.
A „stratégiai autonómia” és a „stratégiai befolyásgyakorlás” határán. India külpolitikája
a globális átrendeződések korában
Terényitől
http://tinyurl.com/na5repy
Magyarország korábbi (2011−2014) indiai nagykövete személyes tapasztalatai és közvetlen benyomásai alapján formál szakértői véleményt napjaink Indiája geopolitikai jelentőségének, bel- és külpolitikai tradícióinak, biztonságpolitikai kényszereinek és nagyhatalmi lehetőségeinek elegyéről. E roppant összetett viszonyrendszert az ország regionális környezetében és a globális hatalmakkal kapcsolatban meghatározott stratégia kontextusában vizsgálja, arra a kérdésre keresve választ, hogy az indiai külpolitika alapfilozófiáját jelentő egyensúly-politika hogyan változhat az előttünk álló dinamikus átalakulásokat sejtető korszakban. Dilemmák. „India punches below its weight” − India a valós súlyánál kevesebbet nyom a latban. Elliott ázsiai kérdésekre szakosodott brit újságíró, a Financial Times volt újdelhi tudósítója ezzel a provokatív kijelentéssel nyitja 2014 elején – azaz még a parlamenti választásokat és az újdelhi kormányváltást megelőzően – megjelent Implosion: India’s Tryst with Reality című könyvét. Demográfiai súlya, gazdasági adottságai, katonai kapacitásai, lenyűgöző kulturális öröksége és civilizációs kisugárzása ellenére India – belső közvéleményének és külföldi barátainak várakozásai ellenére – mindeddig nem volt képes úgy élni ígéretes potenciáljával, hogy az ország végre tartósan elfoglalja az őt megillető helyet a világgazdaság és a nemzetközi politika legbefolyásosabb, a 21. század trendjeinek meghatározásában érdemileg közreműködni hivatott szereplőinek legszűkebb körében. Pedig az erre vonatkozó jövendölésekben, ígéretekben, elvárásokban és illúziókban nincs és nem is volt hiány; 1,2 milliárdos lakosságával India a Föld második legnépesebb állama, nemzeti össz terméke (vásárlóerő-paritáson számolva) 4,99 ezer milliárd USD, amivel a világ 4.legnagyobb összteljesítményű gazdaságává emelkedett. Az indiai hadsereg a világ harmadik (tartalékosokkal a második) legnagyobb létszámú hadereje. India nukleáris hatalom, s státuszát – a nemzetközi non-preliferációs rezsim történetében első ízben alkalmazott kivételként – úgy sikerült elismertetnie, hogy az atomsorompó-szerződés aláírását megtagadó, azt „nukleáris apartheidként” elvető államként katonai célú atomprogramja kívül esett az atomsorompó-egyezmény (Non-Proliferation Treaty – NPT) keretein. A független India fejlődésében és nemzetközi presztízsének alakulásában felívelő időszakok és az azokat rendre követő, bel- és külföldön csalódást keltő hullámvölgyek váltakoztak. A nehrui India rendkívüli tekintélyét a függetlenségi küzdelem morális töltete és a hidegháború éveiben az a széles körű, az akkori gazdasági és katonai potenciálját jóval meghaladó diplomáciai mozgásteret biztosító szerepe adta, melyet az el nem kötelezett mozgalomban játszott. Az 1950-es években méltán élvezett nemzetközi tekintélye a későbbiekben valamelyest megcsappant, ami a külső hatásoktól elzárkózó, bürokratikus irányítású gazdaság lassú fejlődéséből és modernizációs elmaradásából („hindu növekedési ütem”), az 1962-es háborúban Kínától elszenvedett megalázó vereségből, majd pedig – az 1971-ben megkötött indiai−szovjet barátsági és együttműködési szerződés kapcsán – az ország el nem kötelezettségi irányvonalának egyensúlyvesztéséből táplálkozott. Az 1990-es évek elejétől kibontakozódott reformok új minőségű és gyorsaságú növekedési pályára állították India gazdaságát, amely 2000 és 2010 között már éves átlagban 7%-os ütemben bővült, az évtized végére pedig növekedése megközelítette a 10%-ot. India külső imázsában a globálisan hódító IT-cégek látványos helyre kerültek, indiai nagyvállalatok sora kezdett dinamikus nemzetközi terjeszkedésbe, az „indiai multik” bekerültek a világgazdaság fősodrába. Ez az időszak szülte mindazokat a – belföldön önáltatásnak, külföldön elemzői tévedésnek bizonyult – jövendöléseket, amelyek Indiát Kínával helyezték egy kategóriába („Chindia”), s amelyek a 21. századot egyenesen India évszázadaként harangozták be. E korszak optimizmusát Vadzspaji (Vajpayee) kormányának 2004. évi választási kampányjelszava („India Shining”) érzékelteti, csalóka életérzését pedig Dé bestseller írónő 2008-ban írt könyvének már a címe is (Superstar India: From Incredible to Unstoppable3) sugallja. Az elmúlt évtized második felében, a Kongresszus Párt vezette kormánykoalíció első hivatali ciklusa idején India – feltörekvő gazdasági nagyhatalomként, potenciális világpolitikai tényezőként – nemzetközi tekintélyének és partneri keresettségének zenitjére érkezett. India fejlődési pályájának hullámzása – valamint az azt kísérő hangulati kilengések – pregnánsan mutatják az éppen adott növekedési adatokra, rövid távú tendenciákra építő, mechanikus és egydimenziós extrapolálás elemzői kockázatait, amelyek súlyos üzleti és politikai tévedéseket eredményezhetnek. 2010-et követően India gazdasága lelassult, az évtized közepére növekedési üteme évi 5% alá esett. Mint azt Sharma, a Morgan Stanley Investment Management feltörekvő piacokkal foglalkozó igazgatója kimutatta, az önbizalom idő előtti túlcsordulása ellenére India sem mentes „a gazdaság gravitációs erejének alaptörvényei” alól. Minél magasabb egy ország egy főre jutó nemzeti jövedelme, annál nehezebb százalékos értékben vett magas növekedést produkálnia, hiszen abszolút értékben ez egyre több új hozzáadott érték előállítását tenné évről évre szükségessé. Sharma 4 ezer dolláros szinten állapítja meg azt a sorompót, ahol az úgynevezett „middle-in-come trap” működésbe lép, rámutatva, hogy India éppen erre az időszakra jutott el (vásárlóerő-paritáson számolva) ehhez a küszöbértékhez. Bár Indiát csak többéves fáziskéséssel érte el a 2007-ben kezdődött világgazdasági és pénzügyi válság hatása, a gyors növekedés megállíthatatlanságának – és főként endogén jellegének – hitében sem az indiai politika, sem az üzleti élet, sem pedig a társadalom nem voltak felkészülve a dekonjunktúra beköszöntére. „India pillanata” érzékcsalódásnak (a hinduizmusból stílszerűen kölcsönzött kifejezéssel élve: „májá”-nak) bizonyult. A ködfátyol eloszlását követően éles kontúrokkal kerültek előtérbe az indiai fejlődés belső ellentmondásai (a mindennapi életet átszövő, legfelsőbb szintű összefonódásokban is jelentkező korrupció, az „urambátyám-kapitalizmus” súlyosan torzító hatása, a nehézkes bürokrácia, az infrastruktúra elmaradottsága, a környezetszennyeződés elképesztő mértéke, a gazdasági növekedés eredményeinek szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi megoszlása, az indiai demokrácia minőségének populizmusba torkolló romlása). Mindezen tényezők együttesen aláásták Szing (Singh) kormánya és a Kongresszus Párt társadalmi hitelét, valamint erodálták az ország külső tekintélyét és elbizonytalanították az indiai külpolitikát. Történt mindez annak ellenére, hogy a 21. század első évtizede kedvező feltételeket kínált India stratégiai felértékelődéséhez: a hidegháború utáni globális status quo látványosan átalakult, módosult az egyes nagyhatalmi szereplők közötti erősorrend, valamint a szövetségesi és partneri viszonyok érdekkörnyezete. A hazai háttér dinamizmusa mind Ázsiában, mind a globális színtéren új minőségű státuszt és presztízst kölcsönzött az indiai diplomáciának. Ám a (korlátozott) globális ambíciókat deklaráló indiai külpolitika csak fokozatosan és részlegesen volt képes felnőni a potenciális nagyhatalmi státusszal járó nemzetközi elvárásokhoz. Tényleges teljesítménye és hatása elmaradt saját ambícióitól és a konkrét lépéseit gyakran túlszárnyaló ívű retorikájától. Ennek az ellentmondásnak adtak hangot Brzezinski 2012-ben írt figyelmeztető sorai, amelyekben összeveti India nagyhatalmi státuszának ígéretét a globális szerepvállalás valóra váltását késleltető belső és regionális tehertételekkel (a vallási, nyelvi és etnikai diverzitás kezelésének nehézségei, a humán fejlődési mutatók alacsony átlaga, akut társadalmi egyenlőtlenségek és az azokból következő feszültségek, elmaradott infrastruktúra, a Pakisztánnal fennálló konfliktusból fakadó bizonytalansági tényezők). „India politikai elitjét a nagyobb globális befolyás megszerzésének igényén és az ország regionális primátusába vetett hitén alapuló, ambiciózus stratégiai vízió motiválja… Az a nézet, miszerint India nemcsak Kína riválisa, hanem már a világ szuperhatalmainak egyike, híján van a józan realizmusnak.” A 2014 tavaszán tartott általános parlamenti választások eredményeképpen három évtized óta először fordult elő, hogy a győztes, a központi hatalomba tíz év után visszatért BJP (Bharatiya Janata Party − Indiai Néppárt) abszolút többséget szerzett az indiai törvényhozás alsóházában, ami meggyőző politikai mandátumot adott és társadalmi legitimációt kölcsönzött Modi miniszterelnöknek és kormányának. A gazdasági növekedés felgyorsításának és az államigazgatás hatékonysága növelésének jelszavaival sikeresen kampányolt Modi pragmatikus világképében a külpolitikai aktivitás eszköz a gazdaság felpörgetéséhez. Maximálisan élni kíván Indiának a stratégiai fontosságából adódó nemzetközi keresettségével, azaz az új kormányfő egyszerre vállalja a gazdaság és a külpolitika dinamizálásának egymással összefüggő, egymást kölcsönösen feltételező feladatait. Indiában is „mélységes mély a múltnak kútja”. India az egymásra rakódó történelmi rétegek tárnája, ahol – mint azt a független India első miniszterelnöke, Nehru is vallotta − minden újrakezdés magán viseli a korábbi korszakok lenyomatait: „Indiának szakítania kell múltjának legnagyobb részével, s nem tűrheti, hogy a múlt uralkodjék a jelene fölött. Életünket fölöslegesen terheli e múlt holt súlya; mindennek el kell tűnnie, ami elhalt és megtette kötelességét. Ez azonban nem jelenti, hogy szakítunk azzal, ami a múltban eleven, vagy hogy elfeledjük azt, ami életet adott… Ha India elfeledkezik erről, többé nem lesz India, s örömünk és büszkeségünk nagy része semmivé válik.” A gyakorlatban bajosan különíthetőek el a „korok hordalékának” alkotóelemei, ami alól a külpolitika sem jelent kivételt. Szellemi örökségének gyökerei időben megelőzik a független India létrejöttét, számos markáns eleme pedig végigkíséri az elmúlt 60-70 év történetét. A földrajzi környezet, a politikai játéktérnek az indiai államszervezet föderatív jellegéből fakadó összetettsége és többirányú érzékenysége, az indiai identitás rétegzettsége és sui generis belső pluralizmusa, valamint a meghatározó regionális és nemzetközi szereplőkhöz főződő viszonyulások nehézségi ereje következtében a folyamatosság tényezői tetten érhetők, s az Indiai Külügyi Szolgálat (Indian Foreign Service − IFS) intézményi kultúráján, mentalitásán, világértelmezésén is érzékelhetők. A szubkontinens unikális földrajzi fekvése történelmi korszakokon átívelő módon nyomja rá bélyegét India állami szerveződésének jellegére és a külvilággal fenntartott kapcsolatainak természetére. Anélkül, hogy a geopolitikai determináció csapdájába esnénk, bízvást leszögezhetjük: az államok külpolitikáját befolyásoló tényezők közül a földrajzi elhelyezkedésből fakadó kényszerek és esélyek számbavétele minden stratégiaalkotás alapvető tényezője. „A földrajz inkább informál, semmint determinál. Következésképpen a földrajz nem szinonimája a fatalizmusnak. Ugyanakkor a földrajzi fekvés – hasonlóan a gazdasági és a katonai hatalom megoszlásához – az államok akcióinak korlátjaként vagy ösztönzőjeként jelentkezhet." Az indiai szubkontinens földrajzilag „magába zárt” régió, „geopolitikai értelemben véve lényegében egy sziget”. Minden oldalról természetes határok védik. Az Indiai-óceánba mélyen benyúló, háromszög alakú félszigetet északról a világ legmagasabb hegyláncai zárják le. A történelmi India egy népeket és hódítókat elnyelő, azokat saját masszájába sűrítő, óriási „varsa”. A szubkontinensre érkező hódítók zöme – az európai hajósok előtt – északnyugatról, a Haibár- (Khyber-) hágón keresztül hatolt be, s többségük ott is rekedt India csapdájában. „Minden kívülről érkező elem, ha beolvadt Indiába, valamit adott Indiának, és sokat merített belőle, hozzájárult, hogy saját maga és India erősebbé váljék. De ha különálló maradt, vagy képtelen volt részesévé válni India életének, gazdag és sokrétű kultúrájának, nem volt tartós hatása, s végül fokozatosan elhalt, olykor önmagát is, Indiát is megsebezve.” Etnikai, nyelvi, társadalmi, kulturális és vallási pluralizmusa mellett India nem kevésbé fontos vonása a szubkontinens történetén végigvonuló politikai szétdaraboltság és az itt kialakult államalakulatok képlékenysége. India történetében a szubkontinens egészére, de legalább területének nagy részére kiterjedő, stabilan centralizált államok léte inkább kivétel, semmint szabály. Az indiai birodalmak általában laza szerveződésű, a helyi „autonómiákkal” szemben megengedő magatartást tanúsító, a bevonás és a megosztás taktikáját rendszerszerűen alkalmazó hatalmi-igazgatási központok voltak, s ez alól a külföldről érkezett hódítók, így a mogulok vagy a britek sem jelentettek kivételt. India katonai és politikai értelemben viszonylag könnyen vált külföldi hódítók prédájává, társadalmi és kulturális síkon ugyanakkor annál szívósabban és eredményesebben volt képes megőrizni és átörökíteni civilizációs sajátosságait, ami jóval a modern India-tudat megjelenése előtt már alapját képezte egy szimbolikus közösségérzésnek. A Gangesz ezer ágra tagolódó, végeláthatatlan deltája plasztikusan képezi le a hinduizmus burjánzó szellemiségét, amely hagyományosan nem annyira az egységes ortodoxia megteremtésére, mint inkább a társadalmi normák rendszerének kialakítására helyezte a hangsúlyt. „A hinduk többsége nem a vélemények egységének (orthodoxia), hanem a helyes viselkedés szabályozásának (orthopraxia) tulajdonított elsőbbséget.”10 Az indiai szubkontinens virtuális térképét már hosszú évszázadokkal ezelőtt kirajzolták azon – ma is milliós tömegeket megmozgató − zarándoklatok útvonalai, amelyek a hinduizmus kultikus helyeit kötik össze. „India földjének egésze zarándokhelyek kiterjedt hálózata, amely a szubkontinenst fizikai teljességében és komplexitásában egyaránt átfogó, szakrális földrajzi teret konstruál.” A brit gyarmati irányítás hatékonyságát szolgáló lépések (a vasúthálózat kiépítése, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a jogrendszer és az oktatás akkor korszerű rendszerének egységes meghonosítása, az angol nyelv ismeretének általánossá tétele a helyi társadalom elitjében, a modern ipar és kereskedelem módszereinek és technológiájának bevezetése) hatásukban a mai India építőköveinek bizonyultak. A függetlenségi küzdelem menetében kristályosodott ki az egységes, modern India-tudat, amely hidat képezett az országot sokrétűen tagoló regionális, etnikai, nyelvi és társadalmi hovatartozások között, azonban a szubkontinens megosztottságának vallási tényezőin (hindu többség vs muzulmán kisebbség) végül is nem volt képes felülemelkedni. A brit uralom vége két irányban is determináló hatást gyakorolt a szubkontinens politikai viszonyaira. Egyik oldalról Brit-India vallási alapon történt felosztása, India és Pakisztán létrejötte széthasította a szubkontinens szimbolikus keretét, s egyazon geopolitikai térbe két, egymással már csak genezisük alapján is élesen szemben álló hatalmi tényezőt helyezett el. Másik oldalról viszont egységesítette a modern államiságában függetlenné vált Indiát, s ezt a folyamatot a maharadzsaállamok jogi önállóságának megszüntetése, illetve az újdelhi kormány és az indiai föderációt alkotó szövetségi államok kompetenciáinak alkotmányjogi szabályozása tette teljessé. India külpolitikai „apanázsában” érdekes módon egyszerre kaptak helyet a függetlenségi mozgalom Gandhi által fémjelzett „morálpolitikájának”, valamint a brit adminisztráció „reálpolitikájának” lenyomatai. „Nehru külpolitikájának összetettsége érhetővé válik, ha az indiai stratégiai gondolkodás két nagyon különböző áramlatának örököseként tekintünk rá. Az egyik az indiai nemzeti mozgalom öröksége, amelyben az idealizmus és a morális alapú politizálás domináltak. A másik a Brit Radzs (British Raj) öröksége, amely a földrajzi fekvés imperativusaiban és a reálpolitika logikájában gyökerező külpolitikai célok sorát határozta meg.”12 A Kalkuttában, majd Újdelhiben székelő gyarmati adminisztráció megkerülhetetlen szerepet játszott London politikájának formálásában Brit-India szomszédságában és az Indiai-óceán térségének irányában. A független India külpolitikájában Lord Curzon stratégiai öröksége13 máig kitapintható, különösen, ami a szubkontinens feletti indiai primátus biztosítására és az Indiai-óceán színterére vonatkozó ambíciókat illeti. India mint „morális szuperhatalom” Gandhi és Nehru szellemiségét hordozó, ám azt tényleges nemzetközi befolyással alátámasztani nem igazán képes imázsát a nukleáris kísérleti robbantások (1974, 1998), illetve a katonai célú atomprogram markánsan elmozdították a „reálpolitikai spektrum” felé. Az 1990-es évektől India diplomáciájában – a gazdasági liberalizáció kibontakoztatásával párhuzamosan – a moralizáló elemek aránya fokozatosan csökkent az ország belső fejlődésének alátámasztását célzó külpolitikai realizmus előtérbe kerülésével. A függetlenség elnyerése előtti időszakból örökölt adottságok és szempontok (az indiai társadalom sokszínű rétegzettségéből adódó külső kapcsolódások érzékenysége, az Indián belüli regionalizmusok – ma a föderatív államok széles körű kompetenciáiban is megnyilvánuló – ereje, a politika erkölcsi megalapozottságának visszfénye, valamint a közvetlen földrajzi térségre vonatkozó primátus igénye) mellé a szubkontinens mély sebeket fakasztó felosztásából következő konfliktusok járultak. A 20. század második felében mindezen tényezők érvényesülését új feltételek közé helyezte az „eurázsiai sakktábla” technikailag determinált, drámai összeszűkülése, ami viszont földrajzi és tematikai szempontból kitágította India diplomáciájának vonatkoztatási kereteit, s az ázsiai nagy-térség, valamint a nagyhatalmak közötti küzdelem stratégiai változóinak összefüggéseibe helyezte az indiai külpolitikát. India többé nem „geopolitikai sziget”. A globális színtéren való fellépés első felvonását az el nem kötelezett mozgalomban vállalt markáns indiai szerep – és az ebből származó diplomáciai mozgástérbővülés – képezte. A „külpolitika globalizálódása” ugyanakkor kétirányú. Az 1962. évi kínai−indiai háború nyilvánvalóvá tette, hogy a két ország határán húzódó Himalája többé már nem képes szétválasztani kettejük egyre inkább egymásba érő, súrlódó, esetenként ütköző geopolitikai terét. Az indiai−pakisztáni szembenállás sem szubkontinensen belüli, „vegytiszta” szomszédsági konfliktus. Pakisztán – regionális öszzefüggésekben hullámzó – kapcsolatai az Egyesült Államokkal, valamint a stratégiai érdekeltségeit Dél-Ázsiára és az Indiai-óceán térségére is fokozatosan kiterjeszteni igyekvő Kínával szervesen és nyomatékosan beépültek a kétoldalú konfliktus erőviszonyait befolyásoló tényezők közé. Aligha véletlen, hogy a valamikori Szovjetunióval, illetve a helyébe lépett Oroszországgal kialakított viszony leginkább időtálló elemének a katonai-gazdasági együttműködés bizonyult, ami a hidegháború után is megőrizte stratégiai fontosságát India számára az egyébként gyökeresen változó ázsiai és nemzetközi erőtérben. Az indiai külpolitika korszakolása eleve viszonylagos. India – az újdelhi kormányváltásokon és a nemzetközi politika vízválasztóin átívelő módon – olyan érdekeltségi viszonyokkal és kapcsolati nehézségi erőkkel bír, amelyek végigvonultak az utóbbi ötven év történetén. „Az 1964 utáni indiai külpolitika áttekintése megerősíti, hogy azt inkább a folytonosság, mint a változás jellemzi. Még a bekövetkezett változások is, legyenek azok bármilyen fontosak, járulékos jellegűek voltak, s nem kötődtek az éppen hatalmon lévő párt politikai ideológiájához.” A külpolitika formálódása India esetében sem különíthető el a belpolitikai erőviszonyok és a gazdasági modellek evolúciójától, valamint a nemzetközi kapcsolatok regionális és globális trendjeinek alakulásától, következésképpen e szempontok együttese rajzol ki hozzávetőleges – egymásba áttűnő – korszakkontúrokat. A független India történetében az 1990-es évek legelejéig terjedő időszakot összességében belpolitikailag a Kongresszus Párt dominanciája, gazdaságilag a centralizált, a külső hatásoktól elzárkózni igyekvő irányítási rendszer, külpolitikailag pedig az el nem kötelezettség jellemezte. Ezt az elnagyolt kategorizálást ugyanakkor árnyalja, hogy közvetlen földrajzi környezetében, Dél-Ázsiában India az 1960-as évektől klasszikus hatalmi politikát folytatott, ami Gandhi kormányzása alatt a stratégiai rivális, Pakisztán területi megosztásához, a független Banglades létrejöttéhez vezető harmadik indiai−pakisztáni háborúban, illetve az annak megvívásához nemzetközi hátteret biztosító, az el nem kötelezettség koncepcionális határait igencsak feszegető indiai−szovjet barátsági és együttműködési szerződés megkötésében csúcsosodott ki (1971). (Az 1947−1962 közötti időszakban az indiai stratégiai építkezés klasszikus, kemény összetevői, például a katonai dimenzió tekintetében meghozott, erősen korlátozó politikai döntések alapozták meg a Kínától elszenvedett 1962-es vereség forgatókönyvét. Ezt követően épp e tanulságok hatására alakult át az indiai külpolitika.) A kilencvenes évtized elejétől India belső állapotait a Kongresszus Párt domináns helyzetének alkonya, a hindutva (a „hindu nacionalizmus”) ideológiájának és társadalmi befolyásának fokozatos térnyerése, a BJP váltópártként történő megerősödése, a politikai váltógazdaság és a többpárti koalíciós kormányzás gyakorlattá válása, a helyi és/vagy kasztérdekeket megjelenítő regionális pártok, valamint a szövetségi államok országos befolyásának növekedése jellemezte. 1991-től datálódik a gazdasági reformok első generációjának bevezetése, amelyek több lépcsőben lebontották az indiai üzleti szereplők tevékenységét addig gúzsba kötő bürokratikus kötöttségeket, s a nemzetközi kölcsönhatások iránti nagyobb nyitottság gyorsabb ütemű növekedési pályára állította az ország gazdaságát. A hidegháború befejeződése, az ebből fakadó globális erőviszony-változások kiváltotta lépéskényszer, valamint a világgazdaság színterére kilépő indiai üzleti szereplők érdeke többvektorúvá tette az indiai külpolitikát. Ezzel együtt e megközelítőleg negyed évszázad gazdaságpolitikája és diplomáciája nem függetlenítette magát teljes mértékben az azt megelőző korszak örökségétől. A belső gazdasági reformok következetes végigvitele nem történt meg, s a „második generációs” reformok elmaradása hozzájárult a növekedés 2010 utáni megtorpanásához. A Kongresszus és a BJP külpolitikája távolról sem mutat olyan minőségű és mértékű különbséget a kulcskérdésekben, mint amekkora e két nagy, pólusképző párt filozófiájából és az általuk vallott India-fogalmak ütközéséből következne. A katonai atomprogram tekintetében konszenzus érvényesül az egymást váltó újdelhi kormányok között. India összetett társadalmi, etnikai, vallási és politikai szerkezete belső fékeket teremt, amelyeket a külpolitikai stratégiában és a mindennapi diplomáciában figyelembe kell venni. (Ilyen a ma már 160 millió főt meghaladó muszlim kisebbség létéből fakadó sérülékenység és óvatosság, az egyes szövetségi államok saját „szomszédsági viszonylatainak” és érzékenységeinek megjelenítése.) A külső kényszerek némelyike makacs természetű. Az éles szembenállás és a részleges, felszínes enyhülés időszakait váltogató indiai−pakisztáni viszony menedzselése – a két ország közötti erőviszonyok India javára történt markáns megváltozása ellenére – jelentős mértékben leköti India energiáit, s nehezíti globális hatalomként való megjelenését. Az indiai−kínai viszonyt a stratégiai vetélkedés és a globális kérdések egy részében jelentkező, szelektív érdekegyeztetés kettőssége jellemzi. Az el nem kötelezettség és „India erkölcsi kivételességének” önképe mély nyomot hagyott az indiai külpolitika kollektív pszichéjében, s a hidegháború utáni időszakban is sajátos helyet biztosított a „fejlődő világ” problematikájának, illetve a „feltörekvő országok” érdekérvényesítésének Újdelhi diplomáciájában. Az Egyesült Államokkal szembeni bizalmatlanság – a két ország egyre nyilvánvalóbb geopolitikai egymásrautaltsága, valamint a polgári célú nukleáris megállapodásban testet öltő, stratégiai érvényű amerikai nyitás ellenére – meglepően sokáig befolyásolta az indiai politikai elit gondolkodását. Oroszország mindmáig az indiai hadsereg első számú szállítója, az éppen aktuális újdelhi hatalmi felállástól függetlenül. Jelen időszakban egy újabb korszakváltás zajlik Indiában, melynek körvonalait a BJP-t a központi hatalomba visszasegítő „Modi-jelenség”, a Kongresszus Párt meggyengülése, a nagyvárosi alsó és középrétegek aspirációit politikai mederbe terelni igyekvő, a korrupció elleni küzdelmet markánsan zászlajára tűző „Közemberek Pártja” (Aam Aadmi Party − AAP) színre lépése és a gazdasági reformok második generációjának napirendre tűzése jelölik ki. E folyamatok az indiai külpolitika hangsúlyváltozásaiban is leképződnek: a Modi-kormány pragmatizmusa a diplomácia gazdasági motivációinak felerősödésében, valamint az ország mozgásterét befolyásolni próbáló külső hatások között hagyományosan manőverező egyensúly-politika magasabb szintre emelésében egyaránt megmutatkozik. A hidegháborút közvetlenül követő „unipoláris pillanatot” felváltó világban India ma már az egyik legfontosabb „swing-state”, melynek viszonyulásai és állásfoglalásai érdemi kihatással lehetnek az ázsiai, ezen keresztül pedig a nemzetközi erőviszonyok alakulására. India felemelkedése (és valóban globális tényezővé válásának esélye) nem függetleníthető a nemzetközi átrendeződésektől, hanem egyszerre része és következménye azoknak. A folyamatosság jól kimutatható elemeinek dacára a változó keretfeltételek között mozgó indiai külpolitika a legkevésbé sem statikus. Érdekérvényesítésének terét, módszereit és hatékonyságát a meghatározó nemzetközi szereplők közötti geopolitikai játszmában elfoglalt pozícióinak jellege növekvő mértékben befolyásolja szomszédsági, ázsiai és globális szinteken egyaránt. Fejlődésének belső ellentmondásai ellenére India úton van afelé, hogy geo-stratégiai játékossá emelkedjék, „amely rendelkezik a kellő erővel és nemzeti akarattal ahhoz, hogy hatalmát és befolyását határain túl felhasználja az éppen adott geopolitikai helyzet (…) megváltoztatására”. India fejlődésének bukkanói és külső megítélésének változásai ezzel együtt arra figyelmeztetnek, hogy a globális tényezővé válás ígérete még nem azonos annak bizonyosságával. Stratégiák és perspektívák. Az indiai „strategic community” – az ország kül- és biztonságpolitikájának elméleti megalapozásában és orientálásában részt vevő kutatóintézeti elemzők, publicisták, külügyminisztériumi és egyéb intézményi stratégák szakmai és szellemi „közössége” – nemzetközileg is magasan jegyzett intellektuális erőt képvisel, korántsem elhanyagolható mértékben járulva hozzá India globális befolyásának formálásához. Az indiai szellemi élet fősodrára jellemző nyitottság és vitakultúra, valamint az ország külpolitikájának alapkérdéseiben érvényes tág belső konszenzus abban is megnyilvánul, hogy e stratégiai elemző közösség nem bomlik élesen szét pártpolitikai szekértáborokra, ami – hasonlóan az indiai diplomáciai kar kormányváltások által nem érintett szakmai működéséhez és személyi összetételéhez – biztosítja az indiai külpolitikai gondolkodás és a diplomáciai praxis folyamatos építkezését. Újdelhiben nem rendszeres gyakorlat az indiai kül- és biztonságpolitika koncepciójának nyilvános dokumentumba foglalása. A fő irányvonalak a tényleges diplomáciai tevékenység menetében publikált állásfoglalások, beszédek, közlemények mozaikdarabjaiból, valamint a fontosabb szereplők publicisztikáiból és memoárjaiból állnak össze egységesen értelmezhető szövetté. A politikai tényezők közül mindenekelőtt a két nagy, össz-indiai párt, a Kongresszus és a BJP rendelkezik többé-kevésbé koherens – mint láttuk, egymással frontálisan nem ütköző – külpolitikai vízióval, a regionális pártok horizontja földrajzi tekintetben (is) szűkebb. A kampányok során a külpolitika nincs igazán fókuszban, a választási programok súlypontjait − a szavazói bázis összetételének és karakterisztikáinak megfelelően − hagyományosan a maguk konkrétságában megfogható gazdasági és társadalmi témák képezik. 2012-ben vezető külpolitikai és katonai elemzők, tekintélyes véleményformáló értelmiségiek, üzletemberek csoportja az utóbbi években egyedülálló vállalkozásként Non-alignment 2.018 címmel foglalta össze a 21. századi India számára javasolt külpolitika alapvonalait. A stratégiaalkotás intézményi összefogását a National Defense College és a Centre for Policy Research elnevezésű újdelhi think-tank vállalták. Az élénk politikai és diplomáciai figyelmet kiváltott dokumentum pontosan rögzíti az indiai stratégiai gondolkodás fő irányait és hangsúlyait, meglátásai és ajánlásai rendre nyomon követhetők az indiai külpolitika gyakorlati menetében. Az alábbiakban – nyilvános források alapján – tematikusan áttekintjük az indiai külpolitika figyelmének középpontjában álló legfontosabb témákat, ezzel párhuzamosan vizsgálva, hogy Modi 2014 májusában hivatalba lépett kormánya mely irányok és hangsúlyok tekintetében törekszik továbblépni. Az indiai diplomácia a stratégiai autonómia koncepciójában vélte megtalálni az ország nemzetközi pozicionálásának és független szerepvállalásának fogalmi keretét. Az indiai külpolitika érdekeltségi viszonyainak meghatározásakor a stratégiai autonómia megőrzése vissza-visszatérően megerősített alapelv, amelynek tartalmi jelentése mára messze került az el nem kötelezett mozgalom filozófiájától, de bizonyos tekintetben még őrzi annak ethoszát. „A stratégiai megközelítés alapvető célja maximalizálni India opcióit a külvilággal fenntartott kapcsolataiban, azaz kitágítani India stratégiai terét, erősíteni független tényezőként való fellépéséhez szükséges kapacitásait, hogy a lehető legszélesebb opciókat biztosítsa India saját belső fejlődéséhez.” A stratégiai autonómia a független, a külső hatásokat kiegyensúlyozó külpolitikai cselekvés igénye, amelynek értelmében Indiának – területi és népességi dimenziói, stratégiai fekvése, bővülő gazdasági, katonai és tudományos-technikai kapacitásai, kulturális és civilizációs kisugárzása alapján – saját jogú, önálló mozgástérrel rendelkező, az egyoldalú kötődések helyett a nemzetközi politikában is egyensúlyi állapotok kialakítására törekvő globális szereplőként kell érvényesítenie az érdekeit. India érdekeinek az felel meg, hogy a nemzetközi politika befolyásos tényezőinek lehető legszélesebb körével tartson fenn konstruktív kapcsolatokat, miközben tisztában kell lennie azzal a realitással, hogy a geopolitikai és biztonsági kihívásokkal alapvetően saját magának kell megbirkóznia. A gyakorlatban a stratégiai autonómia irányvonala a többoldalú elkötelezettségben („multi-alignment”) testesült meg, amelyet hívei ázsiai és globális léptékben egyaránt következetesen érvényesülő egyensúly-politikaként méltatnak, míg bírálói a stratégiai választások elkerülését, valamint a nemzetközi erőviszonyokat ténylegesen alakítani képes, proaktív gondolkodás és cselekvés hiányát kifogásolják. Az indiai külpolitika világképe abból indul ki, hogy a 21. században formálódó nemzetközi erőviszonyok – mind az egyes szereplők egymáshoz viszonyított hatalmi pozícióit, mind kapcsolataik jellegét tekintve – differenciáltabbak és összetettebbek a hidegháború bipoláris, majd az azt közvetlenül követő átmeneti időszak unipoláris rendjéhez képest. Globális síkon hosszabb időtávban is érvényesülő trend a „nyugati” erőközpontok gazdasági és stratégiai túlsúlyának mérséklődése, az „ázsiai” és a „déli” országok pozícióinak erősödése. E folyamatot azonban Újdelhiben nem feltétlenül a „Nyugat alkonyaként”, hanem a 19. és a 20. századi fejlődés történelmi anomáliájának meghaladásaként értelmezik, s India felemelkedésének nem tulajdonítanak Nyugat-ellenes irányultságot. A nemzetközi közösség intézményrendszerének tükröznie kell a globális erőtérben bekövetkezett változásokat. Az ENSZ, valamint a Bretton Woods-i intézmények még a második világháborút követően létrejött nemzetközi erőviszonyokat képezik le. Az indiai diplomácia ambíciói szerint az ország külpolitikai, biztonsági és gazdasági érdekérvényesítése az átalakuló nemzetközi keretfeltételek és az azokat tükrözni hivatott intézményrendszer formálásában való tevőleges részvételt teszi szükségessé. E megközelítés forrása annak tudatosulása, hogy az ország belső fejlődése a kölcsönös egymásra hatások hálózatán alapuló világban feltáruló esélyek felismerésének és kihasználásának függvénye, ami nyitott, igazságos, egyenlő jogú együttműködésen alapuló globális rendet igényel. Indiának aktívan kell törekednie arra, hogy − arányosan növekvő hatalmi potenciáljával és érdekeltségeinek szélesedő rádiuszával − lényegesen befolyásosabb szerepet kapjon a nemzetközi intézményekben. A globális intézményrendszer reformja fokozatosan fog végbemenni, India következetesen az átalakulást ösztönző tényezők között lesz. Az ENSZ – és ezen belül a Biztonsági Tanács – reformját, valamint India állandó BT-tagságát illetően az idő Újdelhinek dolgozik; a szükséges nemzetközi konszenzus kiérlelődéséig folyamatosan bizonyítania kell érettségét és alkalmasságát a jelenleginél felelősebb globális szerep betöltésére. A G20 komoly jelentőségre tett szert, még akkor is, ha nem helyettesítheti a már megalapozott nemzetközi legalitással bíró intézményeket, de – összetételét és az abban részes országok gazdasági, politikai súlyát tekintve – állásfoglalásai orientálni képesek a nemzetközi folyamatokat. India szempontjából a G20 azért is élvez különös figyelmet, mivel ez az egyetlen valóban globális egyeztető fórum, ahol Újdelhi szavának a többi nagyhatalommal azonos vagy legalábbis azt megközelítő súlya van. Az indiai külpolitikai stratégiában a BRICS fontos, de kiegészítő jellegű formáció, amely artikulálja résztvevőinek a globális rend formálását célzó érdekeit, de – Újdelhi értelmezésében és szándékai szerint – nem tekinthető sem a „Nyugattal”, sem a jelenlegi nemzetközi intézményrendszerrel szembeni alternatívának. Az indiai multilaterális diplomácia állásfoglalásai a WTO-ban és a klímadiplomáciában, valamint szavazási magatartása az ENSZ-ben több esetben csalódást okoztak az ország globális tényezővé emelkedésétől egy felelősségteljesebb nemzetközi szereplő (responsible stakeholder) megjelenését remélő partnerek némelyikének. Nemzetközi fórumokon az indiai diplomácia hajlamos az ország érdekeinek hathatós védelme és a racionális kompromisszumok közötti vékony mezsgye határain túllépni. 2014 nyarán vihart kavart azzal, hogy vétóját kilátásba helyezve élesen szembeszegült a WTO keretében 2013 decemberében elért Kereskedelemkönnyítési Megállapodás (Trade Facilitation Agreement) életbe léptetésével mindaddig, amíg a saját nemzeti élelmiszer-biztonsági törvényében előirányzott, ám a WTO által megállapított plafont meghaladó állami támogatások ügye számára megnyugtató módon nem rendeződik. E kérdés csak novemberre jutott nyugvópontra, miután – amerikai−indiai egyeztetések menetében kialkudott peace clause20 keretében – India konkrét határidő nélküli halasztást kapott a lakosságának 75%-át érintő élelmiszer-szubvencionáló programjának WTO-konform átalakítására. A klímadiplomáciában India – a feltörekvő országok szélesebb körében – a „közös, de differenciált felelősségvállalás” álláspontját vallja, miközben környezetszennyezettségének mértéke a legmagasabbak egyike a világon. Gazdasági fejlődésének szempontjaival érvelve Újdelhi – Kínával ellentétben, amely 2014 novemberében a globális klímatárgyalások sorsát jelentősen előmozdító emissziócsökkentési egyetértésre jutott az Egyesült Államokkal – mindeddig elhárított minden számszerű kötelezettségvállalást károsanyag-kibocsátásának konkrét határidőt is megjelölő csökkentésére. India a világ harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, az energiamix 53%-át a szén adja. Az indiai klímadiplomácia az ország „zöld modernizálását”, a tiszta, illetve a megújuló energiák arányának növelését célzó nemzetközi hozzájárulást igényel, ellenkező esetben a globális klímamegállapodás ügye kerülhet veszélybe. Az önmagát egyszer globális hatalomként, máskor viszont fejlődő országként aposztrofáló India diplomáciája némelykor szerepzavarba kerül. „Indiának mint felelősségteljes regionális hatalomnak és feljövőben lévő globális szereplőnek szabályalkotó (rule-maker) tényezővé kell válnia, de ehhez fel kell hagynia a szabálykövető (rule-taker) és a szabályszegő (rule-breaker) magatartásformák közötti ingadozással.” A nemzetközi erőviszonyok elemzéséből Újdelhiben leszűrt következtetés szerint az Egyesült Államok – mint a legjelentősebb világpolitikai és gazdasági tényező – relatív túlsúllyal (relative pre-eminence) rendelkezik a globális színtéren. Kína az Egyesült Államok elsőszámú versenytársává (peer competitor) lépett elő gazdasági és politikai téren. Katonai síkon az USA egyelőre őrzi minőségi fölényét, az úgynevezett soft power tekintetében pedig befolyása még mindig kiemelkedő. A nemzetközi kapcsolatok alakulását az elkövetkező évtizedekben az Egyesült Államok és Kína viszonya markánsan befolyásolja, de nem fogja a hidegháborús amerikai−szovjet szembenálláshoz hasonló módon és domináns mértékben meghatározni a globális erőteret. Mellettük további hatalmi alközpontok léteznek és maradnak fenn (Japán, Oroszország, Brazília és az Európai Unió legnagyobb tagállamai mellett India e körbe tartozónak tekinti saját magát), amelyek akár regionális kontextusban, akár a globális színtér több elemében képesek mozgásterük megőrzésére. Bővül a saját régiójukban befolyásos, de szélesebb összefüggésekben is tényezővé váló „középhatalmak” köre (Dél-Korea, Indonézia, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Irán, Dél-Afrika). A nemzetközi szereplők többtényezős kapcsolatrendszerében az együttműködés és a vetélkedés szempontjai egymással párhuzamosan jelentkeznek, ami a kapcsolatok rugalmasságának szükségét vetíti előre. Az Egyesült Államok stratégiai érdekei szempontjából felértékelődik a feltörekvő hatalmak (köztük India) jelentősége, mindazonáltal a hidegháborús időszak közvetlen kényszereinek elmúltával a differenciált erőtérben a partnerségi kapcsolatok nem feltétlenül öltik tartós biztonsági és katonai szövetségek formáját. Klasszikus területi értelemben véve az indiai kül- és biztonságpolitika kitekintése erősen differenciált. India közvetlen stratégiai környezetét Dél-Ázsia és az Indiai-óceán képezi. Az indiai kül- és biztonságpolitika térképén ugyanakkor a földrajzi akciórádiusz egyre szélesebb. Perspektívában India a Perzsa- (Arab-) öböltől a tágabb Közel-Keleten keresztül Kelet-Ázsiáig terjedő, geopolitikai és világgazdasági szempontból egyaránt kiemelt fontosságú, rendkívül érzékeny övezetben igyekszik fajsúlyos, nemzetközileg is jegyzett szerepet játszani, ami szükségszerűen bevonja a meghatározó geopolitikai szereplők játszmáiba. Az indiai külpolitika kétoldalú viszonyulásai, valamint regionális és globális síkjai egymást metszik. India jövőbeni orientációja szempontjából az Egyesült Államokhoz, Kínához és Pakisztánhoz fűződő – egymással is kölcsönhatásban lévő – kapcsolatainak alakulása kiemelt fontosságú. Az amerikai és a kínai viszonylatok szempontjai az indiai külpolitika valamennyi lényeges szegmensében megjelennek, míg az indiai−pakisztáni szembenállás más területekről vonja el a szélesebb ambíciókkal rendelkező India figyelmét és energiáit. Az indiai diplomácia egyensúly-politikájában emellett Oroszország és Japán bírnak sajátos jelentőséggel. Az indiai külpolitika mozgásterét és manőverező képességét befolyásoló nemzetközi trendek közül Kína Ázsián belüli helyének és szerepének formálódása, valamint az amerikai−kínai kapcsolatok alakulása igényelnek folyamatos figyelmet. Újdelhiben aggodalommal követik az Ukrajna körül az európai színtéren kibontakozódott „új hidegháború” potenciális geopolitikai következményeit, mivel a „Nyugat” és Oroszország viszonyának elmérgesedése fokozza Moszkva gazdasági és politikai kitettségét Kína irányában, ami perspektívájában kételyeket vethet fel az indiai külpolitika egyensúlyi szempontjaiban szerepet játszó orosz kapcsolat stabilitását és bizalmi elemeit illetően. Az Indiához közeli két térségben (Dél-Ázsiában és a tágabb Közel-Keleten) zajló események a saját régiójukon túlmutató hatással alakítják át India stratégiai környezetét is. A „2014 utáni” Afganisztánban formálódó biztonsági és politikai helyzet képlékenysége – Pakisztánon keresztül – befolyásolhatják India belső állapotait. A tágabb Közel-Keleten húzódó széles és mély válságív sorsa India számára nemcsak külkapcsolati, hanem belbiztonsági kockázatokat is hordoz, mivel a szénhidrogén-importjának elsődleges forrását képező régióhoz – belsőleg tagolt muzulmán kisebbsége és az öbölországokban dolgozó 6 millió vendégmunkása révén – összetett társadalmi vonatkozásokkal is kötődik. India stratégiai értéke a Washington–Peking–Újdelhi háromszög összefüggéseiben domborodik ki. Az Egyesült Államok és India geopolitikai egymásra találásához az el nem kötelezettség vonatkoztatási keretét képező hidegháború befejeződése, Kína feljövetele, valamint a globális folyamatokhoz történő indiai kapcsolódás intenzitását és minőségét megváltoztató gazdasági reformok teremtették meg a keretfeltételeket. Az indiai külpolitika „tehetetlenségi nyomatéka” viszont éppen az Egyesült Államokhoz fűződő viszony kérdésében bizonyult a legmakacsabbnak és a leginkább időtállónak, annak ellenére, hogy a kapcsolatok új szakaszának beindítása e két – Vadzspaji volt miniszterelnök 1998. évi kijelentésével élve – „természetes szövetséges” között idestova másfél évtizede szerepel mind a washingtoni, mind az újdelhi stratégák prioritáslistáján. Az amerikai−indiai viszony átértékelését az ázsiai hatalmi egyensúly megőrzéséhez fűződő közös stratégiai érdekeltség motiválja. A demokratikus értékek közösségéből és a geopolitikai érdekek konvergenciájából kiinduló – az egymást váltó több amerikai adminisztráció által követett – washingtoni megközelítés stratégiai logikája szerint „egy erősebb India jó az Egyesült Államoknak és kedvező hatással jár az indiai- és a csendes-óceáni régió (Indo-Pacific region) Washington által kívánt stabilitása számára. A kapcsolatok szorosabbra fonása egy befolyásosabb Indiával amerikai érdekeket szolgál, mely célt még akkor is követni érdemes, ha az abból fakadó konkrét előnyök többsége csak a jövőben realizálódik.” Az amerikai−indiai polgári célú nukleáris megállapodással az Egyesült Államok Bush második elnöksége alatt megnyitotta az utat ahhoz, hogy India mentesüljön az NPT-kereteken kívüli katonai célú atomprogramja miatt vele szemben érvényesített nemzetközi szankciók hatálya alól. Ez az eljárás mindeddig kivételes a nemzetközi non-proliferációs rezsim történetében. A megállapodás előkészítése, majd indiai ratifikálásának keresztülvitele a kongresszus párti koalíciós kormányzat, ezen belül személyesen Szing miniszterelnök első hivatali ciklusának kiemelkedő külpolitikai eredménye volt. A washingtoni kezdeményezés valóban történelminek nevezhető jelentősége, a kapcsolatok felértékelését mindkét oldalon megalapozó stratégiai érdekek súlya, valamint a két ország közeledését alátámasztó gazdasági és szociológiai trendek (3 milliós, befolyásos indiai−amerikai közösség, 100 ezer főt meghaladó indiai egyetemi diákság az USA-ban, a bővülő indiai felső és középosztály által sokban követett külsődleges életviteli minták) ellenére az áttörés sokáig váratott magára. A Szing-kormány második hivatali ciklusának elbizonytalanodott légköre nem volt kedvező a polgári nukleáris együttműködés tényleges beindítására, a biztonsági kooperáció elmélyítésére, a katonai-gazdasági kapcsolatok felfuttatására, valamint a kétoldalú befektetési megállapodás véglegesítésére. A 2014. évi indiai általános választásokat megelőző hónapokban a New York-i főkonzul-helyettessel szemben – saját háztartási alkalmazottjának az amerikai törvényi szabályozástól elmaradó bérezése, illetve az ezt elfedő hamis vízumkérelmi adatok megadása miatt – indított amerikai hatósági eljárás módjának erősen negatív politikai és médiavisszhangja Indiában érzelmi síkra terelte a viszony megítélését. Modi meggyőző választási győzelme, valamint az indiai gazdaság és a külpolitika dinamizálását ígérő fellépése visszahozta a korszakos változás esélyét az amerikai−indiai viszonyban. A helyzet nem mentes bizonyos pikantériától, hiszen Modi – a 2002. évi, számos életet követelő gudzsaráti hindu−muszlim összecsapások idején főminiszterként betöltött „tisztázatlan” szerepe miatt – több mint egy évtizeden keresztül nyugati diplomáciai bojkott alatt állt, s amerikai beutazási tilalmi listára is felkerült. Kormányfőként tavaly szeptemberben fogadták a Fehér Házban. Obama az első amerikai elnök, aki díszvendégként részt vett az indiai köztársaság napja (január 26.) alkalmából Újdelhiben hagyományosan tartott ünnepi díszszemlén. A meghívás és annak elfogadása erős szimbolikus üzenetet hordoz. Az amerikai−indiai kapcsolatok billenőponthoz érkeztek, melynek értékeléséhez nem olyannyira az Obama-látogatás számszerűsíthető eredményeinek mérlege (a civil nukleáris együttműködés beindítását megkönnyítő felelősségvállalási kompromisszum, az első, indikatív jellegű közös gyártási projektek kijelölése a katonai-gazdasági kooperáció területén, amerikai pénzügyi hozzájárulás a megújuló energiák részarányának növelésére India energiamérlegében), hanem inkább a két fél látásmódjában és világértelmezésében érzékelhető közeledés ad kulcsot. Az ázsiai csendes-óceáni és az indiai-óceáni régióra vonatkozó közös stratégiai vízió pontosítja azokat a közös érdekeket, amelyek együttműködésük középpontjába kerülnek, beleértve a tengeri biztonság, a hajózás és a repülés szabadságának védelmét, a terrorizmussal, a kalózkodással és a tömegpusztító fegyverek elterjedésével szembeni küzdelmet. Közös érdek az Afrikától Kelet-Ázsiáig terjedő térség fenntartható, inkluzív fejlődésének és kölcsönös kapcsolódásainak elősegítése, s ebben az összefüggésben az Egyesült Államok üdvözli India érdeklődését az APEC fórumához való csatlakozásra. A két ország politikai és biztonsági dialógusának témái között – a nyilvánvaló délkelet- és kelet-ázsiai fókusz mellett – Afganisztán különös figyelmet kap. Amerikai részről megerősítették támogatásukat India állandó ENSZ BT-tagságához. „Az előttünk álló évszázadban az Egyesült Államok stratégiai érdekei minden más ázsiai kontinentális hatalom közül Indiával fogják felmutatni a legszorosabb egyezést” – rajzol fel perspektívát Burns a Foreign Affairs hasábjain. Ezzel együtt egyelőre korai formális szövetségesi viszonyok kialakulását prognosztizálni. Újdelhiben hagyományosan tartanak attól, hogy a Washington melletti túl szoros elkötelezettség – és ennek következtében Peking elidegenítése – esetén India függésbe kerülne az amerikai−kínai kapcsolatok változásaitól, miközben nem világos, hogy az Egyesült Államok hogyan reagálna egy India és Kína közötti potenciális konfliktushelyzetben. Washington és Újdelhi partneri együttműködésének formális szövetségi viszonnyá alakítása túlzott mértékben kitenné Indiát az Egyesült Államok szélesebb ívű nemzetközi elkötelezettségeiből fakadó szempontoknak és többirányú leterheltségeknek, miközben erodálná India stratégiai autonómiáját, szűkebb keretek közé szorítaná regionális és nemzetközi mozgásterét. Az amerikai−indiai viszony távlatai a kétoldalú dinamikán túlmenően a szélesebb nemzetközi keretfolyamatoktól, mindenekelőtt az ázsiai színtéren érvényesülő kínai térnyerés stílusától és minőségétől, valamint az orosz−kínai stratégiai közeledés tartósságától és geopolitikai következményeinek mélységétől függnek. Kína felemelkedése és külső befolyásának erősödése közvetlen stratégiai és biztonsági kihívás India számára. Viszonyuk ellentmondásos tényezők táplálta, Janus-arcú kapcsolat. Az 1962. évi himalájai háború pszichológiai következményeit indiai oldalon nehezen dolgozták fel, s a mélyen ülő bizalmatlanság légköre még mindig nem oszlott el. Az Újdelhi által a Kínai Népköztársaság részeként elismert, de a dalai láma és az emigráns kormány befogadása miatt feszültségforrásként megmaradó Tibet kérdése a kétoldalú kapcsolatok egyik hagyományos tehertétele. Kína ambíciói közvetlenül érintik India „geopolitikai terét”. A himalájai határvitákkal (azok „befagyasztása” ellenére) Peking folyamatos nyomást képes gyakorolni Újdelhire. India és Kína rivalizálása Dél-Ázsiára és az Indiai-óceán térségére is kiterjed, Újdelhiben a „stratégiai bekerítés” szándékával gyanúsítják Pekinget. Az indiai védelmi nukleáris program fejlesztése meghaladta az indiai−pakisztáni szembenállás konceptuális kereteit, s egyre inkább az indiai−kínai viszony összefüggéseiben releváns. A kapcsolatok látens stratégiai feszültségei ellenére Kína mára India egyik legfontosabb gazdasági partnerévé, ezen belül első számú importforrásává vált, a fenntarthatóság határát súrolóan erős kínai kereskedelmi aktívummal. A Modi-kormány elődjénél aktívabban szorgalmazza az Indiába irányuló kínai tőkebefektetéseket, többek között az infrastruktúrafejlesztés területén. A globális kérdések egy részében – a nemzetközi közösség intézményi struktúráinak átalakítása, a „multipoláris” világ általános igenlése, a feltörekvő országok igényeinek felkarolása a világkereskedelmi és a klímadiplomáciában − érdekhasonlóság áll fenn a két nagy ázsiai hatalom között, amelyek a G20 és a BRICS keretei között is egyeztetik álláspontjaikat. (Kína viszont mindeddig tartózkodott attól, hogy expressis verbis támogatásban részesítse India állandó ENSZ BT-tagság iránti igényét.) A két ország eltérő ütemű és fázisú fejlődése által meghatározott gazdasági és katonai potenciálkülönbség folyamatosan növeli a Kína és India közötti hatalmi aszimmetriát. (A növekedési olló szétnyílása egyelőre annak ellenére folytatódik, hogy mindkét gazdaság lassabban növekszik a korábbi időszak üteméhez képest.) Indiának csak a kétoldalú keretek közül kilépve, szélesebb regionális és nemzetközi kontextusban van esélye az erőviszonyok kiegyensúlyozására. Kína nem tekinti Indiát vele azonos súlycsoportba tartozó tényezőnek. Potenciális veszélyt akkor látna, ha Újdelhi irányvonala ázsiai és geostratégiai kérdésekben túl közel kerülne Washingtonhoz. Peking egyrészről a nemzetközi és a kétoldalú ügyek szelektív körére vonatkozó együttműködés, másrészről a figyelmeztető nyomásgyakorlás kettős taktikáját alkalmazza annak érdekében, hogy Indiát a „stratégiai autonómia” pályáján tartsa, megelőzve/elodázva szorosabb stratégiai együttműködés kialakulását Újdelhi és Washington között. India egyensúlypolitikájának mozgásterét a vélelmezett pekingi toleranciaküszöb szabja meg. A kétoldalú erőviszonyok racionális mérlegelése alapján India nem manőverezheti magát olyan helyzetbe, hogy egy szélesebb „feltartóztatási politika” résztvevőjeként – akár egy látens regionális/nemzetközi koalíció részeként − közvetlen konfrontációba kerüljön Kínával. Az aszimmetria hosszabb távon jellemzi India és Kína viszonyát mind a képességek és a kapacitások, mind a külpolitikai befolyás terén. Indiának – de szélesebb stratégiai számvetésben Kínának is – érdeke az együttműködés és a versengés józan arányának megőrzése gazdasági és politikai, valamint kétoldalú, regionális és geopolitikai kontextusokban egyaránt. Délkelet- és Kelet-Ázsia mindezen stratégiai és taktikai számvetések gyakorlati próbájának kiemelt terepe. A nyugat-csendes-óceáni térségben (Western Pacific) az erőviszonyok markáns átrendeződése zajlik, melynek hajtóereje a gazdaságilag és katonailag egyaránt megerősödött Kína ambícióinak látványos megjelenítése, valamint – mint azt a Kelet- és a Dél-kínai tengereken láthatjuk – hatalmi politikájának egyre határozottabb stílusa. Kína gazdasági növekedésének mérséklődéséből és a belső feszültségek potenciális felszínre kerüléséből még nem következik, hogy Peking a jövőben nagyobb visszafogottságot tanúsítana. „A hazai diszharmónia és a gazdasági problémák komolyabbra fordulása nem eredményezné feltétlenül Kína fellépésének meggyengülését saját tengermelléki közel-külföldjén.” Ázsia jelen állapotában (azaz a perspektívában formálódó, nem kizárhatóan nacionalista tónusokkal kiegészülő kínai túlsúly árnyékában) önmagában nem képes stabil regionális biztonsági rendet kiépíteni és fenntartani, hanem az csak szélesebb geopolitikai keretben (azaz külső szereplők bekapcsolódásával) valósítható meg. Kína ambícióit az ázsiai és a globális szereplők köre együttesen terelheti a tartós regionális és nemzetközi együttműködés medrébe. A szükséges regionális egyensúly megőrzéséhez az Egyesült Államok ma nélkülözhetetlen biztonsági horgony. Washington kísérletet tesz az ázsiai hatalmi egyensúlyt erodáló trendek megfordítására, de legalábbis lassítására, ami a stratégiai kiegyensúlyozás (rebalancing) politikájában öltött testet. Az indiai diplomácia egyik legkényesebb feladványa úgy kapcsolódni ehhez az együttműködési hálóhoz, hogy részvételét Kína ne értelmezze közvetlen kihívásként. India fokozatosan a geopolitikai és világgazdasági szempontból egyaránt súlypontivá vált övezet, Kelet- és Délkelet-Ázsia felé gravitál a szerepvállalás gazdasági, külpolitikai, biztonsági és katonai vetületeiben egyaránt, amivel – lásd az „Indokína” vagy „Indonézia” földrajzi elnevezések etimológiáját – civilizációs kisugárzásának korábbi irányát eleveníti fel. Ezen célkitűzést Újdelhi a „Look East” politika keretében igyekszik megvalósítani. Rao kongresszus párti vezetésű kormánya 1992-ben hirdette meg a „keleti kitekintés politikáját ”, amihez valamennyi újdelhi kormány tartja magát. India keleti politikájának első évtizedét az ASEAN felé történő, mindenekelőtt a kereskedelmi és a befektetési kapcsolatokra összpontosító kontaktusépítés jellemezte, párhuzamosan az Indiában az 1990-es évek elején indított gazdasági reformokkal. A második fázis 2002-től eredeztethető, amikor – Vadzspaji BJP-vezetésű kormányzata idején – a „Kelet” szélesebb földrajzi értelmezést nyert az indiai külpolitikában. Az ASEAN-fókusz megőrzése mellett India stratégiai horizontja fokozatosan kiterjedt Kelet-Ázsiára (Japánra és Dél-Koreára), valamint Ausztráliára, miközben tartalmi szempontból a gazdasági megközelítés biztonságpolitikai elemekkel egészült ki (a hajózási útvonalak védelme, a terrorizmus és a kalózkodás elleni együttműködés, két- és többoldalú biztonságpolitikai konzultációk, tengeri gyakorlatok). India aktivitása többoldalú keretekben is felerősödött, részese az ASEAN Regionális Fórumnak és a kelet-ázsiai csúcstalálkozóknak. A keleti politika gyakorlatiasságát kormányra kerülvén Modi az „Act East” névmódosítással is nyomatékosítani kívánta.
- folytatása következik -
.
