Egyik 19

.

Résztartalom:

Globalizmusról:
A kamatkapitalizmus és a szervezett pénzhatalom: II. rész: /Drábik János:

A kamatmechanizmusba elrejtve jogilag szabályozott lopás zajlik le avagy: mit tesz a pénzoligarchia azzal a pénzzel, amit kamatnak nevezett magánadóként folyamatosan elvon a társadalomtól

2012 rettenetes év lesz! Hogyan estek az államok a bankok fogságába? /Alain de Benoist

Az IMF 500 milliárd dollárral növelné hitelkeretét

 Globalizmusról:

A kamatkapitalizmus és a szervezett pénzhatalom

írta
Drábik

http://tinyurl.com/79eel3x

II. rész

A kamatmechanizmusba elrejtve jogilag szabályozott lopás zajlik le
avagy: mit tesz a pénzoligarchia azzal a pénzzel, amit kamatnak nevezett magánadóként folyamatosan elvon a társadalomtól

    Mi okozta a görög kultúra hanyatlását? A római birodalom után a görög kultúra lehanyatlásának az okait vegyük szemügyre. Mind a római, mind a görög társadalom kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszert használt. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy „a pénz teszi az embert”. Ennek a rendszernek a fogyatékosságaival az ókori görögök legkiválóbb képviselői teljesen tisztában voltak. Itt érdemes kitérni arra, miként különböztette meg Arisztotelész a közgazdaságot a pénzgazdaságtól. Ez utóbbit "chrematisztikának", míg az előbbit "ökonómiának" nevezte. Az ökonómia azért működik, hogy a társadalom fennmaradásához szükséges javakat és szolgáltatásokat előállítsa, és számára a pénz csak a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jelrendszer, és nem magának a gazdasági tevékenységnek a célja. Marx is tisztában volt a termelőgazdaság és a pénzgazdaság alapvető különbségével. Nézzük meg, hogy mit ír erről a Tőke első kötetének 166. oldalán.
    „Arisztotelesz a ”chrematisztikával" (pénzszerzéssel) az „ökonómiát” (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. "Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll; mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal "chrematisztikának" neveznek, és amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa. Az árukereskedelem (szó szerint szatócskereskedelmet jelent, és Arisztotelész ezt a szóalakot veszi, mert ebben a használati érték az uralkodó) természeténél fogva nem tartozik a chrematisztikához, mert itt a csere csak a maguk (a vevő és az eladó) számára szükséges dolgokra szorítkozik." Ezért – fejti ki tovább Arisztotelész – az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek kibővülésével szükségszerűen megszületett a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelemnek pedig árukereskedelemmé kellett fejlődnie, és ez – eredeti rendeltetésével ellenkezőleg – chrematisztikává, a pénzcsinálás művészetévé alakult. „A chrematisztika” – foglalja össze Marx Arisztotelésznek „A köztársaságról” írott tanulmányából vett idézettel – tehát abban különbözik az „ökonómiától”, hogy "számára a forgalom a gazdaság forrása. A pénz körül látszik forogni, mert az effajta cserének a pénz a kezdő és végpontja. Ezért a gazdaság, amelyre a chrematisztika törekszik, határtalan. Miként minden mesterség, amely célját nem eszköznek, hanem végcélnak tekinti határtalan törekvésében, mert e végcélt mindjobban megközelíteni igyekszik, míg a mesterséget, amelyek csak céljuk eszközeit keresik, nem határtalanok, mert maga a cél szabja meg határaikat, úgy a "chrematisztika" célja sem ismer korlátokat, mert célja az abszolút meggazdagodás. Az ökonómiának, szemben a chrematisztikával van határa… Előbbi a pénztől eltérő dologra, utóbbi a pénz szaporítására törekszik… E két egymásba fonódó forma felcserélése egyeseket arra késztet, hogy az ökonómia végcélját a pénz megtartásában, és határtalan szaporításában lássák."

     A „pénz – gazdasági tevékenység – még több pénz” folyamat központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem célja a pénzvagyon szaporítása. Míg az emberi szükségletek kielégítésének természetes korlátai vannak, addig a pénzvagyon ilyen korlátokat nem ismer, mert a pénzvagyon-tulajdonos számára a pénz „lehet sok, vagy kevés, de elég az soha nem lehet”. Ez szükségszerűen van így, mert ha nem gyarapítja pénzét, akkor azonnal szegényedik. Mivel a közvetítésre szolgáló eszköz – a pénz – forgatója értéket nem állít elő, jólétének tehát nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értéket hordozó termékeket és szolgáltatásokat nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság – a fizikai termelőgazdaság és szolgáltató ágazatok együttese – állítja elő.

    A pénz növekedését a kamat biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket képviselő fizikai termékek és emberi szükségletet kielégítő szolgáltatások cseréjéhez szükséges jelet (az a jel a pénz) nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást előállítja, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, azok e jeleknek a használatáért kamatjáradék formájában sarcot követelhetnek maguknak az értékelőállító társaiktól. Görögországban is ez volt a helyzet. A pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. Ennek a követelésüknek a biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk vagyonukat. A görög parasztok hamarosan elveszítették vagyonukat, földjeiket és házaikat. Még családtagjaik is kötelesek voltak kezességet vállalni rokonaik adósságaiért. Így a szabad görög polgárok igen rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Vagy külföldre menekültek, vagy saját hazájukban veszítették el szabadságukat, és el kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként eladják őket. A rabszolgaság így nagy kamatjáradékot biztosító üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. Ezeket a görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok a „szabadpiacon” pénzért vásárolták, nem háborúkban szerezték őket, ahogy az korábban a gyakorlat volt. A rabszolgaság tehát a tőke szabad mozgását biztosító pénzbefektetés volt. A bányászatban dolgozó rabszolgák 33-50%-ig hoztak hasznot, a bútorgyártó rabszolgák pedig 30% járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására és kamatjövedelmük növelésére. Az ókori görög pénzbefektetők gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek érvényben, amelyek a lakosság többségét adósrabszolgaságba kényszeríthetik.

    Az első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési jogszabályokat megváltoztassák. Világosan látni kell, hogy az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos nemesség volt a bajok oka, hanem a kamat alapján működő pénzrendszer. Günter Hannich ezzel kapcsolatban is idézi Ruhland professzort: „Azt kellene hinnünk, hogy mindezekből az intézkedésekből az következik, hogy a ”tulajdon" lépett a „születés” helyébe. Valójában itt a népnek a küzdelméről van szó a kapitalizmus első fejlődési fokozata ellen, nevezetesen az úgynevezett kereskedelmi- és kölcsöntőke ellen. Sajnos ezek a reformfáradozások sikertelenek maradtak, és a kamatkapitalizmus még gyorsabban elterjedt."

     A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósodása, amely végül is feltarthatatlanul elvezet összeomlásukig. Ezt bizonyítja a francia forradalom is, ahol az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, az állami bevételek 70%-át kamatok fizetésére kellett, hogy fordítsa. Ezt az óriási adósságszolgálati terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági megszorításokkal tudta előteremteni, amelyek végül is éhséglázadásokhoz, majd pedig a forradalom kitöréséhez vezettek. A történelemben ez a folyamat – a lényegét illetően – újból és újból ismétlődik. Az első világháború kitörését is meghatározóan felgyorsította az európai államok példátlan méretű eladósodása. Nemcsak Anglia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia volt rendkívüli mértékben eladósodva, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A 20. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósságnövekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia, és a tulajdonában lévő bankok zsebelték be. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka tőkével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A bankszektor egészének az érdekkörébe tartozó vagyon pedig 3 milliárd márkára. Ki lehet számítani, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektorhoz került volna. Ez csak azért nem következett be, mert 1914-ben kitört az első világháború.
     Ruhland így folytatja: „A mértéktelen hitelfelvételekkel, a bank és tőzsdetőke segítségével, a magánvállalatok – láthatóan megtervezett – nemzeti és nemzetközi összefonódása valósul meg, amely a mi háborús korszakunkban olyan válság kirobbanásával fenyeget, amelyhez hasonlót a népek a történelem során még nem éltek át eddig.” A kamattal működtetett pénzrendszerben végül is a társadalom vagyona néhány személy tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a 20. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető ipari országaiban néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Az érem másik oldalaként ugyanakkor robbanásszerűen növekedett a lakosság eladósodása. Az ellenőrzési és irányítási pozíciókat kisajátító kis csoport olyan zárt kört alkotott, amelybe rendkívül nehéz volt bekerülni. Ebben a zárt körben nem a személyes képességek, a tehetség és a tudás számított. A meghatározó közös érdek a pénzvagyonos elit uralmának a fenntartása volt. Minden olyan elgondolás, például találmány, amely nem szolgálta e vagyonos zárt csoport további gazdagodását, és hatalma fenntartásának az érdekeit, az kudarcra volt ítélve. Már Ruhland is számos olyan kutatót és feltalálót nevez meg, akik óriási ellenállásba ütköztek, mivel felfedezéseik és találmányaik nem szolgálták az uralkodó pénzvagyonos elitnek a további gazdagodását.
     Ruhland külön kitér a tőzsdék és pénzpiacok szerepére. A részvényekkel való manipuláció különösen alkalmasnak bizonyult az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének felkeltésére. Noha a kisrészvényesek a tőzsdetörténelem eddigi adatai szerint mindig a vesztes oldalon kötöttek ki. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdék üzletmenetét irányító nagybefektetők lényegében rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére, mivel megfelelő pénzmennyiség és tájékozottság birtokában egyedül a nagybefektetők tudják, mikor kell a tőzsdéről távozniuk. Ezzel folyamatosan magukhoz tudják ragadni a társadalom jelenetős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás újra rendezi a pénzügyi és vagyoni viszonyokat. Az elmúlt két évtizedben nemcsak a fejlett nyugati országok, de a kelet-európai és a szovjet utódállamok is megtapasztalhatták, hogy mi is az, amikor a pénzoligarchia nagybefektetői „megfuttatják a tőzsdéket.” A legkülönfélébb trükkökkel elhitetik, hogy a részvények, és más értékpapírok vásárlása jó üzlet, felhajtják a részvényárakat, és egyszerre csak „szárnyal a tőzsde”. De, hogy szárnyalása meddig tart, azt csak a nagybefektetők tudhatják. A részvényárak akkor vannak a csúcson, amikor angolosan távoznak a nagy haszonnal az intézményi befektetők. A veszteség azért a kisbefektetőket sújtja, mert mindig csak késve értesülnek a meghízott nagybefektetők távozásáról, és szembesülnek a tőzsdei árak tartós zuhanásával, a trend gyökeres megfordulásával. Ők a tőzsdei szerencsejáték függvényének a függő tényezői, az árakat alakító tényezők, és a nyereséget lefölöző független tényezők a nagybefektetők.

     Marx mellőzte a pénzgazdaság elemzését. Mivel a 20. század elején még sokan a marxizmusra és a marxizmus által hirdetett kommunizmusra úgy tekintettek, mint lehetséges reális megoldásra, ezért Ruhland már akkor szükségesnek látta annak bizonyítását, hogy a kamatkapitalizmus problémáira a marxizmus sem adhat választ, mert Marx elsősorban a termelő-tőkével foglalkozik. Marx elemzésében szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a pénztőke a kamatkapitalizmusban más mechanizmusok szerint működik, mint a termelőtőke a reálgazdaság elsőbbségén nyugvó piacgazdaságban. Marx a termelőtőke működésére szorítkozott, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a homályban maradjon a bank- és tőzsdetőke tevékenysége, valamint a kamatmechanizmus szerkezete és működése. Ezért a marxista kommunizmus a kizsákmányolás legfőbb tényezőit egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Ha a gazdagodás csak a termelőtőke által előállított értéktöbbletből származna – ahogyan azt Marx bizonygatta –, akkor a pénztőkének egy olyan hatványozott méretű felhalmozódása soha sem lenne lehetséges, mint ahogy az a kamatkapitalizmusban megtörténik. Ha a gazdagodás forrása a munka, akkor az értéktermelő munkaerő megfelelő karbantartása, fejlesztése nélkülözhetetlen és ez határt szab a gazdagodásnak. Ezzel szemben az a rendszer, ahol a pénz kamat útján történő szaporítása a cél, csak eszköznek tekinti az embert, és mihelyt nem alkalmas kamatjáradék előállítására valamely személy tevékenysége, akkor kiiktatódik a „pénz-munka-még több pénz” folyamatból. Éppen ezért minden kamatra épülő társadalom végül is elnyomó rendszerré alakul át. Ha a pénzkoncentráció révén a pénzelit elegendő hatalomhoz jut, akkor felszámolja az önálló középrétegeket és vállalkozókat.
    Érdemes itt kitérni arra, hogy a kamatmechanizmus folyamatosan elveszi az értéktermelő rétegek által megtermelt jövedelem mintegy egynegyedét, egyharmadát. Éppen ezért arról beszélni, hogy „ami az enyém, az az enyém, és ami a tied, az a tied” egy olyan rendszerben, ahol a gazdasági folyamatok közvetítését a magánszemélyek tulajdonába került jelrendszer, vagyis a kamatozó hitelpénz végzi, hitelesen nem lehet. A kamatszedéssel a pénzvagyonos réteg folyamatosan megsarcolja az értékelőállító tevékenységet folytatókat. Úgy is kifejezhetjük, hogy a kamatmechanizmusba elrejtve jogilag szabályozott lopás zajlik le. Ezért „ami az enyém, mert én állítottam elő, az mégse az enyém”, mert egyszerűen a kamatnak nevezett jogtalan elsajátítás révén a pénzvagyonos réteg elveszi tőlem, és a saját tulajdonává teszi azt, ami nem az övé. Nem ő állította elő, és nem őt illeti. Mégis elveszi, mert lehetőséget ad rá a kamatozó magánpénz rendszere. Éppen ezért minden olyan társadalom, amely legalizálja a kamatmechanizmus formájában történő tulajdon kisajátítást, azt is törvényesíti, hogy „ami az enyém, az a másé”, azaz a kamatjövedelem formájában a társadalmat folyamatosan sarcoló pénzoligarchiáé. De ami a pénzoligarchiáé, az természetesen nem lehet az enyém, mert a pénzoligarchia tulajdona az szent. Ezt a tulajdont a banktitok elrejti a társadalom szeme elől, és az átható titkolódzás viszonyai közepette a társadalom nem szerezhet tudomást arról, hogy mit tesz a pénzoligarchia azzal a pénzzel, amit kamatnak nevezett magánadóként folyamatosan elvon tőle. (Folytatjuk)

(Forrás: „Leleplező” – 2001. szeptember) 

2012 rettenetes év lesz! Hogyan estek az államok a bankok fogságába?

írta

de Benoist

http://tinyurl.com/7l4pl24

    2008 őszén globális pénzügyi válság robbant ki, amelynek epicentruma az Egyesült Államokban volt. Egy évvel később jó-lelkek kijelentették, hogy a legrosszabb már elmúlt, és a válság gyakorlatilag befejeződött. Nem így történt. A válság folytatódik, és egyhamar nem is lesz vége. A legkeményebb nem mögöttünk van, hanem előttünk, és a következmények súlyosabbak lesznek, mint 1929-ben.

    Az első fázis az amerikai háztartások túlzott eladósodásából eredt. A reálgazdaság csődbe jutott a magánadósság felrobbanásának hatására, mert a vállalkozásokat drasztikusan sújtotta a kereslet összeomlása, amely nagymértékű globális recessziót vont maga után. Ma az államok vannak túlzottan eladósodva. A magánadósság problémáját a közadósság problémája követte, amely az összes nyugati országot érinti. Hogyan jutottunk idáig?

    Előbb mérjük fel a probléma nagyságát. Az eurózóna közadóssága 2007 óta 26,7 százalékkal nőtt, ma az övezet bruttó belső termékének (GDP) 80 százalékát képviseli, és az államháztartások hiánya önmagában meghaladja e GDP 7%-át. Ez azonban csak egy átlagszám. 2011 elején nyolc ország adósságaránya meghaladta a GDP-jük 80 százalékát: ezek Magyarország és Anglia (80,1%), Németország (83%), Franciaország (85%), Portugália (92%), Belgium (97%), Olaszország (120%) és Görögország (160%). (…) Az államadóssághoz hozzáadódik a helyi adósság. Néhány éve ugyanis a bankok rávetették magukat a helyi közösségekre (önkormányzatokra), hogy toxikus kölcsönök egész sorozatával eladósítsák őket. (…) A közadósság azonban csupán egyik szegmense a teljes adósságnak, amely magába foglalja a vállalkozások és a háztartások adósságát is. Ha ezen tényezők együttesét is számba vesszük, 2010-re a teljes adósság mértéke (a vezető nyugati országok esetében) a következőképpen alakul: Franciaország 199,5%, Németország 202,7%, Olaszország 221,1%, Egyesült Királyság 255%, Spanyolország 269%, Egyesült Államok 240%!

    Az általánosan elterjedt nézet szerint a közadósság-válság az államok túlköltekezésének az eredménye. Hogy az államok nem cselekedtek mindig ésszerűen, ez nyilvánvaló, de alapjában véve másról van szó. A válság súlyosbodásának közvetlen oka az államok által a magánbankoknak juttatott mentőcsomagokban keresendő. A kapitalista rendszer általános struktúrájában elfoglalt neuralgikus helyzetükre hivatkozva a bankok arra kényszerítették a közhatalmat, hogy segítsék meg őket. A fenyegetett bankok és biztosító társaságok feltőkésítéséhez viszont a túszul ejtett államoknak a piacokon kellett kölcsönt felvenniük, ami elviselhetetlen mértékben növelte az adósságukat. Csillagászati összegeket (800 milliárd dollárt az USA-ban, 117 milliárd fontot Nagy-Britanniában) költöttek arra, hogy megakadályozzák a bankok bedőlését, ami ugyanannyival terhelte meg az állami büdzséket. Összességében a világ négy legnagyobb központi bankja (a Fed, az Európai Központi Bank, a Japán és az Angol Nemzeti Bank) 5000 milliárd dollárt injektált 2008 és 2010 között a világgazdaságba. Ez a történelem legnagyobb méretű vagyonátvitele a közszférából a magánszektor felé! Az államok, miután tömegesen eladósodtak a bankok megmentéséért, lehetővé tették ez utóbbiaknak, hogy azonnal ugyanazokba a tevékenységekbe vessék magukat, amelyek korábban veszélybe sodorták őket, miközben saját magukat kiszolgáltatták a piacok és a hitelminősítő ügynökségek fenyegetésének.

    Egy másik ok nyilvánvalóan a válság által kiváltott gazdasági visszaesés, amely csökkentette az államok bevételeit és arra kényszerítette őket, hogy még több kölcsönt vegyenek fel. A legtávolabbi okot azonban a jóval korábban, a Reagan- és Thatcher-korszak óta bevezetett deregulációs politikák és adóreformok (a vállalati nyereségadó csökkentése és különösen a legnagyobb vállalkozásoknak adott fiskális ajándékok) jelentik.

    A pénzügyi lobbik növekvő befolyása a politikai személyzetre a pénzpiacok fokozódó deregulációjával járt, ami a spekulatív nyereségek robbanásszerű növekedését okozta, és kiszívta a tőkét a termelő szférából, a szabad kereskedelem pedig a minimálbéreket és a magas termelékenységet párosító országok tisztességtelen konkurenciájának kedvezett. A világpiac logikájának és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) követeléseinek engedelmeskedő dereguláció 1999-től valamennyi jelentős vámhatár megszüntetését és a közösségi preferencia tényleges eltörlését eredményezte Európában. A spekulatív tőkék már nagyon gyorsan áramolhatnak az egyes gazdaságok között, ami tovább növelte a részvényárak változékonyságát és fokozta a válságot.

    A következmények ismertek: a delokalizációk sokasodása, iparágak felszámolása, munkabércsökkenés, terjedő munkanélküliség és a mindehhez társuló tőkekimentés. Az 1980-as évektől kezdődő deregulációs hullám egyetlen hatása valójában az lett, hogy még tovább gazdagította a gazdagokat, miközben a középosztályok és az alsóbb néprétegek jövedelme évről-évre stagnált vagy csökkent. Mindenhol növekednek a jövedelmi különbségek, terjed a munkanélküliség, jelentősen eltérnek a termelékenységi és az átlagbérszintek. (…) Globálisan a pénzügyi profitok része a hozzáadott érték növekedésében az 1950-es években tapasztalt 10 százalékról mára több mint 40 százalékra nőtt.

    A fináncoligarchia világgazdasági befolyása a válság ellenére tehát tovább erősödött, amint azt ugyanazon bankok profitja is tanúsítja, amelyek 2008-ban valósággal megostromolták az államokat, segítséget kunyerálva tőlük a csőd elkerülése végett. 2009-ben, vagyis az előző évi pénzügyi sokk után a hat legnagyobb amerikai bank aktíváinak teljessége az amerikai GDP több mint 60 százalékát képviselte, míg 1995-ben még csak a 20 százalékát! Az USA-ban 2010-ben a valóságos GDP-növekedés 88 százaléka a vállalati profitok emelésére szolgált, miközben a munkabérek alig 1 százalékkal részesültek belőle. Az amerikai történelemben a dolgozók még sohasem kaptak ilyen parányi részt a hozzáadott érték növekedésből, olyannyira, hogy itt a termelő tőke finánctőke általi „reproletarizációjáról” beszélhetünk.

    A spekulatív termékek sokasodása egy kaszinó-gazdaság kialakulását favorizálta, amely szisztematikusan a spekulánsok jövedelmeinek kedvezett a fogyasztók, sőt néha a termelők rovására. Ezzel párhuzamosan napról-napra erősödik a pénzpiacok és a bűnipar összefonódása. „A pénzvilágot erős és diszkrét bűnöző erők rágják, de ő ezt erősen tagadja, sőt vagyonokat költ annak megakadályozására, hogy ez látható legyen”, írja Xavier Raufer neves francia kriminológus, hozzátéve: „A globális dereguláció, majd pedig a válság következtében az illegális (szürke vagy fekete) gazdaság, amely 1980 körül a globális GDP mintegy 7 százalékát adta, 2009-ben már kétségtelenül a 15 százalékát képviseli” (in Sécurité globale, 2011 nyár, p. 59).

    Másik különösen nyugtalanító következmény: a reálgazdaság és a fináncgazdaság szétválása által kiváltott dezindusztrializáció, és a spekulatív nyereségek ebből következő robbanásszerű növekedése. Az OECD tagországaiban mintegy 17 millió ipari munkahelyet szüntettek meg alig két év alatt... (...) A néha szégyenlősen „terciarizációnak” nevezett ipari leépítés az Egyesült Államokat is érinti, amely ma már csak 11,6 millió ipari munkahelyet tart számon, szemben az 1979-es 19,5 millióval, miközben a lakossága folyamatosan növekszik. Csupán néhány iparosodott ország tudott ellenállni, köztük elsősorban Németország, és bizonyos szektorok, mint a hadiipar.

    A világgazdaság vezető hatalmát, az Egyesült Államokat telibe találta a válság. Az elmúlt évtizedben csak úgy szolgálhatott a globális fogyasztás motorjaként, hogy sokkal többet költött, mint amennyit jövedelme lehetővé tett volna, ami az egyik oka a folyó fizetési mérlegében mutatkozó hiánynak. Más szóval sokkal többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt (GDP-jében a fogyasztás része sokkal magasabb, mint az európai országok többségében, 70 százalék körüli). Az eredmény: történelmi deficit és kolosszális eladósodás. Jelenleg az USA-ban minden közkiadás 42 százalékát kölcsönből finanszírozzák! 2011. május 16-án az amerikai adósság 14.294 milliárd dollárra tornyosult, a fizetésképtelenség szélére sodorva az országot. Az augusztus elsején in extremis létrejött politikai megállapodás lehetővé tette az adósságplafon felemelését, de a lejárati határnapot csak eltolták. Egyébként a megállapodás csak a szövetségi állam adósságára vonatkozik, és arra, hogy a kincstár a bankóprés működtetésével törlesztheti a kölcsönöket, miközben az önkormányzatok pénzügyeit is veszély fenyegeti. Obama elnöknek kötelezettséget kellett vállalnia a közkiadások drasztikus csökkentésére, ez persze nem a katonai költségvetést fogja érinteni (amely a három fronton vívott háborúval hatalmasabb, mint valaha), hanem közszolgálatot és a szociális juttatásokat. Ezek a döntések mégsem akadályozták meg a hitelminősítőket, hogy történelme során először lerontsák az USA „osztályzatát”, ami egy újabb tőzsdei mini-krachot váltott ki.

     Az Egyesült Államok, amelynek Vlagyimir Putyin nemcsak amiatt tett nyilvánosan szemrehányást augusztus 4-én, mert a lehetőségei fölött él, hanem amiatt is, mert a „világgazdaság parazitája”, valójában katasztrofális helyzetben van, mind a szövetségi kormány, mint a tagállamok szintjén, amelyek közül 46 hivatalosan csődben vagy csőd közeli állapotban van. Három év óta az USA költségvetési hiánya a GDP 9-11 százaléka, miközben folyó fizetési mérlegének hiánya elérte az évi 400 milliárd dolláros rekordot. A munkanélküliség 10 százalék körüli (valójában az erre vonatkozó statisztikák „sminkelése” ellenére közelebb van a 20 százalékhoz – a ford. megj.), és ez ritkán látott szint a tengerentúlon. Ezen túlmenően a világ legnagyobb adósa, amely több mint 3000 milliárd dollárral tartozik a világ maradékának (elsősorban Kínának), és mivel a hitelezői egyre kevéssé hajlandók adósságot birtokolni hosszú távon, rövidebb lejáratra kell kölcsönt felvennie deficitjei fedezésére, ami még sebezhetőbbé teszi a krízissel szemben. Emiatt a dollár iránti bizalom rohamosan olvad. 2010 vége óta Kína diszkréten megszabadul amerikai részvényeitől, az amerikai kincstárjegyek egyre kevésbé találnak vevőre, és maga a Fed vásárolja fel csaknem az összes Amerikában kibocsátott kötvényt. Más szóval a dollár értéke csak a saját kibocsátója által végrehajtott vásárlásokkal tartható fenn! De a dollár hirtelen esése esetén Kína és a többi hitelezője bizonyára nem fogadná el a dollárban lévő aktívái értékcsökkenését. Kérdés, hogy cserébe mit fognak követelni gazdaságilag és politikailag. Esetleg azt, hogy az USA hagyjon fel Tajvan védelmével?
    Két év óta tetőfokára hágott a spekulánsok és intézményi befektetők által az államok ellen viselt pénzügyi háború. A pénzpiaci támadások azon kamatok közvetlen vagy közvetett emelkedésében öltenek testet, amelyeket az országoknak kell fizetniük a kölcsönökért. A minősítő intézetek által szolgáltatott jelzések határozzák meg a célokat és a követendő stratégiát. A három legnagyobb hitelminősítő ügynökség a szektor 95 százalékát képviselő Standard & Poor's, Fitch Ratings és Moody's.

    Nota bene: csak nemrég jogosították fel őket arra, hogy nemcsak a bankok és a magáncégek, hanem az államok pénzügyi egészségét is értékeljék. Azonnal el is kezdték leminősíteni az államkölcsönök fizetőképességét. A legfőbb pénzpiacokon bekövetkező brutális esés, amely augusztusban az USA minősítésének lerontását követte, elég volt a befolyásuk bizonyítására. A függetlenségük azonban igencsak problematikus, mivel ugyanazon intézmények finanszírozzák a tevékenységüket, amelyeknek a fizetőképességét minősítik: a bankok fizetik őket, hogy értékeljék a termékeiket.
    Ma a közadósságok nagy része a bankok könyvelésében található, amelyek 2008 óta folyamatosan vásároltak belőlük anélkül, hogy túlzottan aggódtak volna az állami pénzügyek – recesszió és krízis által súlyosbított – törékenysége miatt. Ezeket a vásárlásokat az Európai Központi Banktól majdnem ingyen kölcsönzött pénzből finanszírozták. Más szóval, a bankok azokat a pénzösszegeket adták kölcsön változó kamatokkal az államoknak, amelyeket maguk majdnem ingyen kaptak kölcsön. De vajon az államok miért nem szerezhetik be a kérdéses összegeket a Központi Banknál? Egész egyszerűen azért, mert megtiltották nekik!
    1973. január 3-án a francia kormány Valéry Giscard d'Estaing akkori pénzügyminiszter javaslatára törvényt alkotott a Francia Nemzeti Bank státusának megváltoztatására, megtiltva neki, hogy kölcsönt adjon – értelemszerűen kamatmentesen – az államnak, amely ettől kezdve a pénzpiacokon volt kénytelen kölcsönöket felvenni, ez utóbbiak által megszabott kamatokkal. A magánbankok viszont továbbra is nevetséges kamattal (kevesebb mint 1 százalék) vehetnek fel kölcsönt az Európai Központi Banktól, hogy aztán 3,5 és 7 százalék között változó kamattal továbbadják azt az államoknak. Ezt az intézkedést azután a maastrichti és a lisszaboni szerződés (104. illetve 123. cikkely) általánosította egész Európában. Az európai államok tehát többé nem vehetnek fel kölcsönt a központi bankjaiktól. Ez egy döntő fontosságú fordulat volt, amelynek ma érzékeljük a következményeit: az 1973-as döntés azt jelentette, hogy az állam feladja a „pénzverés” jogát, és átadja ezt a szuverén képességét a magánszektornak, amelynek az önkéntes adósává válik.
    Sőt mi több, 2010 őszén az EU azt is elfogadta, hogy az új Európai Pénzügyi Stabilitási Alap által kibocsátott kötvényeket többé ne tekintsék kiváltságos követeléseknek, ami azt jelenti, hogy az európai államok lemondtak arról, hogy a magánkövetelések előtt teljesítsék azokat. A bankok feltőkésítése immáron törvényesen is elsőbbséget élvez az adófizetők pénzéhez képest!
    A leginkább eladósodott országok (Görögország, Írország, Portugália stb.) csak rövid távú (három vagy hat havi) kölcsönökhöz tudnak hozzájutni a pénzpiacokon. Ha öt vagy tíz éves futamidőre akarnának kölcsönt felvenni, 14-17 százalékos kamatszintet kellene elfogadniuk, ami elviselhetetlen számukra. Hosszú távra egyedül a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank hajlandó nekik 3,5 vagy 4 százalékos kamattal kölcsönözni, cserébe viszont drasztikus megszorító intézkedéseket követelve, amelyek legfőbb áldozatai a népi osztályok. Márpedig ezek az intézkedések csökkentik a gazdasági tevékenységet, ami még tovább rontja az államok törlesztési képességét.

    A pénzpiacok mégis azt állítják, hogy a megszorítás visszahozza a bizalmat, és hogy a bizalom növekedést fog eredményezni. Nyilvánvalóan az ellenkezője igaz, mivel a megszorítás azonnali következménye a jövedelmek csökkenése, ami mechanikusan deflációs nyomást gyakorol a vásárlóerőre és a keresletre, ez pedig csak fékezheti a növekedést és tovább ronthatja az államok fizetőképességét. A megszorító tervek életbe léptetése valójában egy „sokkstratégia” része, amelyről Naomi Klein ír azonos című könyvében, megmagyarázva a „megkönnyítő” katasztrófák (látványos merényletek, államcsínyek, tőzsdei összeomlások stb.) szerepének fontosságát a neoliberális reformok kikényszerítésében, az állami előjogok csökkentése végett. Franciaországban például a „növekedés megtalálása” híján a kormánynak nem lesz más választása, mint adó- és áfa-emelés anélkül, hogy ezek az elvonások a közszolgáltatást javítanák, mivel az adósságszolgáltatásra fordítják őket. A közszolgáltatást éppenséggel negatívan fogják érinteni, hiszen a nyugdíjkorhatár felemelése után most a szociális és egészségügyi ellátást érintő forráscsökkentés végrehajtásáról van szó.

     Ugyanez a séma érvényesül minden országban. Végső soron mindig csak azért mentik meg az államokat, hogy elkerüljék a globális pénzügyek újabb összeomlását. Emiatt van az, hogy a hitelezők követelései szisztematikusan megelőzik az állampolgárok követeléseit. Akkor már csak két lehetőség marad: vagy a megszorító intézkedések válnak elviselhetetlenné, általános lázadásba torkollva, vagy az adósság növekszik olyan mértékűvé, hogy végleg megfizethetetlenné válik és sokasodnak a nem fizetés helyzetei. A megszorító intézkedések bevezetése már hatástalannak bizonyult Latin-Amerikában és Ázsiában is. Európában sem fog jobban menni. (…)
    Valójában nem tesznek mást, minthogy késleltetik a lejárat napját, mivel egyetlen intézkedést sem foganatosítottak, amely alkalmas lenne a görög csőd alapvető okainak megszüntetésére. Minden újabb kölcsön Görögországnak a gazdasági tevékenység csökkenésével jár, így a probléma a megoldás helyett súlyosbodik. A Görögországnak adott pénzügyi „segítség” annyiban hasonlít az Afganisztánnak nyújtott katonai „segítségre”, hogy csupán időnyerésre szolgál. Az euró krónikus felülértékeltsége a deficitek növekedésével és a külső adósságok súlyával párosulva rövidesen a probléma újbóli felbukkanását eredményezi, mivel ugyanazon okok gépiesen ugyanazokat a hatásokat váltják ki. Minden esély megvan rá, hogy Görögországnak rövidesen az euróövezetből való kilépés vagy népességének általános elszegényedése között kell választania.

    A görög válság következményei annál is figyelemreméltóbbak, mert Görögország az eurózóna GDP-jének mindössze 2,5 százalékát képviseli. Gazdasága hatszor kevésbé fontos, mint egy olyan országé, mint Olaszország. Mi lesz akkor, ha majd egy sokkal nagyobb méretű országot kell megmenteni? A dolgok nagyon gyorsan elfajulhatnak. Ne felejtsük el, hogy az olyan országokat, mint Írország és Spanyolország, ma a „frontvonalban”, nemrég még különösen biztos adósnak tekintették költségvetési többletük miatt. Ezért van félnivaló a krízis ragályától. Ma már nem csak a görög vagy a portugál helyzet az aggasztó, hiszen Spanyolország és Olaszország, sőt akár Franciaország és Nagy-Britannia is viharzónába kerülhet.

    Számításba véve a károkat, amelyeket a görög ügy önmagában okozott, nem látható, hogy az európai intézmények hogyan tudnának szembeszállni egy sokkal nagyobb méretű, fokozatosan vagy szimultán bekövetkező államcsőd-sorozattal. A jelenlegi európai valóságban minél több a segítségre szoruló, annál kevesebb a segítséget nyújtó, és ez utóbbiak egyre jobban készülhetnek arra, hogy az előbbiekhez csatlakoznak a kategóriájukban, ami azt jelenti, hogy a tőkepiacok remek gépezete ritka eleganciával működik közre a legrosszabb megszervezésében, megoldhatatlanná téve az adósságválságot, amelyet ők maguk váltottak ki.

    Egy dolog biztos: Európában egy általános nadrágszíj-megszorító politika felé haladunk, amelynek a népi rétegek és a középosztályok lesznek a fő áldozatai, a hasonló esettel együtt járó minden kockázattal. Amikor újabb és újabb országok válnak majd fizetésképtelenné, megint csak az egész Európai Unió állampolgárait fogják felszólítani a számla kifizetésére. Márpedig mondjuk ki nyíltan, ma egyetlen ország sem képes megállítani GDP-arányos adósságának a növekedését, egyik sem képes visszafizetni az adóssága javát. Az összes késleltetési manőver dacára két éven belül elkerülhetetlennek látszik az általános robbanás. Egyes szakértők lehetetlennek tartják a rendszer spontán regenerálódását. Mások egészen odáig mennek, hogy világháborúba torkolló mély geopolitikai válságot vizionálnak. Állításaik riasztónak tűnhetnek, de a kapitalista rendszer sohasem hátrált meg egy háború eshetősége előtt, amikor már csak ez a módszer maradt érdekei védelmére. Mi történne, ha a vezető világhatalom, az Egyesült Államok fizetésképtelenné válna? Európában a jelenlegi status quo, kumulált hatásainál fogva, egy eddig még sohasem látott méretű gazdasági pangáshoz vezet. 2012 rettenetes év lesz!

    A politikusok a piacok fölötti uralmat átengedték a finánctőkének. A piacok a maguk részéről azzal érveltek, hogy a pénzügyek túlságosan komolyak ahhoz, hogy a politikusok változó hangulatának legyenek alávetve. Íme az eredmény: sorozatos csődök, pénzügyi világválság, a magán- és közadósságok felduzzadása. A finánctőke immáron a kapitalizmus történetének legsúlyosabb válságáért felelős. Hogyan juthatunk ki belőle?

    Sajnos, a megoldások elméletiek. Technikailag tökéletesen lehetséges lenne arra kényszeríteni a bankokat, hogy veszteségekkel és nyereségekkel eltüntessenek egy csomó olyan tényezőt a mérlegeikből, amelyek megannyi kétes vagy törvénytelen követelésnek felelnek meg. Egy új banki fegyelmet is ki lehetne kényszeríteni, amely megtiltaná, hogy az üzleti bankok összeolvadjanak a takarékbankokkal. A New Deal időszakában Roosevelt már elfogadtatta a Glass-Steagall-törvényt, amely a bankszektort egyrészt üzleti és befektetési bankokra, másrészt takarék- és tartalékbankokra választotta szét. Elképzelhető lenne egy olyan fiskális politika, amely lehetővé tenné a rövid távú tőkemozgások szigorúbb ellenőrzését, az Európai Központi Bank pénzügyi közreműködésével az államok visszavásárolhatnák adósságaik egy részét, sőt akár a kamatszintek rendszerét is ketté lehetne osztani, jól megkülönböztetve a „termelő” és a „spekulatív” kamatszinteket. Radikálisabb intézkedés lenne a bankszektor és a gazdaság más kulcsszektorainak kártalanítás nélküli államosítása. Ez azonban nem fog egyhamar bekövetkezni, mert egyik államnak sincs szándékában nyílt háborúba lépni a finánctőke ellen, még (és különösen) akkor sem, ha az kivéreztette.
    Ma már majdnem lehetetlen „felülről” alávetni a nemzetközi piacokat egy keynesiánus típusú globális szabályozásnak. A jelen körülmények között ez olyan törvényszékek felállításával járna, amelyek igazi büntető szankcióknak vethetnék alá a piacokat, például az olyan kollektív javakkal való spekuláció esetén, mint a nemzeti valuták, vagy az államadósságnak egy adott ország kirablására való felhasználása esetén. Mindez azonban csak kegyes óhaj marad. A megoldás sokkal inkább az Európai Unió „önmagára koncentrálása” lenne, egy kemény mag körüli fokozott együttműködéssel. Komoly „újraszabályozás” csak regionális szinten képzelhető el, vagyis földrajzilag behatárolt és a szuverenitás elve által politikailag is zárt tereken. Kényszerítő intézkedéseket csak ilyen határok között lehet végrehajtani. Egy ilyen keretben a megoldást nemcsak a tőke túlzásainak politikai ésszerűsítését célzó intézkedések jelentik, hanem a vállalatok újratelepítése (relokalizáció), az ipartelepítést ösztönző adókedvezmények, a gazdasági termelés és fogyasztás újraközpontosítása, a regionális szabályozás stb., vagyis egyfajta "deglobalizáció".
    Az általános liberalizáció visszafordításával – kezdve a tőkeáramlás, valamint a javak és szolgáltatások liberalizációjával - messzebb lehetne menni. Ez azonban a ma még hiányzó politikai akaraton kívül a jelenleg uralkodó ideológiai paradigma végleges elvetését követelné meg. Magában a kapitalista ideológia szívében találjuk ugyanis a gazdaság által de facto egyesített terek politikai egyesítésének a zsigeri elvetését. Adam Smith, David Hume, majd Ricardo korszaka óta a „szabadpiacok” elmélete a nemzeti szuverenitás államok általi feladásán alapul. Ezzel a helyzettel végezni ugyanaz lenne, mint szakítani az összes liberális előfeltételezéssel a „piacok szabadsága”, a „spontán” konkurencia „alapvető” szerepe, a szabad kereskedelem és a „rugalmasság” jótéteményei, a nemzetközi kereskedelem „automatikus egyensúlya” stb. vonatkozásában. Bizonyítani lehetne, hogy ezek a teóriák nem „természeti törvényeken”, hanem irreális hipotéziseken alapulnak, amelyek lerombolják az állítólagos tudományosságukat.
    Pillanatnyilag a pénzarisztokrácia vagy a nemzetközi pénzpiacok bírálatának nincs semmi értelme, ha – mint azt gyakran látjuk a jobboldalon – ugyanakkor a kis nemzeti, ipari és „nem pénzügyi” kapitalizmusok favorizálását szolgálja, amelyek azonnal megszűnnének kizsákmányoló rendszerként funkcionálni, amint tevékenységük a nemzeti keretbe illeszkedik. Annak sincs több értelme, ha – mint azt gyakran látjuk a baloldalon – a liberális kapitalizmus ténykedésével egy egyszerű „állampolgári” retorikát állítanak szembe, amely legtöbbször elszakadt a néptől, moralizáló „felháborodáson”, szánakozó reformizmuson és a „kirekesztettekkel” (a humanitárius szótárbólkölcsönzött fogalom, hogy többé ne kelljen munkásokról vagy proletariátusról beszélni) való szolidaritáson alapul.

    Annyi bizonyos, hogy pusztán „felháborodással” – bármennyire is divatos manapság – nem fogjuk megváltoztatni a dolgokat. Konkrét cselekvés híján a felháborodás csupán kényelmes módszer a jó lelkiismeret megszerzésére. Csakis a népi rétegek és a középosztályok elszánt közbelépése adhatja meg a finánctőke praktikái által kiváltott felháborodásnak vagy a bankárellenes morgolódásnak azt a társadalmi bázist, amely még hiányzik neki – hogy a végrehajtandó tett ne lépjen túl vagy túllépjen a burzsoá törvényesség határain. (fordította: Gazdag István)

(antidogma.hu – 2012/. január 10.)