.
A Horthy Miklós Társaság elnökének, Zetényi Csukásnak „A Nemzeti Hadsereg – Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó 150. születésnapjára” című kötete a Nemzeti Hadsereg megszületéséről szól. Már 1918 elejétől érezhető volt az Osztrák-Magyar Monarchia háborús kimerültsége. A Monarchia katonai összeomlásának kezdetét az 1918 nyarán kudarcba fulladt piavei offenzíva jelentette, ezt követően a hadserege elveszítette támadóképességét, a csapatok ellátása és harci morálja pedig jelentősen romlott. A sikertelen augusztusi német offenzíva után világossá vált, hogy az antant győzelme küszöbön áll. A keleti hadszíntéren 1918 májusa óta nem volt jelentősebb harctevékenység, viszont a megszállt területeken lévő csapatokat joggal féltették a bolsevik eszmék káros hatásától – sajnos nem alaptalanul. Szeptember közepén összeomlott a balkáni front, Bulgária békét kért, az osztrák-magyar csapatok kiürítették Albániát és a Duna-Száva-Drina vonalra húzódtak vissza. A központi hatalmak október 4-i, az USA elnökéhez intézett közös fegyverszünet- és békekérése a vereség beismerése volt. Wilson elnök válasza lehangoló volt, mivel félresöpörve a saját, „wilsoni” tizennégy pontját, egyértelművé tette, hogy a Monarchiával nem, hanem annak utódállamaival óhajt tárgyalni. Bécsben ekkor döbbentek rá, hogy az antant eldöntötte a Monarchia további sorsát. Október 16-án IV. Károly császári manifesztummal szövetségi állammá alakította át Ausztriát és ezen lépése felgyorsította a birodalom felbomlását. Az olasz fronton katasztrofálissá vált a helyzet, a parancsmegtagadások és lázongások mindennapossá váltak – főleg a szláv nemzetiségű katonák között, akik a manifesztumot és annak wilsoni válaszát a Monarchia felbomlásának vették, így nem akartak tovább harcolni. A hátországban megalakult nemzeti tanácsok a Monarchia legfőbb támaszának tekintett haderő széthullását eredményezték. Október 24-én megindult az olaszok támadása Piave mellett és az osztrák-magyar hadsereg védelme összeomlott. Pár nap múlva Weber gyalogsági tábornok a Monarchia képviseletében aláírta a fegyverszüneti egyezményt Padovában. Az 51 hónapig tartó küzdelem az Osztrák-Magyar Monarchia teljes katonai vereségét hozta, úgy, hogy az összeomlás idején a Monarchia csapatai minden fronton az 1914-es államhatárokon kívül álltak. A frontokról hazatérő katonák pedig mindenütt forradalomba és anarchiába süllyedt hátországot találtak. Ekkor léptek színre a történelmi Magyarország sírásói. A Linder Béla-féle borgőzös kijelentés értelmében a hatalomra került Károlyi Mihályék nem akartak több katonát látni, esztelen módon szétverték a hadsereget, pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség volt a honvédő férfiakra. A hebegő „vörös gróf” ostoba, dilettáns és pacifista politikája igyekezett akadályozni az ország területi épségének megvédésre hivatott alakulatok felszerelését, így a Székely Hadosztályét, az egyedüli intakt erőét is, amely hónapokon keresztül feltartóztatta az Erdélybe beözönlő mezítlábas román ’győzteseket’. A többi országrészben még rosszabb volt a helyzet, ez vezetett Károlyi bukásához és a bolsevikok hatalomra jutásához. Kun és elvtársai a szocializmus elvont fogalmát akarták átültetni a gyakorlatba úgy, hogy az egész társadalmat maguk ellen fordították. Magyarország külpolitikai téren elszigetelődött, a románok és a csehszlovákok a bolsevizmus leverésének címén igyekeztek minél nagyobb darabot elfoglalni Magyarország területéből. Az antant csak a magyar Vörös Hadsereg felvidéki sikereinek hatására lépett kapcsolatba a Forradalmi Kormányzótanáccsal, amely abból a megfontolásból rendelte el a visszafoglalt területek kiürítését, hogy az antant cserébe a tanácskormányt elismeri, s meghívják a békekonferenciára. A Clemenceau-jegyzéket azonban csak a Forradalmi Kormányzótanács tartotta be és ez a bukását siettette. A vörös forradalmi métely ellensúlyozására ellenforradalmi szervezkedés vette kezdetét, gróf Károlyi Gyula előbb Aradon, majd 1919 májusában Szegeden alakított ellenkormányt, Bécsben pedig megalakult az Antibolsevista Comité. A közben elszabadult, féktelen vörös-terror pedig joggal eredményezte a fehérterror megjelenését és felerősödését, így a vörös reakciót a fehér ellenreakció követte. Ekkor tűnt fel új hatalmi tényezőként a Nemzeti Hadsereg, amelynek szervezése Szegeden indult meg 1919 nyarán és élén a Monarchia haditengerészetének utolsó parancsnoka, nagybányai Horthy Miklós altengernagy, I. Ferenc József egykori szárnysegédje állt. Horthy a szegedi – valós hatalommal nem bíró – ellenkormánytól függetlenítette magát, létrehozta a Fővezérséget és augusztus közepén József főherceg kinevezte „az összes nemzeti haderők” parancsnokává. A Nemzeti Hadsereg mellett működő fehér különítmények még a kommün idején jöttek létre, ám tevékenységük annak bukása után erősödött fel, olyannyira, hogy az már az antant érdeklődését is felkeltette. Ennek kivizsgálására a békekonferencia 1919 őszén missziót küldött Magyarországra és az úgynevezett Horowitz-jelentés megállapította, hogy több, kétségbe vonható jogosságú gyilkosság történt és zsidók elleni atrocitások előfordultak, de ezeket nem a Nemzeti Hadsereg tagjai követték el, a hatóságok pedig sokat – de nem eleget – tettek az egyéni kilengések meggátlására. A Clerk-misszió a magyar belpolitikai viszonyokat vizsgálta. Sir Clerk jelenlétében kötött egyezséget Horthy a pártok képviselőivel a kormány és a Fővezérség viszonyáról, továbbá szavát adta, hogy nem vezet be katonai diktatúrát. Ennek köszönhetően a békekonferencia jóváhagyta a fővezér budapesti bevonulását. Miután a román csapatok kiürítették Budapestet és a Tisza vonaláig visszavonultak, 1919. november 16-án Horthy Nemzeti Hadserege élén bevonult a magyar fővárosba. A Nemzeti Hadsereg – 1920 tavaszától Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg – katonái számára is nehéz időszak következett, hiszen a trianoni békediktátum nemcsak a csonka Magyar Királyságot, hanem a nemzeti haderőt is szűk keretek közé szorította. A pécs-baranyai bevonulás, a nyugat-magyarországi felkelés, valamint a két királypuccs után, 1922. január 4-én a magyar hadsereg felvette végleges megnevezését, így született meg a Magyar Királyi Honvédség, amely túlélte a kisantant halálos szorítását, tevékeny szereplője volt az országgyarapítás időszakának és elvérzett a második világháborúban. Zetényi Csukás könyve a Hermanos Kiadó jóvoltából jelent meg igényes kivitelben, gazdag képanyaggal. Albumával tisztelegni kíván a néhai kormányzó születésének 150. évfordulója, valamint a Nemzeti Hadsereg honmentő katonáinak emléke előtt. A könyv bemutatójára Budapesten került sor. (Forrás: FelvidékMa): https://tinyurl.com/y9ts9jn2
.
