeskedik." A láger tényleges vezetői nem avatkoztak be." A verés a rendfenntartás fő eszköze volt. Elverték, aki verekedett, aki a munkahelyén nem teljesítette a normát. Ha a csoport egyik tagja nem teljesítette a normát - túlóráztatták. Addig a többiek sem mehettek haza. Ezután jött a verés a lágerben. A rosszullétet, a gyengélkedést nem fogadták el a kisebb teljesítmény indokául.
   Cséplő József - Hévíz
    HH 1994/8.

"Balatonboglárra üzenem: élek!" - Az elmaradt üzenetátadás
 Nemzeti közelmúltunk igaz balladája ez a történet. Egy kis kárpátaljai poros magyar falucskában 1970-ben beinvitált házába egy magas, feltűnően kék szemű férfi. Ukrán szokás szerint teletöltött egy borospoharat vodkával. Nagyon örült, hogy Magyarországról érkeztem. Rövidesen kiderült: Borsos Pálnak hívják, Korláthelmec faluban. Vendéglátóm eléggé bőbeszédű volt, az udvaron megmutatta, hol volt az a nagy szénás csűr, ahol a háború idején a katonák megpihentek éjszakára. Bár ez nem mindig sikerült, amikor menekülni kellett, és a lőszerek szétszóródtak a szénában. A hadtáposok az állatokat elvitték, a széna sokáig megmaradt, mígnem az ötvenes években valaki felgyújtotta. A felrobbant lőszerek nagy lármát csaptak. A tűz még el sem aludt, a házigazdát megbilincselve elvezették. Fegyverrejtegetés és szovjetellenesség volt a vád. A távoli, hírhedt Szahalin szigetre került, ahová csak főbűnösöket vittek. Új ismerősömnek évekig kellett - kézzel - mosnia a lepedőket, mígnem "előléptették": ő lett a tábor szakácsa. Nem kellett ott nagy szakácsművészet. Mindig egyforma menüt, valami gabona-darálékot kellett főzni. Abból úgy lett "főzelék", ha a nagykanállal az aljára merített, leves pedig úgy, ha a tetejéről szedett. Amikor a magyar fiúk álltak sorba, igyekezett lejjebb meríteni a kanalat. Művelt, szép szál fiúk voltak valamennyien, a magyar királyi légierő pilótái, akik órára, percre elmondták, mikor estek fogságba a budaörsi repülőtéren. Komoly gépeik miatt nem merték őket lelőni, ugyanis Ausztria légteréből kényszerítették vissza, menekülni akartak. Egy magyar gépre hat csillagos gép jutott... A magyarok parancsnoka egy balatonboglári születésű fiatalember volt, talán Kovácsnak hívták. Amikor arról volt szó, hogy a szakács hazaindul, mindenki üzenni akart vele, hogy él. Csakhogy a büntetett előéletű szakács csak évekkel később hagyhatta el a Szovjetuniót. Lelki terhén azzal próbált könnyíteni, hogy most átadta nekem az üzenetet. Magam sem hittem volna, hogy idehaza ez ügyben nem áll velem szóba senki - 1970 óta! A balatonboglári pilóta üzenetét a boglári lelkésznek kellett volna átadnom, aki "olyan nagy ember, hogy őket kiszabadítja". Ő volt parlamenti elnök is; a boglári templomot is ő építtette, a menekült lengyel gyermekek részére gimnáziumot alapított. Az üzenet így hangzott: "Azt üzenem Balatonboglárra, hogy élek! Szeretettel üdvözlöm kedves szüleimet, barátaimat: Várom kiszabadulásunkat. Itt, ha jó az idő, látni lehet a Japán partokat. Vagyunk itt még egy tucatnyian..." Csak nemrég tudtam meg, hogy hiába kerestem a lelkészt, el kellett menekülnie hazájából. A szakács még elmondta a fogolyszigetről való több hónapos hazautazását. Amikorra hazaért, felesége és gyermekei nevét is elfelejtette. Szerettei megbotránkoztak, pedig ő nemcsak szellemileg lett nyomorék, hanem lábai is térdig elfagytak.
    Kereki Albert - Budapest
    HH 1998/4.

.

.

.

Michnay

  írta Nyári

1951. május 20-án reggel egy géppisztolyos ávós tiszt hét rabot kísért ki a recski internálótáborból. A politikai foglyok többsége soha nem mehetett a kerítés túloldalára, de néhány köztörvényes elítélt munkájára szükség volt egy építkezésen. A kőfejtéshez használt robbanóanyagok raktárát a táboron kívül kellett felépíteni, nehogy a rabok valahogy hozzájussanak. Két őrtorony között ideiglenes ajtót vágtak a drótkerítésen a munkások számára. Vasárnap volt, a tornyokban vigyázó ávósok alig várták a váltást, nem sokat törődtek az épülő raktár felé haladó, szerszámokat cipelő, lehajtott fejű foglyokkal és az őket kísérő tiszttel. Pedig ha jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a verőfényes napsütésben a foglyok és őrük egyaránt állig fel vannak öltözve. Amikor a menet látótávolságon kívül ért, villámgyorsan ledobták magukról a rabruha felsőrészét, és az alatta viselt szedett-vedett pulóverekben futásnak eredtek. A szabóműhelyben, titokban összetákolt tiszti uniformis mellett a földön hagyták a fából és konzervdobozból barkácsolt géppisztolyt is. A 29 éves Michnay vezette őket: ő volt az, aki az egész szökés tervét aprólékosan kidolgozta. Harmincezer fegyveres kereste őket mindenhol az országban, s közülük hetet hamarosan el is fogtak. Egyedül Michnay jutott át a határ túloldalára, ahol először ő tudatta a világgal, hogy a kommunista rezsim embertelen munkatábort tart fenn Magyarországon. 520 rabtársa nevét olvastatta be a rádióban, legtöbbjük családja innen tudta meg, hogy ítélet nélkül elhurcolt rokonuk életben van. Michnay nem sok köszönetet kapott mindezért, legtöbben nem is hittek neki – a kelet-európai menekültek sorsa várt rá Németországban. 1922-ben született, regényesen színes összetételű családban. Morva eredetű magyar nemes, német evangélikus lelkész, svájci bevándorló, Amerikából hazatelepült magyar zsidó kivándorló egyaránt szerepelt a felmenői között. Apai nagynénje, Michnay Ida Clemenceau egykori francia miniszterelnök fiához ment hozzá, majd el is vált tőle: a legendák szerint pedig ezzel megalapozta apósa ellenszenvét a magyarok iránt a trianoni béketárgyalásokon. Michnay a pécsi honvéd főreálgimnáziumból 1940-ben került a soproni tiszti iskolába, ahonnan azonban hamarosan távoznia kellett: zsidó nagyanyja miatt a tiszti pálya bezárult előtte, behívták viszont munkaszolgálatra. Parancsnoki beosztásban szolgáló apja egy katonai zöldségszárító üzemben talált neki biztonságos helyet, s közben beavatta abba a titkos németellenes tiszti összeesküvésbe, amelyben részt vett. Michnay megszökött a munkaszolgálatból, és egy hamis igazolványokat előállító titkos nyomdában dolgozott. A háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tolmácsaként a hadifogságból szabaduló amerikai, angol és francia katonák ügyeit intézte. Nem politizált, de az új rezsim lassanként kirajzolódó természete sem tetszett neki. Jóképű volt, fiatal, sok nőnek udvarolt egyszerre. Úgy tervezte, kimegy Párizsba nagynénjéhez és beiratkozik a Sorbonne-ra. Egy fatális véletlennek köszönhetően élete egészen másként alakult. 1947. április 27-én egy régi barátja és egy másik fiatal férfi csöngetett be hozzá. A barát azt mondta, hogy az ismerősének reggel hétkor indul a vonata a Keletiből, s mivel Michnay lakása a pályaudvar közelében van, azt kéri, hadd hagyja ott a bőröndjét. Meg is mutatták a csomagot: női fehérnemű volt benne. A férfi helyett reggel ávósok jöttek, és magukkal vitték Michnayt. A bőrönd tulajdonosáról faggatták előbb az Andrássy út 60-ban, majd a szovjet főhadiszálláson. Később kiderült, hogy a férfit valamilyen háborús bűntettel vádolják. Hat hét után Michnaynak sikerült tisztáznia, hogy nem ismeri a csomag tulajdonosát, mire az oroszok elengedték. Arra kérte őket, hogy vigyék vissza az ÁVO központjába, hogy ott igazolást kérhessen arról, miért tűnt el ilyen hosszú időre. Ott újra elmesélte az ügyeletes tisztnek, hogyan keveredett ártatlanul ilyen helyzetbe. Percekkel később újra fogoly volt. Kiderült ugyanis, hogy az orosz fogdában a zárkatársa egy készülő koncepciós per kulcsszereplője volt. Nagy, kisgazda miniszterelnök személyi titkárát nem sokkal korábban tartóztatták le, és azt várták tőle, hogy főnökére tegyen terhelő vallomást. A letartóztatott hivatalnok a zárkában rendszeresen beszámolt kihallgatásairól Michnaynak, aki ily módon súlyos politikai titkokat tudott meg, az ávósok ezért nem akarták szabadon engedni. Bírósági eljárást sem lehetett indítani ellene, így aztán papírjaira ráírták: „nevezett szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos”, és minden ítélet nélkül rövid úton internálták. A kistarcsai internálótáborba került, ahonnan megkísérelt megszökni. Egy őr észrevette, és menekülés közben rálőtt. A golyó a könyöke fölött átlőtte a bal karját. Mivel a seb elfertőződött, a rabkórházban Michnayt saját kérésére érzéstelenítés nélkül megoperálták, és ezzel elkerülte az amputációt. Még lábadozott, amikor teherautóra tették, és elvitték oda, ahol rajta kívül 1250, többnyire ítélet nélkül letartóztatott rab várt a sorsára: a titkos munkatáborba, Recskre. Érkezésekor közölték vele, hogy újabb szökésről ne is álmodjon, innen nem fog élve kikerülni. Michnay azonban az első perctől kezdve kizárólag a szökésre gondolt, és amikor csak tudta, megpróbálta kijátszani a tábor szabályait. Először azt tervezte, hogy egyedül szökik meg, de amikor kiderült, hogy a kőművesként dolgoztatott rabok – fegyveres kísérővel ugyan – ki-be járhatnak a táborból, megváltoztatta a tervét. A rabtársai által csak Jules-nek becézett férfi filmbe illően kockázatos, de megvalósítható szabadulási akciót dolgozott ki. A csapatot úgy válogatta össze, hogy mindenkinek hasznát vegyék az előkészületek során. Volt, aki ruhaanyagokat tudott lopni a szabóműhelyből, más bőrszíjakat szerzett, egy volt katonatiszt pedig megtervezte az ál-gépfegyver makettjét, amit a fűrészüzemben készítettek el. Michnay és az ávós tisztet alakító Lőcsey katonaiskolát végeztek, értettek a terepen való álcázáshoz, és tudták azt is, hogy lehet átjutni egy aknazáron. A csapat tagjai között teljes bizalomra és titoktartásra volt szükség. Michnay a rabok között megbújó besúgók miatt úgy látta, hogy az előkészítési munkálatok nagyobb veszéllyel járnak, mint maga a szökés. Az ő szervezőkészségének is köszönhetően sikerült titokban tartani a konspirációt. Szervezettségük nagyjából addig tartott, amíg sikerült kisétálniuk a táborból. A stressz miatt többségük rögtön megszegte az előzetesen megbeszélt szabályokat. A nehezebb északi út helyett négyen dél felé kezdtek szaladni, őket nem sokkal később mind elkapták a nyílt terepen. Az észak felé induló csapatba Michnay, Lőcsey, és egy székely fiatalember, Mózes tartozott. Előbb sokáig egy patak vizében gyalogoltak, hogy az ávósok kutyái elveszítsék a nyomukat, majd egy cigánytelepen szereztek maguknak civil cipőt és nadrágot. „Mindig beleéltem magam az üldözők lelki világába. És mindig azt csináltam, amit nem vártak. Ők kerestek az erdőben, mi pedig feküdtünk, mint a békák, elnyúlva a réten” – mesélte utóbb Michnay. Eszükbe se jutott, hogy harmincezer ávós, határőr és rendőr keresi őket mindenhol az országban. Minden rokonuknál házkutatást tartottak, sokukat letartóztatták, néhol egész falvakat helyezett blokád alá a karhatalom. Minden tanácsi hivatalban ki volt ragasztva az arcképük: hivatalosan mint börtönből szökött rablógyilkosokat körözték őket. Így is sok segítőjük akadt, élelmet, vizet, sőt, még pénzt is adtak nekik. A csapat legfiatalabb tagjának, Mózesnek a lábát feltörte a rossz csizma, s a sarka annyira kisebesedett, hogy belázasodott. Arra kérte a társait, hogy hagyják magára, megpróbál elbújni valahol. Őt hetekkel később egy agyagbányában fogták el a rendőrök. Michnay és Lőcsey továbbmentek, és Dunakeszinél érték el a Dunát, ahol kettéváltak. Lőcseyt nem sokkal később szintén elkapták üldözői, így már csak Michnay volt szökésben a nyolc recski rab közül. Egy újpesti barátjától pénzt és ruhát kapott, s levágták a haját is: így már egyáltalán nem hasonlított a körözési képen szereplő „rablógyilkosra”. Egy másik ismerőse élelmet adott neki. Segítői sokat kockáztattak: „Én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én. Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ávó begyűjtötte, kivallatta, megkínozta.” A szökés után tíz nappal Michnay már vonaton utazott tovább az osztrák határ felé. Mindig csak rövid szakaszokra váltott jegyet, hogy ne keltsen feltűnést. A határ közelében hosszan figyelte a járőrök mozgását, majd a váltás után megközelítette a drótkerítést. A kifeszített drótokkal működésbe hozható aknák mellett lassan tapogatózva kúszott át, úgy, ahogy ezt a katonai kiképzésén tanulta. 1951. június 4-én megérkezett Ausztriába. Bécsben jelentkezett az amerikai hatóságoknál, hogy elmondja a történetét. Senki sem hitt neki. Hogy Magyarországon létezik egy büntetőtábor, amely a Galyatetőről és a Kékesről is szabad szemmel látható, mégsem tud róla senki, és a CIA-nak sincs róla információja, nem volt könnyen hihető állítás. „Megérkezik egy pasas, akinek nem kell tolmács, aki tud angolul, tud németül, (..,) belátom, hogy mindez együtt több mint gyanús” – mesélte Michnay, akit először tíz napra lecsuktak, és megpróbáltak utánanézni az előéletének. Csak akkor folytatták a kihallgatását, amikor nem találták nyomát, hogy az ÁVO vagy a KGB kémje lenne. Csak hosszas könyörgésére engedélyezték, hogy a jelenlétükben felhívja Párizsban élő nagynénjét, Madame Clemenceau-t, aki igazolta a személyazonosságát. Ezután megváltozott a kihallgatók hangneme, szabadságát is visszakapta, de a büntetőtábor létét továbbra sem tartották hihetőnek. A Szabad Európa Rádió bécsi riportere interjút is készített vele, de az anyag nem került adásba. Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy Bécsből nem tud segíteni a bajtársain, Michnay továbbutazott Salzburgba. Itt egy ismerőse bemutatta báró Weissnek, aki az Amerika Hangja rádió magyar adásának egyik fő támogatója volt. A bárónő hitetlenkedve kérdezte Michnaytól: „Ismer maga egy Györgyey nevezetű embert?” „Hogyne ismerném – hangzott a válasz –, Györgyey F. Aladár a teljes neve, szüleinek pedig a Perczel utcában volt déligyümölcs-nagykereskedésük.” A következő jól megválaszolt keresztkérdés után a bárónő megszólalt: „Maga igazat mond, (…) és ha nem hozzák le a maga listáját, megvonom tőlük a támogatást!” Így aztán három hónappal a határátlépés után az Amerikai Hangja adásában végre elhangoztak a kényszermunkatábor foglyainak nevei. Michnay összesen 520 nevet sorolt fel emlékezetből. Neki köszönhetően tudták meg sokan Magyarországon, hogy szeretteik még élnek, és Recsken raboskodnak. A hírt a magyar emigráns lapok is átvették, Recsk léte ismertté vált, de Michnayról hamarosan mindenki megfeledkezett. Egy salzburgi menekülttáborban várta sorsa jobbra fordulását. Itt a körülmények csak annyival voltak jobbak mint Recsken, hogy nem voltak szadista őrök és kényszermunka, helyettük a poloskák kínozták a menekülteket. Végül egy jóakarója szerzett neki jobb szállást és tolmács munkát a linzi bevándorlási hivatalban. Csak később jutott a fülébe, hogy a helyi magyar emigránsok egy része azt terjeszti róla, hogy az ÁVO beépített embere. Ezeknek a pletykáknak köszönhette, hogy amerikai bevándorló vízumot sem kapott. 1953-ban egy olasz férfi kereste fel, aki közölte vele, hogy a magyar állami szervek azt üzenik neki: ha esetleg elmegy tanúskodni egy ENSZ-vizsgálóbizottság elé, azzal kockára teszi a recski rabok életét, de ha nem, akkor javíthat bajtársai sorsán. Innen értesült, hogy a nemzetközi szervezetek vizsgálódni akarnak Recsk ügyében, de végül nem kapott semmilyen meghívót, helyette konkrét ismeretekkel nem rendelkező emigráns politikusok tartottak frázis-puffogtató beszédeket. A munkatábort nem sokkal ezután felszámolta a hatalom, az elbontott barakkok helyére fákat ültettek, hogy nyoma se legyen a gaztetteknek. Michnay nem kereste tovább a nyilvánosságot, továbbment Belgiumba, majd Németországba. Fizikai munkásként dolgozott lengyel bevándorlók között, itt ismerkedett meg a feleségével is. Három lányuk született, és egy idő után Michnay is megkapta a német állampolgárságot. Egy olajtársaságnál helyezkedett el, itt dolgozott nyugdíjas koráig. A rendszerváltás környékén a magyar sajtó felfedezte a nevét, több interjút adott. Mindig elmondta, hogy elégedett az életével, boldog, mert családja kárpótolja a szenvedésekért. Életútja elismeréseként Göncz részesítette magas állami kitüntetésben. „Sokfelé hívnak, írnak, beszélnek rólam. Lehetőség szerint kerülök minden feltűnést. Nem az én érdemem, a sors hozta így. Én csak eszköz voltam” – írta élete végén. A recski tábor bátor foglya 89 éves korában halt meg. (Forrás: RecskiSzövetség): http://tinyurl.com/jpntcxn

.

12 3 14.

Az 1950 - 1951. július 18. közötti, magyarországi kitelepítésekről

Az 1950-es években megkezdődtek a kitelepítések a magyar-jugoszláv határ mentén, és a vidéki nagy városokból a Hortobágyra, majd 1951 nyarán Budapestről is tömeges kitelepítések kezdődtek a vidékre: falvakba, tanyákra. 1951. május 21. és július 18. között nagyszabású, előkészített akcióval több, mint 5000 családot, kb. 15.000 embert távolítottak el a fővárosból. A kitelepítetteknek pár óra leforgása alatt kellett elhagyniuk otthonaikat, és fejenként legfeljebb 250 kg holmit vihettek magukkal. A hátrahagyott ingatlanok, lakások állami tulajdonba, az ottmaradt ingóságok részben állami tulajdonba, részben az értékes tárgyak, bútorok az elrabolt lakásokba beköltöző pártkáderek, ÁVÓS-ok tulajdonába kerültek. A kitelepítettek általában ’megbízhatatlan osztályellenség’-nek nyilvánított családok, a háború előtti társadalom felsőbb rétegeihez tartoztak. A családfő valamikor tisztviselő, vagy katonatiszt volt, vagy gyára, vagy üzlete volt, de tulajdonképpen elég volt az is a kitelepítéshez, ha valamely pártkáder kinézte magának a család lakását vagy házát, így megvalósította - egy fillér befektetés nélkül - a gyönyörű polgári otthonok iránti vágyukat. Ezeket a Budapest területén nemkívánatos elemeket, „osztályellenségeket” távoli falvakba, tanyákra hurcolták el kényszerlakhelyekre, amelyeket általában, a szintén osztályellenségnek számító, ’népellenes elemeknek’, a falusi gazdáknak, az úgynevezett kulákoknak, kellett biztosítaniuk - ami szerencsésebb esetben lehetett a házban lévő szoba, de lehetett földes pitvar, nyári konyha, ól vagy istálló is. A kitelepítettek a falu területét nem hagyhatták el, ezt éjjel-nappal ellenőrizték a hatóságiak, de legtöbbször éjszaka, amikor puskatussal ébresztették fel a család minden tagját. A nyugdíjasoktól megvonták a nyugdíjat. Munkát nem biztosítottak, az volt a nyilvánvaló cél, hogy ez a ’tehetetlen tunya osztályellenség’ úgysem tud dolgozni, és úgyis ’éhen döglik.’ Ha valami munkalehetőség akadt, ami főleg nyáron fordult elő, valami mezőgazdasági napszámos munka, meg kellett ragadni az alkalmat mindenkinek, aki csak mozdulni tudott - betegek, öregek, gyerekek is - mindenki munkát kellett vállaljon, hogy éhen ne haljanak. Mert bizony, akik olyan öregek vagy betegek voltak, hogy már nem tudtak dolgozni, azok közül volt, hogy éhen haltak a kitelepítésben. Nem volt könnyű ezeket a mezőgazdasági munkákat végigcsinálni 5-7 éves gyerekeknek, vagy a beteg idős embereknek. Mivel a tanyák távol voltak a falutól, napi 10-15-20 kilométert kellett gyalogolni a gyerekeknek az iskolába és vissza, télen-nyáron, és a falusiaknak az is meg volt tiltva, ha az országúton szekérrel mentek, hogy a kitelepítetteket felvegyék a szekérre és bevigyék a faluba. Kenyérért már hajnalban be kellett menni a faluba, a bolt előtt sorban állni, de még akkor sem volt biztos, hogy jut kenyér, mert a sorrend az volt, hogy először kapnak a falusiak, azután a cigányok, és ha maradt, csak ezután kaphattak a ’kulákok’, és a kitelepítettek. 1953 júliusában Nagy kormánya hatályon kívül helyezte a kitaszító rendelkezéseket, ennek értelmében el lehetett hagyni a kényszerlakhelyeket. Azonban ezzel nem értek véget a megpróbáltatások, mivel ekkor a kitelepítettek - a szó szoros értelmében - az utcára kerültek, hajléktalanokká váltak, mivel az elrabolt otthonaikat nem adták vissza, így nem volt hová hazamenni. Sőt még Budapest területére sem volt szabad visszamenni, mert nemkívánatos, ellenséges elemeknek nyilvánították továbbra is a kitelepítetteket, akik ’nemcsak magatartásukkal és tevékenységükkel, hanem pusztán megjelenésükkel is zavart kelthetnek. Ezért a legnagyobb éberséggel kell ezeket a személyeket figyelemmel kísérni, és figyeltetni speciális módszerekkel’ - állt az utasításban. Az ÁVO vizslató tekintete elől nem szabadulhattak, ezután is rettegésben kellett élniük. Csak segédmunkásként dolgozhattak még a diplomások is. A megvont nyugdíjakat nem adták vissza. A fiatalok a nyolc osztályos általános iskola elvégzése után nem tanulhattak tovább, még középiskolában sem. A hátrányos megkülönböztetés egész életüket végigkísérte, egész életüket tönkretették. „Az elrabolt lakásukat és egyéb vagyonukat, ingóságaikat soha nem adták vissza, a mai napig sem. A kárpótlás során kapott kárpótlási jegy értéke az elrabolt vagyon egy ezrelékét sem érte el, de még ezen a kevés kárpótlási jegyen sem tudtak semmi normális dolgot venni, mert csak a legrosszabb részvényekre, és a legvacakabb földekre lehetett licitálni. Viszont az elrabolt lakásokat azok a pártkáderek, ÁVÓ-s elvtársak vehették meg - az úgynevezett rendszerváltás után fillérekért -, akik azt a kitelepítések után elfoglalták. Így még a rendszerváltás után is ők húzták a hasznot, a kitelepítettektől elrabolt ingatlanok privatizációja során is. Így ezután már nemcsak benne laktak, hanem a tulajdonukba is került, fillérekért. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége részéről már évek óta kezdeményeztük a 267/2000. Kormányrendelet módosítását. E javaslat szerint kértük, hogy a nyugdíjpótlék tekintetében a három éves határt szállítsák le két évre, mely alapján a kitelepítettek is kapnának nyugdíjpótlékot. De sajnos a kitelepítettek annyira semmibe vannak véve még a mai napig is, hogy képtelenek vagyunk elérni e kérésünk teljesítését.” Pedig legalább ennyit megérdemelnének ezek a sokat szenvedett emberek, akiket a szenvedéseken túl azzal is sújtottak, hogy minden vagyonuktól megfosztották, jogtalanul, és azt a mai napig nem kapták vissza. A lopott holmi visszajár! A másik fájdalmas tény az, hogy a kommunista diktatúrának ezekről a rémtetteiről a fiatalabb korosztály nem tud, mivel a kitelepítésről soha nem volt szabad beszélni, és ez a mai napig is agyonhallgatott téma, így a mai magyar társadalom minderről szinte semmit sem tud, hogy hány ártatlan embert és családot tettek tönkre törvénytelenül, igazságtalanul, aljas módszerekkel, és a jóvátétel a mai napig várat magára. A történelemkönyvek semmit nem írnak róla, pedig ezt tanítani kellene az iskolákban a történelem órákon, mert ez történelem. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Budafokon, 2011. május 21.-én avatta fel az 1951. május 21. és július 18. között Budapestről kitelepítettek emlékművét. 2012. március 13-án pedig a Szövetség köszönetet mondott a Magyar Országgyűlésnek, hogy előző este megszavazta - 323 igen szavazattal, 2 nem és 1 tartózkodás mellett - a kommunista diktatúrák által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló H/5540. számú országgyűlési határozati javaslatot. Az országgyűlési határozat egybecseng a Szövetség elképzeléseivel és kezdeményezéseivel; így – többek között – „szükségesnek tartja mindenkor méltóképpen megemlékezni a kommunista önkény áldozatairól, felhívni a figyelmet a totális diktatúrák, valamint a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítések embertelenségére”. Az országgyűlési határozat „tisztelttel adózik a vidéki települések azon lakói előtt, akik – esetenként akár kényszer hatására, de – jó szándékkal befogadták a diktatúra által meghurcoltakat és kitelepítetteket, bizonyítva ezzel emberségüket.” (Forrás: Magyar Politikai Foglyok Szövetsége): http://www.pofosz.hu

.

.

Schuman-nyilatkozat

A világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk. Az, amivel egy jól szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz, elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához. Franciaország, amely több mint húsz éve magára vállalja az egyesült Európa bajnokának szerepét, mindig is a béke szolgálatát tekintette legfőbb céljának. Európa egyesülése nem valósult meg, és beköszöntött a háború időszaka. Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelõtt a tényleges szolidaritást megteremtésére van szükség. Az európai nemzetek összefogásához szükség van arra, hogy Franciaország és Németország között megszűnjön az évszázados ellentét. Bármihez is fogunk, annak elsősorban e két országra kell vonatkoznia. E célból a francia kormány egy behatárolt, ám jelentős kérdésre vonatkozó azonnali, konkrét lépést javasol. A francia kormány javaslata, hogy a francia és német szén- és acéltermelést együttesen egy közös Főhatóság ellenőrzése alá helyezzék, egy Európa más országai előtt is nyitva álló szervezet keretein belül. A termelés egyesítése azonnal biztosítaná a gazdasági fejlődés valós közös alapjait, az európai szövetség első lépését, és ezáltal megváltoztatná ezeknek a hosszú idő óta hadifelszerelések gyártásának szentelt vidékeknek a sorsát, amelyek a fegyverkezés legelső áldozatai voltak. Az ily módon a termelésben kialakuló szolidaritás világossá teszi, hogy ettől kezdve bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne. A termelés ily módon megvalósuló erőteljes egysége, amely minden, szabad akaratából csatlakozni kívánó ország előtt nyitva áll, és amely a tagállamoknak az ipari termeléshez szükséges alapvető anyagokat egyenlő feltételek mellett fogja biztosítani, megveti a gazdasági egység tényleges alapjait. A termelés az egész világ rendelkezésére áll majd megkülönböztetés vagy kirekesztés nélkül, annak érdekében, hogy hozzájárulhasson az életszínvonal emeléséhez és a békés tevékenységek fejlesztéséhez. Az erőforrások bővülésének köszönhetően Európa képes lesz arra, hogy egyik alapvető feladatának, azaz az afrikai kontinens felvirágoztatásának megvalósítására törekedjék. Ily módon egyszerűen és gyorsan megvalósul a gazdasági közösség megalapításához szükséges érdekegyesítés, ami a hosszú ideig véres konfliktusok által megosztott országok közötti szélesebb körű és mélyebb gyökerű közösség magját veti el. Az alapvető termelés összevonása és egy új, Franciaországra, Németországra és a csatlakozó országokra nézve kötelező érvényű döntéseket hozó Főhatóság létrehozása következtében e javaslat az elsõ konkrét alapot jelenti az európai szövetség számára. Ez pedig nélkülözhetetlen a béke megóvása érdekében. A francia kormány kész arra, hogy az itt felvázolt célok megvalósítása érdekében a következő alapokról kiindulva tárgyalásokat kezdjen. A közös Főhatóság feladata lesz, hogy a lehető legrövidebb időn belül megvalósítsa a termelés modernizációját és minőségének javítását, a francia és a német piacon, illetve a szervezethez csatlakozó országok piacain azonos feltételek mellett kínálja a szenet és az acélt, a más államok felé irányuló közös export fejlesztését és az érintett iparokban dolgozó munkaerő életfeltételeiben jelentkező fejlődés kiegyenlítését. Annak érdekében, hogy e célkitűzéseket a tagállamok jelenlegi, nagyon eltérő termelési feltételeiből kiindulva megvalósítsák, javasolt, hogy bizonyos átmeneti intézkedéseket bevezessenek, így például készítsenek termelési és befektetési tervet, dolgozzanak ki egy árkiegyenlítő rendszert, és hozzanak létre egy átszervezési alapot a termelés racionalizálásának megkönnyítése érdekében. A tagállamok közötti forgalomban a szén és az acél minden vámjellegű kötelezettségtől mentesen és azonos szállítási feltételekkel áramolhat. Fokozatosan kialakulnak azok a feltételek, amelyek a termelés lehető legracionálisabb elosztását spontán módon, a legmagasabb termelékenységi szint mellett valósítják meg. A nemzetközi kartellekkel ellentétben, amelyek a nemzeti piacok felosztására és a versenyt korlátozó gyakorlatokkal és a magasan tartott profitokkal azok kihasználására irányulnak, a tervezett szervezet a piacok egyesítését és a termelés kiszélesítését biztosítja majd. A fent leírt alapvető elvek és kezdeményezések az államok által aláírandó szerződés tárgyát képeznék, amelyet azok parlamentjei ratifikálnának. A megvalósítás lépéseinek pontosítása céljából feltétlenül szükséges tárgyalásokat közös akarattal kijelölt döntőbíró közreműködése mellett szervezik meg, akinek feladata az lesz, hogy biztosítsa, a megállapodások megfelelnek az alapelveknek, illetve feloldhatatlan ellentét esetében döntsön az alkalmazandó megoldásról. A közös Főhatóság független, a kormányok által paritásos alapon kijelölt személyekből áll, akik közül közös megegyezés alapján a kormányok kiválasztják az elnököt. Az elnök határozatai végrehajthatóak Franciaországban, Németországban és a többi, a rendszerhez csatlakozó államban. A Főhatóság határozatai elleni fellebbezési lehetőség biztosítása érdekében megteszik a megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Nemzetek Szervezete egy képviselőjét kirendeli a Főhatóság mellé, azzal a megbízatással, hogy évente kétszer készítsen nyilvános jelentést az ENSZ számára, amelyben beszámol az új szervezet működéséről, többek közt a kijelölt békés célok tiszteletben tartásáról. A Főhatóság létrehozása semmilyen módon nem lesz sérelmes a vállalati tulajdonviszonyokra nézve. Feladatai gyakorlása közben a Főhatóság figyelembe veszi a Nemzetközi Ruhr-hatóságra ruházott hatáskört, illetve Németország bármilyen jellegű kötelezettségeit, mindaddig, amíg azok fennállnak.

Schuman  

(Forrás: Európai Unió): http://tinyurl.com/cpzwuhp

.

.49 7 9

2019. IV. 6. Goli otok, a földi pokol. A jugoszláv kommunista koncentrációs és átnevelőtábor évtizedekig tabunak számított. A világhálón is szabadon hozzáférhető horvát levéltári adatok szerint 1948-ban, a szovjet–jugoszláv szakításkor 481 főt, a következő évben 6142 személyt tartóztatott le a jugoszláv titkosszolgálat. Nemcsak Sztálin délszláv híveire várt megtorlás, hanem a korabeli kulcs- és kvótarendszer alapján mindenkire, akit a Tito-rezsim az ellenségének tartott. A jugoszláv kommunisták a hatalom megragadását követően minden eszközt bevetettek vélt és valós ellenségeik kiiktatására. Az 1940-es évek második felében letartóztatottak négy, egymástól jól elhatárolható kategóriát alkottak. Az első csoportba a néhai kommunisták, az októberi forradalom résztvevői, valamint a spanyol polgárháború veteránjai kerültek. A második osztályt a közvetlenül a letartóztatásuk előtt magas rangú állami, katonai, titkosszolgálati vagy pártfunkciót betöltők képezték. A harmadik kategóriába került szinte mindenki, akit a jugoszláv kommunista rendszer ellenségének tartottak – a „reak­ciósok”, a „klerikálisok”, a „nacio­nalisták”, az „értelmiségiek”, „a náci koncentrációs táborokat gyanús módon túlélt zsidók”, a megmaradt polgárság tagjai, míg a negyedik csoportot a névtelen feljelentések és rágalmak alapján bebörtönzött  teljesen ártatlanok képezték. Az ilyen vagy olyan megfontolások miatt a jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA vallatószobáiban a fogvatartottakat arra kényszerítették, hogy még két személyt jelentsenek fel, s ha az illető megtört, akkor az általa bevádoltakat rövidesen szintén elnyelte az éjszaka, hogy pár nap múlva éppen a feljelentőjükkel egy cellában találják magukat. A letartóztatási hullámot a délszláv nemzetek tagjain kívül nem kerülhették el a még megmaradt dalmáciai olaszok képviselői, a koszovói albánok, de a délvidéki magyarok sem. 1944 véres ősze következtében gyakorlatilag teljesen megsemmisült a másodszor is kisebbségi sorba került délvidéki magyarság értelmisége. A jugoszláv hatalom első számú célpontját a magyar lapok és a Belgrádi Rádió magyar adásának szerkesztősége jelentette (ez utóbbinál egy kivétellel annak összes munkatársát letartóztatták, majd a Kopár szigetre hurcolták.) Nagyon sok egyszerű magyar ember is a hatalom célkeresztjébe került; olyan gazdák, mesteremberek, munkások, nyomdászok, cipészek, sőt parasztok is, akiket egy-egy korabeli vicc elmesélése vagy a provokációnak való bedőlés miatt fogott le a jugoszláv hatalom. A hozzáférhető adatok szerint 1949 és 1956 között összesen 244 magyar raboskodott a Kopár szigeten. Pontos számukat azonban még ma sem ismerjük. Bírósági ítélet az esetek többségében sosem született. A legtöbb vádlott ügyében az  úgynevezett körzeti kihágási tanácsok, a köztársasági belügyi szervek kihágási tanácsai vagy a titkosszolgálat illetékes ügyosztályai hoztak végzést. A kirótt büntetés minden esetben az úgynevezett adminisztratív bírság volt, amely formailag a társadalomra hasznos közmunkára kötelezte az így megrótt személyeket. A rendszer cinizmusához és a pszichológiai hadviseléshez az is hozzátartozott, hogy az elítéltek jó részével a büntetés szóbeli kimondásakor sokszor évekkel kevesebb időt tudattak, mint amennyit a valóságban kaptak, s csak aznap, amikor azt hitték, hogy a büntetésük letelt, s már készültek haza, közölték velük, hogy továbbra is fogságban kell maradniuk. A Kvarneri-öböltől mintegy hat kilométerre északkeletre fekvő négy és fél négyzetkilométernyi lakatlan és kietlen területen a Jugoszláv Szövetségi Titkosszolgálat ellenőrzése alá tartozó kopár szigeti koncentrációs és átnevelőtáborhoz 1949. július 9-én kötött ki az az első teherhajó, amely a szigetre szállította a „társadalmilag hasznos közmunka” elvégzésére az adminisztratív bírsággal sújtott első, kettesével összebilincselt 1700 személyt, köztük a Belgrádi Rádió magyar adásának munkatársait. Rájuk várt a pokol szigetének ki- és felépítése. A foglyokat arra kényszerítették, hogy hajnaltól késő estig termésköveket fejtsenek, majd azokat a tűző napon a több kilométerre kijelölt célhelyre targoncával tolják arrébb. A téli hónapokban bevett szokás volt, hogy a rabokat a hideg tengerbe hajtották, ahol vagy homokot, vagy köveket kellett szedniük. A rabokat menetrendszerűen arra kényszerítették, hogy a reggel így kibányászott köveket az esti órákban, derékig a tengerbe gázolva egyesével dobálják vissza a vízbe. 1948-ban vagy 1949-ben Ranković belügyminiszter és Đilas, akkor még a jugoszláv rendszer vezető ideológusa arra utasított két neves pszichológust, hogy dolgozzanak ki olyan módszereket, amelyekkel a fogvatartottaktól sikerrel lehet bármilyen vallomást kicsikarni, valamint az agymosás módszerét hatékonyabbá tenni. Minden, a Goli otokra érkezett rabszállítmánynál a meztelenre vetkőztetett embereket a hajuknál fogva egyesével dobálták ki a hajókról a tengerbe, majd ütlegelésekkel terelték őket a szárazföldre. A szigeten lévő, már előbb odahurcolt rabokat időközben hosszú sorokba rendezték a táborokig vezető úton, s minden új foglyot végighajtottak az így felállított soron. A sorfalat állókat arra kényszerítették, hogy becsméreljék, sértegessék, köpködjék s husángokkal agyba-főbe verjék az érkezőket. Aki közülük ezt elutasította vagy az őrök értékelése szerint azt nem elég lelkesültséggel és átéléssel vitte végbe, szintén a verésre várók sorába állították. Ezt követően a félholtra vert embereket azonnal a fentebb már leírt módon zajló kőfejtésre kényszerítették. A kínzás bevett formája volt az is, hogy a rabokat deszkákból ácsolt szűk ládákba zárták, ahol sem állni, sem feküdni nem tudtak, más esetben pedig a rabok fejét rögzítették az ürülékkel teli árnyékszékek kivágott járataihoz. Az alvásmegvonás, a fizikai bántalmazások, az állandó megfélemlítés és megalázás az agymosás és az ideológiai átnevelés fontos eszköze is volt egyben. Hogy a foglyok között ne alakuljon ki szolidaritás, a rabokat kivétel nélkül mindig a többi rabbal kínoztatták. A brutális kínzások miatt a pár hét alatt csontsoványra fogyott emberek közül sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, míg mások az átélt tortúra és a látott borzalmak következtében őrültek meg. Petranović történész a Kopár szigeten 1949 és 1956 között fogva tartottak számával kapcsolatban 16 288 főt adott meg, közülük 11 694 személyt adminisztratív bírsággal, míg 5037 esetben jogerős katonai vagy polgári bírósági ítélettel internáltak Goli otokra. Az 1949 és 1956 között ott fogva tartottak teljes névsorát végül csak 2014 januárjában hozták nyilvánosságra s tették a világhálón elérhetővé a Horvát Állami Levéltárban őrzött (RSUP SRH SDS INFORMBIRO fond 1561), az Állambiztonság II. Ügyosztályának, 1963. július 2-án készített összesítő lajtstroma révén. Eszerint a szigeten 16 101 fő raboskodott, s közülük 413 fő vesztette életét gyilkosság, öngyilkosság és természetes halál következtében. Ezeket az adatokat azonban erős kétkedéssel kell fogadni. A jugoszláv–szovjet enyhüléssel a Goli otok történetének első szakasza 1956-ig tartott, de a következő évtizedekben, egészen 1980-ig, Tito haláláig továbbra is a jugoszláv állam politikai koncentrációs és átnevelő táboraként működött. 1971-ben, a horvát tavasz után zömében horvátokat, majd koszovói albánokat és bosnyák muzulmánokat tartottak itt fogva. A Kopár szigeten elkövetett bűncselekményekért eddig senkit sem vontak felelősségre. (Forrás: MagyarHírlap)
.