.
Márton, erdélyi római katolikus püspök utolsó körlevele Gyulafehérvárról
Szám: 44 - 1980.
Tisztelendő Testvéreim,
Szeretett jó híveim,
Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, boldogemlékű Vorbuchner Adolf püspök
halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év
karácsonyán mint megyéspüspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa
rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem. Isten akaratát látva
a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva
fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: Non recuso laborem,
Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom
a munkát. A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni
átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették
testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is
meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori
kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem
Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának
terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.
A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett
a kormányzás gondjai alól és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre,
Nagyméltóságú és Főtisztelendő Dr. Jakab Antal püspök úrra bízta,
s kegyes volt ezt velem személyesen táviratban közölni. Fiúi hálával
fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta
és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott.
Az ügyek intézése az utóbbi években amúgy is egyre inkább a segédpüspök urat
terhelte, aki készséggel és hozzáértéssel volt mindig segítségemre. Azzal
a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése
jó kezekben van. Új Főpásztorotokat fogadjátok szeretettel és készséges
engedelmességgel tegyétek számára könnyebbé a kormányzás gondjait
és felelősségét. Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam
megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.
Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való
drága örökség, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak és amelyért sok
áldozatot vállaltak. Ahogyan az Apostol tanítja, hit nélkül nem lehet senki sem
kedves Isten előtt (Zsid. 11,6). A hit tárgya a láthatatlan valóság és ezért mindig
nehézséget jelent az embernek. A mai embernek különösképpen, amikor tudomány,
kultúra, társadalmi élet egyaránt elfordult a hittől. Az idősebb nemzedék, amelyik
átélte a háború borzalmait és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete,
megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is,
s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe
belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható
a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. A fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen
tapasztalata, és alkalma sincsen, hogy megismerje a hit alkotásait és értékeit.
Bizalommal kérem a szülőket és papjaimat, úgy véssék be értelmükbe
és szívükbe a hit igazságait, hogy a megtartó családi és otthoni környezetből
kiszakadva se veszítsék el. A hitre építsék egyéni és családi életüket. Ezzel adják
nekik a legdrágább örökséget. Az emberrel való sorozatos visszaélések indították
a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira
és méltóságára. Az egyházi Tanítóhivatalnak is az utóbbi évtizedekben egyik
fontos tanítása az emberi méltóság. Krisztus a felebaráti szeretet parancsát
odatette az Istenszeretet mellé a főparancsolatban. A hívő embernek Isten
gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is,
ha másképpen gondolkozik, mint Ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai
és célkitűzései. Erre is sokszor rámutattam, amikor tanítottalak titeket
és búcsúzóban ismét kérlek, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban
azokat, akikkel együtt éltek. Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető
háborús veszedelmeket, úgy fogjuk megtalálni az egyetértést és igazi békességet,
ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük
egymást életfeladataink teljesítésében. A testvériséget elsősorban magunk között,
az Egyház közösségében kell megvalósítani. „Hitünk parancsa, hogy a templomon
kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk
és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk” – mondottam első püspöki
körlevelemben és most is erre kérlek titeket. Legyen minden egyházközség igazi
testvéri közösség. Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat és akkor valósul meg
a keresztény egyházak és közösségek közös óhaja és törekvése az összes
keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok
keresztényeiről: Nézd, ezek mennyire szeretik egymást.
Amikor megválok az egyházmegye kormányzásától, búcsúzásom pillanatában
Tisztelendő Testvéreimnek szívből köszönöm, hogy hivatali megbízásom ideje alatt
testvéri türelemmel elviseltek, s gyarló utasításaimat legjobb belátásuk szerint
elfogadták és követték. Külön köszönöm volt munkatársaimnak az engedelmességet,
és az irántam tanúsított megértő jóságot. Köszönöm mindazok munkáját,
akik egyházközségeinkben vagy egykori intézményeinkben az Egyház szolgálatában
dolgoztak vagy dolgoznak, híveimnek hitükhöz és Egyházunkhoz való ragaszkodását
templomaikról és papjaikról való gondoskodását. Minden jóakaratú embernek minden
személyem iránti figyelmét és jóakaratát, amellyel főpásztori munkámat elősegítették.
Mindnyájuk életére és további munkájára őszinte fohásszal kérem Isten áldását
és segítségét. Mindazoktól, akiket hivatali megbízásom ideje alatt esetleg
megbántottam, bocsánatot kérek.
Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket.
Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat
és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket
és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon
mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között
megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.
Magamat imáitokba ajánlva mint első körlevelemben tettem, most is az Apostol
szavaival köszöntelek titeket, ahogyan azt minden szentmisében halljátok.
A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek
egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. Ámen.
Gyulafehérvár, 1980. május 15-én, Urunk Mennybemenetele ünnepén
.(Forrás: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség): http://tinyurl.com/qxyczzr
.
.
