.19 8 22.
Tőkés üzenete a "Páneurópai piknik"-re
Kedves testvéreim Európában! Földrészünk itt élő lakói sóvárogva tekintenek a megindult világ nagy találkozói felé, amelyeken nem vehetnek részt. Országunkban is akadna seregnyi ember, aki közétek állna, és határtalan lelkesedéssel csatlakozna az egyre izmosodó európai meneteléshez, és vetné kezét az elévült határzárakra, de jó szándékuk ezernyi falba ütközik. Ott lennénk mi is, ha meghívnátok. De kit is hívnátok, hiszen mi csak egyedeinkben létezünk. És kiket is képviselnénk, ha ott lehetnénk, hiszen saját hazánkban sem gyűlhetünk össze, természetes élet- és célközösségeink lehetőségeitől meg vagyunk fosztva. S ha mégis hívnátok – nem érkezne meg a meghívó. Amennyiben mégis megjönne postán vagy rejtve, jelentenünk kellene a hatóságoknak, és gyötrő kihallgatásoknak tennénk ki magunkat külföldi kapcsolatainkat illetően, míg végül épp ezek miatt tagadnák meg tőlünk az utazás engedélyezését. Lehetséges részvételünk végül is puszta útlevélüggyé egyszerűsödne. Rátok figyelünk mégis, de odafigyelésünket megannyi akadály korlátozza. Hallgatnánk rátok, és hallani akarunk rólatok, de a hazaiak hiányában idegen rádióadók zavart hullámain csak töredékesen, bukdácsolva jut át a szó. Vigyázó szemünket rátok vetnénk, de be kell érni a hazai televízió két-háromórányi manipulált adásával. Itt naponta mozgás-, látás- és halláskárosultnak kell éreznünk magunkat. És ezek még mindig csupán külső falak. Elidegenedettségünk azonban ennél mélyebb, hiszen bennünk és közöttünk is épp megfoghatatlanságában lebonthatatlannak tűnő, szerteágazó falrendszer terpeszkedik. Mi még csak itt tartunk, és ennek is csak a legelején: elkezdtük bontani belső falainkat. A hallgatás, a félelem, az önkorlátozás falait. A tartósan magába zárt lélek és gondolat palánkgyűrűit. Az elnyomorodott tudat ideológiai tartóoszlopait. A kölcsönös bizalmatlanság drótsövényeit. A magunkba zárkózás egymástól elriasztó határcsapdáit. A rabul esett emberi szellem fantomlágerét. Mi még csak magunkból, a mélységből tekintgetünk ki a világba, s mint – saját börtönünkből – frissen szabadult foglyok, elvakulva, s a világ szabad áramlataitól elerőtlenedve és megrészegülve látjuk, hogy másképp is lehet. Túlzásnak, lelkendezésnek érezhetitek, de mégis azt mondom, ujjongva örvendünk az új utaknak, eszméknek, feltámadt szabadságnak és lehetőségnek, és ha valamit, akkor minket is kimondhatatlanul lelkesít, hogy a lebontott falakból fel kellene építeni a közös Európa-házat. Most még azonban ujjongásunkhoz hasonlóan végletes, csüggeteg félelem is elfog ugyanakkor, mert mint a foglyok nagyon hozzászoktunk már a korlátokhoz és a félelemhez. Országunk népének többsége még kicsiny hitű, és saját átélt reményeinek sem mert hinni. Azonban szavatok, összefogásotok, szervezkedésetek és előrehaladott politikai törekvéseitek, Európa nemesebbik szelleme szemmel láthatóan megteszi felrázó hatását körünkben. Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg. Falak helyett falvak! S ha összefogásotok által is előbbre jut a haladottabb romániai politikában is otthonos eszme, a határok „spiritualizálásának” terve, akkor sem kell féltenünk többé sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikóként fog összedőlni egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Össztalálkozón (nagytalálkozón)... Én (nem is gondolhatva kiutazásra) Európa legnagyobb nemzetiségének egyik tagjaként s mint lelkipásztor, egy kicsit a képviseletében is üzenek. Most, amikor erdélyi magyar nemzetiségem ezres tömegekben, reményvesztetten özönlik Magyarországra és a Nyugat felé – ezernyi románnal együtt –, a kényszerűségből vagy meggyőződésből itthon maradókkal együtt mindeneknél inkább azt kívánom, hogy egyszer s mindenkorra leomoljanak azok a falak, amelyek elválasztanak bennünket a román nemzettől, Európától, magyarországi testvéreinktől és legjobb önmagunktól, hogy megszűnjön az az egyetemes megosztottság, amely mérgezi Európa jelenét, romániai magyar népemet pedig végveszéllyel fenyegeti. Itthon maradunk, de veletek tartunk. Isten minket úgy segéljen! Temesvár, 1989. augusztus 17. (Forrás: ErdélyiNapló)
.
