.
A cigányság problémájának gyökere a szegénység, valamint a többségi társadalom előítéletes viselkedése – halljuk sokszor. Aki azonban az észak-magyarországi régióban él, előbb-utóbb megkérdőjelezi e sokat hallott kisebbségvédelmi dogmát. Konok, szomorú tény: ahol a roma lakosság túlsúlyba kerül, a pusztulás és a mindennapi agresszió válik jellemzővé. Az őslakosok pedig egyre védtelenebbek. „… Ági jószág, pereputty, kicsi rajkó, jól aludj, Mezők jönnek, erdőségek, jó vidékek, rossz vidékek, Teneked mind jó vidék, mindenütt csak kék az ég.” (Babits Mihály: Cigánydal). Csenyéte zsákfalu; a hozzá vezető út alaposan megdobálja a kocsit. A völgybe bújt községben ragad a sár, különösen a házak előtt, ahol megfordulnak az autók. Majdnem ötszázan lakják a falut, mondja Kériné polgármester. S a létszám egyre nő: csak tavaly tizenhat csenyétei gyerek jött világra a miskolci kórházban. Az egész észak-magyarországi régióban szembetűnőek az egykor virágzó agrárkultúra nyomai: beomlott magtárak; elvadult gyümölcsösök; elmézgásodott, loncsos fasorok; összedőlt parasztházak. És hatalmas, üresen hagyott templomok. Régebben Csenyéte is színmagyar település volt, kisbirtokosok, parasztgazdák lakták. A cigány honfoglalás – Ladányi szociológus tanulmánya szerint – három nagycsaláddal kezdődött. Ahogy nőtt a táboruk, a szokásos forgatókönyv szerint történt minden: ha tudtak, elköltöztek a magyarok, s házaikat romák vették meg olcsón. Csenyéte lakossága alig két évtized alatt cserélődött ki teljesen, s eközben tönkrement a település. – Néhány idős magyar azért még lakik itt – mondja Kériné MSZP-s polgármester. – Két közalkalmazott maradt: a falugondnok meg a hivatalban egy segítő. Az intézményeink? Van szép alsó tagozatos általános iskolánk, ahová hetvennyolc gyerek jár; a felsősöket Baktakékre viszi az iskolabusz. S van óvodánk is, ötven fővel. A polgármester szerint a foglalkoztatás területén csak úgy történhet előrelépés, ha valami nagyvállalkozó érkezik, aki munkalehetőséget hoz az embereknek. De nem érkezik, s Kériné úgy véli: azért, mert rossz az út. Vezetékes víz azonban van, villany is, bár a közvilágítás hiányos, mert a helyi fiatalok egy csoportja az utóbbi időben azzal múlatja idejét, hogy tönkreteszi, amit még lehet: a lámpákat kővel kidobálják. A község honlapja fájdalmas őszinteséggel fogalmaz: „A helyzet nehézségét fokozza az is, hogy örökölték a falut, de nem örökölték a parasztgazdasággal együtt járó életformát. Az addig virágzó kertek elgazosodtak. Az istállókat, az állattartáshoz szükséges épületeket lebontották. A földek műveletlenek maradtak. Rengeteg gyümölcs- és más haszonfa pusztult el. A házak nagy részét is lebontották. Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét, a református parókiát, a még viszonylag épségben álló templom bútorzatát felvágták és eltüzelték. A mai felnőtt cigány generáció valószínűleg még csak nem is sejti, hogy a vályogházak szétverésével ősei munkáját tette tönkre.” – Nem lehet a normálisabb szemléletű romákat megnyerni partnerül a renitensekkel szemben? – Senki nem fog ujjat húzni egy másik családdal, mert abból háború kerekedik. Úgy jár hozzánk Krasznokvajdáról az orvos, hogy kikötötte: ott kell ülnöm a rendelésen, különben képtelenség fenntartani a rendet. A polgármester asszonynak tehát van némi tekintélye. Nemrég éjszaka riasztották felsőgagyi otthonában, hogy jöjjön hamar; akkor a rendőrök már háromszor fordultak. Két nagycsalád ugrott össze, felbolydult a falu. Kériné segített helyreállítani a rendet. A cigány polgárőrséget a tavalyi első iskolai betörés után állították fel. Nagy értékű számítógépeket vittek el az elkövetők meg az adományként kapott drága elektronikai eszközöket. Mivel azonban a falu széltében átlátható, elég könnyen ki lehet figyelni, mikor nincs senki szolgálatban; így később, polgárőrség ide vagy oda, még két iskolai betörés történt. – Mit gondol a falu jövőjéről? – Míg ilyen a támogatási rendszer, nem lehet változtatni. – Több pénz kellene az embereknek? Kériné szerint nem, sőt épp az a probléma, hogy hozzászoktak, a pénzért semmit nem kell tenniük. Az idősebbek még emlékeznek, hogy hajdanán le kellett dolgozni huszonegy napot a családi pótlékért, de lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem ismer munkát. Ráadásul negyven–ötven éves korukra olyan rossz fizikai állapotba kerülnek, hogy ha volna is kedvük, nem bírnának dolgozni, véli Kériné. Főként a nők használódnak el a sok szülésben. Az önkormányzat segélyek formájában négy, négy és fél millió forintot fizet ki a lakosságnak havonta. A másik négy-öt millió bejön családi pótlékokból, gyesből. Számolni kezdünk. – Vegyünk egy öttagú családot: a családi pótlék tizenhétezer gyermekenként, az ötvenegyezer forint. A gyes körülbelül huszonötezer; az apa harmincnyolcezer forint körüli munkanélküli-segélyt kap. Ez száztizennégyezer forint, amiért csak el kell sétálni a hivatalba. Egy hét- vagy nyolcgyerekes családnál – s ez elég gyakori – csak a családi pótlék összege majdnem százhúszezret tesz ki. Ehhez jön az ingyenes oktatás, amit úgy kell érteni, hogy a szülőknek egy radírt sem kell venniük, minden tanszert és tankönyvet adományként kapnak. A gyerek díjmentesen étkezik az iskolában és az óvodában, akár naponta háromszor. A felsősöknek a buszbérlet ingyenes. A Vöröskereszttől és egyéb alapítványoktól ajándékba kapják a ruhaneműt. Fűtésre télen nemigen költenek; lassan elfogy a környékbeli erdő. A polgármester ismer olyan roma famíliát, ahol minderre még rájön a száznégyezer forintos árvaellátás, hiszen meghalt az asszonyka férje; igaz, összeállt egy másik emberrel, aki hazahoz még vagy ötvenezer forintot, így csaknem háromszázezer üti a markukat, persze a természetbeni juttatások nélkül. S nem hagyhatjuk ki a számításból a falu honlapján szereplő, nyilván empirikus alapokkal bíró megállapítást, miszerint „a még létező parasztgazdaságok megdézsmálása, fosztogatása elválaszthatatlan jellemzője lett a falubeli életnek”. Magyarán, e jövedelmet a legtöbb család bűncselekményekkel egészíti ki. Összehasonlításként: a környéken dolgozó garadnai falugondnok hetvenkétezer forintot keres havonta. Hazánkban a kezdő tanítói fizetés hetven és nyolcvanezer forint körül mozog, s egy húszéves gyakorlattal rendelkező pedagógus száztízezer forint körüli összeget vihet haza. Az átlagos, öttagú magyar család jövedelme – ahol az apa dolgozik, a feleség pedig otthon van a gyerekekkel – családi pótlékkal és gyessel együtt is csak ritkán éri el a kétszázezer forintot, amiből természetesen a lakbért, gázszámlát, bérletet, ruhát, tanszert és minden egyebet ki kell fizetnie. A polgármester súlyos problémának tartja az uzsorázást, illetve az illegális kereskedést. Ez a következőképp működik: mivel a segélyt pillanatok alatt elverik, segélyosztás után egy héttel nagy autók jelennek meg tehetősebb városi cigányokkal, akik italt, cigarettát, csokoládét és különböző élelmiszereket hoznak ingyen, sőt pénzt kínálnak a megszorultaknak – azzal a kikötéssel, hogy később mindent kamatostul kérnek vissza. A következő segélyosztás napján ismét megjelennek, öt–tízszeres árat követelve. Öt kiló liszt így ezerötszáz forintba kerül, kétezer forintos kölcsön hat–hétezerbe. Tudni kell, hogy a csenyétei cigányok kényesek az ételre, naponta kétszer-háromszor főznek, a felmelegített ételt nem eszik meg. Az alapanyagot elő kell teremteniük; mikor azonban a családi pótlék megérkezik, abból csak a cetli marad az embereknél. Aki nem tud fizetni, elveszik a vagyontárgyait, televízióját, magnóját, akár az autóját, ha van neki. Az emberek rettegnek az uzsorásoktól, azt mondják, ha nem adják meg tartozásukat, azok megverik, sőt megölik őket. Tornácos ház; itteni viszonyok közt elég takaros, hiszen a teteje még nem szakadt be, a fala pedig kellemes sötét rózsaszín. Kiabálásunkra csupán egy apró, sovány kutya válaszol. Bemegyünk. – Jaj, mán – mondja a konyhában egy asszony, bokáig áll a vízben –, nézzék mán, kilyukadt a mosógép! Honnan? Újságtól? Jöjjön, mama, bent leszünk az újságban! Mama előbújik a szobából, előjön három gyermek is, szépen egymás mellé sorakoznak, hogy lehessen őket fényképezni. – Arra kíváncsik, hogy élünk, mint élünk – magyarázza az apró öregasszonynak a mosógéppel bíbelődő nő; vastag, fekete hab árasztja el a konyhát. A tűzhelyen piros lábasban fő az étel. – Kis leveske far-háttal, zöldséggel – válaszol pillantásunkra az asszony. – Szegények vagyunk, ugye, Ferikém, gyere, megigazítom a hajad. A többi az iskolában van; nagyon kevés a pénzünk, de nem ad a tanács, azt tessék megírni. Na, az iskolát, azt megnézhetik, micsoda ronda ott a vécé. De nem újítsák föl. „Ad tüzet is száraz ág: / mindenütt csak hajt az ág, / hogyha tűz van: a tűz ég is, / kerül hozzá kis fazék is, / kis fazék, / nagy fazék, / mindenütt csak jó az ég” – dúdolom magamban Babits versét, a Cigánydalt. Kihátrálunk a ruha- és csirkegőzből, átmegyünk az iskolába. Fél öt, még épp ott találjuk az igazgatónőt, más már nincs az épületben. Egy roma felzárkóztató alapítvány Csenyétéről szóló weboldala szerint „az intézményben a nevelés és oktatás nem hagyományos keretek között folyik. A többszörös szociális és kulturális hátrányban élő gyerekeknek helyi programot kellett kidolgozni. Ez mindenekelőtt lehetőséget biztosít alapvető szokások (tisztálkodás, öltözködés, étkezés) kialakítására és viselkedési formák megtanulására.” Az új, kitűnő állapotú iskolaépületet sok fővárosi kerület is megirigyelhetné. Leszámítva azt, hogy sáros rúgásnyomok látszanak a falon, s hogy mind a nyílászárók körül, mind az épületek sarkain szembetűnőek a rongálás nyomai. Az ablakokon vasrács. A csenyétei iskola pedagógusai tizenhárom–tizenöt fős osztályokat visznek, s a polgármester szerint rendkívül nehéz a dolguk. Egy ilyen létszámú roma csoport huszonöt–harminc fős magyar osztállyal ér fel, annyira nehéz kordában tartani őket. Míg az igazgatónő, Gombosné Kiss körbevezet a tágas, világos folyosókon és tantermeken, a „nem hagyományos keretekről” kérdezem. Tartózkodóan fogalmaz. Házi feladat nem létezik; értelmetlen, úgysem készítenék el. Nem vihetnek haza semmit, se könyvet, se tanszert, mert csak elkallódna. – Akad köztük egy-két tehetségesebb gyerek? – Hogyne. A cigányok általában nem buták. A gyerekek okosak, szépek, szeretni-valóak. S vannak mindig olyanok köztük, akiket különösen is emelni kéne, mert nyilvánvalóan tehetségesek, de a családi környezet rendszerint visszahúzza őket. A cigányok általában nem bírják elviselni, ha valaki kiemelkedik közülük. Dolgozik itt egy fiatal baktakéki roma tanítónő, őt sem igazán fogadják el: azt mondják, már nem közéjük való. Nem könnyű együttműködésre késztetni a gyerekeket, de a szülőket sem. A gyerekek a szelídebb fegyelmezésre nem reagálnak, a szigorúságot pedig a pedagógusok nem engedhetik meg maguknak. Ha valami probléma van, a legtöbb szülő a gyerek pártjára áll. – Előfordul, hogy durván beszélnek önökkel, esetleg fenyegetőznek? – Nagyon gyakran. Szinte naponta. Aki itt dolgozik, meg kell tanulnia elviselni a megaláztatást. Az iskola utáni második házban él a csenyétei polgárőrség parancsnoka, Lakatos. Öblös, ritmikus zene szűrődik ki, s ahogy benyitjuk az ajtót, látjuk: zenekari próba folyik. Egy kamasz fiú szintetizátoron játszik, szájához állított mikrofonba énekel, mellette a szólógitáros; körülöttük hét-nyolc fős közönség, sámlikon, hokedliken. Kezük-lábuk mozog a muzsikára. Nehéz meleg van, izzik a falnál a zománcos sparhelt. – Lakatost keressük – ordítjuk bele a hangzavarba. A polgárőrség vezetője apró, de elszánt tekintetű ember. Bevezet a szobába, behajtja az ajtót. – Felszerelést, ruhát nem kapunk, igazolvány nincs, pénzt se adnak – sorolja a hiányosságokat. – De mellényünk van. Lakatos felesége leakasztja a fogasról az igen hivatalos benyomást keltő, fényvisszaverő, hátul Polgárőrség feliratú mellényt, s rá is adja az emberre, hatalmas büszkeséggel. Lakatos épp esti őrjáratra indul, szívesen fogadja, hogy elkísérjük. Áthaladunk a konyhán, a hangfalakból üvölt a zene. „Elindulok kis hazámból, / megszakad a szívem, / ne sírj értem, édes babám, / ne sirassál engem.” A falakon körben vallásos témájú cifra falvédők, Mária a kisdeddel, imádkozó szentek. Nagy a hangulat, pillepalackból töltögetik a bort. – Mind az én gyerekem! – ordítja a fülembe a polgárőrség parancsnoka. Kint már fekete az éjszaka. Visszacsukjuk a házba a zenét. Lakatos hatalmas, táskányi lámpát visz, legalább tíz góliátelem van benne. Nehéz, mondja, mint a dög. Bekapcsolja: jó harminc méterre vág előre a fénye. – Reflektor. Ezzel világítok be mindenhova. Úgy tessék rám nézni, megértem a hatvannyolc évet, és börtönben még soha az életben nem voltam. Tetszik tudni, cigány embernél ez nagy dolog. Amikor megbontották a tetőt, leverték a falakat az óvodában, a magam kezével építettem vissza. Hordtam oda pléhtetőt, cserepet, téglát. És raktam. Két hónapig. A polgármester asszony megfizetett, az biztos. De megcsináltam. Itt a telefonom, ha rendetlenkedik valaki, szólok a rendőröknek. Nem haragszanak érte a falubeliek, mert meg is szoktam őket menteni. Megmondom, hogy részegen csinálták, máskor majd jobban vigyáznak, engedjék ki őket. És akkor, aki nagyobb kárt nem csinált, kiengedik, ha kezeskedek érte. Ad a szavamra a paraszt is, a rendőr is. Amikor volt az a nagy verekedés, pár hete, a gyerekeket küldtem a tetőre, ni [a dombra mutat], hogy híjjanak rendőrt. De hiába, meg voltak vadulva a népek, mentek neki a rendőrnek is. A Ficsúr bélelte őket, az a zsivány. Itt nőtt fel, ismerem jól. A rendőrt gyorsan a hátunkhoz vettük, hogy takarjuk, de a cigány csak neki akart menni. És akkor szépen azt mondtam: Ficsúr, vigyázz, mert hatósági ember, ha megütöd, tíz évet kapol. Erre csak elállt. Elég élénk az éjszakai élet; hol autó vág végig az utcán, hol egy csapat purdé szegődik hozzánk, de János bácsi hazaparancsolja őket. Megyünk, ugatnak a kutyák, ám János bácsi rájuk világít a reflektorral, megszólja őket keményen, hát visszatakarodnak az óljaikba. Azt mondja, így szokta az emberekkel is. Jár a szél, kavargatja a feketeséget a völgyben. Félkész épületek állnak középen, rájuk suhan a fény: – Na, ezek a szocportos házak. – Szocpolos? – Az hát. – Mi lett velük? – Hát a gazemberség, az lett velük. Rendőrségi adatok szerint a szocpol-csalásoknak a cigányság körében számos változata ismert. Általában bontott, innen-onnan összehordott anyagokból, kalákában felhúznak néhány falat, azt megmutatják az állami tisztviselőnek, s ha megkapják rá az igazolást, fölveszik a szociálpolitikai támogatást – ez nagycsaládosok esetében milliókra rúg. Az ál építkezések persze sosem fejeződnek be, többnyire vissza is bontják a falakat, és az építőanyagból valahol újabb ál építkezésbe fognak. Egy ház anyagából olykor tizenöt–húsz is felépül ilyen módon különféle helyeken. „Hogyha ég a nap sugára, / a gazdának nagy a kára, / neked semmi, kis bolond: / mindenütt csak hűs a lomb. / Cse’bogár, / Cse’bogár, / a gazdának csupa kár.” Babits 1910-ben írta ezt a versét. A gyakori lopás, betörés nemcsak Csenyétén jellemző; a környék vegyes lakosságú településein, Novajidrányban, Hernádvécsén, Boldogkőváralján, mindenütt hallani ezt a panaszt. Csáji, aki Garadnán és Novajidrányban falugondnok, így fogalmaz: – A babot, krumplit, kukoricát fölszedegetik. Költenünk kell rá, s dolgozunk, kapálunk sokat; ha nem permetezünk, a bogár eszi meg az egészet, ha permetezünk és megmarad, a cigány viszi el. Tavaly gyönyörű krumplik voltak, hát nem felhúzgálták! – Hat sor krumplim volt, mindegyikből legalább tíz métert fölszedtek, s az több mázsa – teszi hozzá egy novajidrányi gazda. – Honnan tudja, hogy cigányok voltak? – Láttam. – Miért nem szólt rájuk? – Négyen voltak. Mit csináljak? Mire kiér a rendőr, már elmennek. – A kertünk sincs biztonságban – mondja egy idős hölgy az utcán –, bemennek hátul, oldalt, mindenhol. Reggelre fölszedik a diót, és mindent széttaposnak. Csáji szerint mindig történtek kisebb lopások, titokban. De az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy fényes nappal, nyíltan viszik el, amit akarnak. Korábban annyit vittek, amennyi az ételükbe kellett; ezt a parasztok zöme elviselte. De most… – Ősszel láttam: szekérrel mentek ki a földre, tök, cukkini, minden föl volt pakolva. Eladásra vitték. Guszti volt a vezetőjük Vilmányból, ismerem. – Nem szólt rájuk? – Egyedül voltam. Ők öten. Megesett, hogy egy asszony szeme láttára szedték le a cseresznyéjét, s mikor rájuk szólt, azt mondták: menjen onnan. A falugondnok szerint a rendőrség fellépése általában lassú és erélytelen. – Garadnára átjöttek a romák egy házhoz bulizni, aztán verekedés, ordítozás lett belőle. Kilenc órakor hívtunk rendőrt, éjfélre jött meg. Ezt nem fogja elmondani egyik rendőr sem magának: félnek. Aki szólni mer, megfenyegetik. A rendőrök általában ugyanilyen falusi emberek; mindenki tudja, ki hol lakik. – El van fordulva a világ, uram – mondja egy férfi a novaji kocsmában. – Régen, ha volt egy szabadtéri bál, a cigányság hátul volt, a paraszt táncolt a színpadnál elöl. Most fordítva van. Az én gyerekem cigányokkal jár gimnáziumba, ötös tanuló. Neki nem jár ösztöndíj, a cigány iskolatársainak igen. S közben némelyik nyugati autóval megy a segélyért. A környékbeliek úgy látják, az agresszív cigányokat sem rendesebb társaik, sem a hatóság nem fékezi meg kellőképp. Novajidrányból, ahol az iskolában is megfordult az etnikai arány, sok szülő inkább messzebbi településre viszi a gyerekét. Nemrég egy roma szülő az óra közepén ment be a tanterembe megverni egy gyereket, akivel a fiának nézeteltérése volt; aztán a tanárnak is neki akart menni a folyosón. Az iskolában leverték a lámpákat, és a kinti világítást is kidobálták kővel. Mintha a fénnyel volna bajuk. Biztonsági őrt kellett felvenni az iskolába, nagydarab, tekintélyes helybeli embert. Novajon próbáltak roma polgárőrséget felállítani, mondván: ha már több a cigány, mint a paraszt, tartsák ők is a rendet. Aztán a polgárőrirodáról eltűnt a hősugárzó, egyéb eredménye nem lett a dolognak. Annak a településnek, ahol a roma lakosság túlsúlyba kerül, vége. Nemrég a szomszédos Hernádvécse is megindult a lejtőn, már nyolcvanöt–kilencven százalékban roma a lakosság. S az ilyen helyeken elértéktelenednek a házak. – Úgy védtük meg magunkat – mondja egy férfi a takaros Garadna községben –, hogy eltökéltük: cigánynak nem adunk el házat. Legfeljebb boltba vagy kocsmába jönnek át olykor. Mikor tönkretették a virágágyásokat, felállítottuk a polgárőrséget. Azóta, ha megjelenik egy csapat cigány, rögtön odamegy két-három polgárőr, és megkérdezi: honnan jöttök, mi dolgotok van itt? Érzik, hogy szemmel tartjuk őket. Házainkban, kertjeinkben van az életünk munkája. Ha valaki ingatlan iránt érdeklődik, az első kérdése, hogy vannak-e cigányok. Mi azt mondhatjuk erre, hogy nincsenek, és jó árat kérhetünk, mert a környék szép, gyönyörű a táj, a többség dolgozik, és rendben vannak a porták. Itt a falu vége, áll meg a csenyétei polgárőrparancsnok; az előrebillenő fénycsóva üres dűlőre, pár csupasz fára világít. Megfordulunk, indulunk visszafelé. Lakatos közli, rövidesen véget vet az uzsorások uralmának. – Akkor csapok rájuk, mikor elhozik az árut, csak legyen meg a bizonyítványom a hivataltól. Ezerötszáz forintot elkérnek egy doboz cigarettáért! Ezer a far-hátnak kilója! De ha legközelebb megállnak, már írom is a rendszámukat fölfele. Jár ide egy cigány Miskolcról, házzal is üzérkedik; ezt itt a jányomtól vette el százötvenezer forintba, annyival tartozott neki. Szépen kimeszelt, rendes épület előtt állunk. – Elment a jányom Vadásziba lakni, rokonokhoz, de aztán össze lett neki gyűjtve egy kis pénz, hát hazajött. Mindjárt megmutatom, milyen házat kapott az üzértől háromszázötvenezerért. Kicsit arrébb rogyott falú, beszakadt tetejű viskóra mutat Lakatos; az ablaknyílásokra ragasztott nejlont pufogtatja a huzat. – Az a cigány is innét vakarózott ki, ott lakott lent. Most meg ezt csinálja a többivel. Június utolján harminc–negyven kocsi állt a falu közepén, azok mind uzsorások voltak, hozták az árut, a nép meg vitte. Na, ezt kellene megoldani Gyurcsány elvtársnak. Lehet, hogy nem is tudja, mert biztos tenne valamit. – Írja meg neki – és meglep a válasz: – Megírom. Egy levelet már írtam, saját kezéhez. Megírtam, hogy a nyugdíjam kevés, a szemem állapota rossz, beteg a gyomrom; kéne egy kis emelés, a tanácsnál meg nem adnak. – És mit válaszolt? – Még semmit. „Erdőn hogyha zsidót látsz, / meg se nézed, nekilátsz. / Mezőn hogyha lányra lelsz, / meg se kérded, úgy ölelsz” – írja Babits. De Lakatos azt állítja: a legtöbb cigány dolgozna, ha muszáj volna, meg ha lenne mit. Ügyes a cigány ember, esze is van, a keze is jó. Régebben volt kosárfonás, „meg minden”; maga a polgárőr is tud kosarat készíteni, még koszorút is. A dombtetőn fehérlő toronyra mutatok, s kérdem, működik-e még a templom. Tiszta üres, feleli Lakatos. Volt itt egy papocska, de elment, azóta ki van fosztva az egész; ki-be járnak a cigányok, mint a szél. /.../ (Forrás: MNO): http://tinyurl.com/y7qk9vmc Gadnáról: http://tinyurl.com/y93qk5p7
.
