.

Kárpát-medence

A Dunavidék eszményi államrendje

írta: Baráth

(in: A külföldi magyarság ideológiája: történetpolitikai tanulmányok /1975/ )

(Forrás: MagTudIn): 

http://tinyurl.com/m2577ep

.

13 2 4.

Vonakodó kémek. A magyar állambiztonság és Románia (1975 – 1989)

írta Bottoni

(Forrás: Academia):

http://tinyurl.com/q4yaf2f

.

13 2.

Kémek a Porfészekben

Hogyan szervezik be az ügynököket?

Mire szervezik be őket?

Abba lehet-e hagyni a kémkedést?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására kérték Rimnert,

akit 1972-ben az USA Központi Hírszerző Ügynöksége, a CIA kémtevékenységre beszervezett.

A mindennapi szóhasználat a kémkedés fogalmán olyan tevékenységet ért,

amely a titkos adatok kifürkészésére irányul.

(Forrás: YouTube / Duna):

http://tinyurl.com/o9fuc3c

Kulcsszavak: Afrika, Bulgária, Csehország, Egyesült Államok, Etiópia, Görögország, kommunizmus, Líbia,, Magyarország, Nagy-Britannia, Német Demokratikus Köztársaság, UNESCO, Svédország, Szovjetunió, Szudán, Törökország, 

.

.
Levél Lukács Györgyhöz*

Faludytól
 
1.
Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig
nálad műveltebb, olvasottabb ember?
És Moszkvából ránkszakadt véreink
között kinek van fél-, nem, századannyi
esze, mint néked? Több pretencióval
vajon melyik esztéta írt esszéket
a múlt század regényíróiról?
A marxista tanok bordásfalán
ki tud nálad több testgyakorlatot?
S önkritikát ki gyakorol pirongás
nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy
te szoktad megtagadni önmagad?
Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,
te azért írsz, hogy élni hagyjanak.
Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig
jólétben terpeszkedtél és hogy önző
vénember vagy, ki soha senkiért
nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,
amióta elvtársaid kegyétől
függ állásod, lakásod, kenyered.
Hány Révai s Rudas László feni
rád műfogát! Még jó, hogy krónikus
karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,
melyet te rögtön meg nem támogatsz!
 
2.
Fiatalságodban s még jó sokáig
Dosztojevszkijért rajongtál; manapság
elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.
Egyik bálványod volt hajdan Madách:
míg most a pártlapban nyakatekert
vádbeszédet fröcsköltél ellene.
Tudom én jól, az idő változik,
s vele az ember véleménye is.
Nem így te, aki Dosztojevszkibe
azóta rúgsz, amióta Sztálin
nem engedi könyveit újranyomni,
s Madách Imrét is azért piszkolod,
mert mindünk örömére újra adják
a Tragédiát, Rákosi dühöng,
te meg, aki a zsarnok rigolyáit
szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz
a kommunista tömjénfüstölővel.
És aztán itt van Sztálin szenilis
förmedvénye a nyelvészetről! Végre,
hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke
világban, bárha zárt ajtók megett.
S te mit teszel? Halálkomoly stílusban
tanulmányt írsz s az egekig dícséred
Sztálin sületlenségeit s a végén
nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin
elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb
filozófusai közt van a helye.”
Miért nem mondod el a listát? Plátó,
Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!
Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel
Sztálinra nyilván te következel.

3.
Azt mondhatnád, hogy igazságtalan
vagyok, mert csak megalkuvásaidról
beszélek, arról, hogy milyen mohón
dícséred azt, amitől undorodsz,
hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,
nagy állásoddal, európai
híreddel, befolyásoddal s főként
jellemeddel, szalonképessé tetted
az alávalóságot – s legnagyobb
dicsőségedet meg sem említettem.
Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng
fülemnek, mint a „német fizika”.
Fizika van csak és esztétika,
jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak
reá néhány sort, bár nem éri meg.
Történelmi materialistának
vallod magad, és mindent relatívnak
tartasz, miként ez hozzád, a szofisták
tanítványához illik. Ugyanekkor
minden időre szóló, abszolút
esztétikádat hirdeted. „Csak egy
igazság van”, mondod, míg alapelved,
hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,
kiáltod, mint a toronyablakokból
poros pókhálót köpködő zelóták.
Egy igazság van, a te igazságod –
s mi ez? Műveid szerint egyveleg.
Jó polgári, bár némiképp avas
ízlésedet marxista társadalmi
kritikával fűszerezed agyon;
hozzáöntesz egy adag hégeli
idealizmust – a porosz kaszárnyák
s a szovjet tankok összeillenek –,
s gyógyíthatlan opportunizmusoddal
melléteszel egy mustároskanál
utalást a napi politikára.
Ez a végső igazság? Révai
elolvassa cikked kéziratát
s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy
s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

4.
És most ezen vitatkozzam veled?
Mit tanulhatni tőled költészetről?
Ady Endre korában Balázs Bélát
nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.
A sárló sarlatán Johannes R.
Becher tiszteletére rakétákat
pukkantottál egyik dolgozatodban.
József Attiláról most három éve
adtál ki tudatlanságtól és fölös
okfejtésektől hemzsegő, silány
s hazug könyvet. Miért kellett Attila
díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad
ki másként? És mért írsz a költészetről,
mikor halvány fogalmad sincsen róla?
Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.
A régiekre hányszor gondolok!
Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!
Mikor ott virrasztottak éhesen
íróállványuknál s a nehezen
kölcsönkapott klasszikus kéziratra
hajoltak, a szöveget javították,
értékelték szerényen és a szerzőt
propagálták – ez volt a fontosabb!
Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?
És Osváth! Hány novellát és regényt
javított ki névtelenül! Hány írót
buzdított és segített! Ignotus,
Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt
s aztán József Attilát támogatták
s hordták körül. S Feleky, kinek én
tartozom örök hálával. Hány név jut
még az eszembe! Az írókról nemcsak
írtak; tettek is értük valamit.
 
5.
E szemszögből teljes haszontalan vagy.
Boileauval vethetlek össze, ki
az esztétika légvárát próbálta
felépíteni. Marxi válfaján
te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási
az érdeklődés nyugaton. Minálunk
már tudjuk, hogy mit ér az állami
beavatkozás az irodalomba.
Ez kellemetlen néked is, tehát
nem veszed észre. S ahogy Boileau,
– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –
nem ihletett meg soha költőt, írót
(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)
akként te is csak hervadt tanárkákra
s más kültagokra hatottál, de nem
írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?
Mit kezdjek egy marxista bölcselővel
– így hívod magad: contradictio
in subjectum – egy filozófussal, aki
nem meditált, nem nézett önmagába
még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,
ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –
aznap felejti el, mikor lebuknak?
Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,
szabadság, tisztesség, igazság: régen
kihajított az ablakon, azért csak,
mert Marx Károly is így cselekedett?
Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,
örökké izgatott vitatkozóval,
ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben
a mindenség hátulját; akinek
nem volt jókedve még soha; aki
folyton bizonygat, de semmit se tud
elmondani; ki oly sok dolgot ismer
s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári
gúnyolódásával, humortalan
lényével; mi dolgom az esztétika
professzorával, aki anyanyelvét
nem ismeri, de még németül sem
képes zörgőre száradt szerencsétlen
mondatait egymással összekötni
vagy befejezni? – elismerhetem,
hogy jó megjegyzésed, használható
észrevétel is akad műveidben,
de egyetlen szép mondatot, egyetlen
idézhető gondolatot nem hoztam
magammal írásaid tengeréből.
És végül – mit kezdjek esztétikáddal?
Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,
Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal
marxista kritikájával? Mit kezdek
egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi
liberális szemszögből, vagy Homéroszt
konzervatív oldalról? Hidd el, mindez
így együtt tök- és dögmindegy nekem.
 
6.
Hány kínos ügy jut az ember eszébe,
ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid
kihasználnak, amíg szolgálod őket,
s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra
néző kirakatában a vörösre
kivilágított lopótök te vagy:
te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy
az intellektus inkarnációja,
az értelmiség atyja, ki fülébe
pufajkákat tömött, nehogy Sztálin
mészárlásainak hírét vehesse;
a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk
nyugat felé, a pulykákon kívül.
Téged küldenek, mint propagandistát
nyugatra a párt urai, s te futsz.
A feleséged nem kísérhet el,
nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;
nyilván államvédelmi szerveink
éberségét látod még ebben is.
Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:
a balpárti tömeg már vár reád.
Előadást tartasz. A helybeli
kommunisták hátrább állnak ilyenkor,
s a naívakat engedik előre.
Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.
Megvallom, hogy már-már csodállak érte,
amiért ilyenkor a valóságot
– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű
sorsunkat és a reménytelenséget –
ilyen tökéletesen elfelejted.
Magas nívójú előadást tartasz,
s közben, ügyesen s nem mellékesen,
megemlíted, hogyan virágzik nálunk
az irodalom, milyen szabadok
és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz
– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –
s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg
a társutas csibészek, az egész
nyugati csürhe, mely pártodtól vár
hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak
a fiatalokat kell, kik rajongva
figyelnek, elhiszik minden szavad,
ők, kik a tőkés kloákák bűzét
jól ismerik, de még a kommunista
szennycsatornát nem szagolták soha.
Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,
őket egy életre megmérgezed.

7.
Mikor hazaérsz, jutalomjátékot
rendeznek néked. Valamely nagyobb
helységben tartod a felolvasást.
A díszhelyen Rákosi trónol; lába
nem ér a földig, bár nyakunk helyett
a levegőt tapossa; tőle balra
az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,
Barcelona hóhéra; a gonosz
Andics, pár oldal tokaszalonnával
dereka körül és csöcse alatt;
a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul
az ávósok közt sarja, Vladimír,
aki a rabok szájába vizel:
ez Magyarország szellemi elitje!
A hallgatóság többi része alszik;
ismernek már. Te pedig szónokolsz
a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche
nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista
Boulanger-val ebédelt (borzalom!);
hogy Szent Ferenc azért hirdette meg
a szegénységet, nehogy a jobbágyok
dúsgazdag feudális uraikra
lázadjanak – feltarthatatlanul
hányod marxista bukfenceidet
s a történelmi szaltókat, míg végre
elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.
Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan
a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,
hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod
talpnyalástól elgörbült hátadat.


* Ez a vers 1948 végén vagy 1949 elején keletkezett. 1955-ben megtoldottam néhány sorral, mint pld. a Madáchra vonatkozókkal. Mindkét kézirat elveszett; a vers rekonstrukcióját a hatvanas években küldtem el a
 címzettnek, mikor megtudtam, hogy visszarimánkodta magát a kommunista pártba.

(Forrás: DiaPolPIM): http://tinyurl.com/gov3fgz

.

.

The Birmingham speech by MP Powell,

delivered to a Conservative Association meeting in Birmingham

The supreme function of statesmanship is to provide against preventable evils. In seeking to do so, it encounters obstacles which are deeply rooted in human nature. One is that by the very order of things such evils are not demonstrable until they have occurred: at each stage in their onset there is room for doubt and for dispute whether they be real or imaginary. By the same token, they attract little attention in comparison with current troubles, which are both indisputable and pressing: whence the besetting temptation of all politics to concern itself with the immediate present at the expense of the future. Above all, people are disposed to mistake predicting troubles for causing troubles and even for desiring troubles: "If only," they love to think, "if only people wouldn't talk about it, it probably wouldn't happen." Perhaps this habit goes back to the primitive belief that the word and the thing, the name and the object, are identical. At all events, the discussion of future grave but, with effort now, avoidable evils is the most unpopular and at the same time the most necessary occupation for the politician. Those who knowingly shirk it deserve, and not infrequently receive, the curses of those who come after. A week or two ago I fell into conversation with a constituent, a middle-aged, quite ordinary working man employed in one of our nationalised industries. After a sentence or two about the weather, he suddenly said: "If I had the money to go, I wouldn't stay in this country." I made some deprecatory reply to the effect that even this government wouldn't last for ever; but he took no notice, and continued: "I have three children, all of them been through grammar school and two of them married now, with family. I shan't be satisfied till I have seen them all settled overseas. In this country in 15 or 20 years' time the black man will have the whip hand over the white man." I can already hear the chorus of execration. How dare I say such a horrible thing? How dare I stir up trouble and inflame feelings by repeating such a conversation? The answer is that I do not have the right not to do so. Here is a decent, ordinary fellow Englishman, who in broad daylight in my own town says to me, his Member of Parliament, that his country will not be worth living in for his children. I simply do not have the right to shrug my shoulders and think about something else. What he is saying, thousands and hundreds of thousands are saying and thinking - not throughout Great Britain, perhaps, but in the areas that are already undergoing the total transformation to which there is no parallel in a thousand years of English history. In 15 or 20 years, on present trends, there will be in this country three and a half million Commonwealth immigrants and their descendants. That is not my figure. That is the official figure given to parliament by the spokesman of the Registrar General's Office. There is no comparable official figure for the year 2000, but it must be in the region of five to seven million, approximately one-tenth of the whole population, and approaching that of Greater London. Of course, it will not be evenly distributed from Margate to Aberystwyth and from Penzance to Aberdeen. Whole areas, towns and parts of towns across England will be occupied by sections of the immigrant and immigrant-descended population. As time goes on, the proportion of this total who are immigrant descendants, those born in England, who arrived here by exactly the same route as the rest of us, will rapidly increase. Already by 1985 the native-born would constitute the majority. It is this fact which creates the extreme urgency of action now, of just that kind of action which is hardest for politicians to take, action where the difficulties lie in the present but the evils to be prevented or minimised lie several parliaments ahead. The natural and rational first question with a nation confronted by such a prospect is to ask: "How can its dimensions be reduced?" Granted it be not wholly preventable, can it be limited, bearing in mind that numbers are of the essence: the significance and consequences of an alien element introduced into a country or population are profoundly different according to whether that element is 1 per cent or 10 per cent. The answers to the simple and rational question are equally simple and rational: by stopping, or virtually stopping, further inflow, and by promoting the maximum outflow. Both answers are part of the official policy of the Conservative Party. It almost passes belief that at this moment 20 or 30 additional immigrant children are arriving from overseas in Wolverhampton alone every week - and that means 15 or 20 additional families a decade or two hence. Those whom the gods wish to destroy, they first make mad. We must be mad, literally mad, as a nation to be permitting the annual inflow of some 50,000 dependants, who are for the most part the material of the future growth of the immigrant-descended population. It is like watching a nation busily engaged in heaping up its own funeral pyre. So insane are we that we actually permit unmarried persons to immigrate for the purpose of founding a family with spouses and fiancés whom they have never seen. Let no one suppose that the flow of dependants will automatically tail off. On the contrary, even at the present admission rate of only 5,000 a year by voucher, there is sufficient for a further 25,000 dependants per annum ad infinitum, without taking into account the huge reservoir of existing relations in this country - and I am making no allowance at all for fraudulent entry. In these circumstances nothing will suffice but that the total inflow for settlement should be reduced at once to negligible proportions, and that the necessary legislative and administrative measures be taken without delay. I stress the words "for settlement." This has nothing to do with the entry of Commonwealth citizens, any more than of aliens, into this country, for the purposes of study or of improving their qualifications, like (for instance) the Commonwealth doctors who, to the advantage of their own countries, have enabled our hospital service to be expanded faster than would otherwise have been possible. They are not, and never have been, immigrants. I turn to re-emigration. If all immigration ended tomorrow, the rate of growth of the immigrant and immigrant-descended population would be substantially reduced, but the prospective size of this element in the population would still leave the basic character of the national danger unaffected. This can only be tackled while a considerable proportion of the total still comprises persons who entered this country during the last ten years or so. Hence the urgency of implementing now the second element of the Conservative Party's policy: the encouragement of re-emigration. Nobody can make an estimate of the numbers which, with generous assistance, would choose either to return to their countries of origin or to go to other countries anxious to receive the manpower and the skills they represent. Nobody knows, because no such policy has yet been attempted. I can only say that, even at present, immigrants in my own constituency from time to time come to me, asking if I can find them assistance to return home. If such a policy were adopted and pursued with the determination which the gravity of the alternative justifies, the resultant outflow could appreciably alter the prospects. The third element of the Conservative Party's policy is that all who are in this country as citizens should be equal before the law and that there shall be no discrimination or difference made between them by public authority. As Mr Heath has put it we will have no "first-class citizens" and "second-class citizens." This does not mean that the immigrant and his descendent should be elevated into a privileged or special class or that the citizen should be denied his right to discriminate in the management of his own affairs between one fellow-citizen and another or that he should be subjected to imposition as to his reasons and motive for behaving in one lawful manner rather than another. There could be no grosser misconception of the realities than is entertained by those who vociferously demand legislation as they call it "against discrimination", whether they be leader-writers of the same kidney and sometimes on the same newspapers which year after year in the 1930s tried to blind this country to the rising peril which confronted it, or archbishops who live in palaces, faring delicately with the bedclothes pulled right up over their heads. They have got it exactly and diametrically wrong. The discrimination and the deprivation, the sense of alarm and of resentment, lies not with the immigrant population but with those among whom they have come and are still coming. This is why to enact legislation of the kind before parliament at this moment is to risk throwing a match on to gunpowder. The kindest thing that can be said about those who propose and support it is that they know not what they do. Nothing is more misleading than comparison between the Commonwealth immigrant in Britain and the American Negro. The Negro population of the United States, which was already in existence before the United States became a nation, started literally as slaves and were later given the franchise and other rights of citizenship, to the exercise of which they have only gradually and still incompletely come. The Commonwealth immigrant came to Britain as a full citizen, to a country which knew no discrimination between one citizen and another, and he entered instantly into the possession of the rights of every citizen, from the vote to free treatment under the National Health Service. Whatever drawbacks attended the immigrants arose not from the law or from public policy or from administration, but from those personal circumstances and accidents which cause, and always will cause, the fortunes and experience of one man to be different from another's. But while, to the immigrant, entry to this country was admission to privileges and opportunities eagerly sought, the impact upon the existing population was very different. For reasons which they could not comprehend, and in pursuance of a decision by default, on which they were never consulted, they found themselves made strangers in their own country. They found their wives unable to obtain hospital beds in childbirth, their children unable to obtain school places, their homes and neighbourhoods changed beyond recognition, their plans and prospects for the future defeated; at work they found that employers hesitated to apply to the immigrant worker the standards of discipline and competence required of the native-born worker; they began to hear, as time went by, more and more voices which told them that they were now the unwanted. They now learn that a one-way privilege is to be established by act of parliament; a law which cannot, and is not intended to, operate to protect them or redress their grievances is to be enacted to give the stranger, the disgruntled and the agent-provocateur the power to pillory them for their private actions. In the hundreds upon hundreds of letters I received when I last spoke on this subject two or three months ago, there was one striking feature which was largely new and which I find ominous. All Members of Parliament are used to the typical anonymous correspondent; but what surprised and alarmed me was the high proportion of ordinary, decent, sensible people, writing a rational and often well-educated letter, who believed that they had to omit their address because it was dangerous to have committed themselves to paper to a Member of Parliament agreeing with the views I had expressed, and that they would risk penalties or reprisals if they were known to have done so. The sense of being a persecuted minority which is growing among ordinary English people in the areas of the country which are affected is something that those without direct experience can hardly imagine. I am going to allow just one of those hundreds of people to speak for me: “Eight years ago in a respectable street in Wolverhampton a house was sold to a Negro. Now only one white (a woman old-age pensioner) lives there. This is her story. She lost her husband and both her sons in the war. So she turned her seven-roomed house, her only asset, into a boarding house. She worked hard and did well, paid off her mortgage and began to put something by for her old age. Then the immigrants moved in. With growing fear, she saw one house after another taken over. The quiet street became a place of noise and confusion. Regretfully, her white tenants moved out. “The day after the last one left, she was awakened at 7am by two Negroes who wanted to use her 'phone to contact their employer. When she refused, as she would have refused any stranger at such an hour, she was abused and feared she would have been attacked but for the chain on her door. Immigrant families have tried to rent rooms in her house, but she always refused. Her little store of money went, and after paying rates, she has less than £2 per week. “She went to apply for a rate reduction and was seen by a young girl, who on hearing she had a seven-roomed house, suggested she should let part of it. When she said the only people she could get were Negroes, the girl said, "Racial prejudice won't get you anywhere in this country." So she went home. “The telephone is her lifeline. Her family pay the bill, and help her out as best they can. Immigrants have offered to buy her house - at a price which the prospective landlord would be able to recover from his tenants in weeks, or at most a few months. She is becoming afraid to go out. Windows are broken. She finds excreta pushed through her letter box. When she goes to the shops, she is followed by children, charming, wide-grinning piccaninnies. They cannot speak English, but one word they know. "Racialist," they chant. When the new Race Relations Bill is passed, this woman is convinced she will go to prison. And is she so wrong? I begin to wonder.” The other dangerous delusion from which those who are wilfully or otherwise blind to realities suffer, is summed up in the word "integration." To be integrated into a population means to become for all practical purposes indistinguishable from its other members. Now, at all times, where there are marked physical differences, especially of colour, integration is difficult though, over a period, not impossible. There are among the Commonwealth immigrants who have come to live here in the last fifteen years or so, many thousands whose wish and purpose is to be integrated and whose every thought and endeavour is bent in that direction. But to imagine that such a thing enters the heads of a great and growing majority of immigrants and their descendants is a ludicrous misconception, and a dangerous one. We are on the verge here of a change. Hitherto it has been force of circumstance and of background which has rendered the very idea of integration inaccessible to the greater part of the immigrant population - that they never conceived or intended such a thing, and that their numbers and physical concentration meant the pressures towards integration which normally bear upon any small minority did not operate. Now we are seeing the growth of positive forces acting against integration, of vested interests in the preservation and sharpening of racial and religious differences, with a view to the exercise of actual domination, first over fellow-immigrants and then over the rest of the population. The cloud no bigger than a man's hand, that can so rapidly overcast the sky, has been visible recently in Wolverhampton and has shown signs of spreading quickly. The words I am about to use, verbatim as they appeared in the local press on 17 February, are not mine, but those of a Labour Member of Parliament who is a minister in the present government: 'The Sikh communities' campaign to maintain customs inappropriate in Britain is much to be regretted. Working in Britain, particularly in the public services, they should be prepared to accept the terms and conditions of their employment. To claim special communal rights (or should one say rites?) leads to a dangerous fragmentation within society. This communalism is a canker; whether practised by one colour or another it is to be strongly condemned.' All credit to Stonehouse for having had the insight to perceive that, and the courage to say it. For these dangerous and divisive elements the legislation proposed in the Race Relations Bill is the very pabulum they need to flourish. Here is the means of showing that the immigrant communities can organise to consolidate their members, to agitate and campaign against their fellow citizens, and to overawe and dominate the rest with the legal weapons which the ignorant and the ill-informed have provided. As I look ahead, I am filled with foreboding; like the Roman, I seem to see "the River Tiber foaming with much blood." That tragic and intractable phenomenon which we watch with horror on the other side of the Atlantic but which there is interwoven with the history and existence of the States itself, is coming upon us here by our own volition and our own neglect. Indeed, it has all but come. In numerical terms, it will be of American proportions long before the end of the century. Only resolute and urgent action will avert it even now. Whether there will be the public will to demand and obtain that action, I do not know. All I know is that to see, and not to speak, would be the great betrayal. (Source: TheTelegraph):http://tinyurl.com/q2sf2q

.

.

Wass Erdélyről, Trianonról és az emigráció küldetéséről

– hangfelvétel 1967-ből -

(Forrás: Mandiner):

http://tinyurl.com/jgmlgdq

Szeretett honfitársaim! Ennyi gyönyörű szép rózsa után, íme itt van a tüske. Miután, ahogy a székely mondaná, úgy megnyertük ezt a háborút, hogy lám, egész Amerikát hozzánk csatolták Floridától Kaliforniáig, nagy örömmel használtam föl ezt az alkalmat, hogy eljöhessek és felkereshessem a San Fransiscói magyarokat is. Hadd mondjam meg itt most mindjárt a kedves rendezőségnek, hogy ne búsuljanak, ha úgy érzik, hogy kevés ember jött el, én jobban tudom, mint ők, több ember jött el, mint gondoltam. Mi ugyanis egy Kossuth-nótás nemzet vagyunk, ahogy mindnyájan nagyon jól tudják nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth nóta. Mit is mond a szöveg? Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Itt a szabadságról van szó, Kossuth harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje, tehát mi a magyar felelet a magyar nép részéről? Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Sajnos a magyar százalék 500:1-hez, 500 magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, ha még egyszer azt üzeni. Sajnos a magyar történelemben Mohács óta „még egyszerek” nem voltak, nem volt több lehetőség üzenetre, a szabadság elveszett újra és újra, a haza elveszett újra és újra, mert vártunk további üzenetekre. Kedves honfitársaim, nagyon sokan megkérdezték már tőlem, nem csak magyarok, hanem különösképpen amerikai honfitársaim, hogy mi az oka annak, hogy én nem élek úgy, mint a szabad világ többi írója, ahogy a szabad világ többi tanárai. A szabad világ többi írója ugyanis behúzódik egy szép helyre és ír. Nem utazik bolondul össze-vissza. A szabad világ tanárai pedig szépen megkeresik a kenyerüket, és mivel a tanárok szabadsága hosszabb, mint minden más emberé, szép hosszú szabadságokat töltenek Bermudában, Hawaiban és Isten tudja hol és élvezik az életet. Ezzel szemben mihelyt az egyetem kiengedi a diákokat, én nyakamba veszem az országutat, és sokkal keményebben dolgozom, mint amikor a kenyeremet keresem. Erre nekem csak egy tréfás és egy komoly feleltem van, a tréfás feleltem az, hogy annak a három amerikai katonának ott a Bajor erdőben úgy látszik tökéletesen igaza volt, egy bolondot találtak ott, a bolond én vagyok. A komoly feleletem pediglen egészen más, komoly feleletem, kedves honfitársaim, a következő. Huszonöt esztendővel ezelőtt, amikor életemnek azt a nehány esztendejét éltem, amikor otthonomban szabad embernek érezhettem magam. Ne feledjék én Erdélyben nőttem föl, az erdélyi felszabadulás tett engem egyenrangú európai emberré nehány nagyon rövid esztendeig, s abban az időben, pontosan huszonöt esztendővel ezelőtt én letettem a honvéd esküt, felesküdtem erre a zászlóra, felesküdtem, hogy megvédem ezt a zászlót életemmel, és megvédem a magyar nemzetet. S kedves honfitársaim, engem azóta sem mentett fel senki ez alól az eskü alól. Amikor összeomlott szemem láttára Erdély, sokad magammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam a parancsnokságra, Veres Lajos altábornagy irodájába és tisztelettel kértük, hogy szereljen le minket, hogy mehessünk haza, hogy maradhassunk otthon, bármi is történjék Erdéllyel, mert ott a helyünk, mert az erdélyi nép a mi népünk, a mi vérünk, s mint ahogy azelőtt is, a Román királyság megszállása alatt is, képesek voltunk ahogy lehet élni és ahogy lehet védelmezni a magyar népet, ugyan úgy azt gondoltuk, meg fogjuk tudni tenni ugyanazt a Román köztársaságon belül is. 38-an jelentkeztünk tisztek ezzel a kéréssel. Veres Lajos altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37 kézzel és haza engedte őket azzal, hogy éljetek, ahogy tudtok és holtatokban is maradjatok meg jó székelynek. Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda Veres Lajos akkor a kolozsvári hadtest-parancsnokságon, téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok, neked ki kell menned a nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort és meg kell mondd a nyugat népeinek, hogy mi történt velünk. Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim, én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül és azóta is jövök. Visszajöttem a rontás nyomán Amerikába. Miután rájöttem arra, hogy hiába próbáljuk meg elhitetni magunkkal azt, hogy a rontás keletről jött, nem igaz. Ha egyedül keletről jött volna a rontás, puskával a kezünkben elbántunk volna vele. A rontás nyugatról jött. És én, mint a komondor kutya visszajöttem a rontás nyomán egészen idáig, szép nagy dicsőséges Amerikába. Miután, mint magyar író hiába álltam volna ki a pódiumra, hiába mondtam volna meg az igazat, mert a kutya sem hallgatott volna reám, elvállaltam a természetemmel ellenkező módon, természetemmel ellenkező állást, utálok tanár lenni, utáltam a tanárokat, amikor gyerek voltam, s azóta sem szeretem őket, magamat beleértve. Az igazság azonban az, hogy visszajőve a rontásnak a nyomán, a nyom nem csak Washingtonig vezetett, de azon túl az amerikai egyetemre. Beépítettem magamat ennek az országnak az intellektuális kereteibe és megismertem a titkot, a maga meztelen igazságában. Ami pedig annyira hajmeresztően egyszerű, hogy mi el sem tudtuk képzelni. Ennek a nagy gyönyörű gazdag országnak, ennek a nagylelkű, szorgalmas derék népnek a politikusait nem érdekli sem a magyar igazság, sem a román igazság, sem a kongóbeli igazság, sem az ilyen vagy amolyan igazság, egyetlen egy dolog érdekli csak, hogy mához két évre, három évre vagy négy évre hány szavazatot kap. Ami pedig a külpolitikában történt állásfoglalást illeti, azt valóságos amerikai praktikussággal oldják meg. Berendelnek ennyi és ennyi egyetemi tanárt, mint tanácsadót, hogy azok mondják meg, hogy ki és mi a magyar, kié legyen Erdély, kié legyen a Kongó, kié legyen ez vagy az. Nagyon egyszerű és praktikus megoldásnak látszik. A baj vele csak az, hogy mielőtt a nagy határozásokhoz eljutottak, már voltak náluk sokkal élelmesebb emberek, akik ezt előre kitapasztalták jó időben és még az I. világháború előtt ellepték az egyetemeket, pontosan 386- an, a vezetőjüknek szobra van itt, San Franciscóban, egy parkban, ma láttam nagy elszörnyülködésemre. Ezek az urak beleírták az amerikai tankönyvekbe, lexikonokba a maguk politikai célkitűzéseit, ezek az urak megírták vagy megíratták Európa, Közép Európa és Kelet Európa történelmét, és mindenki nagyon jól tudja ma már, sőt kacag is rajta, amikor Jorga professzor megírta a maga első román történelmét és a Sorbon francia professzorai azt mondták neki, hogy hiszen ez lehetetlen, ennek semmi alapja nincs, hiszen nincs adat, amire hivatkozik, hiszen ez hazugság. Jorga mosolygott és azt mondta, nem törődöm vele, hogy hazugság vagy nem hazugság, addig, amíg hasznos. Ez sajnos igaz és mindez hozzátartozik ahhoz a nagyon egyszerű és meztelen igazsághoz, hogyha én vitába kezdek amerikai tanárokkal, a Trianoni békével kapcsolatban, és Jaltával és Teheránnal kapcsolatban, egyszerűen megvonják a vállukat, és azt mondják, hát amíg a csehek és a románok ezt tették itt nálunk, ti mit csináltatok. S erre nem felehetek semmi mást, csak azt, hogy nálunk olyan szép és jó volt az élet, hogy nyakig ültünk benne kényelmesen, mint egy jó karosszékben és nem törődtünk azzal, hogy mi történik a világban. Kedves honfitársaim, sokszor azzal a félreértéssel fogadnak engem ilyen estéken, hogy én azért járom Amerika országútjait szabadidőmben, hogy elszórakoztassam a szegény honvágytól bánkódó magyarokat. Engedjék meg, hogy őszintén megmondjam, én ezért még egy kilométert sem utaznék. A szórakozás és a szórakoztatás ideje letelt. A 24. óra ideje is letelt. Hölgyeim és uraim, emlékeznek-e azokra a filmekre, miket hajdan láttunk fiatal korunkban: rémtörténetek, a hőst megfogják, megkötözik, bedobják valamilyen sziklabörtönbe s a mennyezet, lassan jön lefele borzalmas lassúsággal, az ember úgy érzi, hogy oda kellene ugrani, valamivel feltámasztani, egy villanyéllel, egy baltanyéllel, akármivel. A szabad világban, aki idejében odaérkezik, aki nem csak idejében odaérkezik, de veszi magának a fáradságot, és kitartó buzgalommal megkeresi a sziklafalba rejtett szerkezetet, ami a mennyezetet kormányozza, kitanulja annak titkát és megleli azt a gombot, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a mennyezet megálljon az utolsó pillanatban is, mielőtt halálra morzsolja a rabot, s mely gombnyomástól kinyílik az ajtó, s a rab megszabadul. Kedves honfitársaim, a mi nemzetünk ilyen sziklabörtönben van ma. Nem vádolhatjuk a kommunistákat érte, jó lenne, de nem vádolhatjuk, ők csak közbenső eszközök. Azt a börtönt megépítették már az első világháború előtt, a pokoli szerkezetet becsempészték a világtörténelem kőfalába Maszarikék. S azóta se törődik azzal senki, hogy hol van az a szerkezet, mi a szerkezet titka, és hogy lehet megállítani. Ma már ott tartunk hölgyeim és uraim, hogyha semmi nem történik, akkor ki lehet számítani majdnem matemetikai pontossággal, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor már nem lesz többé magyar föld, amikor a magyar nemzet már nem lesz több mint egy kis törzs valamilyen rezervációval az alföldön, ahol majd a művelt nyugat népe belépődíjat kér az utazó idegenektől, hogy megmutathassák az utolsó európai indiánokat. Nos, hölgyeim és uraim, ezért járok. S nem csak magyarokhoz járok, de járom az amerikai egyetemeket is, innen is oda megyek, több egyetemhez is, az amerikai fiatalokhoz beszélek immár tizenegy esztendeje erről. A beszéd azonban nem volt elég, írás is kell, ami marad, írás, aminek az alapján tanítani is lehet valamit. Ebből a célból alapítottam meg az Amerikai Magyar Szépműves Céhet. Először nem azért, hogy magyar könyveket adjunk ki magyar olvasók kezébe, erre vannak apróbb kiadóvállalatok, akik meg tudják csinálni, hanem azért, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy a magyar mondanivalót bevigyük az amerikai közéletbe. Ennek oka pedig az, hogy az elmúlt fél évszázad alatt annyi kútmérgezés történt, olyan szövevényes már a magyarellenes intellektuális építmény az egész szabad világban, hogyha az ember elmegy egy ilyen könyvvel, amely a magyar igazságot mutatja be egy kiadóvállalathoz, az azt mondja, sajnos nem adhatom ki, mert nem egyezik ezekkel és ezekkel a munkákkal, amiket kiadtunk 5 évvel, 10 évvel, 15 évvel, 20 évvel, 30, 40, 50, 60 évvel ezelőtt, s amelyek azóta elismert forrásmunkák az új nemzeti ismereteik számára. Ez egy olyan kör, amiből kiugrani nem lehet, csak nyers erőszakkal és egyszerű józan fondorlatos ésszel. Ezért alapítottuk meg az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, mert úgy éreztük, hogy amit mi magyarok elmulasztottunk az utolsó fél évszázadban, azt saját magunknak kell helyrehozzuk. Úgy éreztük, hogy nincs jogunk arra kérni sem az angolt, sem az amerikait, sem a franciát , hogy a mi hibáinkat ők javítsák ki, mert én magam személy szerint is úgy érzem, hogy ez valamennyiünk feladata, ez magyar feladat, melyet magyarok kell elvégezzenek. S ha ennek tudományos értékét sokan alábecsülik, hadd mondjam meg a következő esetet. Mikor az egyetemen, ahol dolgozom, bejelentettem, hogy mit csinálunk és bemutattam az első könyveinket a magyar osztály és az európai osztály vezetője örömében majdnem a mennyezetig ugrott, és azt mondta: – Végre valaki csinál valamit – így magyarázta el –, mi tudjuk, hogy azok a könyvek, amik a könyvtárainkban vannak, azok a könyvek, amiket mi forrásmunkának használunk, elfogultságon alapultak. Mi tudjuk, hogy a cseh, cseh szempontból, írta a román, román politikai szempontból, a német, német szempontból. De amikor azt mondja, hogy a lengyel ügyet akarjuk megnézni, akkor mi elővesszük azt, amit a lengyelek mondanak magukról, amit a németek mondanak a lengyelekről, amit az orosz mond a lengyelekről, amit a francia mond a lengyelekről, de főképpen arra vagyunk kíváncsik, hogy mi a lengyel mondanivalója saját magáról. Minden néppel megtehetjük ezt, kivéve a magyarral. Mikor felkértük az Amerikai Magyar Szövetséget 12 évvel ezelőtt, hogy segítsenek nekünk abban, hogy az európai történelem tanításban legyen egy fejezet, amiben erről van szó, egyszerűen idejöttek és kiollózták egy már megjelent történelem könyvből, amit egy angol ember írt forrásmunkák alapján és azt adták át, s mi eldobtuk, mert arra semmi szükségünk nincs, mi nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy az angolnak mi a mondanivalója a magyar ügyben, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a magyarnak mi a mondanivalója! Kicsivel indultunk, mert kevesen voltunk, mert szegények vagyunk, de egy rettenetes nagy előnnyel indultunk hölgyeim és uraim. Az igazsággal. Úgy Maszarik, mint szegény drága, néhai Jorgának rettenetes nehezére eshetett, hogy azt a sok ködösített hazugságot valahogy úgy csempéssze bele, hogy elhihető legyen. Nekünk ilyesmivel nem kell törődnünk, nekünk egyszerűen az igazságot kell megírnunk, és bizonyítani tudjuk minden egyes betűvel. Az első évben kihoztuk Erdélyről szóló kis füzetünket. Magyar szemmel nézve jelentéktelen kis füzet, levelek százait kaptuk, melyben a magyarok azt panaszolták, hogy ilyen nagy ügyre hogy lehetett egy ilyen kis apró könyvet kiadni, oda egy arany betűkkel írott, bőrkötéses, nagy mű kellene. A baj csak az, hogy ezek a drága honfitársaink, ezek nem ismerik még Amerikát, a szellemi Amerikát. Én magam is egyetemi tanár vagyok és tudom azt, ha valaki itt behoz nekem egy gyönyörű díszkötéses munkát Vietnámról, mondjuk, amire ránézek, és ilyen vastag és ilyen nagy, megköszönöm, hálásan felteszem a polcra, de nincs időm, hogy még bele se nézzek. Hanem, ha ő hoz nekem egy kis füzetet, csak ekkora kicsikét, és azt mondja, nézd, ez Vietnámról szól és minden adat bizonyítva van benne. Ránézek és látom, hogy húsz perc alatt átfuthatom, akkor elolvasom még akkor is, ha több időbe telik, mint húsz perc, mert ha egyszer belekezdek, akkor végig olvasom. Így vannak a szenátorok, így vannak a képviselők, így vannak a tanárok, mindenki az égvilágon így van. Egyetlen szegénységünk ebben az országban az idő. Idő az nincs. Nagyon kevés időt tudunk áldozni olyan dolgokra, amelyekre több kellene. Tehát, ha azt akarjuk, hogy elolvassák azt, amit mondani akarunk, úgy kell oda feltálalni, hogy ne ijedjenek, és ne szaladjanak el tőle. Mikor mi Erdély könyvét kihoztuk ilyen formában sok ezer példányszámban, az eljutott minden szenátorhoz, minden képviselőhöz, eljutott az egyetemekhez, mindenütt a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel fogadták. Mindenütt azt mondták, hogy egy olyan hiányt tölt be, amit végre valaki már pótolt. Ez volt az első angol nyelvű könyv, amióta a világ fennáll, ami adatokkal bizonyította Erdély igazságát. Ebből a könyvből nyolcszor idéztek már az amerikai kongresszusban. Ennek a könyvnek köszönhető, hogy az egyik nagy gumikerékgyár beszüntette a románokkal való tárgyalásokat két évvel ezelőtt. Ez a könyv elfogyott, most újra kinyomtatjuk. Most újra kinyomtatjuk, de most már nem így nyomtatjuk ki füzet formájában. Most már kiadjuk keménykötéses könyvben, úgy hogy a könyvtárak megtarthassák. Mindazok a könyvtárak, akik eddig megkapták, mindazok, akik már megkapták, várják, mert ők csak keménykötésben tehetnek el egy könyvet, és megígértük nekik, megkapják, ugyanígy megkapják Ruténiát is. Ruténiáról egyébként egy kedves történetet kell elmondanom, hogy egy kicsit felvidítsam önöket. Mikor Ruténia című könyvünk megjelent, kapok egy telefonhívást ugyan arról az egyetemről, ahol én dolgozom, a matematikai osztálynak egy tanárnője hív fel, hogy kaphatna-e ő ilyen könyvet. Hogyne, természetesen küldök egyet, de kíváncsi voltam, egy matematikus mit akar Ruténiáról. Kérdeztem, hogy hát szabadjon megkérdeznem: miért? Ó, azt mondja, nagyon egyszerű, kicsit szégyenletes, de bevallom én rutén származású vagyok, de fogalmam sincs, hol van Ruténia. És nem csak, hogy ő nem tudta, de egyetlen egy tanárt nem találtam az egész egyetemen, pedig az egyetemünk nagyon nagy, 19000 diákkal dolgozunk, hogy úgy mondjam, és egyetlen egy tanárt nem találtam, aki tudta volna, egy-egy akadt, aki hallott róla. De az egyik itt képzelte el, a másik ott, de volt olyan is, hogy valahol Nortl-Landban van. Texasra nem gondolt senki. Nos kedves honfitársaim, így indultunk el. Elérkeztünk a harmadik évünkhöz. Ennél a pontnál úgy éreztük, ideje, hogy újra lépjünk egyet, így alakult meg tavaly a Danubian Research Center. Amelyiket a magyarok közül sokan nem tudnak teljesen megérteni, csupán a székelyek értik meg első hallásra. A magyaroknak többször el kell mondani. Mi azt hirdetjük, hölgyeim és uraim, hogy a Duna-medencében más nemzet nem volt képes országot alkotni. Mi azt hirdetjük hölgyeim és uraim, hogy a magyarság nélkül nincs Duna-medencei egység, mi azt hirdetjük, hogy a Duna-medencében a magyar nemzet az egyetlen szervező erő, nem csak kulcspozíciójánál fogva, de természeténél fogva is, hogy a Duna-medencében addig nem lesz békesség, addig nem lesz jómód, addig nem lesz boldogság és igazság, amíg a magyar újra meg nem tudja szervezni a Duna-medencei egységet úgy, ahogy az volt 1000 éve. Nos, ez azonban nem elég, hogy eldicsekszünk, és a szájunkat jártatjuk. Ezt be is kell bizonyítsuk azzal, hogy tenni próbálunk máris a Duna-medencéért. Ez az oka annak, hogy amikor elindítottam a munkát, akkor ez nem csak a magyarokat foglalja magába. Magába foglalja a horvátokat, szlovákokat, a románokat, a bolgárokat, az osztrákokat, a szerbeket és ruténeket. Természetesen csak azokat a szlovákokat, horvátokat, szerbeket, osztrákokat és ruténeket, akik hajlandók együtt dolgozni velünk, akik hajlandók őszintén és becsületesen elismerni, hogy hiába darabolták fel Magyarországot, az nem okozott senkinek semmi jót, csak ideiglenes előnyhöz juttatott bizonyos politikai csoportokat, de maguknak a Duna-völgyi népeknek a sorsát egyre rosszabbra fordította. Ez a Danubian Research Center alapításának fő pontja, és aki ezzel egyetért, azt mi bevesszük. Jelenleg 74 tagunk van szétszórtan a világ minden részén, a Duna-völgyi nemzetekhez tartozó írók, egyetemi tanárok és művészek, akik hajlandók magukévá tenni a Duna-völgy egységének nem csupán, mint földrajzi egységnek, de mint politikai és közgazdasági egységnek a tanát is, és, akik hajlandók megtenni azt a lépést felénk, amit mi is hajlandók vagyunk megtenni feléjük: az emberszeretet, a hagyományos magyar türelmesség, a hagyományos magyar igazságszeretet nevében. Ez a Danubian Research Center olyan meglepetésekkel szolgál, amelyhez fogható még nem volt. Olyan kéziratok kerültek elő, olyan kinyomtatásra váró könyvek vannak a kezünkben, melyek még nem jelentek meg soha. Csak, hogy egy példát mondjak: itt van egy, az első, igazi román történelemkönyv, egy román tanár munkája, ami mondjuk úgy, egy román származású amerikai professzor munkája, mely térképekkel és pontos adatokkal, görög krónikás adatokkal, római adatokkal, vatikáni adatokkal pontosan bemutatja a románok bevándorlását Erdélybe és a Duna-medencébe az Istriai félszigetről. Ismerteti ezen menekülés és vándorlás okait, a dátumait, s mely könyv a Jorga féle elméletet úgy söpri el, mint a tavaszi szél a felhőt, amely könyvnek az adatai pontosan egyeznek a mi adatainkkal, hogy mikor, hol és miért jöttek be a románok Erdélybe. Mikor, hol telepedtek le saját vezetőik, saját nemeseik alatt, hogy milyen autonómiát élveztek a magyar szent korona országában. Mindez együtt van most egy román származású egyetemi tanár írásában, és sok hasonló könyv, amelyhez fogható még nem jelent meg nem csak angol nyelven, de más nyelven sem. Hogy ezeket oda tehessük, ahova kell, minden amerikai könyvtárban és egyetemen és középiskolában, hogy ezt megtehessük, erre elérkezett az idő, hogy megtegyük a harmadik legnagyobb és legfontosabb lépést, mely egyenrangúvá tesz bennünket ebben az országban a lengyelekkel, a csehekkel és a többi nemzetiségekkel, ez pedig egy olyan részvénytársaságnak a megalapítása, egy olyan részvénytársaságon alapuló könyvkiadó vállalat megalapítása, amely tőkeerős legyen, hogy majd fölvehesse a versenyt, s amelynek meg legyen az az előnye, ami a többinek nincs hogy a Danubian Research Center segítségével olyan kéziratokkal rendelkezik, amelyekhez a többiek nem tudnak hozzájutni. Ez lesz ennek a nagy, magyar vállalkozásnak az üzleti alapja, amely vállalkozásnak első kiadványa lesz a Hungarian Package, amely egy öt kötetes sorozat formájában felölel majd mindent, ami a magyarságra vonatkozik, csodálatos adatok jöttek most össze. De legutóbb kaptam egy térképsorozatot 49 térképből Bécsből, amely 49 térkép pontosan bemutatja nem csak Magyarország különböző történelmi pontjait a Honfoglalástól napjainkig, de megmutatja a nemzetiségek letelepedési térképét, bemutatja a nemzetiségi autonómiát, bemutatja a felszámolásuk módját, ami alapján ezek az autonómiák nem magyar rendeletre, hanem egy Habsburg császári rendeletre megszűntek, bebizonyítja, hogy amivel minket vádolnak, azért mi hibásak nem vagyunk, miután ez a Hungarian package első része megjelenik, rögtön utána hozzuk a többit. Először a Duna- medence népeit, azután azokat az ismeretlen népeket, akikről Amerika nem tud. Mi magyarok leszünk a kezdeményezői ennek, mi magyarok tanítjuk meg Amerikát arra, hogy a kis népeknek is ugyanannyi joguk van ahhoz, hogy az igazságuk képviselve legyen minden könyvtárban, mint ahogy joguk van a nagy nemzeteknek. Természetesen ennek üzleti alapjai is megvannak, hiszen erről már tudnak és minden könyvtár minden egyetem alig várja hogy valamivel hozzájáruljon a mi vállalkozásunkhoz. Mind egyetértenek abban, hogy erre nagy szükség van, hogy egy olyan hiányt fogunk evvel pótolni, amely hiánnyal eddig nem törődött senki. Ez tehát azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor kinyomtatjuk, már 14000 példány el is kelt a könyvtárak számára. Na én ezt nem egészen kimondottan, hogy úgy mondjam, önzetlen emberszeretetből teszem, s mondom el önöknek. Itt megint az erdélyi bújik elő, ami pénzt mi keresünk másokon, azzal a pénzzel majd kiadunk magyar könyveket úgy, ahogy magyar könyveket illik, és ki kell adni. Ugyanúgy dolgozunk, mint hajdan a kiadóvállalatoknál, hisz én magam is érintkezésbe voltam velük, hogyne tudnám azt, hogy egy kiadóvállalat kiadhatott odahaza egy verses könyvet, ahhoz előbb egy regénynek ki kellett jönni, amelyik szépen jövedelmez, a jövedelméből aztán ráfizethettek a versre. Sajnos, itt Amerikában magyar könyvet csak úgy tudunk kiadni, ha más könyvvel megkeressük azt, amit a magyarra ráfizetünk. Ez nem azt jelenti, hölgyeim és uraim, hogy a magyar közösség nem jó vevője a magyar könyvnek, nem, ez egyszerű adminisztrációs dolog. Mi magyarok úgy szét vagyunk szóródva, hogy ahhoz hogy a könyv elérjen mindenüvé, nem csak egy nagy apparátusra van szükség, de időre. Vagyis, ahelyett, hogy én azt a pénzt megforgatnám egy esztendő alatt angol nyelvű könyvvel, beletelik 5-6 esztendőbe is, amíg azokat a magyar könyveket el tudjuk helyezni. Ez az oka annak, hogy eddig még minden magyar kiadóvállalat megbukott Amerika földjén. Az Amerikai Magyar Szépműves Czéh az első, amelyik nem bukott meg. Ennek az oka pedig nagyon egyszerű. Mi pontosan úgy csináltuk, mint ahogy annak idején az Erdélyi Szépműves Czéhet. Felkértük azokat a magyarokat, akik hajlandók részt venni ebben a munkában, hogy lépjenek be tagnak. Az évi tagdíj 10 dollár volt. Ennek ellenében három könyvet mindenki megkapott. Azokból a könyvekből egy magyar nyelvű csak, ez a csalétek. Ez az a könyv, amivel a csukákat fogja az ember. Az igazi értelme a vállalkozásnak az angol nyelvű könyv. Olyan regényeket hozunk csak ki, amelyeknek angol fordításaiból az amerikai közönség megismerheti a magyar gondolkodásmódot és a magyar problémákat. Ha önök közül valaki fel akar ide kiabálni, hogy propaganda, kérem, tegye meg, beismerem, propaganda. De hadd mondjak el valami mást is, mióta szégyen propagandát csinálni, mi magyarok mindig szégyenkeztünk, mi bocsánatot kértünk, hogy nekünk is van igazunk, hát engedjék meg, nekem éppen annyi jogom van propagandát csinálni, mint bárki másnak. Amikor egy román tanártársam azt mondta nekem, hogy a Transilvania, Citadel of the West3 nem más egyéb, mint olcsó propaganda, mondom, nekem ne olvassa el, én nem kértem meg, hogy elolvassa, ha nem tetszik, hagyja ott, ne vegye meg, nem erőlteti senki, nincs harag. Nos, még egy nagy titka volt annak, hogy nekünk sikerült tenni valamit. Ez pedig annak a régi magyar betegségnek a legyőzése, hogy hát először gyűlésezünk, elmondjuk egymásnak mindazt ezerszer, amit mindnyájan nagyon jól tudunk, s mikor már sehova sem érünk vele, akkor kijelölünk egy bizottságot, hogy a bizottság tovább tárgyalja, a bizottság aztán kijelöl albizottságokat és így megy és megy, és a végén mindenki beleun és elmegy. Mikor én elindítottam az Amerikai Magyar Szépműves Céhet. Azzal kezdtem, hogy odamutattam hátra, láttam, hogy van egy asztal, azon az asztalon egy darab papír, mindenki odamegy, írja fel a nevét, tegye le a 10 dollárt. Egyszerű az egész, csak írja le a nevét olvashatóan, a címét olvashatóan, mert nekem arra nincs időm, hogy kiböngésszem mindenkinek a rossz írását. Így indultunk el egyszerűen és most is így megyünk tovább pontosan, mint akkor, ott hátul van egy asztal! Ott meg lehet szerezni a könyveket, ott meg lehet kapni az iratokat, amit kitöltve be lehet lépni a Szépműves Czéhbe mindjárt, nem majd, nem holnap, nem ma, hanem most. Azonban még ennél is több van. Ott még van egy ív, amire felírhatja a nevét az, aki részvényt akar majd vásárolni ebben a részvénytársaságban, amit a nyár folyamán indítunk majd el, hogy tudjuk majd, hogy kiket keressünk fel sorainkkal, akkor, amikor a céhet bejegyeztük, a részvénytársaságot és piacra bocsátjuk a részvényeket. Itt azt akarom még megjegyezni, alapelvünk kezdettől fogva az, hogy adományokat nem fogadunk el. Úgy érezzük, hogy a feladat, amit végzünk, sokkal komolyabb annál, sem hogy alamizsnára lehessen építeni. Hisz mindenért ellenszolgáltatást adunk, vagyis, aki befizet 100 dollárt, és azt hiszi, hogy csak 3 könyvet fog hozni a postás, csalódik, mert minden 10 dollárért 3 könyvet fog kapni, az ő gondja lesz, hogy mit csinál a többivel. A részvénytársaságnak pedig egy nagyon fontos pontja lesz, a részvények 100 dollárosak lesznek, részletfizetésre is lehet majd vásárolni, de 20 részvénynél többet senki sem vásárolhat. Ez a védekezés az ellen, hogy a részvénytöbbség valahogy összegyűlhet valakinél, s egy szép napon arra ébredünk fel, hogy más diktálja a saját portánkon, hogy miképpen éljünk. Mindezt meg lehet tenni ott hátul. Ott ül a feleségem, aki egy szót nem tud magyarul, de azért éppen olyan jó magyar, mint én vagyok. Akit azért fogathatunk el tiszteletbeli díszmagyarnak, mivel ő skót, és mivel az én tételem szerint, történelmi tantételem szerint a skótok is természetesen magyarok, akik annak idején a kalandozáskor eljutottak a Lamanch csatornáig, s aztán átúsztak lovaikkal a nagy vízen, de rájöttek, hogy a víz nagyobb volt, mint gondolták, és már féltek visszaúszni, tehát ott ragadtak. Ugyancsak ott, az asztalnál meglelik az én Miklós fiamat, aki azért van most velem ezen az úton, mert ő lesz az, aki ennek a részvénytársaságnak az adminisztrációját átveszi, aki fiatalember és business adminisztráció a dolga, és én azzal húztam vissza, mondván a fiúnak, hogy itt nem az a cél, hogy pénzt keressünk, hanem az, hogy megmentsük a nemzetet, s ha én felesküdtem erre a zászlóra, az őt is kötelezi. Kedves honfitársaim, egyvalami van, amit mi magyarok nagyon szívesen elhagyunk, s az pedig az, hogy mi nem ok és cél nélkül vagyunk itt Amerika földjén. Mert ha ok és cél nélkül lennénk itt, akkor nem lett volna érdemes végigmenni azon, amin végigmentünk, akkor nem lenne érdemes szenvedni a honvágytól, akkor nem lett volna érdemes mindaz, amit a lélekben és szívben szenvedtünk, amikor akár bevallottuk hangosan, akár nem, tudtuk, hogy örökre elszakadunk attól a földtől, amely a miénk volt, amely a hazánk, hol születtünk, s mely nélkül az életet el se tudtuk volna képzelni. Mikor egyszerűbb lett volna puskával a kezünkben meghalni a Kárpátok gerincén, de az, hogy itt vagyunk, én rendületlenül és töretlenül hiszem, hogy ez isteni rendelés. Hogy mi magyarok elmondhatjuk ugyanolyan büszkeséggel, amit hajdanában a zsidók, hogy az Úr választott népe vagyunk. Hogy az Úr elküldött minket ide, erre a földre, hogy nemzetünket szolgálva, nemzetünket itt szolgálva naggyá és boldoggá tegyük a jövendő magyar nemzedéket. Ez a mi feladatunk. Nem győzöm eléggé hangoztatni honfitársaim, hogy minden magyar, aki idegen földön él, nagyköveti minőségben jár azon a földön. Mert nem csak rajta keresztül ítélik meg az idegenek a magyart, hanem, mert egyedül neki van lehetősége, hogy éljen avval a szabadsággal, amely a magyar népnek nem adatott meg, hogy a magyar népnek a hangszórója legyen, hogy a magyar népnek a vészkiáltása legyen, s a jaj szava, mely fölrázza ezt a világot. Hölgyeim és uraim, rettenetes, súlyos felelősség terhel minket. S én azért járom az országutakat öregedő fejjel, mert rádöbbentem arra, amire önök is rádöbbentek már, hogy az idő telik. S napról napra vénülünk, észre se vesszük, s itt lesz az idő, amikor már nem tehetünk semmit, mert késő lesz, s ha mi nem tesszük meg, hölgyeim és uraim, a jövő nemzedéke nem teheti már meg úgy, mint ahogy mi megtehetjük, mert azt az örökséget, ismeretet, tudást, ami bennünk megvan, a magyar igazságot illetően, ha ezt nem adjuk tovább, akkor velünk együtt sírba veszik. Ez az a rettenetes, súlyos felelősség, amely alól kibújni nem lehet. Hiába próbálkozunk kibújni alóla, nem lehet. S én arra kérem önöket hölgyeim és uraim, hogy értsék meg azt, ami én megértettem. Hogy, ha életünknek van még egy célja, az a cél csak az lehet és semmi egyéb, hogy jövendőt biztosítsunk a magyar nemzet számára. Ehhez kérem a segítségüket nem alamizsnaként, nem adományként, még azt is mondhatom, nem csak pénzben, de energiában, gondolatban, erőben, felelősségtudásban és felelősségvállalásban és a magyar kötelesség hűséges viselésében. Köszönöm szépen.”

(Hargitay Lajos leirata)

.

.

a másik

.

A BM III. Főcsoportfőnökség ügyrendje

(Forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára):

.https://tinyurl.com/ycrmro6h

.

.

"A hiten belül a predestináció nem logikai rendszer, hanem boldog tapasztalat."

Eleve elrendelés: 2.

Dr. Joó

igehirdetése

(Forrás: YouTube)

/1080 megtekintés/

A prédikáció 

szövege

.5 5 18

.

Már keresztem vállra vettem

Írta Lyte (1793-1847)

Walesi ének dallamra

Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honjavesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.

Ember bánthat és zavarhat:
Szíved áldott menedék;
Sorsom próbál és sanyargat:
Édes csenddel vár az ég.
Nincsen búm, mely könnyet adjon,
Míg szerelmed van velem,
Nincs öröm, mely elragadjon,
Hogyha nem benned lelem.

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

Kegyelemből dicsőségbe
Szállj, hited majd szárnyat ad,
S az örök menny fénykörébe
Bévezet majd szent Urad.
Véget ér itt küldetésed,
Elszáll vándoréleted,
Üdvösséggé lesz reményed,
Égi látássá hited.

Fordította Áprily

(Forrás: ReformátusÉnekeskönyv):

http://tinyurl.com/zkpqayp


Hangfelvételen:

(Forrás: Parókia):

http://tinyurl.com/gs26who

.

9 7 21.

A történeti kutatások alapján a Kádár-korszak alatt jócskán voltak eddig nem közismert, kihasználatlan lehetőségei hazánknak. 1964-ben Hruscsov felkínálta Beregszászt Magyarországnak, de Kádár nem fogadta el – derítette ki Kun kremlinológus. A történész elmondása alapján Kádár cinikusan meg is jegyezte a szovjet államfőnek, hogy inkább Baskíriát adja át nekünk. Pedig Hruscsov úgy fogalmazott: „Beregszász olyan szegény járás, nekünk igazán nem is kell. Tartsunk a hovatartozásról népszavazást, az ott lakók úgyis megszavazzák”. Már a rendszerváltás után, a magyar-ukrán alapszerződés aláírásakor is lehetett volna élelmesebb a magyar külpolitika – jegyezte meg Kun. Akkor is elő tudták volna készíteni Kárpátalja önállósítását, így begyógyulhatott volna egy trianoni seb. (Forrás: HEOL): https://tinyurl.com/yakxarcs

.

16 9 20.

Titkos jegyzőkönyv 

írta Hamvas

(részlet)

Amikor az ember önmagát a vadonatúj létezés számára fölszenteli, olyan lényt csinál, amelyet pontosan legfeljebb Swift vagy Brueghel tudott volna leírni. Ma olyan művész, aki az élet nemének ilyesfajta átalakulását figyelemmel tudná kísérni és azt fel tudná mérni, sajnos, nincs. A mai művészet részleteiben fontos mozzanatokat ábrázol, de a látomás egészéhez sem a tudás precizitása, sem az erő mélysége fölött nem rendelkezik. Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van, és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja. Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg, éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi. A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi rafináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól éljenek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen. Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben, mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett, és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette, és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné. Halleluja csirihau!    E víziónak persze nincs valószínűsége. Nem azért, mert képeit és következtetéseit iráni példára a hagyományból vette, s a hagyomány értelme ma, a keresztény aionban megváltozott. Nincs valószínűsége, mert a helyzet ennél sokkalta súlyosabb. Amiről a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint azt feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észvesztő sebességgel zuhannak az állati lét alá és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint a lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így ketté szakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a yahoo, vagy a robotos, vagy akár a csirihau. Mindegy. A szubhumánus lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad. A helyzet azonban minden valószínűség szerint még ennél is sokkal súlyosabb. Persze pontosan senki sem tudhatja, de aki esetleg sejtené, óvakodna beszélni róla. Arra a kérdésre pedig, hogy miért, azt kellene válaszolni: mert a jelent már a csirihau, vagy más féreg oly inkubációs idejének kell tekinteni, amikor a lény maga ugyan még nem él, de a létrehozásában közreműködő erők rendkívül érzékenyek s azt, aki az új lényt ócsárolja, elpusztítanák. Ami egészen természetes. Nem lehet büntetlenül a várandós szülők füle hallatára a még meg nem született gyermeket szidalmazni. Különösen akkor, ha a terhesség ideje oly hosszú volt, a lény alakja oly féltett titok és amikor a gyermek megszületésétől az emberiség oly rendkívül sokat vár.    Egyszerűen tényként még annyit kell elmondani, hogy nálunk, újkori európaiaknál a művészetnek egészen más szerepe van, mint a régieknél volt, vagy mint a színeseknél még ma is. Régebben a művész a világ erőit megfékezte. Rendezte és harmonizálta és megbékítette. E régi művészetnek minden magas teljesítménye, a kínai, a görög, a tolték, az egyiptomi éppen ezért az orphika egy neme volt. Ma azt mondanók, hogy klasszikus. A mű kristály, a megérintett összes erőket végleges alakban rendezte. A mi művészetünk nem a kristály, hanem az örvény jegyében áll. A mi művészeink idéznek. Éppen ezért a régi klasszikus művészettel szemben a mienk varázslat. A világ erőit nem fékezi, és nem rendezi, hanem azokat varázsformuláival felébreszti és felszabadítja. A mi művészetünk nem orphikus, hanem mágikus. A zenének és a költészetnek, a festészetnek és a regénynek, ezek szerint nálunk egészen különleges fontossága van. A művészet ébreszti fel azokat az erőket, amelyek az emberiséget kormányozzák. A művészet sokkalta fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy mint a vallás. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, akit eltakar, visszanyitható. A művészet az, ami az ideálokról elmondja azt, ami bennük igazán érdekes. A kapcsolatot a transzcendens erőkkel egyedül a művész tartotta fenn. Az egyetlen hívő. A hitről pedig tudjuk, hogy hegyeket mozdít meg, vagyis hatalmakat idéz. Ezért most a hívő autonóm módon rendelkezik a fölött, hogy milyen erőket idézzen. Milyeneknek adja át a hatalmat, milyeneket távolítson el, emeljen ki, szabadítson fel abból az örvényből, amelynek mágusa a művész. Ez a tény kedvező és nem kedvező. Kedvező azért, mert az újkori Európában a magasrendű ember a művész volt. Kimondhatatlan veszély lett volna, ha az idéző erők fölött például a gazdasági ember, vagy a tudós, vagy a politikus, vagy a pap, vagyis a hitetlen rendelkezett volna. Forrás: PázmányPéterElektronikusKönyvtár): http://tinyurl.com/hg5w8m7

.

.

Space
July 8, 2022.  On July 9, 1962, the US military detonated a thermonuclear warhead 250 miles above the Pacific Ocean – a test called “Starfish Prime.” Starfish Prime created an artificial solar storm complete with auroras, geomagnetic activity, and blackouts caused by the electromagnetic pulse (EMP) – a ferocious burst of radiation that ionized the upper atmosphere. Witnesses from Hawaii to New Zealand reported auroras overhead, magnificent midnight “rainbow stripes” that tropical sky watchers had never seen before. Radios fell silent, then suddenly became noisy.  Streetlights went dark in Honolulu. The explosion led to the early demise of all the spacecraft in orbit at the time. These included Ariel-1, the UK’s first spacecraft, and Telstar-1, a US communications satellite which had the bad luck to be launched the very next day. Ariel-1 became almost unusable after 4 days due to power degradation and tape recorder failure. The Telstar satellite lasted until November 1962 when its command decoder failed. The explosion filled Earth’s magnetosphere with energetic electrons and added to our planet’s natural radiation belts. These artificial electrons hit satellites hard, degrading their electronics and solar arrays. There were increased fluxes of trapped electrons for many years after the blast. Ionized air over the Pacific pinned down Earth’s magnetic field, then let it go again when the ionization subsided. The rebound created a manmade geomagnetic storm for hundreds of miles around the blast zone. In 1962 the Cold War was red hot. (Source: SpaceWeatherArchive)

See also: Photo (Source: NewAtlas): https://tinyurl.com/2het3dsv

.

20 8 21.

Soviet 50 megatons AN602 (RDS-220) hydrogen bomb or

Tsar bomba test.

Detonated 4000 m above the Sukhoy Nos cape of Severny Island, Novaya Zemlya.

Source: YouTube / Rosatom):

https://tinyurl.com/yy6lu3c7

44 060 views

.