.
1997. IV. A NATO-bővítés geopolitikája. A tanulmány adottnak veszi Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia NATO-csatlakozását, és arra a kérdésre óhajt választ adni, hogy mi ennek a feltehetően két éven belül bekövetkező ténynek a geopolitikai értelme. Munkamódszere a földrajzi és civilizációs általánosítások közötti korrelációk tárgyilagos megfigyelése, ami lehetővé teszi a történelemre, mint élő folyamatra vonatkozó hipotézisek megalkotását. A NATO-bővítés geopolitikai szempontból a Nyugat új kelet-európai határának kijelölése, vagy más megfogalmazásban: Kelet- és Nyugat-Európa egységes geopolitikai struktúrává szerveződésének megakadályozása. Az új határkijelölés nem két egyenrangú partner (Nyugat és Kelet, Amerika és Oroszország) befolyási övezeteinek kölcsönös tudomásul vételét fogja jelenteni, hanem a Nyugat egyoldalú és kényszerű expanzióját. Kelet-Európa a szárazföldi, az óceán felől megközelíthetetlen, illetve a világtengernek hátat fordító Európa; a Kaszpi-, a Fekete- és a Balti-tenger vízgyűjtő területének összessége (a Duna bajorországi szakaszát nem számítva). Mackinder nagyon helyesen járt el, amikor a Fekete- és a Balti-tengert zártnak tekintette, mert a kontinentális hatalom stratégiai értelemben mindkettőt lezárhatja. A Nagy-Britannia és Franciaország stratégiai szövetségén alapuló Nyugat-Európának – hangsúlyozta a brit geopolitikus – „szükségképpen szembe kell szállnia bármilyen hatalommal, amely Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait szervezett formában egyesíteni akarja”. (Mackinder 1919). Ez a féken tartási politika lényege. Anglia a XIX. század folyamán a klasszikus hatalmi egyensúly politika eszközeit felhasználva érvényesítette a saját külön birodalmi érdekeit. Előbb megfojtotta a napóleoni Európát, majd Oroszország balkáni, közép-ázsiai és távol-keleti terjeszkedésének igyekezett a legkülönfélébb szövetségek és szövetségesek felhasználásával gátat vetni, végül az entente cordiale kezdeményezésével (a The Times 1903 januárjában kezdett sajtó hadjáratot az angol–francia közeledés érdekében) megteremtette Nyugat-Európát mint egységes geopolitikai térséget. A Mackinder által definiált féken tartási politikát más módon nem lehetett érvényesíteni. Mackinder zsenialitása abban áll, hogy az általa megállapított közönséges korrelációk segítségével értelmezhetővé válik a XX. század mint a Nyugat geopolitikai konstituálódásának élő, a NATO-bővüléssel lezáruló folyamata. Mackinder szerint Nyugat-Európa földrajzi értelemben a tengeri hatalom szigetországi hídfőállásának és az óceán felé nyitott Európának mint kontinentális hídfőállásnak az egysége. Civilizációs értelemben ennek a birodalmi logika (körön belüli) feladása felel meg, ami a közös civilizációs értékeiket tudatosító államok közötti háború kizárását jelenti. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti gigászi küzdelemben Kelet-Európa a Hátország birtoklásából adódó hihetetlen stratégiai fölénye ellenére végül is azért maradt alul, mert két kulcsállama, a vilmosi, majd hitleri Németország, valamint a cári, majd a bolsevik Oroszország civilizációs értékei nem voltak azonosak. Mackinder számára a lényeg a Kelet-Európa és ezzel a Heartland fölötti uralom volt. Ehhez képest másodlagosnak tekintette azt, hogy a két hatalom - Németország, Oroszország - közül egy adott korszakban melyik tartja ellenőrzése alatt és szervezi meg Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait. A nyugati civilizáció alapértéke, a józan ész azt diktálta volna, hogy megegyezzenek, vagy legalábbis, hogy ne folytassanak kétfrontos harcot. Lengyelországnak, Csehországnak, Magyarországnak és Szlovéniának a geopolitikai egységként felfogott Nyugathoz való csatlakozásával lassan véget ér Mackinder százada. A geopolitika baglya, mely mindent előre látott, az események bekövetkeztével visszabújik odújába, és átadja helyét a holt történelmet vizsgáló tudománynak. Az angol–amerikai államvezetésen belül a század eleje óta messze a legnagyobb befolyásnak örvendő geopolitikai koncepció, a Heartland féken tartásának a szó szoros értelmében politikai gyakorlattá vált eszméje (Gray, 258) persze még nem vált teljesen irrelevánssá. Miközben az Európai Unió keleti határa 2005 táján feltehetően a huntingtoni limesen fog beállni (e szerint a magyar–cseh–lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország lesz az EU teljes jogú tagja), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál. Az első világháború utolsó szakaszában Németország, majd – a békekötést követően – Franciaország és Nagy-Britannia próbálta meg a Németország és Oroszország között hirtelen gazdátlanul maradt térséget a maga kliens-államaival betölteni, ami a jól ismert katasztrófához vezetett. A csőd oka kézenfekvő: az érintett európai nagyhatalmak halálos ellenségei voltak egymásnak. Most a bővítés legfontosabb, kelet-közép-európai irányához Lengyelország, Csehország, Magyarország, valamint a két potenciális tagállam, Szlovénia és Szlovákia tartozik. Az északkelet-európai irány a balti államokat, valamint Finnországot és Svédországot érinti, amennyiben úgy döntenek, hogy a NATO tagállamai kívánnak lenni. A legproblematikusabb a délkelet-európai irány, mivel itt csak Románia és esetleg Bulgária jöhet számításba, de esélyeiket minimálisra csökkenti gazdasági elmaradottságuk és a NATO-tagállamok averziója a balkáni bonyodalmaktól. Az egész koncepció kulcsa az az elképzelés, hogy a potenciális tagállamok is egy regionális NATO-parancsnoksághoz kapcsolódnának. Az északkeleti övezetben Dánia és Németország – amerikai támogatással – meg is kezdte a regionális katonai együttműködés különböző formáinak kiépítését a minden bizonnyal a NATO új tagállamává váló Lengyelországgal és a tagságra pályázó, de e pillanatban bizonytalan esélyekkel rendelkező balti államokkal, valamint az olyan volt semlegesekkel, mint Finnország és Svédország. A legfontosabb, központi stratégiai övezetnek valamilyen módon ki kell terjednie Kelet-Közép-Európa kulcsállamára, Ukrajnára is. Ebben a regionális védelmi együttműködésben az érdekelt NATO-tagállamokon kívül a NATO-bővítés első körében esélyes Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak, Romániának, valamint Szlovákiának és Moldovának kellene helyet kapnia. A délkelet-európai stratégiai övezet súlypontján beindult az olasz–szlovén–magyar stratégiai együttműködés, amelybe Ausztria is bármelyik pillanatban bekapcsolódhat. A délkelet délkeletén pedig Törökország a kulcsállam. A délkelet-európai stratégiai övezet két pólusának összekapcsolása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy – az említetteken kívül – Horvátország és Bosznia, Albánia és Macedónia, valamint Bulgária, Románia és Moldova is bekapcsolódhasson e stratégiai együttműködésbe. Így olyan életképes struktúra jöhet létre, amely idővel megbirkózhat Jugoszlávia, Görögország és Ciprus integrálásával, de akkor is betöltheti stabilizáló szerepét, ha az említett országok – különböző megfontolásokból – elzárkóznak az együttműködéstől. A vázolt együttműködési övezetek által lefedett egész térségben (a NATO-tagállamokat nem számítva) három olyan ország van, amely két stratégiai irányban is lényeges szerepet játszik, illetve játszhat: Lengyelország, Magyarország és Románia. A NATO jelenlegi stratégiai övezetét elsősorban rájuk alapozva lehet és kell kiszélesíteni. Az Egyesült Államok mint vezető európai hatalom mindhárom vázolt együttműködési övezetben meghatározó szerepet játszik, Oroszország viszont egyikben sincs jelen. Francia, német felfogás Nyugat-Európa és Oroszország stratégiai partnerségéről, valamiféle Amerika nélküli vagy az Egyesült Államokat csak harmadik félként invitáló összeurópai struktúráról a NATO-bővítés elfogadásával gyakorlatilag irrelevánssá válik, a NATO-taggá váló volt kelet-európai országok és a Nyugat befolyási övezetébe tartozó, szintén a NATO felé orientálódó kelet-európai államok feje fölött új eurázsiai Szent Szövetség immár nem jöhet létre. Oroszország sohasem volt nemzetállam abban az értelemben, ahogy Nagy-Britannia és Franciaország az volt és az is maradt; a moszkvai Oroszország létrejöttekor nem a különböző orosz fejedelemségek egyesültek – Moszkva vezetése alatt –, hogy lerázzák a mongol igát, hanem a mongol önkényuralommal szimbiózisban élő Moszkvai Nagyfejedelemség foglalta el, a lehető legbrutálisabb módon a „testvér”-fejedelemségeket. Ez bosszulja meg magát most – annyi évszázad múltán –, amikor elképedve látjuk, hogy az „ellenőrzés és felelősség nélküli” elnöki egyeduralom hogyan vedlik vissza – a demokrácia és a piacgazdaság jegyében – 150-200 személy oligarchikus uralmává. A Nyugat és Oroszország közötti érdemi stratégiai partnerség azért nem jöhet létre, mert nincs kinek a partnerséget felajánlani. Az Orosz Birodalom ebben az évszázadban már kétszer (1918-ban és 1991-ben) összeomlott. Harmadik és végleges összeomlása feltehetően magának az orosz ál-föderációnak a végét fogja jelenteni. A központi hatalom erodálódása miatt létrejövő eurázsiai régiók vagy kvázi-államok közvetlenül a nemzetközi politika alanyaivá, pontosabban tárgyaivá válnak, míg a Nyugat-Európában megerősödő regionalizmus alaposan megtépázza ugyan a nemzetállam tekintélyét, de ez a már kialakult és most kialakulóban lévő nemzetek fölötti intézmények miatt nem bomláshoz, hanem egy új, civilizációszintű politikai egység kialakulásához vezet. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat, Eurázsia-politikáját az elkövetkező évtizedekben az Atlanti- és a Csendes-óceán felé forduló régiók támogatása és a Nyugat-ellenes irányba elmozduló régiók féken tartása fogja jellemezni. A Nyugatnak Kelet-Európában pontosan az orosz állam elkerülhetetlen belső összeomlása miatt kell terjeszkednie. Csak a NATO bővítése és a NATO regionális parancsnokságainak égisze alatt létrejövő együttműködési övezetek kiépítése révén valósítható meg az egykor állandó expanzióra ítélt birodalom felbomlása által elindított kaotikus folyamatok féken tartása. Az új féken tartási doktrína (akárcsak mackinderi és kennani elődje) a legteljesebb értelemben önvédelmi jellegű. Nélküle a Nyugat nem óvhatja meg legfőbb értékét: belső koherenciáját. A Nyugat óriási esélye, hogy az állami struktúráknak a világ minden pontján kimutatható általános gyengülése és elkerülhetetlennek látszó dezintegrálódása közepette a jelek szerint egyedül képes egy teljesen új politikai szerveződési forma megteremtésére, amelynek három pillére a Nyugat civilizációs értékeinek a világban egyedülálló együttesét sajátjának tekintő individuum, az állam „saját” területe fölött gyakorolt illegitim uralma alól felszabaduló lokális állam, valamint a belső és külső békét fenntartó Leviatán. Mivel a nyugati civilizáció politikai formája a demokrácia, a most kialakuló univerzális állam nem birodalom, hanem inkább föderációk, konföderációk és nemzetközi struktúrák együttese. Néhány, önmagában véve csekély stratégiai jelentőséggel bíró ország csatlakozása az Észak-Atlanti Szövetséghez nemcsak a letűnő mackinderi század elmaradhatatlan végakkordja, de belépő is egyben a nyugati civilizáció legnagyobb (és talán utolsó) kalandjának XXI. századi színterére. (Forrás: Beszélő): http://tinyurl.com/zu2oahe
.
