13 1 24 .
Magyarország földjének és népének jelene, múltja és jövője / Andrásfalvy Bertalan
( Forrás: "Hitel)":
(folytatás):
"A XVIII. század közepén felerősödő székely kivándorlás kérdésével meglepően nem foglalkozik történetírásunk, sőt, mintha tudatosan elhallgatná, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy történelmi tudatunkból is hiányzik. Asztalos Miklós A történeti Erdély (1936) című művében ennyit olvashatunk: „A szabadságharc után az volt a helyzet, hogy a jobbágyok egykori jobbágybirtokaikat minden úrbéri szolgálat és tizedfizetés nélkül sajátjuk gyanánt birtokolták, s a földesurak minden kárpótlás nélkül vesztették el az úrbéri szolgáltatást és a tizedet is... Mivel a Székelyföldön alig volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy 80%-a az oláhok kezére jutott. Ezzel egyszerre oláh kézre jutott az ősi magyar birtokok legnagyobb része. Megindult egy erős oláh kisgazda-társadalom kialakulása s ezzel párhuzamosan a magyar közép- és nagybirtok széttöredezése.” Megdöbbenéssel olvasom újra és újra ezeket a sorokat. Elsősorban úgy érzem, hogy itt valami hiányzik, innen kitöröltek néhány mondatot. Hogy következhet abból, hogy „mivel a Székelyföldön alig volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy 80%-a az oláhok kezére jutott?” Ez így képtelenség (ASZTALOS 1936, 340–341). Az 1986-ban megjelent Erdély története említi a székely kérdést és az elvándorlást a XIX–XX. századforduló körül, és hozzáteszi, „az elvándorlás nemcsak az erdélyiek, hanem az egész egykorú ország lelkiismereti problémája is maradt, melynek megoldására az adott struktúrában nem álltak rendelkezésre elégséges eszközök” (SZÁSZ 1986, 1640). Szándékosságot gyanítok, miután véletlen észrevettem, hogy Mikszáth Kálmán egyik híres karcolatában, „A pénzügyminiszter reggelizik” címűben, mely bekerült napjainkban is használatos általános iskolás tankönyvekbe is, hiányzik egy mondat, mely a székelyek kivándorlásáról szól. Csak ez. Véletlen? Ennyire kell takargatnunk a nagybirtok, a nagyüzem bűneit? Remélem, tévedtem... (ANDRÁSFALVY 2004, 134–135).
A nagybirtokot támogató politika Trianon után is pusztította a magyar nemzetet. Elsősorban azzal, hogy a szomszéd államok, Ausztria kivételével, azonnal földbirtokreformot hajtottak végre a Magyarországból a Trianoni Békediktátum után nekik juttatott területen. A mintegy 7 millió kh felosztott magyar nagybirtok földjéből nem annak volt cselédei és más, ott lakó magyarok részesültek, hanem a győztesek. Például a Jugoszláviának jutott Bácskában a dobrovoljacok, vagyis az első világháborúban a Monarchia ellen harcoló, belső szerbiai vitézek, a magyar határ mentén kapták meg kisbirtokaikat, számos új települést hozva létre az egykori földesúri majorok, puszták helyén eleven falat képezve Magyarországgal szemben. A Bácskában ezzel kerültek az eddig többséget alkotó magyarok kisebbségbe. A románok Erdélyben 1,6 millió kh magyar nagybirtokot osztottak fel. „Mi az agrárreformot Erdély visszarománosítására szántuk” – vallotta be Goga Octavián, román költő és politikus. Csehszlovákiában átlag 16 kh-as kisüzemeket hoztak létre a magyar nagybirtokok területén, magyarok csak elvétve kaptak földet. Mindenhol átvették a régi magyar földadórendszert, mert ennek segítségével a szétosztott magyar nagybirtok új cseh, szlovák, szerb, román kisgazdái ugyanazon csekély földadótöredéket fizették, amelyet a régi nagybirtokos fizetett, ellenben az ottmaradt magyar kisgazda továbbra is a többet (HORVÁTH2002, 126–130, MÁLNÁSI 1959, 152). Mind a szlovákokhoz került Felvidéken, mind a Jugoszláviába került déli végeken, mind Erdélyben több olyan kisebb magyar népcsoport is volt, ahol lényegében az 1767-es úrbéri rendezés következtében születéskorlátozásba kezdtek, s ez is hozzájárult az elszakított területek magyarságának gyors fogyásához napjainkig.
Tudatosítanunk, az iskolai történelemoktatásban kellene tanítanunk azt, hogy a magyar népben és szellemi vezetőinek legjobbjaiban sohasem aludt ki egy igazságosabb földbirtok-megosztásba vetett remény. A XIX. század végén bontakozott ki ennek „népi mozgalma” a Viharsarok megvetett parasztságában. Valószínű a Magyarországon is XIII. Leo pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának hatására, 1891-ben, fehér templomi zászlók alatt tüntetnek Orosházán. Ezt csendőrrohammal verték szét ugyanúgy, mint három évvel később Hódmezővásárhelyen. 1906-ban 400 helyen létesült földmunkásszövetség, de vezetőit, közel 5000 embert ítéltetett el Andrássy belügyminiszter. 1907-ben indult meg a magyar keresztényszocialista mozgalom, de miután a Katolikus Népszövetség szembehelyezkedett a földreformmal, nem lett belőle a nyugat-európai kereszténydemokrata pártokhoz hasonló, politikát és társadalmat átformáló erő. Prohászka Ottokár magára maradt az egyházi vezetésben, és csak később, halála után bontakoztak ki a magyar egyházak ifjúsági, elsősorban a vidék vallási, társadalmi és gazdasági-birtokpolitikai reformmozgalmai (MÁLNÁSI 1959, 128). Az első világháború után, a Szovjetunió világforradalmi propagandájának ellensúlyozására, a magyar kormány 1920-ban megszavaztatja ugyancsak földreformtörvényét. Végrehajtása során 940 000 holdat osztottak ki 410 000 igénylő között. Az új törpebirtokosok elviselhetetlen összegű váltsága, a munkaállatok, mezőgazdasági eszközök hiánya és tőkenélküliségük okán életképtelen kisüzemek csak elkeserítő példát jelentettek további földreformkísérletektől való kiábrándításra. Ez a földreform a nagybirtok területi arányszámát csak 6%-kal változtatta meg, 36%-ról 30%-ra. Újabb, átfogó, az egész országot érintő földbirtokreformokra ezután már nem került sor 1945-ig. Nagyatádi Szabó István, a földreformot sürgető somogyi gazda Bethlen Istvántól való elpártolása után kilenc nappal meghalt, és Gaál Gaszton állt az agrárreformerek élére, és kormányképes pártot szervezett híveiből. Hat héttel azután, hogy bejelentette az országgyűlésben pártja programját, ő is meghalt. Így lényegében két párt, mozgalom maradt csak, és hirdetett radikális földreformot Magyarországon: a nemzeti-szocialista és a marxista, nemzetközi alapon álló kommunista párt. Sok elkeseredett nincstelen ezekkel kereste a kapcsolatot, vagy lett hívévé. (Akik mindkét pártot kipróbálták, azokat nem kell mind elvtelenséggel megítélnünk, hiszen ebben a kérdésben azonosan agitálták őket.) Emellett voltak merész, egyéni kezdeményezések is. Ezekből néhány sikerült, néhány nem. Például Aczél József jászárokszállási plébános 1930-ban faluja nincstelen, becsületes parasztjaiból néhányat Tolna megyében, Múth puszta 1100 holdas területére telepítette, „az illetékes minisztériumi és pénzügyi tisztviselőkkel való előzetes tárgyalás után”. A telepesek gyökeret vertek, meghonosodtak. Ugyanő négy környező község agrárproletárjaiból földbérlő-szövetkezetet alakított a Batthyány grófok 2500 holdnyi birtokán. A legtöbb bérlőnek 1935-re már saját fogata volt, sőt többen közöttük 3–4 holdat is megvettek maguknak (FARKAS 1992, 14–15). A református egyház, az ifjúság segítségével több Szatmár megyei szegényparaszt családot próbált a baranyai, kihaló falvakba telepíteni. Olyan elöregedett, 20 kh körüli birtokkal rendelkező családokat kerestek fel, akik utód nélkül éltek – egyetlen fiuk a világháborúban esett el –, és ezekkel egyességet kötöttek, hogy feles bérlőként befogadják ezeket a többgyermekes szatmári családokat, akik eltartják gazdáikat is, és megöröklik a vagyont. A lelkes fiatalok bérelték a vasúti kocsit is, mely elvitte a családot, például Nagydobszára. Mikor azonban megérkezett a család, csak napszámosnak fogadták be, s még a templomi padból is kitessékeltét őket, ha történetesen be mertek ülni abba vasárnap. Vissza nem mehettek, hiszen mindenüket eladták induláskor (AnDRÁSFALVY 2011, 237). Megbukott Mindszenty József püspök törekvése is, amikor az 1941-ben Bukovinából Magyarországra áthozott öt székely falu mintegy 14 000 lelket saját püspökségének földbirtokára akarta telepíteni. Ezt a nagybirtokos püspöktársak is veszedelmes példának tekintették, és megakadályozták. Így kerültek szerencsétlenek a Bácskába, az akkor onnan elmenekült szerb telepesek, a dobrovoljácok házaiba, hogy 1944-ben mindent hátrahagyva meneküljenek el.
Az igazságos földbirtokviszonyokért legjobbjaink: Prohászka, Kodály Zoltán, Mindszenty, a népi írók és a magyar egyházak ifjúsági szervezetei küzdöttek a két háború közt, mert ezt tartották a századok óta hiányzó műveltségbeli és érzelmi nemzeti egység megvalósítása feltételének. „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él – (hanem) két külön világban s kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy Keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet. E végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban a prehisztória melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten „van miből”, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban: ezek a lelki önkormányzatok megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság. E tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek” – így látja ezt Németh László 1940-ben. Kodály Zoltán ugyanezt a kérdést fogalmazta meg több ízben is: „A magyar kultúra örök harc a hagyomány (népi kultúra) és a nyugati (európai, iskolai) kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj–tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mindkettővel összekötő szárazföld? Feladatunk elég volna újabb ezer évre!... Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik megérteni és felemelni, nem pusztán irodalmi vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó fontosságú és hosszan tartó történeti folyamat fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely lassan még akkor indult el a nemzetben, amikor a török háborúk után szinte végelgyengülésben, aléltan feküdt, mely még ma is tart. Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Olyan ideál ez, melyért a nyugati, nálunk sokkal egységesebb nemzetek is időnként újra meg újra küzdeni kénytelenek” (NÉMETH 1992, 1275, KODÁLY1939, 4, 17, u.ö 1977, 13). Igen, a „homogén nemzet”, mely nem zárja ki a nemzetből azt kultúrájával, kenyerével, fiai vérével fenntartó, de földjétől, méltóságától megfosztott népét. Egységes nemzet, melyben annak minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Ezért küzd az egymással nagy hasonlóságot mutató KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága), a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesületek), a regős-cserkészek, a Gyöngyösbokréta-mozgalom. Mindegyik lényegében a parasztság, a magyar nép erkölcsi, műveltségi és gazdasági felemelkedésén munkálkodott a krisztusi evangélium alapján. Ugyanakkor a népi hagyományoktól már elszakadt, polgári, városi, európai műveltségben felnövő ifjúsággal akarták megismertetni egy világviszonylatban is kiemelkedő gazdagságú, hagyományos magyar népi műveltséget a falusi és városi népfőiskolák, az Éneklő Ifjúság s az ehhez kapcsolódó, hasonló szervezetek és mozgalmak segítségével.
Én úgy látom ma – és ebben nem hiszem, hogy egyedül vagyok –, hogy ez a szép és az ifjúságot megfogó eszmei erjedés egy-két évtized alatt elérte volna célját: megújította és egységbe fogta volna végre a népet és nemzetet. Közbejött azonban a második világháború s annak végén a szovjet megszállás, mely éppen a földreform gyors végrehajtásával kívánta megnyerni a tömegeket. Nem kétséges, hogy a megszállókkal együttműködő hatalom ezt már úgy rendezte, hogy a „kollektivizálást” előkészítse. Ennek ellenére 1945 és 1949 között a magyar mezőgazdaság hihetetlen gyorsan kiheverte a háború pusztításait, és felderengett egy biztató jövő. A közös gazdaságok brutális szervezése a magyar parasztság megalázásával és megtörésével Werbőczi kitagadó törvényénél is súlyosabb csapást jelentett, melyet csak betetőzött a ránk erőltetett kárpótlás.
Ma, az Európai Unió elképzelésének megfelelően az ország földjét az olcsó, mezőgazdasági nyersanyag előállítására jelölték ki, és az erre legalkalmasabb gépesített nagybirtokok történelmünk során sohasem tapasztalt aránya csak a hasonló szerepre kijelölt volt gyarmatokon jött létre, miközben az Uniót alapító régebbi és gazdagabb, szerencsésebb sorsú tagállamok szigorúan védik családi gazdaságaikat. Választanunk kell, mire való a föld? Profitot, nyereséget hozó tőke vagy életet jelentő alap. A nagyüzem mintája a tökéletesen gépesített amerikai vállalkozó, aki a legkevesebb befektetéssel, a legkevesebb élőmunkával jut nagy jövedelemhez. Igaz, gazdasági számítások szerint 14 tonna olajból állít elő egy tonna marhahúst. A gépek jelentősen szennyezik a levegőt, a nehéz gépek tönkreteszik a talajszerkezetet, a műtrágyák és növényvédő szerek beláthatatlan egészségkárosodást okoznak, miközben a nagy táblák monokultúrái megnövelik a víz és szél talajerózióját, elsodródását. Szerves trágyázás alig történik, és a számítások szerint ma területegységenként csak egynegyedét tartja el annak a lakosságnak, mely ugyanazon a területén megélne családi gazdaságokban. Magyarország termékeny, de sérülékeny földjén egyedülálló minőség teremhet, ha visszatérünk a természettel való együttműködés évszázadok alatt kialakított módozataihoz, az ártéri gazdálkodás különféle formáihoz. Az árterületek vízmentesítése annak idején a nagybirtokosok gabonatermelésének érdekében történt. Okos, hagyományos módszerekkel ötszörös vagy akár tízszeres értéket lehetne termelni a visszaállított ártérben a sokoldalúan gazdálkodó családi kisüzemekkel. A régebbi, felszámolt vízgazdálkodás megőrizne évenként több ezer tonna műtrágyaértékű humuszt is, amely most a Fekete-tengerben vész el. De legfőképpen a családi gazdaság megőrizné az ország életgazdagságát (biodiverziását) és magyar nemzet életét is.
A történelmi példák figyelmeztetnek. A döntéshozók kezében van a nemzet jövője. Mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk halálos ítéletét azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, a nagybirtokot a családi gazdaságokkal szemben."
IRODALOM
ANDRÁSFALVY BERTALAN 1975. Falusi műveltségi csoportok Baranyában. In Együttélő népek – eltérő értékrendek. Szerk. Máté Gábor. Studia Ethnologica Hungarica, XIV, 2011, 223–261. 2004.
Hagyomány és környezet. In Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. III. k. Szerk. Nagy Ilona. Budapest. 2007.
A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium Kiadó. 2010.
Történelem a hagyományban. In Szent László nemese. Bakay Kornél 70 éves. Szerk. B. Perjés Judit, Varga Tibor. Budapest. 2010.
A magyarságkép torzulásai a Világban és bennünk. Szent György Könyvek. Szerk. Szijártó István. Keszthely, Balaton Akadémia.
ASZTALOS MIKLÓS 1936. A történeti Erdély. Budapest.
IFJ BARTA JÁNOS 1996. Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása 1711–1790. In Magyarország agrártörténete. Szerk. Orosz István, Fűr Lajos, Romány Pál. Budapest.
BERLÁSZ JENŐ 2010. Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság. Válogatott tanulmányok Szerk. Buza János – Meyer Dietmar. Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek, 5. Argumentum Kiadó.
BERZSENYI DÁNIEL 1956. Összes művei. Budapest.
DÉNES ANDREA 2012. Babai Dániel, Papp Nóra, Molnár Zsolt: Ehető vadon termő növények Magyarországon és a Kárpátmedencében élő magyarok körében néprajzi és etnobotanikai kutatások alapján. Kézirat.
DÉLVIDÉKI S. ATTILA 2007. Lángoló temetők. Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai. Bemutató kötet.
DITZ, HEINRICH 1993. A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás a kir. bajor Közmunka és Kereskedelmi és Állam- minisztérium részére. 1867, Budapest.
FARKAS GYÖRGY 1992 A KALOT mozgalom és népfőiskolái. Érd.
FRISNYÁK SÁNDOR 1992. Magyarország történeti földrajza. Budapest.
GOWDY, JOHN 2004. A biodiverzitás értéke.
KOVÁSZ, VIII. évf., 1–4. sz.
GYŐRFFY GYÖRGY 1977. István király és műve. Budapest.
HOFER TAMÁS 2009. Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In Hofer Tamás: Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. MTA Néprajzi Kutató Intézet.
KISS GÉZA 1937. Ormánság. Budapest.
KODÁLY ZOLTÁN 1939. Magyarság a zenében. Budapest. 1973. A magyar népzene. Budapest.
KOPP MÁRIA– SKRABSZKI ÁRPÁD 1993. Magyar lelkiállapot. Budapest.
KUBINYI ANDRÁS 1997. A magyar királyság népessége a XV. század végén. In Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Szerk. Kovacsics József. Budapest.
MÁLNÁSI ÖDÖN 1959. A magyar nemzet története őszintén. München.
MOLNÁR GÉZA 2011. Vizeinkről szólván. In Tanka Endre – Molnár Géza: Nem én kiáltok, a föld dübörög. A nemzeti megmaradás programja a fölrdől és a vizekről. Bp., Kairosz K.
HITEL
NÉMETH László 1992. A minőség forradalma. Kisebbségben, II. k. Budapest, Püski.
OLÁH János 2002. Ártéri erőforrások és haszonvételek a Tisza völgyében. In dr. Szabóné Komlovszky Ildikó (szerk):
„JUTEKO 2002” Tessedik Sámuel jubileumi mezőgazdasági víz- és környezetgazdálkodási tudományos napok Szarvas, 2002. aug. 29–30. 2002. Természettermelő földművelés. In Szántani kén’, tavasz vagyon. Föld–vidék–politika az ezredforduló után. Szerk. Dulai Sándor – Győri Nagy Sándor. Budapest.
SIMÓN Péter 1903. A székely kivándorlás. Budapest, a szerző saját kiadása.
SZÁSZ Zoltán szerk. 1986. Erdély története, I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó.
SZTRIPSZKY Hiador 1908. Az erdélyi halastavak ismeretéhez. Régi és új halastavak. Kolozsvár.
TANKA Endre – MOLNÁR Géza 2011.
Nem én kiáltok, a föld dübörög. A nemzeti megmaradás programja. A földről és a vizekről. Budapest.
TONK Sándor 2000. Táj és ember az erdélyi Mezőségben. In Táj és történelem. Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Budapest.
TRIER, Jost 1963. Venus. Etymologien um das Futterlaub. Münsterische Forschungen 15. Köln–Böhlau
.
