.

a másik

.

A BM III. Főcsoportfőnökség ügyrendje

(Forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára):

.https://tinyurl.com/ycrmro6h

.

.

"A hiten belül a predestináció nem logikai rendszer, hanem boldog tapasztalat."

Eleve elrendelés: 2.

Dr. Joó

igehirdetése

(Forrás: YouTube)

/1080 megtekintés/

A prédikáció 

szövege

.5 5 18

.

Már keresztem vállra vettem

Írta Lyte (1793-1847)

Walesi ének dallamra

Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honjavesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.

Ember bánthat és zavarhat:
Szíved áldott menedék;
Sorsom próbál és sanyargat:
Édes csenddel vár az ég.
Nincsen búm, mely könnyet adjon,
Míg szerelmed van velem,
Nincs öröm, mely elragadjon,
Hogyha nem benned lelem.

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

Kegyelemből dicsőségbe
Szállj, hited majd szárnyat ad,
S az örök menny fénykörébe
Bévezet majd szent Urad.
Véget ér itt küldetésed,
Elszáll vándoréleted,
Üdvösséggé lesz reményed,
Égi látássá hited.

Fordította Áprily

(Forrás: ReformátusÉnekeskönyv):

http://tinyurl.com/zkpqayp


Hangfelvételen:

(Forrás: Parókia):

http://tinyurl.com/gs26who

.

9 7 21.

A történeti kutatások alapján a Kádár-korszak alatt jócskán voltak eddig nem közismert, kihasználatlan lehetőségei hazánknak. 1964-ben Hruscsov felkínálta Beregszászt Magyarországnak, de Kádár nem fogadta el – derítette ki Kun kremlinológus. A történész elmondása alapján Kádár cinikusan meg is jegyezte a szovjet államfőnek, hogy inkább Baskíriát adja át nekünk. Pedig Hruscsov úgy fogalmazott: „Beregszász olyan szegény járás, nekünk igazán nem is kell. Tartsunk a hovatartozásról népszavazást, az ott lakók úgyis megszavazzák”. Már a rendszerváltás után, a magyar-ukrán alapszerződés aláírásakor is lehetett volna élelmesebb a magyar külpolitika – jegyezte meg Kun. Akkor is elő tudták volna készíteni Kárpátalja önállósítását, így begyógyulhatott volna egy trianoni seb. (Forrás: HEOL): https://tinyurl.com/yakxarcs

.

16 9 20.

Titkos jegyzőkönyv 

írta Hamvas

(részlet)

Amikor az ember önmagát a vadonatúj létezés számára fölszenteli, olyan lényt csinál, amelyet pontosan legfeljebb Swift vagy Brueghel tudott volna leírni. Ma olyan művész, aki az élet nemének ilyesfajta átalakulását figyelemmel tudná kísérni és azt fel tudná mérni, sajnos, nincs. A mai művészet részleteiben fontos mozzanatokat ábrázol, de a látomás egészéhez sem a tudás precizitása, sem az erő mélysége fölött nem rendelkezik. Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van, és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja. Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg, éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi. A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi rafináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól éljenek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen. Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben, mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett, és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette, és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné. Halleluja csirihau!    E víziónak persze nincs valószínűsége. Nem azért, mert képeit és következtetéseit iráni példára a hagyományból vette, s a hagyomány értelme ma, a keresztény aionban megváltozott. Nincs valószínűsége, mert a helyzet ennél sokkalta súlyosabb. Amiről a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint azt feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észvesztő sebességgel zuhannak az állati lét alá és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint a lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadít fel és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti. Az emberiség így ketté szakad. Amelyik lezuhan, abból lesz a yahoo, vagy a robotos, vagy akár a csirihau. Mindegy. A szubhumánus lény. Amelyik felröppen, abból valami félszellem, féllélek, félangyal. Az emberi közép helye pedig üres marad. A helyzet azonban minden valószínűség szerint még ennél is sokkal súlyosabb. Persze pontosan senki sem tudhatja, de aki esetleg sejtené, óvakodna beszélni róla. Arra a kérdésre pedig, hogy miért, azt kellene válaszolni: mert a jelent már a csirihau, vagy más féreg oly inkubációs idejének kell tekinteni, amikor a lény maga ugyan még nem él, de a létrehozásában közreműködő erők rendkívül érzékenyek s azt, aki az új lényt ócsárolja, elpusztítanák. Ami egészen természetes. Nem lehet büntetlenül a várandós szülők füle hallatára a még meg nem született gyermeket szidalmazni. Különösen akkor, ha a terhesség ideje oly hosszú volt, a lény alakja oly féltett titok és amikor a gyermek megszületésétől az emberiség oly rendkívül sokat vár.    Egyszerűen tényként még annyit kell elmondani, hogy nálunk, újkori európaiaknál a művészetnek egészen más szerepe van, mint a régieknél volt, vagy mint a színeseknél még ma is. Régebben a művész a világ erőit megfékezte. Rendezte és harmonizálta és megbékítette. E régi művészetnek minden magas teljesítménye, a kínai, a görög, a tolték, az egyiptomi éppen ezért az orphika egy neme volt. Ma azt mondanók, hogy klasszikus. A mű kristály, a megérintett összes erőket végleges alakban rendezte. A mi művészetünk nem a kristály, hanem az örvény jegyében áll. A mi művészeink idéznek. Éppen ezért a régi klasszikus művészettel szemben a mienk varázslat. A világ erőit nem fékezi, és nem rendezi, hanem azokat varázsformuláival felébreszti és felszabadítja. A mi művészetünk nem orphikus, hanem mágikus. A zenének és a költészetnek, a festészetnek és a regénynek, ezek szerint nálunk egészen különleges fontossága van. A művészet ébreszti fel azokat az erőket, amelyek az emberiséget kormányozzák. A művészet sokkalta fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy mint a vallás. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, akit eltakar, visszanyitható. A művészet az, ami az ideálokról elmondja azt, ami bennük igazán érdekes. A kapcsolatot a transzcendens erőkkel egyedül a művész tartotta fenn. Az egyetlen hívő. A hitről pedig tudjuk, hogy hegyeket mozdít meg, vagyis hatalmakat idéz. Ezért most a hívő autonóm módon rendelkezik a fölött, hogy milyen erőket idézzen. Milyeneknek adja át a hatalmat, milyeneket távolítson el, emeljen ki, szabadítson fel abból az örvényből, amelynek mágusa a művész. Ez a tény kedvező és nem kedvező. Kedvező azért, mert az újkori Európában a magasrendű ember a művész volt. Kimondhatatlan veszély lett volna, ha az idéző erők fölött például a gazdasági ember, vagy a tudós, vagy a politikus, vagy a pap, vagyis a hitetlen rendelkezett volna. Forrás: PázmányPéterElektronikusKönyvtár): http://tinyurl.com/hg5w8m7

.

.

Space
July 8, 2022.  On July 9, 1962, the US military detonated a thermonuclear warhead 250 miles above the Pacific Ocean – a test called “Starfish Prime.” Starfish Prime created an artificial solar storm complete with auroras, geomagnetic activity, and blackouts caused by the electromagnetic pulse (EMP) – a ferocious burst of radiation that ionized the upper atmosphere. Witnesses from Hawaii to New Zealand reported auroras overhead, magnificent midnight “rainbow stripes” that tropical sky watchers had never seen before. Radios fell silent, then suddenly became noisy.  Streetlights went dark in Honolulu. The explosion led to the early demise of all the spacecraft in orbit at the time. These included Ariel-1, the UK’s first spacecraft, and Telstar-1, a US communications satellite which had the bad luck to be launched the very next day. Ariel-1 became almost unusable after 4 days due to power degradation and tape recorder failure. The Telstar satellite lasted until November 1962 when its command decoder failed. The explosion filled Earth’s magnetosphere with energetic electrons and added to our planet’s natural radiation belts. These artificial electrons hit satellites hard, degrading their electronics and solar arrays. There were increased fluxes of trapped electrons for many years after the blast. Ionized air over the Pacific pinned down Earth’s magnetic field, then let it go again when the ionization subsided. The rebound created a manmade geomagnetic storm for hundreds of miles around the blast zone. In 1962 the Cold War was red hot. (Source: SpaceWeatherArchive)

See also: Photo (Source: NewAtlas): https://tinyurl.com/2het3dsv

.

20 8 21.

Soviet 50 megatons AN602 (RDS-220) hydrogen bomb or

Tsar bomba test.

Detonated 4000 m above the Sukhoy Nos cape of Severny Island, Novaya Zemlya.

Source: YouTube / Rosatom):

https://tinyurl.com/yy6lu3c7

44 060 views

.

8 6 25 - 11 11.

Cziffra
(Budapest, 1921 - 1994 Longpont-sur-Orge)

Hungarian Rhapsody No.6 / Liszt
(Source: YouTube):
http://tinyurl.com/llh6gbu

Hungarian Rhapsodies 2, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15 /Liszt
(Source: YouTube):
http://tinyurl.com/nnslhbr

.

2009 9 23.

Harmadnapon 

írta Pilinszky

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

(1959 előtt)

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/oxzg3cw

.

.

National Aeronautics and Space Administration (NASA) missions

(source: NASA):

https://tinyurl.com/yak7ulov

.

.

Ez vagy te

írta Szabó

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/nfqoxlc

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se
sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi sem vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.
Ne sirass, Szvétakétu!
Száz virágból hordják össze a méhek
a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,
hiszed-e, Szvétakétu?
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak
és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,
érzed-e, Szvétakétu?
Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,
tudod-e, Szvétakétu?
Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,
de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

.

.

Folytatásokban a Szabadság című kolozsvári napilap 2011. február 16.-ai, március 5.-ei, 9.-ei, 12.-ei és 19.-ei, száma, majd - teljes terjedelemben - a Honlevél, a Magyarok Világszövetsége lapjának 2011. márciusi száma közölte először az Erdélyi ENSZ Memorandum néven emlegetett elaborátumot. A géppel írt, magyar nyelvű dokumentumnak nincs sem címe, sem címzettje, sem keltezése, sem aláírója; a szakirodalom "ENSZ-memorandum" néven ismeri, a kihallgatások nyomán ezen a néven is emlegették, de kiáltványnak ('manifest') is nevezték. Az erdélyi magyarság sorsának hosszú távú rendezését célozta, és az ENSZ-hez kívánták eljuttatni. Körültekintően és alaposan ismertette az 1957-ig kialakult helyzetet, részletesen indokolja az erdélyi kérdés megoldásának szükségességét, és négy politikai keretben vizsgálja Erdély jövőjét: I. Erdély román uralom alatt marad; II. Erdély magyar uralom alá kerül; III. Az önálló Erdély gondolata; IV. Erdély elosztása Magyarország és Románia között. A dokumentum alapján kreált erdélyi ENSZ-perben 'a román haza elárulása' bűntette miatt  hadbíróság ítélte 1957 novemberében életfogytiglani kényszermunkára Dobai Istvánt és Varga Lászlót, 25 évi kényszermunkára Komáromy Józsefet és Kertész Gábort, 20 évre Bereczki Andrást, továbbá 5-től 10 évig tartó fegyházra Gazda Ferencet, Szekeresi Nagy Józsefet, Dobri Jánost és László Dezsőt. 1958-ban ítélték el a második csoportot: Bányai Miklóst életfogytiglannal, Krebsz Sándort és Kincses Károlyt 20 évi, Kincsesné Balajti Ilonát pedig 10 évi kényszermunkával sújtották. Kertész Gábor és Nagy József a börtönben meghalt a rettenetes bánásmód következtében. A többiek az 1964-es általános amnesztiával szabadlábra kerültek ugyan, de polgári jogaikat, munkavállalási szabadságukat sohasem nyerték vissza.

[Az első oldal felső részén lévő, kézírásos román nyelvű szöveg szerint:: 'A Szekuritaté szervei a testi motozás során találták meg nálam, amikor 1957. március 20-án, Márton Áron püspöktől tértem vissza. A dokumentum 15 oldalból áll, kezdve a jelen oldallal, és folytatódik egészen a 15. oldalig. Dobai István s.k.").

    "Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését: ´Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est´ , a magyar állam egyik kérdése, megfejtés helyett, kimélettel utaltatott tova... (Azonban) jöhet idő, midőn egyszer meg kell hódítanunk e hont a fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk, - tehát méltányosak." Száz esztendeje hangzottak el ezek a szavak a magyar országgyűlésen, és a magyarságnak ez az életkérdése még mindig megoldatlan. Mikor a Trianoni Békeszerződés széttörte a magyarság történelmi-politikai keretét, a magyar államot, a nyomasztó szükség nem engedte a kérdés további odázását. Bebizonyosodott, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága az egész nemzet életét veszélyezteti, és bebizonyosodott az is, hogy elfogadhatóan - számunkra és szomszédaink számára elfogadhatóan - csak a magyarság oldhatja meg a kérdést. Meggyőződvén erről, nemzetünk akkori vezetői - talán nem egészen helyesen, de mindenképpen menthetően - félretettek minden más súlyos kérdést, és teljes erőnket, maradék erőnket ennek az egynek a megoldására fordították. Tartozunk az igazság eszméjének annak a megállapításával, hogy ez a törekvés nem egy vékony felső réteg ködösítési kísérlete, hanem az egész magyarság céltudatos mozgalma volt. Hogy ez az ún. revizionizmus nem volt imperialista jellegű, hogy nem volt támadó szándékú, hanem egy egész nemzet békés, tiszta törekvése a legelemibb életigényeinek érvényesítésére. Tagadhatatlan sikerei voltak ennek a mozgalomnak, melyek jelentősek voltak még így, rövid tartalmukban is. Utolsó kísérlete volt ez a magyar nemzetnek egy ezerévesnek mondott örökség megmentésére, és nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. Azonban, ha sikerült volna sem oldotta volna meg a nemzetiségi kérdést, mert nem is célozta azt. Tétele a következő volt: Magyarország nemzetiségi politikája helytelen volt, és ezért területét felosztották, kétségbeejtő helyzetbe sodorván ezzel a magyar nemzetet. Ha visszaszerezzük az elcsatolt területeket, megjavítjuk nemzetiségi politikánkat, minden jó lesz. Bármennyire is tiszteletreméltó volt a teljes nemzeti erőtartalék mozgósítása e cél érdekében, és bármennyire is helyes volt az a bölcs mérséklet, hogy csak magyar többségű területeket csatoltak vissza, a második világháború végén meg kellett győződnünk arról, hogy ilyen tüneti kezeléssel a kérdés nem oldható meg. Ugyanis a területi elcsatolások elsősorban a régi Magyarország nemzetiségi állapotából következtek, és csak másodsorban a helytelen nemzetiségi politikából, vagy a kedvezőtlen nemzetközi helyzetből. Ezt az állapotot pedig az jellemzi, hogy a nemzetiségek a magyarokkal és egymással keverten élnek. Világos, hogy ha ez a kevertség nem lett volna, nem lehetett volna - a népek önrendelkezési jogára hivatkozva - idegen uralom alá kényszeríteni a magyarság egynegyedét, kilátástalan gazdasági és politikai helyzetbe szorítva az egész magyarságot. A második világháború után természetes volt a nép idegenkedése annak a kérdésnek a felvetésétől, melyre - szerinte - egyszer már ráfizetett. Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a "szomszédokkal való jó viszony", "béke", "a trianoni ország tehermentesítése" stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy - a maguk szempontjából - igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert - józanul - nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra - a többek között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek. A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig - függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől - legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak. Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk - hisszük - nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát. Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van - minden ellenséges nyomás ellenére - a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem - ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk - csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében. Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.
    A.
    I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét - melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt - Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került. Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk. Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak - a magyarságnak - viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál. Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra. A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is. A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig - lehetőségeihez képest - eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután - nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után - az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott - mint Románia és Jugoszlávia -, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és - főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület - nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig - egész Európa - legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt. Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés - az új terület lakosságának számát nézve - 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy - mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért - túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert. Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban. A  magyarság volt az, aki veszélyeztette nyertes állapotukat és ezért természetszerűen - néha nem is tudatosan - szervezkedtek a magyarok ellen. Így íratlan, de általános szabállyá lett a Kárpát-medencében, hogy mindenki ott és úgy ártson minden magyarnak, ahol és ahogy tud. Néha az ezzel szembeni magyar védekezés is ellentámadásba megy át, és ezzel tovább fokozódik és mélyül ez a ´mindenki harca mindenki ellen´. Ezen nem fékez sem liberalizmus, sem a szocializmus. Ott dúl ez a harc mindenütt: munkahelyen, hivatalban, intézményben, iskolában, bíróságon, kórházban, mezőn, boltban, sportpályán, hadseregben, egyházban, vendéglőben, szakszervezetben. Mindenütt gyűlölet, áskálódás vagy háborúság. Az ember már szinte nem is ember, hanem csak magyar vagy román, vagy egyéb. Ha összekerülnek az egynemzetbeliek, Prágától Bukarestig, a tizedik mondatban már rátérnek erre az együttélésre és a tizenötödik mondat már egy újabb haditerv-javaslat. Mondják, hogy ezt az értetlenséget és gyűlöletet mesterségesen szítják egyes csoportok vagy osztályok. Nem igaz. Ez éppen úgy következik ebből az áldatlan nemzetiségi állapotból a már bekövetkezett történelmi események folytán, mint az oxigén és hidrogén keveréséből a robbanás. Sőt, a felső tiltás, simítás, békítés és szépítés még csak fokozza és mélyíti ezt az egyén és egyén, család és család, falu és falu, nép és nép közötti, vérbosszúként egyre fokozódó harcot. Az újszülött erre születik - már nevén kezdődik a vita - ebben serdül, ebben él, ha tud, mint ember, és ebbe hal belé. Még temetője felett is vita folyik. Ez a semmi megoldást nem ígérő küzdelem közben felemészti minden résztvevő java erejét és tehetségét, lefékezi szorgalmát, megrontja jellemét és erkölcsi értékét. Közben a világ halad és mi itt Kárpát-medencében időnket és erőnket arra pazaroljuk, hogy csendőrei vagy ellenállói vagyunk egymásnak, hogy drága szövetségeseket szerzünk egymás ellen, közben a legégetőbb tennivalókat is elhalasztjuk, nehogy az ellenfélnek okozzunk vele hasznot és előnyt. Ha az egyik fél józanságból vagy kényszerből lanyhítja a harc lendületét, a másik ezt gyengeségnek veszi, és csak fokozza iramát, és az együttélési küzdelem egyre mélyül, terebélyesedik és tart halálig. Mivel pedig a Trianoni Szerződés következtében a mi helyzetünk a leghátrányosabb, a mi hazánk alkalmas a legkevésbé arra, hogy otthonunk legyen, az együttélési harc a mi életünket veszélyezteti elsősorban. Mi tehát a megoldást kezdeményezzük és szorgalmazzuk. És, ha határozottságunk mellett méltányosak is leszünk, minden bizonnyal meg is találjuk a mindenki számára elfogadható megoldást.
    II. Az általánosságok után Erdély kérdését részletesebben kell vizsgálnunk. A Trianoni Szerződésben Magyarországtól Romániához csatolt 103.093 km2 - a Trianoni Magyarországnál kb. két vármegyényivel nagyobb - területen az 1911-es népszámláláskor4 volt 5,257,467 lakos. Ebből 53,8%: 2,829,454 román, 31,6%: 1,661,805 magyar és 14,6%: 766,208 egyéb (benne 10,8%: 564,789 német) nemzetiségű volt. Bizonyos, hogy ez az arány azóta a románok javára némi változást szenvedett, de az nem lehet nagyobb 5%-nál, úgy, hogy még mindig ezek az adatok szolgálhatnak leginkább kiindulásul. A magyarok egyharmada túlnyomó többséget alkot a Székelyföldön, másik harmada viszonylagos többséget a Peremvidék határmenti sávján, a harmadik harmad pedig szétszórtan él a többi - az egész terület kb. háromnegyed részét kitevő - területen, ahol a románok élnek - a magyarokhoz viszonyítva hatszoros - többségben. A Szigethegység Erdélyt két földrajzi és éghajlati részre: a Peremvidékre és az Erdélyi Medencére osztja, ezért Erdély mezőgazdasága sem mutat egységes képet. Az Erdős-Kárpátoktól az Al-Dunáig húzódó Peremvidék - az Alföld természetes szegélyét képezvén - átmenetet jelent a síkság és a hegyvidék között. Változatos domborzata és éghajlata, gazdag vízrendszere alkalmassá teszi a legmagasabb rendű mezőgazdaság művelésére. Mezőgazdasági szempontból ez Erdély legelőrehaladottabb része. Szántóföldjei - kivált déli felén - kiválóak. A széles dombvidék szőlő- és gyümölcstermelésre, a hegyvidék pedig legelő- és erdőgazdaságra alkalmas. Állattenyésztése elég fejlett, bár lehetőségei egyáltalán nincsenek kimerítve. Az Erdélyi Medencének csak egy része: a Maros és Olt középvidéke jelentős mezőgazdasági szempontból. Ez a rész, különösen a Küküllők vidéke, a Peremvidékkel is felveszi a versenyt, különösen gyümölcs-, szőlő- és takarmánytermelésben. A Medence többi része - különösen a Székelyföld - mezőgazdaságilag csak óriási beruházások árán fejleszthető. Állattenyésztése már nagyobb lehetőségeket kínál, de ezen a téren is nagyon sok a teendő. A Székelyföld erdőgazdasága most is jelentős, és könnyen fejleszthető. Bányászati szempontból - a Medence északi részét, a Mezőséget kivéve - az egész Erdély fontos, de Hunyad és Bánát vasa és szene, Bihar bauxitja, urániumja és aszfaltja, Szatmár nemes- és színesfémje, Máramaros és a Székelyföld sója, valamint Közép-Erdély földgáza gazdaggá tehetné az egész országot. Erdély ipara - bár az utolsó évtizedben sokat fejlődött, - lehetőségeihez viszonyítva még mindig nagyon elmaradott. Komoly lehetőségek nyílnak a kohászat, vas- és fémipar, faipar, vegyipar, műanyagipar, építőanyagipar, valamint a különböző könnyűipari ágak fejlesztésére is. Nagyon fontos, és bármilyen egészséges gazdasági rendben fontos és jelentős marad az erdélyi kisipar. Erdély kereskedelme vérszegény. Még a Peremvidéken, ahol gazdagabb és igényesebb a lakosság és vasútjai és közútjai a közlekedést egyáltalán lehetővé teszik, van kereskedelem. De az Erdélyi Medence szegény és igénytelen népe megél európai értelemben vett kereskedelem nélkül is. Így Erdély nagy múltú polgársága jóformán csak a saját szükségleteire kereskedik. Természetesen, az általános életszínvonal-emelés, elfogadható vasút- és úthálózat kiépítése és az alkalmas jogi szabályozás meghoznák az erdélyi kereskedelem fellendülését. Erre pedig olyan szüksége van Erdély gazdasági életének, mint a szervezetnek az egészséges vérkeringésre. A felsorolt sok fejlődési lehetőség és feltételes mód egyben jelzi Erdély gazdaságának tragikus helyzetét: a mostani pangást. A Trianoni Szerződés olyan gazdasági vérereket vágott el, melyek hiánya még a legtudatosabb gazdaságfejlesztési politika mellett is nehézségeket okozna. Azonban ilyen gazdaságpolitikáról a Trianon utáni Erdélyben nem lehet beszélni sem. A balkáni népek általában, de a románok különösen idegenkednek a közületi beruházásoktól, közmunkáktól, de egyáltalán attól, hogy az államot ne csak egyéni meggazdagodási lehetőségnek tekintsék. A román politika elhanyagolta a régi román területek fejlesztését is, az Erdélyét pedig egyenesen gáncsolta. Talán nem tévedünk, ha az erdélyi együttélési küzdelem egyik alakját, a gazdasági harcot, a román államnak erre az ázsiai módszerű gazdaságpolitikájára vezethetjük vissza. Mert gazdasági téren talán a legelkeseredettebb ez az együttélési harc, pedig éppen ott a legkevésbé indokolható. Ezért jelent Erdély gazdasága egyelőre csak nagy lehetőségeket. Erdély kulturális öröksége nagyon gazdag. Magáévá tette Erdély mindig Európa és Magyarország eszméit, nem egyszer, és nem kevés ideig, zászlóvivője is volt Magyarországnak, sőt Európának is. A lelkiismereti szabadság első elfogadói és elismerői voltak eleink. Ezen a területen született a magyar és román irodalom. Évszázadokon keresztül innen kerültek az egész magyarság és az egész románság szellemi vezetői. Intézményeit mintául vették a szomszédos nemzetek, mert bizonyosan mintául is vehették. A Trianoni Szerződés kettős - látszólag egymásnak ellentmondó - hatást váltott ki Erdély magyar kulturális életében: anyagi szegényedést és eszmei gazdagodást. Anyagilag nemcsak az állam támogatását vagy jóindulatát vesztette el az erdélyi magyar művelődés, hanem az állam elismerését is. Ez persze az intézmények egész sorának felszámolását, a megmaradóknak pedig megterhelését jelentette. Sok nyomorúságnak és sok panasznak lett ez a forrása. Másrészt eszmei gazdagodást hozott Trianon: itt is érvényesült az a szabály, hogy ha egy nép kiszorul a politikai és gazdasági életből, kulturális téren kárpótolja magát. Politikus, katona, jogász, gazdász, hivatalnok és vállalkozó hajlamú emberek kerülnek a szépirodalomba és tudományokba, és kiszélesítik, elmélyítik és élettel telítik az irodalmat. Ez következett be Trianon után az erdélyi irodalomban. Hozzá a megmaradt intézmények is megtisztultak. Az egyházak, gazdasági és művelődési egyesületek, iskolák és a sajtó új tartalmat és új célt kaptak. A magyarság leszorított életet élt a trianoni országban is, és ez - a fenti szabálynak megfelelően - kétségkívül hozzájárult a szellemi élet megújulásához. Megszületett a népi mozgalom. És nem véletlen az, hogy éppen az erdélyi írók megjelenése fordította győzelemre a mozgalom valószínű vereségét, mint ahogyan nem volt véletlen az sem, hogy a legnagyobb példányszámú magyar újság Erdélyben, az erdélyi magyar előfizetők számára jelent meg, és hogy Erdélyben jelent meg az első magyar népdalgyűjtemény. Természetes, hogy ezek nyomán megkezdődött az erdélyi magyar társadalom erkölcsi tisztulása egy szélsőségeket elvető, emberibb, hívőbb, megértőbb társadalom felé. A románoknál e folyamat fordítottja játszódott le: gazdagodás anyagilag - tagadhatatlan, hogy ez nagyon rájuk fért -, és továbbszegényedés eszmeileg. Híg és tartalmatlan intézmények sora születik egyfelől, másfelől a kulturális élet minden épkézláb embere felcsap politikusnak, jogásznak, katonának, hivatalnoknak, gazdásznak és vállalkozónak. Az ezután következő természetes eredménytelenség és sikertelenség - úgy a kulturális, mint a politikai és gazdasági életben - még ingerültebbé tette a többségi nemzetet a kisebbségekkel szemben, és ez nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi együttélési harc elmélyüléséhez. Az erdélyi magyar művelődés anyagi szegényítése persze mégis csak a kultúra szilárd alapjának rombolását jelentette. Ezt a rombolást tetőzte be a haladó jelszavakat hangoztató - lényegében soviniszta - államosítás: egyszerre megszűnt nemcsak minden magyar intézmény és szervezet - az egyházakon kívül -, hanem még az azok alapításához való jog is. Az igazság az, hogy ami nem sikerült a vasgárdistáknak, azt elérték a kommunisták. Ezzel párhuzamosan, a sajtó mind erősebb ellenőrzésével, és a tanszabadság felszámolásával a szerzőt teljesen elvágták a közönségtől, és ezzel az erdélyi magyarság lényegében kiszorult a kulturális életből is, a politikai- és gazdasági háttérbeszoríttatás után. Románia sohasem vette komolyan a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Átfogó kisebbségi törvényt nem is alkotott soha. A kisebbségek - elsősorban a magyarok - jogi sérelmei közismertek voltak az orosz megszállásig, az 1944. utáni helyzet azonban még tisztázásra szorul. A liberális és nacionalista román kormányok alatt zaklatva bár, de működhettek a magyar egyházak, léteztek magyar iskolák, szabad volt a magyar nyelv használata - az akkor még magánéletnek számító - gazdasági életben. A kommunisták uralomra jutása azonban a még megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. A régi pártokkal együtt megszűnt a magyarok pártja is. A régi társadalmi szervezetekkel együtt szüntették meg a magyar nemzetiségi szervezeteket is, a szövetkezetek központosításával a magyar szövetkezeteket is. Az iskolák államosítása pedig egyszerűen románosítás volt, mert a románoknak nem voltak felekezeti iskoláik. A gazdasági élet szocializálásával megszűnt a magyar nyelvhasználat a közélet egész vonalán úgy, hogy már csak az iskolában és a családi életben beszélhetett anyanyelvén a magyarság. A mindezekért cserébe kapott közszolgálati helyek pedig nemhogy a magyarság arányszámának, hanem még a magyarság munkásmozgalmi múltjának sem feleltek meg, még számukat tekintve sem. Emellett minden fontos, irányító hivatali helyre románok kerültek, a magyaroknak csak az irányító fontosság nélküli - de annál háládatlanabb - agitációs és állambiztonsági helyek maradtak. Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek. Ezek foglaltak el minden helyet az államnál, a pártban és a szakszervezetben, és mindenütt, ahol érdemes volt helyet elfoglalni. Ezzel egyidőben pedig tervszerűen folyt mindazoknak a magyaroknak a félreállítása, akik egyáltalán képeseknek látszottak áttekinteni a helyzetet. Háborús bűnperek, földreform, államosítás, internálás, purifikálás és osztályharc, valamint a demokrácia és szocializmus minden jelszava alkalmas volt egy-egy csoport felszámolására vagy félreállítására. Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki börtönbe nem került, annak megélhetési alapja veszett el. Történt pedig mindez a lelkiismereti szabadság földjén, egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal. Az együttélési harc a szocialista lehetőségekkel elérte teljes kifejlődését. Ahol ennyi mód van egymás életébe való beavatkozásra, ott nagyon sokat árthatnak egymásnak az emberek. Ahol az egyik nagyanya pálinkafőzője címén eltávolítják az unokákat az iskolából, ott nem is fontos utánajárni, hogy tényleg szociáldemokrata volt-é a gyanúsított, anélkül sem kockáztatja senki a védelmét, mert az is gyanússá lesz, aki ezeket védelmezi. - Ez az általános kelet-európai állapot Erdélyben - többek között - azt is eredményezte, hogy a kulákok listáján szereplők túlnyomó többsége magyar lett ott is, ahol különben több volt a román földmíves. Hogy vállalatvezető magyar ritkaságszámba ment. Ugyanakkor a magyarok munkásmozgalmi múltjára hivatkozva, a románok a magyarokat okolták az ún. demokrácia uralmáért. Ha valamelyik magyar hasonló módszerek alkalmazásával visszacsípett, úgy látták, hogy megvan a vélt bizonyítékuk erre, és nyugodt lelkiismerettel folytatták a harcot - persze, szocialista eszközökkel - a magyarok ellen. Mégpedig minden magyar ellen személyesen minden román. És viszont. Hiányos lenne a szocialista eszközökkel folyó nemzetiségi elnyomás eszközeinek felsorolása, ha földreform, az osztályharc, a revizionizmus vádja mellett nem említenénk meg az ún. kozmopolitizmust is. Ha valaki egyáltalán nem vádolható nacionalizmussal vagy sovinizmussal, mert hajlandó fenntartás nélkül közreműködni a magyar hagyományok felszámolásában, de ezt nem teszi elég meggyőzően a román térfoglalás érdekében, hanem valami áthidaló, nemzetközinek is mondható megoldást javasol, az kozmopolita, az ellene való engesztelhetetlen küzdelem pedig kötelessége minden állampolgárnak, elsősorban pedig a magyar nemzetiségűeknek. Hogy az oktalan megaláztatásoknak ez a tömege kiengesztelhetetlenné tette a lepel alatti elkeseredett együttélési harcot, az természetes. Nem szolgálja a megértést az együttélő nemzetiségek közötti kölcsönös lenézés és irigység sem. A magyarság a románokat tudatlannak, lustának, megbízhatatlannak, államukat a korrupció mintarendszerének tartja. A románok is igyekeznek mindenképpen kedvezőtlen színben látni és feltüntetni a magyarságot, barbárnak, gőgösnek és összeférhetetlennek állítva azt. Mindezek pedig azt eredményezik, hogy mindkét fél feljogosítva érzi magát arra, hogy ebben a mindenki közötti életre-halálra folyó és egyre terjedő harcban a lovagiasság és emberiesség szabályait minél gyakrabban áthágja, vagy tudomást se vegyen róluk. Mindezeknek összegezéseként kijelenthetjük, hogy Erdély jelenlegi helyzete elfogadhatatlan a magyarság számára, mert amellett, hogy méltánytalanul súlyos terheket ró az erdélyi magyarokra, az egész nemzet jövőjét kilátástalanná teszi.
    B.
    Vizsgáljuk meg az erdélyi kérdés megoldásának lehetséges módozatait, melyek útján meg lehet szüntetni a magyarsággal szembeni súlyos politikai és gazdasági méltánytalanságot, meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést és fel lehet számolni ezt - a világbékét állandóan veszélyeztető békétlen - tűzfészket. Erdély jövőjét négy politikai keretben vizsgálhatjuk:
    I. Erdély román uralom alatt maradásának egyetlen előnye az, hogy kényelmes elintézési forma, mert egyszerűen nem kell tenni semmit. Ha Magyarország nemzetközi tekintélye nagy, akkor az emberi jogok mellett még különleges nemzetiségi jogokat magában foglaló törvény kibocsátására szoríthatja Romániát, sőt gazdasági élete számára különleges nyersanyag-szerzési és piaclehetőségeket szerezhet Erdélyben. Ezeknek a jogoknak és jogosítványoknak az érvényesülésére, azonban kevés a remény addig is, amíg a következő politikai hangulat Magyarország tekintélyét megcsorbítaná és egyszerűen hatályon kívül kerülne a nemzetiségi törvény is, a gazdasági szerződés is. Európa is a federalizálódás felé halad. Ha Magyarország és Románia a jelenlegi területi és népesedési állapotában lenne bármilyen államkapcsolat tagjává, annak első következménye az lenne, hogy az emberi jogokon kívül az erdélyi magyarság minden más jogának elismerését még csak nem is kérhetné. Lenne román közigazgatás, bíróság, hadsereg, államosítás, szocializmus. Román törvényhozás döntene az esetleges magyar szervezetek, egyházak, iskolák, szövetkezetek és szakszervezetek, ősi könyvtárak és műemlékek kérdésében. Továbbá, egy federáción belüli Magyarország nem is kívánhatna nagyobb részesedést Erdély nyersanyagaiból, mint más állam. Ha Erdély román uralom alatt marad, akár federációban, akár azon kívül, nem oldódik meg az alapkérés: a nemzetiségek kevertsége. Így semmi remény nem maradna arra, hogy az együttélési harc akár csak veszítene is hevességéből. Mivel pedig a szabad határokon - vagy útlevéllel, vagy anélkül - szabad lesz az emigráció - elvégre ez alapvető emberi jog -, az évszázados reménytelen küzdelembe belefáradt erdélyi magyarság kivándorol, vagy asszimilálódik. És nem Magyarországon fog letelepedni, mert onnan is nagyarányú kivándorlásra számíthatunk, hiszen Magyarország a trianoni keretek között nem alkalmas arra, hogy a magyarság otthonává legyen. Minél több kívánatos szabadságot biztosítunk tehát népünknek - szabad közlekedés, szabad kereskedem, szabad munkavállalás, útlevél- és vámkényszer megszüntetése - annál nagyobb tömegek győződnek majd meg arról, hogy jobb egy gazdag és békés idegen ország szabad polgára lenni, mint egy kilátástalanul szegény és gyűlölködő szomszédok gyűrűjébe zárt szülőházáé. Erdély román uralom alatt maradásával nem lehet jóvátenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, azt pedig a magyarság életérdeke követeli. Erdély magyarsága pedig egyszerűen nem akar román uralom alatt élni, és nincs olyan jogelv vagy érdek, melyet méltányolni tudna, ha erre kényszerítik. Mert nincs is olyan méltányolható jogelv vagy érdek, mely idegen uralom alá kényszerítene ősei földjén kétmillió embert. Ha Erdély román uralom alatt marad, mindkét ország kormánya hiába tenne meg minden erőfeszítést a békés egymásmellettélésre. Az Erdélyben folyó együttélési harcnak minden indítéka megmaradván, az továbbra is lehetetlenné fog tenni minden békés megegyezést a két ország között, mindkét nemzet és az egész emberiség nagy kárára. Itt marad ez a békétlen tűzfészek örök veszélyére a világbékének és örök beavatkozási indoknak a nagyhatalmak számára mindkét ország ügyeibe.
    II. Erdély magyar uralom alá kerülésének szembeszökő előnye az, hogy teljes jóvátétele lenne a trianoni méltánytalanságnak. Erdély visszakerülne természetes földrajzi, gazdasági és történelmi keretébe. A magyar gazdasági élet bőséges nyersanyagot és komoly piacot kapna. Erdély gazdasági lehetőségei becsületes és szakavatott emberek kezelésébe, európai állam igazgatása alá kerülnének. Gazdasági fellendülést hozna a Kárpát-medence számára. Az erdélyi magyarság elnyomatása megszűnne, a magyar kultúra gazdagodna Erdély történelmi hagyatékával és élő szellemi erejével. Magyarország és a magyar nemzet képes lenne a legmesszebbmenően biztosítani a románok nemzetiségi jogait. Folytathatnánk és részletezhetnénk Erdély Magyarországhoz csatolásának előnyeit, azonban... Azonban: Erdély megszerzése kimerítené - talán túl is terhelné - Magyarország nemzetközi politikai és erkölcsi tőkéjét. A nagyhatalmak adósuknak tekintenék a magyarságot, irigyei és versenytársai pedig ellenségüknek. A természetesen induló román irredenta mindenütt támogatást kapna, míg az újabb politikai fordulat úgy venné el tőlünk Erdélyt, ahogy nekünk adta az előző. Mert nincs olyan román, aki Magyarországon akarna élni, és nincs olyan méltányolható elv vagy érdek, mely erre kényszeríthetné. Magyarország szegény ország. A két vesztes háború következtében annyira lemaradtunk Európa mögött, hogy nagyon nagy feladatot jelent számunkra a lemaradás behozása. Ha mi erkölcsi, fizikai, gazdasági, szellemi és tőkeerőnket még a Magyarországnál is elmaradottabb, nagyobb területű és rosszabb terepviszonyokkal rendelkező Erdély gazdasági és közigazgatási berendezésére kell fordítsuk, az a gazdasági világversenyből való kiesésünket jelentené. Nem lennénk képesek Magyarországot a magyarság otthonává építeni. Ideje lenne pedig már, hogy érdemes is legyen magyarnak lenni, ne csak áldozatot jelentsen a magyarsághoz tartozás! Vagy hagyjuk Erdélyt gyarmati állapotában? Nem lenne méltó a magyarsághoz, és nem is lehetne megtenni, hiszen Erdélyben a lakosság harmada magyar. Ha pedig utat, vasutat, gyárat, középületet építünk, erdősítünk, bányát nyitunk, gyümölcsöst és szőlőt telepítünk, telkesítünk, vizet szabályozunk és belterjesítünk Erdélyben, az még azért is nehézséget jelentene számunkra, mert Erdélyben egy magyarra két román esik, akikkel meg kell elégednünk, ha hajlandók egyáltalán elfogadni minden áldozatunkat. Akkor még majd indokolni is tudják részvétlenségüket, elvégre nem az ő országuk, ők nem építik és nem tartják karban. Mi majd építünk, karbantartunk, tisztviselőket, tanítókat fizetünk és csendőröket tartunk nékik. Kegyeiket fogjuk keresni, és nem kapjuk meg. A legjobb esetben olyan lesz a helyzet, mint Trianon előtt, és ugyanolyan eredményekre is készülhetünk el, vagy még rosszabbakra. Trianon előtt az erdélyi együttélési harc - éppen a méltányosságra törekvő magyar uralom miatt - nem volt éles. A román uralom ezt a harcot a végletekig elmérgesítette, és nincs komoly kilátás arra, hogy egy elkövetkező magyar uralom számottevően enyhíteni tudna rajta. A nemzetiségek kevertségéből következik az összeférhetetlenség, és ez a kevertség marad magyar uralom alatt is. Ha a magyarság - felhasználva a kedvezőbb politikai helyzetét - erősebb eszközökkel folyatná a harcot, a nagyobb elkeseredés a románokat is fokozottabb ellenállásra késztetné. Mi Erdély megtartásáért, a románok Erdély megszerzéséért fogunk/fognak harcolni. És harcolni fogunk minden eszközzel és minden erővel. És mivel a méltányosság abban az esetben inkább a románok, mintsem a magyarok oldalán fog állani, számítni kell arra, hogy a románok harca sikeresebb lesz a mienknél, és mi elveszítjük Erdélyt másodszor is, hiába emeltük európai színvonalra teljes testi és lelki erőnk feláldozásával. A világbéke nem nyerne semmit Erdély Magyarországhoz csatolásával. A békétlen tűzfészek itt maradna az emberiség veszélyeztetésére. A román és magyar barátságnak pedig még kevesebb lehetősége maradna, mivel a románoktól nem remélhetünk olyan nagyvonalúságot, hogy felejtkezzenek el az általuk őshazájuknak tartott területen élő négymillió nemzettestvérükről. - Nem méltó hozzánk, hogy azt tegyük mással, amit nem kívánunk, hogy más tegyen velünk!
    III. Az önálló Erdély gondolata a trianoni korszak kezdetén született, a második világháború előtt és alatt elenyészett, de utána - jóval szélesebb körökben - újraéledt. Az erdélyi magyar értelmiség megbékélési vágyát tükrözi ez a kompromisszum. A románok - természetesen - szigorúan elzárkóznak előle a legutóbbi időkig. A magyarság nemzetközi tekintélyének növekedése következtében, 1956 őszétől a román értelmiség is mutat némi érdeklődést iránta. A legismertebb elgondolások szerint, az önálló Erdély területe az egész Erdélyt: a Magyarországtól Romániához csatolt területet foglalná magába. Tehát határai Magyarország és Jugoszlávia felől éppen olyan erőltetetten mesterségesek lennének, mint most a trianoni határok. Éppen úgy elvágnák a természetes gazdasági és kulturális utakat, mint a mostani. Románia felől ugyan a Kárpátok természetes határt képezne, de annak is mindkét oldalán - mint az összes elképzelt határainak is - azonos nemzetiségűek élnének összefüggő tömbben. Az önálló Erdély lakosságának abszolút többsége román lenne, a román uralom tehát továbbra is megmaradna Erdélyben. Ehhez járulna még az a veszély, hogy Erdély országgyűlése bármikor kimondhatná a Romániához való csatlakozást. Ezt a románság természetes törekvései követelnék, a demokrácia elvei indokolnák a szintén természetes magyar tiltakozással és az esetleges nemzetközi kényszerrel szemben. Így a románok keveset kockáztatva, nyugodt biztonsággal léphetnének az önálló Erdélybe, de még sem hajlandók elfogadni, mert az erdélyi románok éppen úgy Romániában vágynak élni, mint a magyarok Magyarországon. Erdély magyarsága viszont sokat kockáztatna az önálló Erdély elfogadásával. A Peremvidék magyarsága - bár teljesen ésszerűtlenül - határ választaná el a nagy magyar törzstől - még élvezné földrajzi helyzete előnyeit, a tervezett határközlekedési szabadságot gazdaságilag is, kulturális téren is. A Szórványvidék magyarságának akkor sem maradna más út, csak az asszimilálódás, vagy a kivándorlás. Így egyedül maradna Erdély legszegényebb vidékén a székelység. A székelységnek kellene akkor Erdély védőpajzsául szolgálnia. Mert nincs olyan román Erdélyben, aki hajlandó lenne Románia ellen fegyvert fogni, mint ahogyan magyar sincs - székely a legkevésbé - aki életét áldozná azért, hogy Erdély ne tartozzék Magyarországhoz. Ezt az államalakulatot tehát mindkét nemzet átmeneti kényszer-megoldásnak tekintené, mindent megtenne mindkettő saját nemzete erdélyi útjának egyengetésére. Ha a nemzetiségek kevertsége megmarad, az együttélési harc is tovább folyik. Sőt - demokratikusabb és kisebb államról lévén szó - az államhatalom közelebb kerülve a nemzetiségekhez még inkább felhasználható lenne a másik nemzetiséggel szemben. Erre a lehetőségre számítva, az önálló Erdély hívei lakosságcserével homogén nemzetiségű vidékek létrehozását tervezik, melyek - a svájci kantonok mintájára - biztosítanák az egymás melletti élést. A lakosságcsere olyan nagy áldozatot követel a néptől, hogy nagyon meg kell fontolni, kap-é annyit a szülőföldjéről elköltöztetett, mint amennyit feláldoz? - Egy ilyen átmeneti, minden érdekelt számára kényszermegoldás, mint az önálló Erdély, nem ér meg ilyen áldozatot. Gazdaságilag Erdély nagyon elmaradott. Óriási beruházásokat igényelne európaiasítása. Ennek legnagyobb akadálya a helyi tőke- és szakemberhiány. A lakosság teljes odaadására sem lehet számítani a biztonságérzés hiánya és az együttélési harc miatt. Ha pedig Erdély nem tudja majd a szükséges beruházásokat a saját erejéből elvégezni, menthetetlenül a nagyhatalmak gyarmatává válik, kiket anélkül is csábít az itteni gyarmatosításra a jelenlegi elmaradottság, az itt található nyersanyag és a kínálkozó piac. Ha ezeket megfontoljuk, nem számíthatunk gazdasági jólétre az önálló Erdélyben. Magyarországnak továbbra sem állana rendelkezésére az annyira szükséges nyersanyag és piac, mert ettől Erdély románjai még inkább elzárkóznának, mint a nagyhatalmak gyarmatosításától. Románia erdélyi gazdasági térhódításának pedig a magyarok igyekeznének útját állani, úgy, hogy végeredményben Erdély elveszne úgy Magyarország, mint Románia számára gazdaságilag, néprajzilag is, politikailag is, anélkül, hogy Erdély népeinek haszna lenne belőle. Ezen pedig nem segítene sem a belső kantonrendszer, sem a külső federáció. Az általános művelődés minden valószínűség szerint nyerne az állami önállósággal, hiszen Erdélynek gazdagabb hagyományai, régi intézményei és elő erdélyi kultúrája van. Azonban ezek a kulturális tényezők és javak nemzetiséghez vannak kötve, és Erdély nemzetei nem alkotnak kulturális közösséget, hanem a határokon túli nemzeti kulturális közösségnek részei külön-külön. Nyilvánvaló tehát, hogy Erdélyben a kulturális törekvések a politikai önállóság elnyerése után is centrifugálisak maradnának, és akaratlanul is az együttélési harc élesítéséhez vezetnének. A magyar kérdést nem oldaná meg az önálló Erdély, hiszen Magyarország a trianoni keretek között maradna éppen olyan kilátástalan földrajzi, gazdasági és politikai helyzetben, mint addig, de kevesebb reménnyel a jövő iránt. Nem lenne alkalmas Magyarország, hogy a magyarság otthonául szolgáljon, ennek megteremtése pedig a magyarság nagy, közös célja, melyet nem adhatunk fel még akkor sem, ha a feladás a nemzet egy részének érdekeit szolgálná. Ha az önálló Erdély tényleg elfogadható lenne is az erdélyi magyarság számára, akkor is el kellene utasítania, mert elfogadása árulás lenne az összmagyarság életérdekeivel szemben. Az önálló Erdély megteremtésével a világbéke kapna ugyan egy új tamponállamot, de ennek fennmaradását csak az állandó nemzetközi kényszer biztosíthatná. A békétlenség okai nem szűnnének meg, csak lokalizálódnának. Nem valószínű, hogy nyerne annyit az emberiség az önálló Erdéllyel, mint amennyi áldozatba kerülne létrehozása és fenntartása.
    IV. Erdély Magyarország és Románia közötti elosztásával jóvá lehet tenni a magyarsággal szemben elkövetett trianoni méltánytalanságot, anélkül, hogy a románokkal szemben méltánytalanokká lennénk. Magyarország részesülne így az erdélyi nyersanyagból és piacból, Erdély hagyományai, élő magyar szellemi és népi erői nemcsak megmenekülnének, hanem elhatározóan gazdagítanák a magyarság erejét. Ez a megoldás nem merítené ki a magyarság nemzetközi erkölcsi tőkéjét, és ugyanakkor lehetőséget nyitna az erdélyi kérdés végleges megoldására, a nemzetiségi béke és a magyar-román jószomszédi viszony megteremtésére. A Trianoni Szerződés óta mindkét érdekelt nemzetben ennek a megoldási formának volt a legtöbb híve. Ezt szándékozta megvalósítani a Bécsi Döntés is. Vannak tehát hagyományai a gondolatnak és vannak hasznosítható tapasztalatok ezen a téren. A bevált módszerek tágabb alkalmazásával és a Bécsi Döntés hibáinak elkerülésével minden bizonnyal sikerülni fog ezt a megoldási formát megelégedésre megvalósítani. Arra a kérdésre, hogy Erdélynek melyik része legyen Magyarországé és melyik Romániáé, mi nem válaszolhatunk, mert erről nem mi, hanem a nemzetközi hatalom fog határozni. Mi csak azoknak a szempontoknak a figyelembevételét követelhetjük, melyek elvi elfogadása nemzetünk létérdeke és szomszédunk számára sem méltánytalan. A Bécsi Döntés közismert határvonalával sikerült Erdélyt egy magyar és egy román többségű részre osztani ugyan, de mindkét rész annyira meg volt terhelve nemzetiséggel és mindkét fél részére annyira fájdalmasan szelte ketté Erdély csaknem valamennyi idegszálát, hogy nem hozta meg a kívánt nyugalmat. Nem is hozhatta, hiszen az erdélyi kérdés a nemzetiségek kevertségéből született és él, és amíg ez a kevertség fennáll, az együttélési harc is folyik; hiú remény így tehát békére és nyugalomra számítani. A területi elosztást lakosságcsere kell kövesse. Váljanak végre külön azok, akik együtt nem tudnak élni! Költözzék mindenki a maga hazájába békésen! Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát! A mai nemzedék egy része fel kell áldozza szülőföldje iránti ragaszkodását, hogy gyermekei majd annál maradéktalanabb, annál kevesebb keserűséggel vegyítve szerethessék jövendő szülőföldjüket a szép, gazdag és boldog, biztonságos otthont nyújtó hazában. Erdély magyarsága kész erre az áldozatra. A Bécsi Döntés, de különösen 1945 után többszázezer ember cserélt lakhelyet Erdélyben, anélkül, hogy a cseréből bármi előnye is származott volna, csak egyszerűen a körülmények kényszerítették. Ha a lakosságcsere a költöző jól megfontolt érdekeinek sérelme nélkül, tervszerűen és szervezetten történik, békés, biztonságos otthont nyújt majd egy olyan Magyarországon, mely éppen az ő költözésével bővül, erősödik és gazdagodik az egész magyarság otthonává, mindenki vállalni fogja ezt az áldozatot. Mindenkit szíve mélyéig sértettek az idegen uralom méltánytalanságai, a gyűlölködő együttélés keserűsége, a gyermekei jövőjének kilátástalansága, a bántó gazdasági és szellemi nyomorúság úgy, hogy szülőföldjének újjal - talán szebbel és gazdagabbal - való felcserélése nem tűnik majd áldozatnak, ha ennek árán az ősöktől közösen örökölt, megszentelt hazai földön, 1956 őszének hőseivel élhet majd együtt. A lakosságcsere elvi elfogadása lényegesen megkönnyíti a terület elosztását, mert így az új határ megvonásakor nem kell szigorúan ragaszkodni a jelenlegi néprajzi állapotokhoz, melyeknek szeszélyes kevertsége földrajzi, gazdasági, közlekedési, kulturális és történelmi szempontból már eleve torzszülötté csonkítaná Erdély mindkét felét. A lakosságcsere elvi elfogadása alapján meg lehet találni Erdély területén azt a vonalat, amelyen húzva nem vágna gyógyíthatatlan sebet - sem a helyszínen, sem a szívekben - az új határ. A Magyarországhoz méltányos nagyságú területet csatoló új határ legyen az összmagyarság jövő érdekeinek megfelelő. Legyen lehetőleg rövid, legalább nagyrészén természetes határ, mely a Magyarországgal leginkább összefüggő, és főként a magyar gazdasági életnek fontos nyersanyagot, piacot, belterjesedést biztosító területet csatolja Magyarországhoz. A cél az, hogy Magyarország alkalmassá legyen arra, hogy az egész magyarság otthonául szolgáljon. Ha ezeket a célszerű és méltányos elveket szem előtt tartja majd a nemzetközi hatalom, nem lesz okunk panaszra, akár a Bécsi Döntés, akár a Maros, akár a Királyhágó vonalán, akár másfelé húzódjék az új határ. Kétségtelen, hogy Erdély elosztásával és a lakosságcserével végleg elvész a magyarság számára a román uralom alatt maradó rész. Elvész vele a magyar történelem, a magyar művelődés egy része. Elvész egy sor város, nagyszámú műemlékkel, sok - mindnyájunknak kedves - hagyománnyal, nagyértékű magyar beruházással. Elvesznek majd biztosan olyan vidékek, melyek nélkül a magyar életet nem érezzük teljesnek. Ez lesz az áldozat, melyet hoznunk kell. Mert ezzel végleg megmenekül az elvesztéstől a magyar történelem és művelődés másik része, egy másik sor város és más vidékek, melyek éppen olyan értékesek és kedvesek minden magyar számára, mint a végleg elveszettek. Kétségtelen az is, hogy a lakosságcsere nagy áldozatot jelent és sok keserűséget okoz majd Erdély egész magyarságának, főként a költözésre kényszerülőknek. Hogy ez az áldozat ne legyen fájdalmas, és meg is hozza a maga lehető leggazdagabb gyümölcsét, komolyan elő kell készíteni, és a legmesszebbmenő tervszerűséggel, nagyon szervezetten kell végrehajtani. Ha mindent megteszünk azért, a költözés kényelmes legyen, hogy az elhagyott ingatlana helyett mindenki legalább azonos értékűt kapjon, hogy hasonló vidéken és környezetben ugyanolyan lakás és munkahely várja a költözőt, hogy anyagilag inkább nyerjen a cserével, nem fogja majd senki kényszernek érezni a költözést. Ha falvanként, járásonként, városonként, vármegyékként, hagyományai és felekezete figyelembevételével történik a költöztetés, mely mögött az egész magyarság szerető támogatását és az egész emberiség jóindulatát érzi majd a hazatelepülő, nem lesz majd fájdalmas a szülőföld elhagyása. Ha pedig a lakosságcsere nagyszerű alkalmát felhasználjuk arra, hogy az új berendezéssel a magyarság jól megfontolt gazdasági, társadalmi és művelődési érdekei - a modern tudomány és technika lehetőségeinek kihasználásával - megvalósuljanak, a lakosságcsere meghozza majd a maga gazdag gyümölcsét, úgy az erdélyi, mint az összmagyarság számára. Ha tekintetbe vesszük, hogy a lakosságcsere alkalmával ésszerűen irányíthatjuk a népsűrűséget, a földbirtok tulajdoni és művelési megoszlását, tetszés szerint irányíthatjuk a társadalom jövő foglakozási és réteg-tagozódását, gazdasági és művelődési szempontból legalkalmasabb nagyságú településeket teremthetünk a legalkalmasabb helyeken, hogy nincs olyan modern építkezési, gazdasági, települési és közigazgatás-politikai elgondolás, melynek alkalmazásától a józan megfontolás határán belül tartózkodnunk kellene, hogy a csaknem mindenki közreműködését megkövetelő nagyfontosságú hatósági funkciók ellátásával népünk olyan politikai iskolázottságot szerez, melyről még álmodni is alig merünk, hogy az új és megrázó benyomások sorának kitett népünk megfontoltsága, szorgalma, jelleme, műveltsége, erkölcsi ereje nagymértékben fokozódhat, szemünk elé tárul az a mérhetetlenül sok előny, melyet a lakosságcserével nyerünk, a legnagyobb és legfontosabb eredmény: a nemzetiségi kérdés megoldása mellett. Mert ezzel Erdély egész magyarsága megszabadul az idegen uralomtól, megmenekül a gyűlölködő és fojtogató együttéléstől és a vele járó szegénységtől, a románokba való beolvadástól, vagy a hazátlan kivándorlástól. Eltűnik majd vele a románokat és magyarokat széjjelválasztó ék, és lehetővé válik, hogy egymás mellett, békésen, egymás kölcsönös támogatásával vegyük ki részünket az egész emberiség sorsának irányításából. A vitás terület méltányos és célszerű elosztása és a lakosságcsere útján megvalósulnak a magyarság évszázados vágyai: a nemzetiségi nyugalommal beálló belső és külső béke, biztonságos határok, kiegyensúlyozott gazdaság, nemzetközi versenyképesség és öncélú nemzetközi politika a legmesszebbmenő belső politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési reformok lehetőségét teremtik meg hazánkban. Végre egyedül mi leszünk urai és gazdái országunknak. Megszabadulunk mindazoktól a terhektől, melyek más nemzeteket nem terheltek és nem terhelnek. Nemzetünk nem lesz a világ gondhozója többé, mint Mátyás király óta mostanig, hanem minden tehetségével dolgozhat a maga és a világ összes népeinek boldogulásáért. Lesz egy országunk, melyben biztonsággal építhetünk, melyre mindig, minden magyar számíthat, bárhol éljen is a Földön: Magyarország a magyarok otthona lesz. A vizsgált négy megoldási forma közül ez felel meg az összmagyarság érdekeinek, ez sérti a legkisebb mértékben szomszédaink érdekeit, ez adja a legnagyobb támaszt a világbéke ügyének és végül ez oldja meg végérvényesen az erdélyi magyarság kérdéseit. Erdély magyarsága elfogadja ezt a megoldást. Magyarország első feladata Erdély területéből a számára méltányos rész Magyarországhoz csatolása. Hogy a többi szomszéddal való területrendezés megtörténhet-e ezzel egyidőben, az az akkori nemzetközi helyzettől függ. Mindenesetre az erdélyi kérdés megoldása a legnagyobb jelentőségű, és ennek sikere után a többi már nem jelent majd nehézséget. Az átcsatolást előkészítő diplomáciai és propaganda-tevékenység során is az elsődleges cél a területrendezés kell legyen. A lakosságcsere-tervet - lévén az nagy tömegszenvedélyek szítására alkalmas - helyesebb először csak elvben érinteni, nehogy az egész megoldás sikerét kockáztassuk. A terület-átcsatolás után kötendő a lakosságcseréről szóló egyezmény. Ennek az egyezménynek tartalmaznia kell a lakosságcsere elvi és jogi kérdéseinek megoldása mellett, a felmerülhető összes gazdasági és pénzügyi, valamint politikai, társadalmi, vallási, kulturális és fizetési intézkedést a lakosságcserével kapcsolatosan. Tartalmaznia kell főbb vonásaiban a lakosságcsere technikai tervét és intézkednie kell a szükséges nemzetközi biztonsági, ellenőrző, gazdasági és döntőbírói szervek felállításáról. Az egyezmény megkötése után az egész Erdély területén - a már működő nemzetközi szervek jelenlétében és közreműködésével - népszámlását kell tartani. A népszámlálás csak a nemzetiségre, ingó és ingatlan vagyonra, lakás- és munkaigényre terjedne ki családonként, intézményként, vállalatonként és közületenként. E népszámlás adataira épülne a lakosságcsere kimerítő terve, melyet a lakosságcsere lebonyolítására életrehívandó, legalább miniszteri rangú szerv készítene el. Ez az Erdély magyar részén székelő hatóság nagyszámú szakember és még nagyobb számú - főként önkéntes - különféle más munkatárssal kell rendelkezzék, hogy a reá háruló nagyon nehéz s nagyon terhes, de ugyanakkor nagyon magasztos feladatokat elvégezhesse. Szükséges, hogy a lakosságcsere az egész magyarság nemzeti mozgalmává legyen, és - mint a világbéke ügyének fontos mozzanata - az egész emberiség támogatását élveznie kell. Minden magyarnak tudnia kell, hogy az erdélyi lakosságcsere egy erős és boldog Magyarország megteremtését szolgálja, és a Föld minden nemzetének tudnia kell azt, hogy egy erős és boldog Magyarország szükséges a nemzetek békéje, biztonsága, az egész emberiség jövendő boldogulása szempontjából. Az erdélyi kérdés megoldása kétségkívül nagy és nehéz feladat, de nemzetünk jövőjét enélkül nem biztosíthatjuk. Az erdélyi magyarság vállalja az áldozatot, a nemzet többi tagja osztozik az áldozatvállalásban, Magyarország kormánya pedig lehetővé kell tegye ezt az áldozatvállalást, hogy hazánk tényleg a magyarok boldog otthonává legyen.

/ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32-46. p - géppel írt, magyar nyelvű dokumentum; minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével -; továbbá ugyanazon kötetben a 183-185. lap (rektó/verzó) - ez utóbbi kézzel írt, magyar nyelvű dokumentum/.

.

996.

 Cry Hungary - a revolution remembered

(Source: YouTube / BBC):

https://tinyurl.com/y8uw54z6

.

.

1956

Ki kicsoda

(Forrás: MTI):

https://tinyurl.com/y85ba23g

.

.

Magyarország

Gond és Hitvallás

Tamásitól

 Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett. Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvtunk attól a téves feltevéstől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, amelyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, a magyar testéhez szabni, és nemzeti hagyományaink szellemével megtölteni. Ezt akartuk, és ezt akarjuk mi is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt a ’45-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, üzemek és bankok ügyében, hogy ezek a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e elegendő módon a föld, ha a paraszt termelésmódjaiban kedvét nem leli? S vajon virágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom? A következmények megfeleltek rá. Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedvszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk és éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek a szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.

Budapest, 1956. december 28.

(Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum): http://tinyurl.com/ov5cvzt

A Magyar Írók Szövetségének december 28-án tartott taggyűlésén olvasta fel Tamási. Kéziratos megjegyzése a hagyatékban őrzött, gépelt példány címe fölött: „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el.

.

.

.

Magyarországról

Mindszenty hercegprímás rádiószózatának szövege
Budapest, 1956. november 3.

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. - Én ezt így nem mondhatom. Nem kell szakítanom múltammal; Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönöztetésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már Őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem. Vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. Rendkívül súlyos helyzetünkből külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnézni. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalóimnak meg legyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé elő szóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt, a Szentatyának, XII. Pius pápa őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanilyen hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata irányában, amelyek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erő, mint amennyi nekünk magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk. Egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresnünk.

Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi. Mind meg vagyunk illetődve emiatt. E kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép fölkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy Himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart - tarts föléje védő kart! Himnuszunk így folytatódik: Ha küzd ellenséggel!

De mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk! Azért, mert mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökerezik a múltba, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatiról le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között, hanem éppen az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi; más természetű okoknál fogva fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek.

Mi magyarok az európai népek családi bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel. Sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi a kis nemzet, barátságban, zavartalan békés kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas Orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. -Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti most el, hogy a kétszáz milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével? - Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot, s őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínség fenyeget. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni, saját összességünk, nemzeti érdekünkben. Ez a nemzet életének folytatásához szükséges, haladéktalanul. Amikor ezt megtettük, nem tévesztjük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.

1945-től egy vesztett és számunkra céltalan háború után erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit sütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen erők érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, a gyönyörű egység októberi napja után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre.

Maga a politizálás is ma másodrendű ügy, a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük.

Magánbosszúkat el kell kerülni, és ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásukért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért egyaránt. Leleplező vallomásokhoz nem kívánok egyetlen megállapítást sem tenni, mert az országos munkafelvételt és termelés folytatást hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lesz a feladatom.

Ám hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát is, mert jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép.

Mint a magyar római katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben bejelentette, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Ha azt a magyar nép természetesnek találja, nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell. Ugyanilyen minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország 6,5 millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és sajátosságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk, ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból s az egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? Keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak - köztük sajtójának - visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy az ígéretek és cselekedetek fedik-e egymást, és ami ma keresztülvihető... Mi akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben.

(Forrás: Mindszenty breviárium): http://tinyurl.com/mv7bojk

.

.

2006.

Magyar forradalom 1956: napló

/ Csics

(Forrás: MEK):

http://tinyurl.com/gwdtxyx

.