Egyik 19

.

Hogyan fosztotta meg 2000 decemberében - máig tartóan egyébként –
a magyar politikum minden anyagi támogatástól
a Magyarok Világszövetségét

Írta Aczél

Valamennyire is normális társadalom valamennyire is normális tagjai egy választási kampány után - amiben esetleg sokszor még az elemi tisztesség szabályait is felrúgják abbéli igyekezetükben, hogy a győzelmet minden áron megszerezzék-, a végeredmény kihirdetése után visszatérnek az eredeti kerékvágásba. Ez jól látszott a most lezajlott amerikai elnökválasztásnál is, amikor Al Gore (az ismert és elképesztő események után is) elismerve, hogy alulmaradt, gratulált Bushnak- sőt ezen túl, még számtalan keserű pirulát is kénytelen volt fegyelmezetten lenyelni. Mondom - egy valamennyire normális társadalomban. De nem nálunk! A májusi küldöttgyűlésen a leköszönő Csoóri - ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos búcsúbeszédben értékelte volna az elmúlt időszak eseményeit, számba véve az elért eredményeket, esetleg utalva a tervezett, de valamilyen oknál fogva el nem végzett munkára - a leköszönésnek egy ugyancsak különös formáját választotta. Reszkető belsővel, fél szájjal, és fél szívvel szinte mindenki legnagyobb döbbenetére kijelentette a plénum előtt, hogy nem kíván beszélni, hanem felolvastatná - "hogy lelkiismeretét tisztán vihesse tovább" - a könyvvizsgáló (!!!) néhány soros jelentését. (Lelkiismerete vajon hol volt, mikor néhány milliócska mellé felkerült neve a postabankos VIP listára?). Mindezek után, abban a pillanatban, mikor Patrubány győzelmét kihirdették, felpattant, s csatlósaival elrohant a helyszínről, s kézzel megírta azt a levelet, amelyben csatlakozik a tizenkét szakadár által csupán másnap (!) megfogalmazott kijelentéshez, miszerint: "A választások ugyan demokratikusan zajlottak le, a folyamatot és annak eredményét azonban ennek ellenére sem tudjuk elfogadni." Ez a mondat máris bekerült az ún. rendszerváltás tragikomikus mondatainak első helyére. Ha jól belegondolunk, ilyesmit ki sem lehetne ejteni, de leírni, már végképp nem! Különösen nem azoknak, akik biztosra mentek, hogy az ő jelöltjük fog győzni. Már csak azért is, mert Csoóriék részéről a választásokat egy olyan mocskolódó médiakampány előzte meg, amely nemcsak a Világszövetség, hanem a hazai médiaélet történetében is párját ritkítja. Hogy a kedves olvasó megértse, miről is van szó, legyen elég egy mondat: A Magyarok Világszövetségében most zajlik a rendszerváltás. A szerepvesztettek elvakult háborúskodásának ez a lényege. Minden más mellébeszélés! Figyelemre méltó, hogy mindazok, akik úton útfélen a Világszövetség tönkretételén ügyködnek, (szinte) kivétel nélkül az MDF (egykori) emberei - akiket nyilvánvalóan még maga a párt is szégyell. Viszonylag szűk körű, de annál nagyobb hangú középszerű önjelöltek, akik mára szinte mindenhonnan kiszorultak, és akarnokságuk ellenére- vagy éppen amiatt-, a legjobb úton vannak, hogy rövidesen mindenhonnan kiszoruljanak. Jellemző, hogy pl. az az országgyűlési képviselő, aki előzetes egyeztetések után a Világszövetség totális amputálásának előkészítését kapta feladatául-, a költségvetési támogatás utolsó fillérig való megvonásának a parlament elé terjesztését, az a képviselő - lelkiismerete nyilván felébredvén -, ő maga is saját előterjesztése ellen szavazott! (!!!) Az utóbbi 10 év magyar gyötrelmeit ismerve, nem nehéz elképzelni, hogy mi zajlik, a háttérben, a mélyben milyen indulatok forrnak az alul-maradottak részéről, hogy honnét ez az irracionális zsigeri gyűlölet részükről. Ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, csak még nagyobb vehemenciával, és gyűlölettel, mint az általuk is sokat szapult - természetesen csak akkor, ha róluk van szó- "liberál bolsi" média. Tragikomikus jelenet volt, amikor a Százak Tanácsának egyik legutóbbi megbeszélésén a pulpituson időnként békésen elszunyókáló "Fekete Gyula bácsi", aki, amikor egy kis heccre van kilátás nem veti meg a járdára való leheveredést sem (lásd a sajtóban és tévében megjelent képeket), időnként harsányan elkurjantotta: Patrubány lehallgatja a telefonokat! A Világszövetségnél közbűntényes módon bánnak a pénzekkel! Jó lenne, ha valaki felhívná szegény, egykor számos érdemet is szerzett író figyelmét arra, hogy bűnpártolást követ el, ha nem tesz feljelentést ilyen galád tettekről, mikor tudomása van ezekről, ugyanis ezt a Btk. büntetni rendeli. Azok a személyek pedig, akik nyolc, vagy tíz éven át a fontoskodáson kívül tulajdonképpen semmit nem tettek, csupán saját glóriájukat igyekeztek polírozni, mulasztásaikat most vádolva kérik számon a jelenlegi demokratikusan megválasztott, alig fél éve működő, és azóta is gúzsba kötött vezetésen! Amikor bombaként robbant, hogy nem ők győztek, hirtelen elveszítették idegeik felett az uralmat. Mással nem lehet magyarázni a fenti veretes, immár klasszikus mondatot. Hiszen, ha a Világszövetségnél Csoóri regnálása alatt olyan gyönyörűen mentek volna a dolgok, ahogy azt ő és a korábbi vezetés egy része fennhangon hirdette, s hirdeti mind a mai napig, akkor Csoórinak nem kellett volna mást tennie, mint elegánsan távozni, s az ő zsenialitásának híján, pillanatokon belül úgyis jött volna az özönvíz. A szegény jobb sorsra érdemes költő sokban hasonlít a Főváros polgármesteréhez, aki immár tíz éve eredménynek tünteti fel a semmit, s a kutyapiszkos Budapestet mesteri módon sikerként igyekszik eladni. Ha Patrubány, a pénzügyek rendbetétele után most már mint elnök a szervezetet is rendbe szedi - rémültek meg az urak -, akkor kipukkan a világszövetségi léggömb, és most már feketén-fehéren mindenki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy ügyeskedésük éveken keresztül nem volt más, csupán szemfényvesztés, a költségvetés által számukra juttatott százmilliók egyszerű elkonzumálása. Kiderülhet, hogy a király meztelen. Nekik csak egy számít (mindegy, hogy milyen rendszer van uralmon), csak minden áron szerepelni, szerepelni, fontoskodni, mindenhol sündörögni. Tündökölni a vélt hatalom talmi, pislákoló fényében. Diszkréten meg lehetne kérdezni: Hol volt a Világszövetség, amikor '96-ban a kormány elsumákolta, elcsalta a millenniumi ünnepségeket, vagy az Expót? A Csoóri által előszeretettel állandóan hangoztatott "létrehoztuk a Duna TV-t" szlogent most ne is részletezzük. (Annak akkori indítását - az ügy jellegéből adódóan, mivel az ilyesmi nem megy máról holnapra - igen alapos és hosszadalmas, nagyon költséges műszaki előkészítő munka előzte meg, a politikai döntésről nem is beszélve. Anélkül, hogy most, az erre vonatkozó bizonyítékokat hely hiányában a kedves olvasó elé tárnánk, de, hogy minden gondolkodó a napnál is fényesebben lássa a lényeget, legyen szabad csak annyit mondani: a Duna Tv beindításához Csoórinak kb. annyi köze volt, mint Hornnak a vasfüggöny lebontásához. Aki nem hiszi, járjon utána). Vagy hol vannak a Világszövetség által létrehozott lapok, mi lett a beléjük ölt sok-sok millióval? Csoóri nyolc év alatt nem volt képes egy a magyarságot összefogó, nemzettudat formáló lapot kiadni a sok-sok száz millió ellenére hiúsága, és hozzá nem értése miatt két lapot is csődbe vitt - csak személyes érdek állt a lapok mögött: az önnépszerűsítés, az öntömjénezés. Miért nem vonták be a fiatalokat a munkába, miért nem gondoskodtak az utánpótlásról? Azért, mert a gerontokrácia - mint a szovjet PB tagjai annak idején - még ma sem akarja kiadni kezéből a hatalmat. De folytathatnánk a kérdéseket vég nélkül.  Kocsis L. szavait kissé megváltoztatva - a "régi undokok" biztosra mentek, hogy az ő jelöltjük fog győzni, hiszen ezt a forgatókönyvet egyszer már (tkp. kétszer!) ledugták a küldöttek torkán. Annak idején Antall József mesterien szerelte le Csoóri - korábbi mentora (ne feledjük, Antall a Kisgazdapártban tűnt fel először, s utána nagy hirtelen igazolt át az MDF-be)-, köztársasági elnöki ambícióit. Antall akkor megüzente államtitkárán keresztül, hogy ha nem Csoóri lesz az elnök, a Világszövetség nem kap pénzt (KAPU, 2000/5. p.2.). Erre találták akkor ki a "spontán" közfelkiáltásos szavazást". Miközben Csoóri epedve várta - reszkető keze a kilincsen, fél lába a küszöbön, fél lába a lépcsőházban, -hogy a küldöttek "közfelkiáltsanak" - megtudván a "váratlan" hírt, máris rohant, hogy meghajoljon a nemzet, és Isten akarata előtt. Saját szavaival: "Úgy lettem tehát elnök, ahogy a prófétaságot rühellő Jónás küldetéses próféta – Isten akaratából." (Csoóri: Győztünk! - Gyôztünk?, Népszabadság, 2000. XII. 4.). A Világszövetségben több olyan ember volt, aki már mindent és mindenkit kiszolgált. Ezeknek egy része még az elemi tisztesség fogalmát sem ismeri. Ezzel is magyarázható, hogy vereségük után, ha már szereplési vágyukat nem élhetik ki, s végleg kútba esik annak még csak a lehetősége is, hogy a Világszövetség infrastruktúráját felhasználva kétes magánvállalkozásokat lehessen beindítani, minden eszközzel megkísérelték a Világszövetséget tönkretenni. Akad köztük volt kommunista párttitkár, "tévés szakember", de józan ítélőképességét elvesztett s korábbi erkölcsi tőkéjét mára felélő, vagy ma jobboldaliságát hirdető korábbi "elkötelezett baloldali". Így könnyűszerrel mozgósították ma még szinte mindenhol meglévő összeköttetéseiket, kapcsolataikat. Sajtóban, rádióban, tévében, de kormányzati szinten is egy eddig soha nem tapasztalt hisztérikus és rágalomkampányt indítottak meg, mindennemű bizonyíték nélkül. Hecckampányukhoz, sajnos, szinte az egész ún. nemzeti sajtó is csatlakozott. (Egyesek, a nyilvánvaló hazugságok terjesztésével, míg mások az egyoldalú véleményeknek bő teret adva, s ugyanakkor elhallgatva az esetlegesen arra adott cáfolatokat, válaszokat. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a rutinos köpönyegforgatók a damaszkuszi úton való pendlizésük közben szinte mindenhol megfordultak, s ma még tisztességes emberek között is van némi - bár egyre kevesebb- hitelük.) Az egész gyűlöletkampány mozgatórugója a 70 éves elmúlt Csoóri, aki mind a mai napig úgy látszik nem tudta levetkőzni kötöttségét: azt, hogy fiatal korában a hazugságokkal, gyilkosságokkal, nemzetárulással telt bolsevik emlőkön nevelkedett, azon szocializálódott. Jó lenne hinni, hogy Rákosi elvtárs 60. születésnapjára írt ódáját, meggyőződésből írta, bár ezt a gondolatot nagyon nehéz elfogadni akkor, amikor szüleit, családját ezzel egy időben ugyanez a rablógyilkos tette földönfutóvá. Ide kívánkozik egy idézet (Erdélyi Magyarság, 2000/4. p. 19.), miszerint: "Annál szomorúbban vettük tudomásul a börtönből való kiszabadulásunk után, hogy bálványaink, a népi írók nemcsak, hogy nem vettek részt a forradalomban, hogy semmiféle szolidaritást nem vállaltak a megtorlás áldozataival, de pár hónappal később ők kérték (pl. Csoóri is - a Szerk.), hogy vegyék le a napirendről (az ú.n. magyar kérdést az ENSZ-ben -A.F.), és kézcsókkal fogadták el a forradalmárok gyilkosainak kitüntetéseit és ajándékait." Varga: Az Erdélyi ENSZ-per). Tényleg, mit csinált Csoóri '56-ban? Igen, ebben az időben esett áldozatul a vérgőzös bolsevik hatalomnak Tóth, Mansfeld, Brusznyai, és még sok százan, és tízezreket nyomorítottak meg egy életre a börtönökben, tették tönkre családok százezreit. Csoóri - sajna - nem használta ki a bolsevikok által neki tálcán nyújtott lehetőségeket. Egy igen csak szerény érettségi után megtorpant, nem futotta tovább a szuszból! Egyetemre menni már nem volt ínyére, bár ha az ultrabalos Lenin Intézetet annak tekintjük (hiszen a "Foxi-Maxi" ma is, tíz évvel az un. rendszerváltozás után még mindig egyetemi diplomának számít, egyenrangú egy orvosival, egy matematikusival, vagy biológusival), akkor ezen állításunk persze nem igaz. Itt többek között - rövid kitérőként-olyan jó társasággal szövődtek egy életre szóló, még ma is tartó igaz barátságok, akikkel együtt koptatta a padot, mint Pozsgay, s pláne mint a szépemlékű Berecz elvtárs, aki még közvetlenül '90 előtt is "tollal, és fegyverrel" harcolt az ellenforradalom ellen, vagy mint a derék Konrád. Tény, hogy a későbbiek folyamán Csoóri tett olyat is, ami ellentétben volt a "Párt" elvárásaival, s ez javára írható. Mint ahogy az is tény, hogy amikor megírta Duray Kutyaszorítójához az előszót - és ezt mindenki hatalmas fegyverténynek ismerte el, mint ahogy a maga nemében az is volt, jóllehet előzetes megbeszélés, és egyeztetés alapján esett őrá a választás, hogy azt megírja -, kapott egy év közlési szilenciumot. Ugyanakkor azonban jól fizető állását nem veszítette el. Sőt továbbra is akadály nélkül ömlöttek az abban az időben egy egyszerű földi halandó számára szinte elképzelhetetlen, mesebeli szerzői jogdíjak a szegény, szerencsétlen üldözött számlájára. (Csoóri minden bizonnyal sok mende-mondát eloszlathatna, ha letenné a Világszövetség választott tisztségviselői számára a szövetség által előírt un. III/III-as átvilágítását Patrubányé mellé, amit utóbbi már megkapott a Történeti Hivataltól). No, de lássuk, mi is történt a Magyarok Világszövetségében Csoóri (és az Úr) 2000. esztendejében, hogyan jutottunk el oda, hogy Csoóri & Co. áskálódásai, intenciói nyomán a kormány illetve az Országgyűlés lenullázta a Világszövetségnek, mint a legnagyobb magyar civil szervezetnek az utóbbi hatvankét évben minden kormányzattól – teljesen mindegy, hogy milyen gondolattól vezérelve - élvezett támogatását. Nem érdemes túl messzire visszamenni a Világszövetség életében, azt azonban tudni kell, hogy Csoóri helyzete, főként a nyugati magyarok nyomására korábban már megingott, így nem is volt esélye egy újabb megválasztásra. Ő eredetileg Durayt szemelte ki utódjának, mert annak megválasztásával teljes befolyását megtarthatta volna. Azt a Durayt, akinek korábbi hatalmas erkölcsi tőkéjét mára - ő maga - szinte mindenütt lenullázta, s mivel felvidéki politikusként befolyását főként viselkedése, és stílusa miatt mára gyakorlatilag elvesztette. Duray csekély - bár ma még nem jelentéktelen - befolyását addig fogja tudni ideig-óráig még fenntartani, amíg a Magyarországról (hál' Istennek!) nagy mennyiségben a Felvidékre juttatott anyagi segítség egy bizonyos részét saját klientúrájának fenntartására tudja irányíttatni. Ha ettől elesik, mindenhol kegyvesztett lesz, méghozzá azonnal. Hogy korábbi hírnevéből még ma is meg tud élni, az csupán a magyarországi hírközlő szerveknek köszönhető, s mindazoknak a határon túli szervezeteknek, orgánumoknak, melyek anyagi biztonságát az a pénz jelenti, aminek folyósítását ő eddig nem akadályozta meg. Ez már csak emberileg is szomorú és tragikus - és ez is a múlt rendszer gyalázata -, hiszen megint bebizonyosodott, hogy idegileg és erkölcsileg hogyan lehetett korábban – a közéletben és a családi életben egyaránt - még a legtisztább embereket is tönkretenni. Amikor 2000 elején beindult a választási kampány, Patrubány megzavarta a régi gárda, számukra idillinek elképzelt jövőképét. Patrubányt sorra jelölték a legkülönfélébb szervezetek, és biztosították támogatásukról. Ellenlépésként - biztos, ami biztos - Dobos, több társával egyetemben pénzügyi visszaélés gyanújával feljelentette Patrubányt, és ezt a vizsgálatot keresztül erőszakolták. Az a Dobos tette ezt, aki a Világszövetség által alapított Magyar Segélyszolgálat Alapítvány által a '98-as (!) kárpátaljai árvízkárosultaknak összegyűjtött gyorssegély (!) szétosztásával, mint előző év szeptemberéig az Alapítvány vezetője, mind a mai napig (!) nem számolt el hivatalosan (lásd ezzel kapcsolatban: Árvízkárosultak?, Szolyvai Krónika, 2000. március-április, p.5). Miután a feljelentést követően a Felügyelő Bizottság (idézet a jelentésből:"3 fő több napos munkával minden fellelhető adatot átvizsgált. Ennek kapcsán a Bizottság megállapította, hogy visszaélés gyanúja sem merült fel"), munkáját befejezte, a feljelentők kedvesen közölték Patrubánnyal, hogy ezt nem ellene tették, hanem ellenkezőleg, az ő érdekében. ("Érted jöttünk elvtárs, nem ellened!"). Szinte ezzel egyidőben Csoóri (Patrubány elleni újabb lépésként) a január 29-i balatonaligai elnökségi ülésen nyilvánosan hazudott. Ezzel kapcsolatban az érdeklődő olvasó a KAPU 2000. októberi számából bőségesen tájékozódhat. A történet röviden a következő - idézet egy január 30-án kelt MVSZ tájékoztatóból: "Csoóri január 29-én Balatonaligán tájékoztatta az MVSZ Elnökségét arról a február 1-i találkozóról, amelyre Németh, a Külügyminisztérium politikai államtitkára hívta az MVSZ vezetéséből Tőkés tiszteletbeli elnököt, Csoóri elnököt, a régióelnököket és Durayt, az MVSZ Stratégiai Bizottságának elnökét. Több elnökségi tag kérdésére, hogy Patrubány elnökhelyettes miért nincs a küldöttségben, elhangzott Csoóri egyértelmű válasza: a névsort a meghívó közölte. Azt a véleményt, miszerint ebben az esetben erkölcsi és szervezeti kötelezettség figyelmeztetni a meghívót a mulasztásra (a Szövetség második számú vezetőjét nem hívta meg), Csoóri igenlően fogadta, az elnökség pedig nem kifogásolta." Órákon belül kiderült, hogy "nem osztogatnak, hanem fosztogatnak", ahogy azt a klasszikus vicc is mondja. A találkozót nem Németh kezdeményezte, a meghívandók listáját Csoóri állította össze, s a helyszín nem a Külügy, hanem a Benczúr utca. A többi stimmelt. Többen hazugsággal vádolták Csoórit, amire ő igen erélyesen, magából kikelve, kioktatóan, hisztérikusan feldúltan, erkölcsi piadesztáljáról perrel fenyegetőzött. És mit tesz Isten, néhány hónap után előkerült az a Csoóri által aláírt, január 13-án (!!!) kelt Némethnek írt levél (iktatószám 5022/00), amelyben Csoóri személyesen közli a "beszélgetésen" résztvevők listáját: "Ezen a beszélgetésen az MVSZ részéről Tőkés tiszteletbeli elnök, a három régióelnök, Duray és jómagam vennék részt" írja. Ezzel az elnöki "iktatott hazugsággal" vette kezdetét az a nagyon-nagyon szomorú folyamat, aminek még ma is isszuk a levét. Patrubány elnökhelyettessé történt választása után (még 1996-ban) mindjárt olyat tett - ami a Világszövetség eddigi urainak elképzelhetetlen volt - lemondott tiszteletdíjáról, és azt közcélokra ajánlotta fel, s mind a mai napig nem is veszi fel azt. Ezzel egyidőben bevezette a Világszövetségnél addig ismeretlen pénzügyi fegyelmet. Megszűnt a hanyag eleganciával nylon szatyorban mozgatott tízmilliók kora. Csoórinak ugyancsak nem volt ínyére az, hogy be kell tartania a demokratikus szabályokat, hogy nem lehet többé a Világszövetséget hitbizományként kezelni. Szokatlan volt számára, hogy "megjelent a demokrácia túlbuzgó lidérce", "a szavazás újra, meg újra kierőszakolt perverzitása" (Óh, perverz magyar Országgyűlés! - A. F.), "Megjelent a varázsszónak beillő ügyrend fogalma". (Egy évi majdnem 300 millió Ft-tal közpénzekből működő intézmény már csak ilyen!). "Ettől kezdve nem eszméket, nem kilombosítható igazságokat kerestünk - így Csoóri -, hanem a jogszerűség ilyen, vagy olyan árnyalatain rágódtunk". (Csoóri: Hogyan működik a magyar pokol. Szabad Újság, 2000.szept. 20.) Na, de ne kalandozzunk el ilyen messze. Mindjárt az "iktatott hazugság" után megint egy kellemetlen incidens zavarta meg Csoóriék elképzelését. Duray egy csúnya etikai ügybe keveredett, amiből olyan súlyos presztízsveszteséggel tudott csak kikecmeregni, hogy ezek után elnöki esélye nullára csökkent. Ekkor kezdtek el szervezkedni Boross megnyerésére. A terv az volt, hogy ez esetben Durayt, mint alelnököt csempészik vissza. Ugyancsak ezzel egyidőben osztódással szaporodtak az elnökjelöltek. A végén már három híján egy tucatnyira. Az volt a taktika, hogy mindenki kapjon minél több nyilvánosságot, s aztán majd a végén kölcsönösen lemondanak egymás javára. Mindegy, hogy kiére, csak ne Patrubányéra. Ez a választás előtti kortesbeszédekben teljesen nyilvánvalóvá is vált. Patrubány volt az egyetlen, akinek javára senki nem lépett vissza. Ő egyedül állta a sarat. Mivel az előzetes médiakampány alapján a "régi undokok", a későbbi szakadárok biztosra mentek, hisztérikus sokként érte őket az eredmény. Ekkor azonnal kivonultak, ezzel bojkottálták az elnökhelyettes megválasztását, s megbénítani igyekeztek minden további munkát. Ezzel a Világszövetséget arra kényszeríttették, hogy 15 millió Ft-ot fordítson egy újabb küldöttgyűlés összehívására. (A dolog pikantériáját fokozza, hogy amennyiben Csoóri az ide vonatkozó s bevett, és törvényes gyakorlatnak megfelelően küldte volna ki a májusi meghívókat - amire korábban többször, nyilvánosan is felhívták a figyelmét - pl. ez is elkerülhető lett volna). Tüstént kezdetét vette az a rágalomhadjárat, ami még ma sem veszített intenzitásából. Olyan vádakat puffogtatnak - puffogtatnak éjjel, puffogtatnak nappal, puffogtatnak minden hullámhosszon -, amit semmivel sem tudnak alátámasztani, de korábbi időkben gyökerező ismeretségi körüket felhasználva a jól bevált "goebbelsi módszert" gyakorolják továbbra is, miszerint egy hazugságot addig kell hangoztatni, és főleg olyan sokszor és minél szélesebb skálán, hogy azt a végén már az is elhiszi, aki az egészet kitalálta. Sajnos ebben nagyban kivette részét az írott és elektronikus sajtó, és teljes gőzzel alkalmazták a suttogó propagandát is, sőt alkalmazzák ma is a "magyarság ezen elkötelezett hívei". Természetesen, bizonyítékok nélkül. Az a Csoóri, akit miután '96- ban újból "megválasztottak", s még mielőtt elvonult egy hónapra a kies Kaliforniába, hogy a választási kampány fáradalmaira, és lelki sebeire gyógyírt keressen -akkor még nagy vehemenciával és undorral utasította vissza, hogy a Népszabadságban publikáljon -, most oly mértékig elragadtatta magát, hogy hűséges csatlósával, Pálfy. G.-vel (akit a Világszövetség Budapesti Szervezete már korábban kizárt tagjai sorából), a korábbi, foxi-maxit is végzett bolsevik párttitkárral (lásd Demokrata, 2000/36. - "Ennyi húst már én is sokallok" - p.12-13), a KISZ KB lapjának egykori helyettes, majd a Népszava későbbi főszerkesztőjével, a már mindenhol megfordult egykori nomenklaturistával itt ágáljon a Világszövetség ellen, abban a Népszabadságban, amelyik számára a nemzeti ügy nem kardinális fogalom. Indulatuktól vezérelve nem vették észre, hogy ezek a lapok korántsem azért fogadták örömmel írásaikat, mert azok megfellebbezhetetlen igazságokat tártak az olvasók elé, hanem azért, mert tudták, hogy ezekkel az írásokkal nemcsak a Világszövetséget, de azt az eszmét is kompromittálják, amelyet a Magyarok Világszövetsége mindig is képviselt. Székelyhidi a Népszavában gyalázkodott. Dobos, az ötvenes évek Csehszlovákiájának lelkes komszomolistája, Husak Gustavnak - kinek kezeihez a mártír gróf Esterházy vére is tapad – Csehszlovákia 1968-as "testvéri" lerohanása utáni minisztere, a Magyar Nemzetben. (Igaz, ő mint egykori bennfentes a lapnál könnyű helyzetben volt). Hogy a kevésbé tájékozott olvasó is világosan lássa, hogyan működik az "igazmondás": a bojkottálók szóvivője, Pálfy G. és a Népszabadság gyakorlatában, álljon itt egy egyszerű példa. Nevezett újság tavaly okt. 3-i számában Pálfy G. ismételten felkínálja magát: "Középre húzókra nincs szükség?" c. cikkével. Feltételezhetően, mivel mint kommunista párttitkár a baloldalról kikopott, a rendszerváltó pártban ugyancsak kiismerték, így most középre akar húzódni. Több érdekesség között (a többivel most ne foglalkozzunk) olvasható egy mondata: "Megjegyzem, a kötelező átvilágításról az után született határozat, hogy Patrubányt elnökké választották, és a magyarországi és más régiók küldötteinek jelentős része kivonult a teremből." Pálfy G.-t nem zavarja, hogy ez nem igaz, hiszen a szavazásoknál ő is jelen volt. A Világszövetség helyreigazítást kért a laptól, mert, ahogy írták: "Ezzel szemben a valóság az, hogy erre a határozatra az elnökválasztás első fordulója után került sor (határozat szám: K-29/2000.), Patrubányt viszont csak a negyedik fordulóban választották meg. (határozat szám: K-53/2000)." A Népszabadság ügyvédi irodájának nemes egyszerűséggel a válasza erre: "pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot a sajtóhelyreigazításra." Ezek szerint tehát vannak lényeges, és lényegtelen hazugságok. Pálfy G. jelleméhez tartozik, de, hogy a róla mára sokak által már igencsak ismert képet kissé árnyaljuk: újabban a Pannon Rádióban tűnt fel, többek között mint hír kommentátor. Mindezek után pedig egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy Pálfy G. a 168 Óra c. hetilapban boldogan jelenti ki: "elégedett a Világszövetség apanázsának megvonásával". A jelenleg középre húzódzkodó szinte kéjesen közli: "Nagy jóvátételként éltem meg." (168 Óra, 2001/5.). Dobosnak nemcsak a kívülálló számára sok szimpatikus vonását elismerve is fel kell hívjuk a kedves olvasó figyelmét egy tragikus apróságra. A csehszlovákok "másként" hajtották végre az ún. rendszerváltást, mint mi magyarok. Ők pl. "III/III-as listájukat" feltették az internetre. Ha valakinek netán kedve támadna a világhálón egy kicsit kalandozni, ne kerülje el az ott, több helyen megadott címek valamelyikét. Az egyik ilyen cím a http://stb.promedia.cz (stbzaz.htm), ahol, ha az érdeklődő a 16631-es sorszám alatt (Evid. c.), és a Kryci jméno (fedőnév) rubrikában D duvernik = bizalmi) jelzéssel esetleg ismerős nevet talál, az talán nem lesz a véletlen műve. Jó lenne hinni, hogy itt csak egy provokációról van szó, és remélhetőleg Dobos ezt nyilvánosan cáfolni fogja. Duray pedig - valószínűleg más, fontosabb dolga nem lévén - a jelenlegi Világszövetséget befeketítő nyilatkozataival, interjúival szinte az egész magyar sajtót, és az elektronikus médiát átfogja, határon innen és túl, megfogyatkozott erkölcsi tőkéjét tovább erodálva, közben persze gondosan elfeledkezve korábbi szerepéről, súlyos mulasztásairól. De a Világszövetség tönkretételén fáradozók névsorát még folytathatnánk. Csoóri továbbra sem nyugodott bele, hogy szivárványfestés közben kiesett kezéből az ecset, ezért bírósághoz fordult, megtámadva Patrubány megválasztásának jogerős bírósági bejegyzését. A dolgok mai állása szerint a Legfelsőbb Bíróság, a kérelmét másodfokon, ezáltal végérvényesen elutasította. Filó az általa ugyancsak szabotált küldöttgyűlés törvényben előírt befejeztét ugyancsak bírósági feljelentéssel szerette volna megakadályozni, de első fokon ő is vesztett. Mivel a decemberi küldöttgyűlést sem sikerült megakadályozniuk, az törvényesen és eredményesen lezárult, ezért már csak az ultima ratió maradt hátra: ki kell éheztetni, anyagilag kell szétzúzni, ellehetetleníteni a Világszövetséget, utána aztán megint lehet halászni a zavarosban egy esetleges új szervezet létrehozásakor. Csoóri, és csatolt részei ezt sikeresen el is érték. Az eredmény ismert. De, nem érték be ennyivel, és a törvényesen megválasztott vezetőség ellen se szeri, se száma a szabotáló szakadárok által elindított ügyészségi vizsgálatoknak és bírósági pereknek. Megjósolható, hogy ezután a szokásos jogi csűrés-csavarások következnek. A következő lépésként Csoóriék minden bizonnyal azon fognak ügyködni - hiszen eddig minden jogi lépést kimerítettek -, hogy a bíróság " a szövetség működését átmenetileg függessze föl, nevezzen ki egy kormánybiztost." Így sóvárog a babérkoszorús népnemzeti ex elnök költő, - Rákosi elvtárs egykori dalnoka, az igazság felkent bajnoka - a Népszabadságban. (Csoóri író, Népszabadság, 2000. XII.) Mindez nem lenne különösebben érdekes, mert hazánk azért jogállam (esetenkénti tévedés nem kizárva! - A.F.), ha a szabotáló szakadárok nem is akarják ezt belátni. A tragédia az, hogy állandó áskálódásukkal, obstrukciójukkal, tudatos zavarkeltésükkel, duruzsolásukkal agymosás szintjén mindenhol jelen voltak és vannak, s sikerült kormányzatunkat is megtéveszteniük, felmérhetetlen kárt okozva az egyetemes magyar ügynek. Nem hajlandók kicsinyes bosszújukat, sértődöttségüket félretenni és belátni, hogy a Világszövetség sokkal fontosabb intézmény annál, semhogy irracionális gyűlölet-özönük most már parttalanul lepjen el mindent. Az ilyen dolog senkinek nem használ. Állandó hangoskodásuk, hisztérikus áskálódásuk okozta, hogy a kormány ill. az Országgyűlés egy jogállamhoz szokatlan, méltatlan módon megvonta az állami támogatást, az új vezetésnek még csak esélyt sem adva a bizonyításra- de hát ez volt Csoóriék szándéka. Ezzel szinte azonnali hatállyal utcára kerültek a szövetség semmiről nem tehető vétlen alkalmazottai, akik a dolgok mai állásánál jelenleg még a törvényben előírt végkielégítésre sem igen számíthatnak, hiszen az azonnali hatállyal nulla fillérig lenullázott költségvetés erre még csak esélyt sem ad nekik. (Az arra való célozgatás, hogy az elvett összegnek az Illyés Alapítványnak való utalása megoldja a helyzetet, nem egyéb demagógiánál, hiszen az Alapítványnak nincsenek meg a törvényes lehetőségei arra, hogy a Világszövetség működéséhez támogatást nyújtson). Ami történt mindenki számára ismert. A végre ismét jogállammá váló, "Európába készülő" Magyarországon ismét lezajlott egy demokratikus választás. A határon túli szavazók szintén jogállamokból érkeztek. Részben fiatal és a valódi jogállamiságban nem jeleskedő, részben nagy hagyományokkal rendelkező jogállamokból. És született egy valójában senki által sem megkérdőjelezett eredmény. A győztest senki nem mérte meg, még nem volt alkalma a megmérettetésre. Így aztán csak suttogó propagandával lehet lejáratni. És ebben nincs is hiány, s a vesztesek vélt előjogaikba és maradék presztízsükbe, vagy inkább kapcsolataikba kapaszkodnak. Ez sem csoda a mai magyar valóságban. A hihetetlen inkább az, hogy a sikeres magyar polgári kormány, kormányunk (kormányunk?), a legfiatalabb, tehát legromlatlanabb politikusokból álló csapat - az atomizált magyarság egyik leglényegesebb kérdésében – sorsdöntő lépésre szánta el magát e suttogó propaganda, vagy az említett kapcsolatok miatt: "azt beszélik", "mindenki azt mondja" alapon - anélkül, hogy az új vezetéssel még csak egy fél szót is váltott volna. Azzal szóba sem állva, attól a kezdet kezdete óta mind a mai napig mereven elzárkózva. Vajon miért? Hagyta magát az elvakult gyűlölködő bojkottálók rágalmai által megvezetni, s ezzel - akarva, akaratlanul, hiszen a végeredmény szempontjából mindegy- , létrehozta a Magyarok Világszövetségének Trianonját. Pedig a Magyarok Világszövetsége ezzel a májusi választással végre-valahára a kormány számára is kegyelmi állapotba került. Ezek után pedig a párbeszéd elengedhetetlen. Az MVSZ anyagi ellehetetlenítése úgy, hogy az új felállásban még alkalmat sem kap a bizonyításra, a legszomorúbb következtetésekre serkenti a kor beteg szelleme által is sarkallt agyainkat. Adja Isten, hogy csupán annyiról legyen szó, hogy ők is tévedtek. Mert tévedni emberi dolog. De tévedésünket felismerve, önmagunkat felülbírálni már a nagy emberek tulajdonsága. MVSZ Sajtószolgálat 9125/170214
.

.

Magyarország a  XX. században : I-V. - Szekszárd: Babits Kiadó, 1996-2000

Világhálón elérhető itt:

http://tinyurl.com/jabhbnc

.

.

PálFeri

2000 óta Pál előadásokat tart pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

(Forrás: PálFeri):

http://tinyurl.com/oop49g3

.

.

Választási geográfia

- Molnártól -

Az erdélyi kérdés. Az alábbi összefoglalóban különbséget teszünk erdélyi és regáti választópolgárok, valamint Nyugat-barát és posztkommunista erők, illetve pártok között. Ha az erdélyi szavazatok különbözősége már az 1990-es választások után nyilvánvaló volt, a két szembenálló politikai tábor elnevezése magyarázatot igényel. Nyugatosnak tekintem azokat az erőket, amelyek az integrációt és az ebből fakadó gazdasági, politikai és jogi célkitűzések maradéktalan teljesítését tekintik a román politika abszolút prioritásának. Ebbe a csoportba a jelenleg még hatalmon lévő koalíció pártjai, illetve pártszövetségei – a Demokratikus Konvenció (CDR), a Roman Petre vezette Demokrata Párt (PD) és az RMDSZ – tartoznak. A posztkommunista erők (az Iliescu által vezetett PDSR és Tudor Nagy-Románia Pártja – PRM) nem feltétlenül és nem minden területen Nyugat-ellenesek, de a posztkommunista állami közigazgatás gazdasági, politikai és jogi eszközrendszerének megőrzését és érvényesítését tekintik abszolút prioritásnak. Táblázatból jól látható, hogy az Erdély és a Regát politikai opciói közötti különbség a diktatúrából a demokráciába vezető átmenet egész eddigi időszakának egyik meghatározó jegye. A különbség pusztán mennyiségi abban az esetben, amikor (mint 1990-ban vagy 1996-ban) az egyik vagy a másik tömb országosan és regionálisan is többségbe kerül, és minőségi akkor, amikor Erdélyben és a Regátban nem ugyanaz a politikai tömb alkotja a lokális többséget (mint az 1992-es választások és az 1999–2000-es közvélemény-kutatási eredmények mutatják). Ebből a helyzetből az alábbi következtetések adódnak: 1. Aki el szeretné kerülni az Erdély és a Regát közötti minőségi politikai különbség elmélyülését, annak azt kell minden lehetséges módon előmozdítania, hogy Romániában vagy a Nyugat-barát, vagy a posztkommunista oldal mind országosan, mind lokálisan meggyőző többségbe kerüljön. 2. A jelenlegi politikai tendenciákat figyelembe véve, ilyen jellegű Nyugat-barát többség kialakulása kevéssé valószínű. 3. Dönteni kell tehát: ilyen körülmények között is abszolút prioritásnak tekintjük-e a Nyugathoz való felzárkózást? 4. Ha igen, úgy nincs más választásunk, mint a Nyugat-barát erők erdélyi – lokális – többségének a további megerősítése és megszilárdítása. 5. A Nyugat-barát pártok, mindenekelőtt a két legfontosabb erdélyi párt, az RMDSZ és a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt nyilvánvaló válságát, súlyos belső megosztottságát látva, a jelenlegi pártokkal hosszabb távon ez a cél megvalósíthatatlan. 6. Az erdélyieknek a regátiakkal szembeni politikai különbözősége nem etnikai természetű. A nem magyar kisebbségek (5,63%), a magyarok (20,76%) és az erdélyi románok (73,60%) együttesen is és külön-külön is nyugatosabb beállítottságúak, mint a regátiak. Az erdélyi románok regátiakkal szembeni politikai különbözősége nem nagyarányú, de ahhoz éppen elég, hogy regionális szinten értékesítse a magyarok tömeges Nyugat-barát szavazatát. Ha – ad absurdum – az erdélyi románok politikai opciói e pillanatban tökéletesen azonosak volnának a regátiakéval, a „magyar tényező” nem volna elegendő ahhoz, hogy – legalább Erdélyben – biztosítsa a Nyugat-barát erők többséget. 7. Következésképpen az Erdély regionális érdekeit képviselni és előmozdítani akaró pártoknak és mozgalmaknak csakis akkor lehet esélyük a sikerre, ha az egyes nemzeti közösségek speciális érdekeit is tekintetbe véve mindenekelőtt az erdélyi választópolgárokat mint egy – közös értékeket valló és közös érdekekkel rendelkező – potenciális polgári közösség tagjait fogják megszólítani. (Forrás: Beszélő): https://tinyurl.com/y7grhuly

.

.

Erdélyi töredék

Kovácstól

(Forrás: BabelMatrix):

https://tinyurl.com/y2q6bxea

Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel -
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott -
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai -
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt -
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban -
Olyak leszünk mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók -
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?

.

.

View of the Sun

processed by scientists at the Naval Research Lab in Washington, D.C.

(Source: YouTube / NASAGoddard):

https://tinyurl.com/y53f7cxe

December 2, 2020 marks the 25th anniversary of the Solar and Heliospheric Observatory, or SOHO - a joint mission of the European Space Agency and NASA. Since its launch, the mission has kept watch on the Sun. The Naval Research Lab in Washington, D.C. manages SOHO's LASCO instrument, to merge views from two of LASCO’s coronagraphs: C2, which images closer to the Sun’s surface but has a smaller field of view, and C3, which has a wider field of view. New science came out of LASCO’s ability to image giant eruptions of solar material and magnetic fields, known as coronal mass ejections, or CMEs. Throughout the video, the Sun releases fast-moving CMEs that can trigger space weather effects on Earth - like auroras, communications problems,and even power outages - and for spacecraft in their path. These storms are more frequent near solar maximum, the period approximately every 11 years when the Sun’s activity is at a high point. The bright, horizontally elongated objects that pass through the field of view are planets, which can be so bright that they saturate pixels along the same row.

3 12 2020: 13 191 views

.

.

Gyümölcsészet

/ G. Tóth Magdolna

Debrecen: PRIMOM Sz. Sz. B. Megyei Vállalkozásfejlesztő Alapítvány, 1997

(Forrás: Scribd):

https://tinyurl.com/ydb3wk5v

.

.

Részünk és jogunk = Partea si dreptul nostru = Our portion and right - (s.l.): Királyhágómelléki Református Egyházkerület, 1997 ((a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1945 után elkobzott ingatlanairól))

.

.

1997. IV.  A NATO-bővítés geopolitikája. A tanulmány adottnak veszi Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia NATO-csatlakozását, és arra a kérdésre óhajt választ adni, hogy mi ennek a feltehetően két éven belül bekövetkező ténynek a geopolitikai értelme. Munkamódszere a földrajzi és civilizációs általánosítások közötti korrelációk tárgyilagos megfigyelése, ami lehetővé teszi a történelemre, mint élő folyamatra vonatkozó hipotézisek megalkotását. A NATO-bővítés geopolitikai szempontból a Nyugat új kelet-európai határának kijelölése, vagy más megfogalmazásban: Kelet- és Nyugat-Európa egységes geopolitikai struktúrává szerveződésének megakadályozása.  Az új határkijelölés nem két egyenrangú partner (Nyugat és Kelet, Amerika és Oroszország) befolyási övezeteinek kölcsönös tudomásul vételét fogja jelenteni, hanem a Nyugat egyoldalú és kényszerű expanzióját. Kelet-Európa a szárazföldi, az óceán felől megközelíthetetlen, illetve a világtengernek hátat fordító Európa; a Kaszpi-, a Fekete- és a Balti-tenger vízgyűjtő területének összessége (a Duna bajorországi szakaszát nem számítva). Mackinder nagyon helyesen járt el, amikor a Fekete- és a Balti-tengert zártnak tekintette, mert a kontinentális hatalom stratégiai értelemben mindkettőt lezárhatja. A Nagy-Britannia és Franciaország stratégiai szövetségén alapuló Nyugat-Európának – hangsúlyozta a brit geopolitikus – „szükségképpen szembe kell szállnia bármilyen hatalommal, amely Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait szervezett formában egyesíteni akarja”. (Mackinder 1919). Ez a féken tartási politika lényege. Anglia a XIX. század folyamán a klasszikus hatalmi egyensúly politika eszközeit felhasználva érvényesítette a saját külön birodalmi érdekeit. Előbb megfojtotta a napóleoni Európát, majd Oroszország balkáni, közép-ázsiai és távol-keleti terjeszkedésének igyekezett a legkülönfélébb szövetségek és szövetségesek felhasználásával gátat vetni, végül az entente cordiale kezdeményezésével (a The Times 1903 januárjában kezdett sajtó hadjáratot az angol–francia közeledés érdekében) megteremtette Nyugat-Európát mint egységes geopolitikai térséget. A Mackinder által definiált féken tartási politikát más módon nem lehetett érvényesíteni. Mackinder zsenialitása abban áll, hogy az általa megállapított közönséges korrelációk segítségével értelmezhetővé válik a XX. század mint a Nyugat geopolitikai konstituálódásának élő, a NATO-bővüléssel lezáruló folyamata. Mackinder szerint Nyugat-Európa földrajzi értelemben a tengeri hatalom szigetországi hídfőállásának és az óceán felé nyitott Európának mint kontinentális hídfőállásnak az egysége. Civilizációs értelemben ennek a birodalmi logika (körön belüli) feladása felel meg, ami a közös civilizációs értékeiket tudatosító államok közötti háború kizárását jelenti. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti gigászi küzdelemben Kelet-Európa a Hátország birtoklásából adódó hihetetlen stratégiai fölénye ellenére végül is azért maradt alul, mert két kulcsállama, a vilmosi, majd hitleri Németország, valamint a cári, majd a bolsevik Oroszország civilizációs értékei nem voltak azonosak. Mackinder számára a lényeg a Kelet-Európa és ezzel a Heartland fölötti uralom volt. Ehhez képest másodlagosnak tekintette azt, hogy a két hatalom - Németország, Oroszország - közül egy adott korszakban melyik tartja ellenőrzése alatt és szervezi meg Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait. A nyugati civilizáció alapértéke, a józan ész azt diktálta volna, hogy megegyezzenek, vagy legalábbis, hogy ne folytassanak kétfrontos harcot. Lengyelországnak, Csehországnak, Magyarországnak és Szlovéniának a geopolitikai egységként felfogott Nyugathoz való csatlakozásával lassan véget ér Mackinder százada. A geopolitika baglya, mely mindent előre látott, az események bekövetkeztével visszabújik odújába, és átadja helyét a holt történelmet vizsgáló tudománynak. Az angol–amerikai államvezetésen belül a század eleje óta messze a legnagyobb befolyásnak örvendő geopolitikai koncepció, a Heartland féken tartásának a szó szoros értelmében politikai gyakorlattá vált eszméje (Gray, 258) persze még nem vált teljesen irrelevánssá. Miközben az Európai Unió keleti határa 2005 táján feltehetően a huntingtoni limesen fog beállni (e szerint a magyar–cseh–lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország lesz az EU teljes jogú tagja), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál. Az első világháború utolsó szakaszában Németország, majd – a békekötést követően – Franciaország és Nagy-Britannia próbálta meg a Németország és Oroszország között hirtelen gazdátlanul maradt térséget a maga kliens-államaival betölteni, ami a jól ismert katasztrófához vezetett. A csőd oka kézenfekvő: az érintett európai nagyhatalmak halálos ellenségei voltak egymásnak. Most a bővítés legfontosabb, kelet-közép-európai irányához Lengyelország, Csehország, Magyarország, valamint a két potenciális tagállam, Szlovénia és Szlovákia tartozik. Az északkelet-európai irány a balti államokat, valamint Finnországot és Svédországot érinti, amennyiben úgy döntenek, hogy a NATO tagállamai kívánnak lenni. A legproblematikusabb a délkelet-európai irány, mivel itt csak Románia és esetleg Bulgária jöhet számításba, de esélyeiket minimálisra csökkenti gazdasági elmaradottságuk és a NATO-tagállamok averziója a balkáni bonyodalmaktól. Az egész koncepció kulcsa az az elképzelés, hogy a potenciális tagállamok is egy regionális NATO-parancsnoksághoz kapcsolódnának. Az északkeleti övezetben Dánia és Németország – amerikai támogatással – meg is kezdte a regionális katonai együttműködés különböző formáinak kiépítését a minden bizonnyal a NATO új tagállamává váló Lengyelországgal és a tagságra pályázó, de e pillanatban bizonytalan esélyekkel rendelkező balti államokkal, valamint az olyan volt semlegesekkel, mint Finnország és Svédország. A legfontosabb, központi stratégiai övezetnek valamilyen módon ki kell terjednie Kelet-Közép-Európa kulcsállamára, Ukrajnára is. Ebben a regionális védelmi együttműködésben az érdekelt NATO-tagállamokon kívül a NATO-bővítés első körében esélyes Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak, Romániának, valamint Szlovákiának és Moldovának kellene helyet kapnia. A délkelet-európai stratégiai övezet súlypontján beindult az olasz–szlovén–magyar stratégiai együttműködés, amelybe Ausztria is bármelyik pillanatban bekapcsolódhat. A délkelet délkeletén pedig Törökország a kulcsállam. A délkelet-európai stratégiai övezet két pólusának összekapcsolása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy – az említetteken kívül – Horvátország és Bosznia, Albánia és Macedónia, valamint Bulgária, Románia és Moldova is bekapcsolódhasson e stratégiai együttműködésbe. Így olyan életképes struktúra jöhet létre, amely idővel megbirkózhat Jugoszlávia, Görögország és Ciprus integrálásával, de akkor is betöltheti stabilizáló szerepét, ha az említett országok – különböző megfontolásokból – elzárkóznak az együttműködéstől. A vázolt együttműködési övezetek által lefedett egész térségben (a NATO-tagállamokat nem számítva) három olyan ország van, amely két stratégiai irányban is lényeges szerepet játszik, illetve játszhat: Lengyelország, Magyarország és Románia. A NATO jelenlegi stratégiai övezetét elsősorban rájuk alapozva lehet és kell kiszélesíteni. Az Egyesült Államok mint vezető európai hatalom mindhárom vázolt együttműködési övezetben meghatározó szerepet játszik, Oroszország viszont egyikben sincs jelen. Francia, német felfogás Nyugat-Európa és Oroszország stratégiai partnerségéről, valamiféle Amerika nélküli vagy az Egyesült Államokat csak harmadik félként invitáló összeurópai struktúráról a NATO-bővítés elfogadásával gyakorlatilag irrelevánssá válik, a NATO-taggá váló volt kelet-európai országok és a Nyugat befolyási övezetébe tartozó, szintén a NATO felé orientálódó kelet-európai államok feje fölött új eurázsiai Szent Szövetség immár nem jöhet létre. Oroszország sohasem volt nemzetállam abban az értelemben, ahogy Nagy-Britannia és Franciaország az volt és az is maradt; a moszkvai Oroszország létrejöttekor nem a különböző orosz fejedelemségek egyesültek – Moszkva vezetése alatt –, hogy lerázzák a mongol igát, hanem a mongol önkényuralommal szimbiózisban élő Moszkvai Nagyfejedelemség foglalta el, a lehető legbrutálisabb módon a „testvér”-fejedelemségeket. Ez bosszulja meg magát most – annyi évszázad múltán –, amikor elképedve látjuk, hogy az „ellenőrzés és felelősség nélküli” elnöki egyeduralom hogyan vedlik vissza – a demokrácia és a piacgazdaság jegyében – 150-200 személy oligarchikus uralmává. A Nyugat és Oroszország közötti érdemi stratégiai partnerség azért nem jöhet létre, mert nincs kinek a partnerséget felajánlani. Az Orosz Birodalom ebben az évszázadban már kétszer (1918-ban és 1991-ben) összeomlott. Harmadik és végleges összeomlása feltehetően magának az orosz ál-föderációnak a végét fogja jelenteni. A központi hatalom erodálódása miatt létrejövő eurázsiai régiók vagy kvázi-államok közvetlenül a nemzetközi politika alanyaivá, pontosabban tárgyaivá válnak, míg a Nyugat-Európában megerősödő regionalizmus alaposan megtépázza ugyan a nemzetállam tekintélyét, de ez a már kialakult és most kialakulóban lévő nemzetek fölötti intézmények miatt nem bomláshoz, hanem egy új, civilizációszintű politikai egység kialakulásához vezet. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat, Eurázsia-politikáját az elkövetkező évtizedekben az Atlanti- és a Csendes-óceán felé forduló régiók támogatása és a Nyugat-ellenes irányba elmozduló régiók féken tartása fogja jellemezni. A Nyugatnak Kelet-Európában pontosan az orosz állam elkerülhetetlen belső összeomlása miatt kell terjeszkednie. Csak a NATO bővítése és a NATO regionális parancsnokságainak égisze alatt létrejövő együttműködési övezetek kiépítése révén valósítható meg az egykor állandó expanzióra ítélt birodalom felbomlása által elindított kaotikus folyamatok féken tartása. Az új féken tartási doktrína (akárcsak mackinderi és kennani elődje) a legteljesebb értelemben önvédelmi jellegű. Nélküle a Nyugat nem óvhatja meg legfőbb értékét: belső koherenciáját.  A Nyugat óriási esélye, hogy az állami struktúráknak a világ minden pontján kimutatható általános gyengülése és elkerülhetetlennek látszó dezintegrálódása közepette a jelek szerint egyedül képes egy teljesen új politikai szerveződési forma megteremtésére, amelynek három pillére a Nyugat civilizációs értékeinek a világban egyedülálló együttesét sajátjának tekintő individuum, az állam „saját” területe fölött gyakorolt illegitim uralma alól felszabaduló lokális állam, valamint a belső és külső békét fenntartó Leviatán. Mivel a nyugati civilizáció politikai formája a demokrácia, a most kialakuló univerzális állam nem birodalom, hanem inkább föderációk, konföderációk és nemzetközi struktúrák együttese. Néhány, önmagában véve csekély stratégiai jelentőséggel bíró ország csatlakozása az Észak-Atlanti Szövetséghez nemcsak a letűnő mackinderi század elmaradhatatlan végakkordja, de belépő is egyben a nyugati civilizáció legnagyobb (és talán utolsó) kalandjának XXI. századi színterére. (Forrás: Beszélő): http://tinyurl.com/zu2oahe

.

.

1956
dokumentumfilm  
Vitézytől
 ((ZDF-nek készítette))
49:32 perces

(Forrás: YouTube):
http://tinyurl.com/krmes7w

Ahogy a film előtt az alkotó is elmondja, félkész a film, mert mielőtt elkészült volna, betiltották.

.

.

 Casino

- (film -

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/y7vxq9pl

.

.

Ütött-e Tőkés órája?

/ írta Szőcs

Ami most a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) történik, megközelíthető leíró módon is. A történtek – és Tőkés személyiségének – megértéséhez azonban elengedhetetlen áttekinteni, mi történt az elmúlt években, és kivel történt. Tőkés a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig pusztán azáltal, hogy hivatását komolyan vette, és közösségét becsülettel szolgálta, az ebből következő törvényszerű konfliktusok láncolatán keresztül eljutott a Ceausescu-rezsimmel való totális konfrontálódásig. Fontos odafigyelnünk erre a két szóra: pusztán azáltal. Nem csinált semmi különöset. Nem szervezett ellenzéket, nem alakított földalatti kormányt, nem indított szabad szakszervezeti mozgalmat; nem éhségsztrájkolt, nem írt leveleket a Szabad Európa Rádiónak; nem terjesztett röplapokat. Egy fontos írással jelen volt az Ellenpontokban, anélkül hogy mélyebb ismeretei lettek volna arról, mi is az Ellenpontok. Végezte az egyházi munkát. A titkosrendőrség mérhetetlen ostobasága és felfuvalkodottsága, emberismeret-hiánya, arroganciája kellett ahhoz, hogy Tőkésből a nyolcvanas évek végére hős legyen. Ő nem akart az lenni. De mindaddig provokálták, terrorizálták, vallatták, zaklatták, rémítgették, amíg a rezsim számára közvetlenül valójában veszélytelen lelkipásztor kilakoltatási ügyébe belebukott Übü király Kafkába és Orwellbe oltott bizánci haláltábor-szocializmusa. Pusztán csak azért, mert Tőkés rendelkezett annyi lelki és erkölcsi erővel, ami képessé tette a konok és szívós ellenállásra. De fontos leszögezni: nem ő akart az élre állni – a helyzet, a történelem ment utána és emelte a magasba. Hogy is ne hinne ezek után önmaga kiválasztottságában, abban, hogy isteni eszköz ő a Rossz elleni földi harcban? 1989 decemberében ő volt az egyetlen személy a földön, akivel úgyszólván minden magyar ember azonosult, lett légyen egyébként bármilyen hovatartozású. Ő lett a Szimbolikus és Reprezentatív Magyar. Mi történt közben? Mielőtt erre válaszolnánk, szögezzünk le valamit. Tőkés soha egy percig sem állt a titkosrendőrség szolgálatában. Ez a közvetlen és közvetett bizonyítékok egész sorából annyira nyilvánvaló, hogy teljességgel komolytalan ezt a kérdést egyáltalán felvetni is. A mostanában nevezetessé vált nyilatkozatokkal kapcsolatban a következőket szükséges tudni. Mint Romániában annyi minden, a mérhetetlenül túlduzzasztott titkosszolgálat tevékenysége is a teljesítmény látszatára épült. Végül ez is hozzájárult a rezsim gyors kollapszusához, ahelyett hogy a hatalom számára valós kockázatot jelentő személyekre és történésekre koncentráltak volna, ők egyrészt arra törekedtek, hogy mindenkiről begyűjtsenek valami terhelőt (s így gyanússá tették az egész országot), másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy urai a helyzetnek, ellenőrzésük alatt tartják az egész társadalmat. Ennek a bizonyítási kényszernek volt az egyik tünete a nyilatkozatgyűjtési rögeszme is. A szokásos technika az volt, hogy az embert becitálták (például útlevél- vagy egyéb ügyben), esetleg kiszálltak hozzá, megszemlélni a könyvtárát. Értésére adták, hogy terhelő adatokkal rendelkeznek róla meg barátairól. Az illető persze védekezett, ő ártatlan, dehogy ellensége a szocialista Romániának. Na akkor ezt írja le, és ennek fényében értelmezze, hogy mit keres a polcán a Révai Lexikon. (Ez nem költött példa: Tóthék mai napig nem kapták vissza a tőlük elkobzott Révait.) Vagy: magyarázza meg, hogy jó barátja, X. miért mondta ezt ekkor meg ekkor. Hogy nem úgy mondta? Na akkor írja le szépen, hogy hogy mondta. Stb. Ezután következett a búcsú, az operatív tiszt elégedetten, hogy újabb nyilatkozattal bizonyíthat feletteseinek, az illető pedig némileg megkönnyebbülten: ezt is megúsztam, s még X.-et is sikerült valamelyest tisztáznom. Jól emlékszem arra, amikor Tőkést, brassói segédlelkésszé való kinevezése után, megpróbálták beszervezni. Ezt persze nem így mondták neki, hanem: őneki kötelessége jelenteni, ha tudomására jut bármi, ami az államrend felforgatására irányul. Tőkés sejtette, hogy ennél többről is lehet szó, de ártatlan képpel nekifogott leírni, amit diktáltak neki. Arra volt kíváncsi: hogy is néz ki egy beszervezés, hogy járnak el, mit íratnak alá a kollégáival, hogy működik ez az egész mechanizmus. Megtudta. Mikor befejezték a diktálást, Tőkés közölte, hogy ő ezt nem írja alá. Nem is írta. Drágán fizetett a kíváncsiságáért: olyasvalamit tudott meg, ami államtitoknak minősül, a tisztet nyilván alaposan lehordták, vagy fegyelmit kapott; Tőkés pedig első számú célponttá vált. Tőkés az esetet rögtön akkoriban mesélte el nekem; emlékszem, mennyit szórakoztunk a szekus azon leleményén, hogy Tőkésnek majdani jelentéseit „Kolozsvári László” fedőnévvel kellene szignálnia. A Tőkés-kép lebontása a románok körében: Meggyőződésem, hogy 1990 elején a bukaresti hatalmi berkekben döntés született a nemzeti kommunista-pártállami restauráció szempontjából problematikus személyiségek népszerűségének tönkretételére. (Azokéra, akik az újbóli hatalomátvétel szempontjából valóságos vagy akár potenciális akadályt jelenthettek.) Ennek a – sajnos, elég sikeres – hadjáratnak éppúgy céltáblája volt Mihály király, vagy Cornea asszony, vagy Dinescu, mint ahogy még ma is célpont Tőkés. Az igazsághoz tartozik, hogy ez a kormány ügyesen ki tudta használni a Tőkés által elkövetett bakikat, amelyeket a túlterheltség, az állandó, mesterségesen fenntartott stressz-helyzet és a rossz emberismeret magyaráz. A Tőkés-kép leépülése Magyarországon: Tőkés hatalmas, alapvető hibát követett el, amikor állást foglalt magyarországi belpolitikai kérdésekben. Ezzel elveszítette általános és osztatlan népszerűségét, a reprezentatív szimbólumhordozó személyiségre egyre inkább, mint pártpolitikusra kezdtek tekinteni. Úgy ítélem meg, hogy az említett ügyekben Tőkésnek olykor igaza volt, máskor meg nem. De, még ha mindig igaza lett volna is, akkor sem lett volna szabad fölcserélnie egy spirituális-szimbolikus minőséget egy magyarországi napi politikaira. A történteket magyarázza a püspök isteni elhivatottság-tudata és a környezetében állandósult konjunktúralovagok erőszakossága is. Bárhogy volt is, Tőkés viszonylag rövid idő alatt elveszítette az anyaországi közvélemény szimpátiáját. Tőkésnek így már nem volt mire támaszkodnia abban a jogvédő küzdelemben, amit faltörő kosként folytatott Románián belül és kívül. Mit kellett volna tenni? Ahelyett, hogy öncélú vagy éppen pártcélú protokollrendezvényeken és a tévékamerák fényében reggeltől estig hajszolták volna, első naptól biztosítani kellett volna számára egy irodát, titkárral, sofőrrel, tolmáccsal, testőrrel, állandó kommunikációt a magyar politikai élet minden szegmentumával, s egy olyan saját költségkeretet, amely függetlenséget jelentett volna számára. Hogy kinek kellett volna fenntartania ezt az irodát? Semmiképp sem a kormánynak vagy valamelyik hivatalának. Talán a Református Egyháznak, talán a Parlamentnek, talán néhány alapítványnak. És mi lett volna mindennek a haszna? A magyar érdekek – különösen az erdélyi magyar érdekek – nagy hatásfokú képviselete világszerte. Elvégre nem sok magyar politikus van, akit egyaránt fogad az Egyesült Államok elnöke vagy a pápa; kevesen jutnak el odáig, hogy szónoklatot mondhassanak el a washingtoni Kongresszusban, vagy hogy rendezvényük védnökségét Genscher vállalja el. S ha Tőkés számára biztosították volna, hogy profikkal dolgozhasson együtt, előbb-utóbb felismerte volna, hogy mi az ő igazi missziója és helye Magyarországon: az egyetemes értelemben vett magyar külpolitikát szolgálni. A Tőkés-kép megingása az erdélyi magyar közösségen belül: Az erdélyi magyarság mindenekelőtt elmulasztotta a szembenézést önmagával, önmaga közelmúltjával. Nyilvánvaló, hogy a szekértábor-reflexek nem kedveznek a lelkiismeret-vizsgálatnak, mégis példátlan az, ahogyan az egységre való demagóg hivatkozással az ügyet eltussolták Erdélyben. Innen kezdve a történtek teljesen világosak. Az RMDSZ recseg-ropog. Tőkés közvetlen támogatóit már a megelőző évek folyamán – az ő hibájából is – felszalámizták, őt magát perifériára szorították. Külső és belső hátországa megfogyatkozván, már csak idő kérdésének tűnik, hogy a romániai ragadozók segítségével mikor fogják teljesen megsemmisíteni. E küzdelemben legfönnebb két dologban bízhat. Egyik az, hogy népszerűségét csak a politizáló közegben sikerült kikezdeni, vagyis annak a néhány száz embernek a körében, akik az erdélyi politikai folyamatok hordozói. Az egymilliónyi vokssal rendelkező magyar közösség egészében presztízse sértetlennek tűnik. Ha sikerül elkerülnie a csapdát – hogy saját mezejéből, ahol verhetetlen, becsalogassák egy zsákutcába –, ellenfelein még felülkerekedhet. És mi a másik, amiben reménykedhet? A Deus ex machina. Elvégre ez egykor már kihúzta a legnagyobb csávából. Miért ne bízhatna benne továbbra is? (Forrás: Beszélő): http://tinyurl.com/m7hd7mu

.

.

Idegen földre ne siess
előadja Kallós

(Forrás: YouTube / Kallós Zoltán Alapítvány):
https://tinyurl.com/38ww7kyu

/in: Kallós archívum, Vol. 1 - közzétéve 2017. II. 27.-én/

2020. dec. 14 - 2023. dec. 17 között: 352 megtekintés.

Dalszöveg:

"- Idegen földre ne siess,
Amíg hazádba megélhetsz.
Ne menj messze földre lakni,
Míg hazádba meg tudsz élni.

- Én elmegyek közületek,
Mert köztetek nem élhetek.
Valahára visszatérek,
Még kapjak meg belőletek.

Elbujdosom, megpróbálom,
Ha elveszek sem lesz károm.
Engem úgy sincs ki sajnáljon,
Ki értem könnyet hullasson.

- Édes rózsám vígy el veled,
Ne hadd elmaradjak tőled.
Mert ha elmaradok tőled,
Megszakad a szívem érted.

- Elvinnélek, de nem lehet,
Mert idegen földre megyek,
Mert az utak nagyok, hosszak,
A vizek is megáradtak.

- Ne menj rózsám kételegve,
Arra nagy idegen földre.
Ha le találsz betegedni,
Ki tudja gondod viselni.

Ki tud szívem reád nézni,
Egy-két szóval megbiztatni,
Vagy egy falást enned adni,
Egy csepp vízzel megkínálni."

Lásd még

(lent):

Videók:

Mezőségi magyar népzene;     Moldvai csángó magyar népballadák;    

Moldvai magyar népzene;     Mezőségi karácsonyi énekek.

.23 12 17

.

Rabja vagyok az életnek
Portré Maneszes Márton, Kántor magyarszováti prímásról
- film -

Rendező: Szomjas
Operatőr: Varjasi; Zenei szerkesztő: Halmos; Szakértő: Kallós

(Forrás: Youtube):

https://tinyurl.com/4vfcu3xx

Maneszes nem csak muzsikus, hanem elsősorban kántor, földműves, borbély, köszörűs,
ezeken kívül még a famunkához is ért.
Látjuk őt különböző foglalkozásai művelése közben, kántorként, táncházi muzsikusként.
Az interjúk és a zenei részletek mellett a film bemutatja az erdélyi, mezőségi falu életének egyes mozzanatait is.
Láthatunk közös mezőgazdasági munkákat, táncházat, siratást, temetést.
Ha elhagyjuk a régi zenét, többet nem tudjuk visszahozni
- mondja a portréfilmben Maneszes,
aki maga mutatja be, hogyan „színezi", „öltözteti fel" a díszítetlen dallamot.
A muzsikálásért sokat zaklatták a hatóságok, ennek ellenére úgy gondolja,
a legnagyobb szeretetet a zene hozza ki az emberből.

 2013. júl. 26. - 2023. dec. 15. között: 16 550 megtekintés

.23 12 15

.

Kárpátalja
A II. világháború végén, 1944. novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror ártatlan áldozatainak emléket állító Szolyvai Emlékpark építése 1990-ben kezdődött. Hivatalos felavatására 1994 novemberében került sor. Mintegy 380 településünk 80 emléktábláján közel 10 000 személy, főleg internált civil áldozat, elesett honvéd, munkaszolgálatos, zömében magyar, német, valamint ruszin, zsidó személy neve olvasható, akiknek többségét a magyarlakta településekről hurcolták el és a sztálini lágerekbe, illetve a fronton, fogságban odahaltak. A GUPVI-GULÁG lágerekben elhunytak halálukban is az életet, az élőket szolgálják. Megemlékezhetünk a két világháború és a szovjet megszállás áldozatairól Szolyván – a kárpátaljai magyarság összefogásával és a magyar és német kormányzat támogatásával létrehozhattuk a Kárpát-medencének e tragikus eseményekre emlékeztető talán legnagyobb emlékhelyét, amely mostanra a térség magyarságának zarándokhelyévé vált, örök mementójaként egy letűnt kor sötét diktatúrája ártatlan áldozatainak. 2012-ben a Szolyvai Emlékparkot Magyar Nemzeti Intézményé nyilvánították. A Szolyvai Emlékpark hivatalos veboldala: https://tinyurl.com/y9fajvor

.

13 12 17.

A Neptun-Gate*

írta Borbély

Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz Döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind az után a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944-45-ben a román, majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról; mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről. A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak, hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után csak a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. IIyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető józan érvekkel, arról, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy az maga döntsön saját problémáiról. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európai Tanácsi (ET) felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az ET irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben. Mi történik e helyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda szenátor, Tokay képviselőházi frakcióvezető és Borbély képviselőházi frakcióvezető helyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (pER) nevű „amerikai” képződmény által szervezett, a román hatalommal való, 1993. július 15-én és 16-án Neptun-fürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő, az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg a The New York Times-ban. Nem rójuk fel Frundáéknak Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyíltan magyarellenes, korrupt, kripto-kommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET-felvételt közvetlenül megelőzően. De érdemes Takácsot is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ- frakció, Tőkés tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük. Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól. Az Ügyvezető Elnökség a Romániai Magyar Szóból és a The New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízsveszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (...) Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón részt vevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte." (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában). A Neptun-ügyet végül a Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (...) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (...) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (...) A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.” Úgy véltük, tanulságos lehet húsz év után egymás mellé illeszteni az akkori szövegeket, hivatalos állásfoglalásokat, interjúkat, politikai esszéket, kronológiai sorrendben, annak érzékeltetésére, hogy miként dagadt e partizánakció valóságos belső – sajnos nem tisztító, hanem a krízist elodázó – viharrá. Politikai korkép ez a kötet, s egyben kórkép is. Múltról s jelenről. Abban a hitben adjuk közre e szöveggyűjteményt, hogy általa hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a jövőnket már ne a Neptun-logika határozza meg. (Forrás: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács): http://tinyurl.com/ktx7yn6

*az azonos című kötet előszavából

.

.

Nem vagyunk mi árvák - Csíksomlyó, 1993. Pünkösd

- 52 perces film -

(Forrás: YouTube/ HírTv):

http://tinyurl.com/mjfkrvc

.