16 9 20.
Titkos jegyzőkönyv
írta Hamvas
(részlet)
Amikor az ember önmagát a vadonatúj létezés számára fölszenteli, olyan lényt csinál, amelyet pontosan legfeljebb Swift vagy Brueghel tudott volna leírni. Ma olyan művész, aki az élet nemének ilyesfajta átalakulását figyelemmel tudná kísérni és azt fel tudná mérni, sajnos, nincs. A mai művészet részleteiben fontos mozzanatokat ábrázol, de a látomás egészéhez sem a tudás precizitása, sem az erő mélysége fölött nem rendelkezik. Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van, és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja. Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg, éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi. A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi rafináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól éljenek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen. Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben, mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett, és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette, és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné. Halleluja csirihau! E víziónak persze nincs valószínűsége. Nem azért, mert képeit és következtetéseit iráni példára a hagyományból vette, s a hagyomány értelme ma, a keresztény aionban megváltozott. Nincs valószínűsége, mert a helyzet ennél sokkalta súlyosabb. Amiről a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint azt feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észvesztő sebességgel zuhannak az állati lét alá és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint a lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így ketté szakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a yahoo, vagy a robotos, vagy akár a csirihau. Mindegy. A szubhumánus lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad. A helyzet azonban minden valószínűség szerint még ennél is sokkal súlyosabb. Persze pontosan senki sem tudhatja, de aki esetleg sejtené, óvakodna beszélni róla. Arra a kérdésre pedig, hogy miért, azt kellene válaszolni: mert a jelent már a csirihau, vagy más féreg oly inkubációs idejének kell tekinteni, amikor a lény maga ugyan még nem él, de a létrehozásában közreműködő erők rendkívül érzékenyek s azt, aki az új lényt ócsárolja, elpusztítanák. Ami egészen természetes. Nem lehet büntetlenül a várandós szülők füle hallatára a még meg nem született gyermeket szidalmazni. Különösen akkor, ha a terhesség ideje oly hosszú volt, a lény alakja oly féltett titok és amikor a gyermek megszületésétől az emberiség oly rendkívül sokat vár. Egyszerűen tényként még annyit kell elmondani, hogy nálunk, újkori európaiaknál a művészetnek egészen más szerepe van, mint a régieknél volt, vagy mint a színeseknél még ma is. Régebben a művész a világ erőit megfékezte. Rendezte és harmonizálta és megbékítette. E régi művészetnek minden magas teljesítménye, a kínai, a görög, a tolték, az egyiptomi éppen ezért az orphika egy neme volt. Ma azt mondanók, hogy klasszikus. A mű kristály, a megérintett összes erőket végleges alakban rendezte. A mi művészetünk nem a kristály, hanem az örvény jegyében áll. A mi művészeink idéznek. Éppen ezért a régi klasszikus művészettel szemben a mienk varázslat. A világ erőit nem fékezi, és nem rendezi, hanem azokat varázsformuláival felébreszti és felszabadítja. A mi művészetünk nem orphikus, hanem mágikus. A zenének és a költészetnek, a festészetnek és a regénynek, ezek szerint nálunk egészen különleges fontossága van. A művészet ébreszti fel azokat az erőket, amelyek az emberiséget kormányozzák. A művészet sokkalta fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy mint a vallás. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, akit eltakar, visszanyitható. A művészet az, ami az ideálokról elmondja azt, ami bennük igazán érdekes. A kapcsolatot a transzcendens erőkkel egyedül a művész tartotta fenn. Az egyetlen hívő. A hitről pedig tudjuk, hogy hegyeket mozdít meg, vagyis hatalmakat idéz. Ezért most a hívő autonóm módon rendelkezik a fölött, hogy milyen erőket idézzen. Milyeneknek adja át a hatalmat, milyeneket távolítson el, emeljen ki, szabadítson fel abból az örvényből, amelynek mágusa a művész. Ez a tény kedvező és nem kedvező. Kedvező azért, mert az újkori Európában a magasrendű ember a művész volt. Kimondhatatlan veszély lett volna, ha az idéző erők fölött például a gazdasági ember, vagy a tudós, vagy a politikus, vagy a pap, vagyis a hitetlen rendelkezett volna. Forrás: PázmányPéterElektronikusKönyvtár): http://tinyurl.com/hg5w8m7
.
