.
2015. VIII. 10. Világunk egyik sajátossága, hogy három erőközpont uralja, sorrendben: az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország. E három világhatalom érdekeit, stratégiai céljait elemezte Tusványoson tartott előadásában és a közönség soraiból érkezett kérdésekre válaszolva Nógrádi, biztonságpolitikai szakértő. Az előadás során elhangzottakat foglaljuk össze. Amerika mindenkit lehallgat. A 20. század Amerika, a Pax Americana százada volt, van viszont néhány olyan dolog, amit szakértők most kezdtek el vizsgálni. A 70-es években például az amerikai elit jellemzője az volt, hogy férfi, angolszász, fehér, protestáns. Obama az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke, és tavaly először fordult elő, hogy az amerikai újszülöttek körében 49 százalék volt a fehér bőrűek aránya – tehát kisebbségbe kerültek. Azt is el kell fogadnia az amerikai vezetésnek, hogy – miután a második helyen álló Japánt lekörözte a Kínai Népköztársaság, néhány éven belül megelőzi a jelenleg világelső Amerikai Egyesült Államokat is a bruttó GDP tekintetében, tehát a legfontosabb gazdasági mutatókban. Csakhogy jelenleg az Egyesült Államok rendelkezik a világ legjobb hírszerzésével, és katonai kutatásfejlesztésben is verhetetlen. Tudni kell azt is, hogy az „öt szem” – Amerika, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland – szőröstül-bőröstül lehallgatja a világot. Az elmúlt hónapokban, hetekben Európa országaiban sorra törtek ki a lehallgatási botrányok – miután nyilvánosságra került, hogy a német kancellárt vagy a francia vezetést is megfigyeli Amerika. Merkel Angela német kancellárt egy interjú során megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy az amerikaiak lehallgatják. „Nagyon sajnálom, a kár, amit az Egyesült Államok okoz ezzel a kétoldalú kapcsolatokban, nagyobb, mint a haszon” – ezt válaszolta. A franciák amúgy nemrég bejelentkeztek „hatodik szemnek”, de nem kellettek. Ebből adódóan a világon bármilyen tárgyalásra megy amerikai küldöttség, pontosan tudja, hogy a másik fél milyen adatokkal érkezik. Ráadásul a legnagyobb gond Európa és a világ számára nem is az, hogy Amerika mindent lehallgat – 2001. szeptember 11. óta ez szinte természetes, hiszen akkor Amerika adott egy választ arra a dilemmára, hogy mit tekint előbbre valónak: az emberi jogokat vagy a biztonságot, ez utóbbit választva, mint ahogy egyre több európai állam is ezt teszi. A gondok ott kezdődnek, hogy a lehallgatott adatok több mint 90 százaléka gazdasági hírszerzés. Amikor tehát Amerika a terrorizmus elleni harcra hivatkozik a lehallgatáskor, ez a tökéletes részigazság. Obama elnök úgy akart bevonulni a történelembe, mint aki békét teremtett. Csakhogy Afganisztánban például csapatkivonás volt – béke nincs. Irakban úgyszintén: a csapatkivonás megtörtént, béke nincs. Csak tavaly 20 olyan esemény történt, mely során száznál többen haltak meg robbantásban. De mivel mindez Európán kívüli történés, a kutyát sem érdekli, legfeljebb lejön rövidhír formájában, hogy hol voltak robbantások. Amúgy az amerikai elnök majdnem összes külpolitikai szándéka kudarcba fulladt: Irakban, Afganisztánban nem sikerült békét, a Közel-Keleten rendet teremteni, ráadásul nagyon megromlott az amerikai–izraeli viszony is. A feltörekvő Kína gőzerővel fejlődik, fantasztikus gazdasági hatalommá nőtte ki magát, a világ valutakészletének egyharmada náluk található, mindenki tőlük kér pénzt, a jüan megerősödött. Az országban nincs éhínség, a lakosság mindössze 1,2 százaléka él mély-szegénységben. Kínának arra a dilemmára kellett válaszolnia, hogy mi akar lenni elsősorban: Ázsia vezető hatalma vagy pedig a világot meghatározó globális játékos. Peking utóbbit választotta, globális hatalom akar lenni, e szerint politizál, célját pedig katonai eszközökkel kívánja elérni: nekiállt fegyverkezni, és az elmúlt években jelentősen növelte a katonai kiadásokat. Ennek ellenére katonailag még nem tud vetélkedni Amerikával vagy Oroszországgal. A jelenlegi szárazföldi határokat – India kivételével – elfogadja, a tengeri határokat viszont sehol nem. A tét a csendes-óceáni szigetek. A jövőben egy katonailag is megerősödő Kína nem hagyja majd, hogy úgymond békés eszközökkel kiszorítsák általa kínainak mondott, jelenleg Japánhoz tartozó szigetekről, sok konfliktus várható tehát Ázsiában. Egy kérdésre pedig nem válaszol Peking: az orosz–kínai kapcsolatok jövőjét firtatóra. Aligha véletlenül: Szibéria jelentős része ugyanis évszázadokig kínai terület volt. Kissinger amerikai diplomata könyvében mesélte el egyik találkozóját Hsziao-ping volt kínai elnökkel, amelyen szó esett egy szovjet–amerikai csúcstalálkozóról Vlagyivosztokban. Vlagyivosztok? Ősi kínai város – jegyezte meg a kínai vezető. Könnyen előfordulhat tehát, hogy néhány évtizeden belül Kína területi igényekkel lép fel egy Putyin utáni, meggyengült Oroszországgal szemben. Oroszország nem adja fel. Az orosz gazdaság legfőbb bevételi forrása a földgáz és a kőolaj. Miután az OPEC tavalyi csúcstalálkozóján a szaúdi vezetés bejelentette, hogy nem csökkentik a kitermelést, az árak zuhanni kezdtek, az orosz GDP jelentős része elveszett, a rubel összeomlott, most kezd helyreállni. Ahhoz, hogy Oroszország politikáját megértsük, látnunk kell az amerikai célrendszert. Ennek lényege az volt, hogy a hidegháború után a volt szocialista országokat le kell választani a keleti tömbről, legyenek Európai Uniós tagállamok, NATO-tagországok – ez megtörtént. A Szovjetunió részekre bontása után a legfőbb cél Oroszország kiszorítása – csakhogy ezt Putyin elnök nem tűri. Amerika létrehozta saját szövetségi rendszerét. Ehhez előbb kérte, hogy a NATO-tagországok növeljék katonai kiadásaikat nemzeti össztermékük két százalékára, ezt rajtuk kívül Nagy-Britannia, Törökország, Észtország valósította meg. Második körben azt kérték, hogy a volt szocialista országok az elavult szovjet haditechnikájukat ócskavas-áron adják át az ukránoknak, vegyenek helyette amerikait. Harmadik kérésük pedig az volt, hogy addig támogassák az Oroszországgal szembeni szankciók fenntartását, amíg azt Washington igényli, nem pedig addig, amíg a németek akarják. Ez ügyekben Amerika mellé felsorakozott Nagy-Britannia, a skandináv államok, a balti országok (utóbbiak például állandóan azt mondják, orosz támadásra számítanak, ami azért hülyeség, mert Putyin sokkal többet elérne, ha támadás helyett például fellázítaná az ott élő orosz kisebbséget, amely 25 évvel a függetlenedés után máig nem kapott állampolgárságot), a lengyelek, a románok és a bolgárok. Az orosz–ukrán konfliktusban a kizárólag politikai megoldást sürgető német álláspont mellé a franciák, az osztrákok, a csehek, a szlovákok és a magyarok csatlakoztak. A konfliktus ügyében egyébként az orosz álláspont az, hogy Ukrajna nyugodtan beléphet az Európai Unióba, csak nem lehet a NATO tagja, mert az Európa biztonsági helyzetét borítaná. A német kancellár, Merkel Angela megígérte Putyinnak, hogy Ukrajna sosem lesz a NATO tagja, ha kell, Berlin él majd vétójogával. Különben Ukrajna teljesen alkalmatlan arra, hogy a cél-dátumon, 2021-ben csatlakozzék az EU-hoz. Amerikai megítélés szerint Ukrajna az országok korrupciós rangsorában a 143. helyen áll, ennél rosszabb helyzetben szinte már csak fekete-Afrika országai vannak. Másfél évvel a választások után az országban semmi nem változott. Ukrajna 100 milliárd euros kölcsönt kér az EU-tól: ennyi pénzt az unió EU-n kívüli országnak sosem adott, ráadásul, mint tették azt a függetlenné válásuk óta eltelt 25 évben, ezt is ellopják, viszont sem lát majd semmit belőle Európa. Ami Putyin pozícióit illeti, azok a gazdasági nehézségek miatt nem olyan stabilak, mint voltak például Krím bekebelezésekor – az iráni atommegállapodás nyomán a kőolaj ára tovább csökkenhet, a katonai programok költségvetéséből tehát hasítani kell, az életszínvonal nem növelhető –, de továbbra is erősek. Gyengülő Európa. Európa már régóta nem meghatározó globális erőközpont a világon, most éppen a menekültözönnel szembesül, de az a holnap kérdése, hogy az amerikai–európai szabad-kereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalások során miként tudja érvényesíteni érdekeit. Jogos a felvetés: a iraki, az afganisztáni háborút az Egyesült Államok robbantotta ki, a szíriai háborúban az Egyesült Államok játszik szerepet, az Iszlám Államot az Egyesült Államok hozta létre (más kontextusban, Asszad szír elnök megbuktatása végett) – a menekülteket pedig Európa kapja. A menekülteket Törökországnak fel kellene tartania. A törököknek viszont eszük ágában sincs, állandóan azt hangoztatják, hogy mennyi szír menekültet fogadnak be (ezért támogatást várnak), és hogy be akarnak lépni az EU-ba. Ha viszont ez megtörténne, megkapnák az EU-s szabadságjogokat, szinte azonnal kétmillió török telepedne át Németországba – ez pedig nem működik, Törökország nem lehet tehát az EU tagja. Erdogan válasza erre az, hogy elmegy Németországba, és arra kéri az ott élő törököket, maradjanak törökök. Merkel Angela azt várja el a Németországban élő törököktől: tanuljanak meg németül, tartsák el magukat, tartsák tiszteletben a törvényeket. Nem teszik ezt, ma már német nagyvárosok török taxisofőrjei sem tudnak németül. A kérdés tehát az, mit kellene tennie az EU-nak, hogy a törökök ne engedjék át a menekülteket, az ugyanis Európa stratégiai gyengülését okozza. Ráadásul, amikor ideérnek, és nem azt kapják, amit ígértek nekik, jelentős részük radikalizálódhat. Sajnos, ebben az amerikai követségek nem a legpozitívabb szerepet játsszák. Kellene egy egységes európai politika: közös kül- és biztonságpolitika, de mivel nincs, az Egyesült Államok azt tesz velünk, amit akar. Egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban, a kulcsterületeken ugyanis lemaradtunk. És igaza van Merkelnek: jelenleg Amerika nélkül nem tudunk meglenni. Biztonsági kockázatot jelent a Balkán is: figyelmeztet erre a srebrenicai vérengzés 20. évfordulóján tartott megemlékezés, ahol a szerb miniszterelnököt megdobálták. Sikeres Balkán csak akkor lehet, ha van működő Bosznia-Hercegovina – ezt mondta Merkel, Angela, csakhogy működő Bosznia-Hercegovina jelenleg nincs. Tíz-tizenöt éven belül színre lép majd a Nagy-Albánia koncepciója, amely a jelenlegi Albánia mellett Koszovót és Macedónia egy részét is magában foglalná – súlyos konfliktusok várhatók tehát a Balkánon is. Magyarország helye. E három vezető nagyhatalom által uralt világ tehát nem lett biztonságosabb, és ha elmondhatjuk, hogy a második világháború után egyetlen békés nap nem volt a világon, ugyanez érvényes a jövőre is. Amerikát lehet szeretni vagy nem, de tény: belátható ideig a világ vezető hatalma marad. Európa számára fontos az orosz kapcsolat, amerikai érdek, hogy ezt nehezítse. Kína globális szerepre törekszik. Ha Magyarország szempontját nézzük, akkor a mindhárom hatalommal ápolt kapcsolat fontos, de a meghatározó a szövetségi rendszer és a világpolitikai realitások alapján is az amerikai kapcsolat. (Forrás: ErdélyMa): http://tinyurl.com/op97ud5
.
