8 3 11.
2007 júniusában Foley budapesti amerikai nagykövet végre úgy érezhette, hogy a sok negatív üzenet után pozitív jelentést küldhet haza Washingtonba. A negatívumok Gyurcsány Ferenc akkori kormányfővel voltak kapcsolatosak, akit az amerikai diplomata több okból sem kedvelt. Színpadiasnak és felkészületlennek tartotta, de ennél is sokkal inkább zavarta az, hogy Gyurcsány igyekezett szorosabbra fonni Magyarország viszonyát Oroszországgal, és nyilatkozataiban is kiállt bizonyos orosz energetikai érdekek mellett. Ehhez képest Foley-t szinte lenyűgözte az Orbán Viktorral folytatott 2007. június 27-i beszélgetése. Orbán hangoztatta elkötelezettségét a transzatlanti kapcsolatok mellett, és kijelentette, hogy a legnagyobb veszély most "Oroszország és a szélsőbaloldal túlélése és visszatérése". Foley-t meggyőzte, amit hallott. A Fidesz-vezér Oroszország bírálatában egy jó darabig még következetes maradt. Ez látszott 2008-ban is, amikor Orbán nagyon kemény hangú nyilatkozatokban ítélte el, hogy az oroszok lerohanták Grúziát. Nem sokkal ez után következett be több nagy változás Orbán hozzáállásában. Egyrészt úgy érezte, felesleges keménykedni az oroszokkal például Grúzia ügyében, ha nyugati országok közben tovább üzletelnek Moszkvával. Másrészt azt gondolta, hogy az Egyesült Államokból elindult és az egész nyugati pénzügyi rendszert megroppantó 2008-as gazdasági válság teljes geopolitikai átrendeződést fog eredményezni a keleti hatalmak javára. Ennek a meggyőződésnek a kialakulásában szerepet játszott Matolcsy jelenlegi jegybankelnök, akire Orbán támaszkodik gazdasági ügyekben. Orbánnak ráadásul megtetszett az, ami Oroszországban zajlott a 2000-ben hatalomra került Putyin irányítása alatt; a társadalmi modell, amelyben létezik ugyan egy felső vállalkozói osztály, de ők a vezetőtől függnek, míg önálló egzisztenciával rendelkező szereplőből kevés van. 2010-hez közeledve Orbán már ezeket az új irányokat követve szervezte nemzetközi kapcsolatait. 2009 novemberében elutazott Szentpétervárra a Putyinnal való találkozójára, majd december elején ellátogatott Kínába, ahol a pártvezetés egyik legbefolyásosabb tagjával, az azóta az ország elnöki posztját is elfoglaló Hszi-vel találkozott. Ez azt mutatta, hogy Orbánnak van keresnivalója a hagyományos partneri-szövetségi hálón kívül. Szembetűnő volt, hogy Orbánt mind a kínaiak, mind az oroszok a legfelsőbb szinten fogadták, pedig akkor még mindig csak ellenzéki vezető volt. A Putyinnal volt megbeszélés után Orbán maga azt nyilatkozta, hogy időnként az az érzése, hogy néhány gyanús szocialista alak területe és fennhatósága alatt áll az egész orosz-magyar ügy, és ő ezen akart változtatni. Azt mondta Putyinnak, hogy szeretnénk rendezni és új alapokra helyezni az orosz-magyar kapcsolatokat. A megbeszélés eredménye az volt, hogy úgy álltak fel mindketten, hogy azt gondolták, lehet üzletet kötni a másik emberrel. A látogatás fontos jelzés volt az akkori Fidesz elitjének, mert azt mutatta, hogy látnak jövőt egy Orbán által vezetett Magyarországban. Két befolyásos magyar üzletember szállt fel egy Moszkvába tartó repülőgépre néhány héttel a 2010-es parlamenti választások előtt. Mindketten Orbán Viktor legszűkebb köréhez tartoztak: Simicska, Orbán szövetségese a Fidesz építkezésében és Nyerges, aki Simicska jobbkezeként vett részt a párt-közeli cégbirodalom irányításában. Moszkvába érkezve a Lubljanka térre mentek, itt működik a KGB FSZB néven ismert utódja; e szervezet egyik magas rangú vezetőjével volt találkozójuk. Az oroszoknál az állami kötődésű üzletekben gyakran szerepet játszanak a titkosszolgálatok is, Simicskáék utazására azért került sor, hogy megtörténjen az üzleti jellegű kapcsolatfelvétel is, ezért kellett az FSZB tisztviselőjével tárgyalniuk. A találkozón nem született semmilyen érdemi megállapodás. Az utazás összefüggött Orbán Viktor néhány hónappal korábbi oroszországi látogatásával, amikor a kormányzásra készülve 2009 novemberében személyesen találkozott Putyin Vlagyimirral Szentpéterváron. A találkozó a két politikus ismerkedését szolgálta, Mintha a miniszterelnök úgy tekintett volna az orosz kapcsolatra, mint ami megoldást jelentene minden nagyobb aktuális gondjára, legyen szó a nyugati kapcsolatokról, a Simicskával való konfliktusáról vagy az egyéb hazai erőcsoportok ellensúlyozásáról. Orbán a saját környezetének azzal magyarázza az oroszokhoz való közeledést, hogy így akar erősebb pozíciót szerezni Magyarországnak a nemzetközi porondon. Szerinte gazdasági előnyök származnak az orosz kapcsolatból, és a velük kialakított szoros viszony javíthatja az ország alkuhelyzetét. Kifejezetten élvezi a nagyhatalmak közötti manőverezést, aminek egyrészt az az oka, hogy a hazai belpolitikát már évek óta unalmasnak tartja..Orbán 2010 novemberében már hivatalban lévő kormányfőként utazott Moszkvába. Kíséretének tagja volt Keskeny, aki a Külügyminisztériumban felelt a kelet-európai és közép-ázsiai országokért, és a fideszes holdudvar azon kevés tagja közé tartozott, akiknek régóta jó orosz kapcsolatai voltak. A november 30-i találkozón az orosz kormány vendégházában zajlott a munkaebéddel egybekötött tárgyalás. A néhány főből álló magyar küldöttséget - Keskeny mellett ott volt még Fellegi fejlesztési miniszter és Szijjártó akkori miniszterelnöki szóvivő is - meglepetés fogadta. Ott volt mindenki az orosz kormányból, aki a magyar vonatkozású ügyekben érintett volt, ráadásul nemcsak kormányzati tisztviselők, hanem állami cégek vezetői is. Nyilvánvaló volt a magyarok számára, hogy az oroszok inkább nyomásgyakorlás céljából vonultak fel ekkora túlerővel. Putyin a több mint kétórásra nyúlt tárgyalást a diplomácia szokásaitól eltérően bonyolította; kihasználta, hogy sok embere volt jelen. Beszéd közben időnként rábökött valakire, és aztán hagyta, hogy ők mondják el a részletes orosz álláspontot. Orbán eközben csak egy szűkebb körű kíséretre tudott támaszkodni, ráadásul a Nagykövetségről tolmácsolásra hozatott munkatárs hiába beszélt jól oroszul, láthatóan nagyon meg volt ijedve a hirtelen jött komoly feladattól. Ekkor még mindig az egymás közötti vitás ügyek rendezésére koncentrált mindkét ország; ott tartottak ebben a folyamatban, hogy egyáltalán megismerjék egymás álláspontját és megoldási javaslatait. A konfliktusok pénzügyi természetűek voltak, még az előző szocialista kormányok idejére nyúltak vissza. Elmérgesedett a helyzet több közös orosz-magyar érdekeltségű ügyben is, a legjelentősebbek három magyarországi, orosz kötődésekkel is rendelkező céget érintettek: a Dunaferrt, a Malévot és a MOL-t. Az első kettőnél abból fakadt a probléma, hogy megjelent náluk hitelezőként a Vnyesekonombank nevű orosz állami fejlesztési bank, és mivel mind a Dunaferr, mind a Malév súlyos anyagi nehézségekkel küszködött, az oroszok attól tartottak, hogy bukják a pénzüket. Szerették volna elérni a magyaroknál, hogy a magyar állam térítse meg veszteségeiket. A MOL ettől eltérő eset volt; arról folytak a tárgyalások, hogy a magyar állam megvásárolná a Szurgutnyeftyegaz részesedését, amit végül közel egy évvel a hatalomra kerülésük után vásároltak meg. (A Szurgutnyeftyegaz orosz energetikai óriáscég 2009 március végén - a Gyurcsány lemondása utáni kaotikus helyzetben - vette meg a MOL 21,2 százalékos részvénycsomagját az osztrák OMV-től. A MOL ellenséges lépésként kezelte a Szurgut megjelenését, és a magyar állami szervek támogatásával sikerült megakadályozni, hogy az orosz cég gyakorolhassa a tulajdonosi jogait. Az oroszok ezt zokon vették, elég egyértelmű fenyegetést is tettek Hernádi MOL-vezér felé. Szecsin orosz miniszterelnök-helyettes közölte vele, "a MOL nemcsak a Szurgutnyeftyegazzal áll harcban, hanem az orosz állammal, amelynek olyan eszközei vannak, amikkel cégek nem rendelkeznek". 2010 tavaszára sikerült eljutni egy megállapodásig, amelynek értelmében az oroszok hajlandók lettek volna eladni a MOL-részvénycsomagot. 2010 márciusában Bécsben volt egy találkozó a magyar kormány és az orosz cég képviselője között, ahol már a tranzakció részleteiről egyeztettek. A költségvetésben azonban nem volt forrás egy ekkora, több százmilliárd forintos ügyletre, Bajnaiék ezt csak parlamenti jóváhagyással léphették volna meg. Azt is gondolták, hogy a választáshoz közeledve csak teljes konszenzussal a hátuk mögött tehetnek meg egy ilyen horderejű lépést, ezért bevonták a döntésbe a Fideszt is. Orbánék nem voltak hajlandók együttműködni. Az Orbán-kormány aztán egy sor vitás kérdésben újranyitotta a tárgyalásokat az oroszokkal, és a MOL-részvények ügye is ismét a tárgyalóasztalra került). A Szurgutnyeftyegaznál lévő részvények megvételével a magyar állam összességében közel 24 százalékot birtokolt a MOL-ban, és ezzel az egyik legnagyobb tulajdonos lett. Közel egy évvel a hatalomra kerülésük után ez olyan ügyletnek bizonyult, amellyel a hatalmi pozíciójának megerősítésén dolgozó Orbán több legyet ütött egy csapásra. Alig több mint egy éve volt ugyanis hatalmon, amikor kénytelen volt felismerni, hogy nem teljesen ura a saját kormányának. Egyes kormányzati és állami pozíciókban Simicska utasításait követték, aki hatással volt olyan szakmai kérdésekre, mint például az ország energiapolitikája. 2011-ben Orbán eldöntötte, hogy véget vet ennek, megkezdte a terep előkészítését Simicska kiszorításához, és ebben szerepet játszott az orosz-magyar kapcsolatok alakulása is. A folyamatban az első lépést a MOL-részvények visszavásárlása jelentette. Simicska ellenezte az ügyletet, azzal érvelt, hogy nem éri meg ennyi pénzt elkölteni erre a célra. A MOL-részvények megvásárlása arra is jó volt Orbánnak, hogy ellensúlyt képezzen Magyarország leggazdagabb emberével, Csányival szemben. Az OTP vezetése mellett Csányinak befolyása van a regionális multicéggé kinőtt MOL-ra is; 2000 óta tagja a vállalat igazgatóságának, és 2001 óta ő tölti be az alelnöki posztot is, miközben Hernádi elnök-vezérigazgatót is szövetségeseként tartják számon. A MOL-részvények megvásárlása mellett volt egy másik orosz kötődésű ügylet, amellyel Orbán további lépéseket tett Simicska kiszorítására. Ebben a MET nevű gázkereskedő cég játszott szerepet, amelyet a Mol alapított 2007-ben. Később nemzetközi cégcsoporttá terebélyesedett és a vállalatban megjelentek más részvényesek - köztük oroszok - is, illetve olyanok, akik a magyar gazdasági és politikai elithez kötődtek. 2011-től kezdve a magyar állami szervek egy döntéssorozattal lehetővé tették, hogy a cég könnyen üzletet csinálhasson; bővítette a nyugatról behozható, akkoriban a világpiacon olcsóbb gáz mennyiségét, és a MET-nek adott lehetőséget arra, hogy ezt haszonnal tovább értékesíthesse. A cég tulajdonosai ezen több tízmilliárd forintot kerestek néhány év alatt. Ebben az időszakban a MET-csoportban a legnagyobb, 40 százalékos tulajdonos a MOL volt, mellette feltűnt még a Csányival üzleti kapcsolatban álló Nagy nevű üzletember, valamint az Orbán Viktorral jó személyes viszonyt ápoló Garancsi is. Simicskának különösen fájt, hogy a MOL révén a Csányi-Hernádi páros triumfált ebben az üzletben. A MET-üzlet jelentős állomás volt az orosz-magyar kapcsolat fejlődésében. Moszkva is részese volt a történetnek. Magyarország és Oroszország között érvényben volt egy hosszú távú gázvásárlási szerződés, amelynek értelmében Magyarország köteles volt átvenni bizonyos mennyiségű gázt minden évben. A szerződés szerint akkoriban a magyar felet a német E.ON nevű vállalat képviselte, amely konfliktusba keveredett az orosz állami Gazprommal, mivel a kötelező mennyiség átvételét nem mindig tudják teljesíteni. Egy ilyen helyzetben hozott be a MET még több gázt más csatornán az országba, de az oroszok nem kifogásolták ezt. (A MET-ben már 2009-ben megjelent egy orosz kötődésű offshore cég, tulajdonosként, majd később - már a magyar állam segítségével beindult üzlet idején - a tulajdonosok közé bekerült egy orosz magánszemély). Nyilvánvaló volt, hogy szerepük volt a MET-féle gázüzletben, amely végül 2015-ben, az Európai Bizottság tiltakozása után leállt. Maga az ügylet nyilvánvaló jele volt annak, hogy az oroszok már a Fideszhez köthető emberekkel is készek üzletelni. Az oroszoknak korábban évtizedes kapcsolataik voltak a komcsi világgal, de sikerült elérni, hogy átadják a kapcsolatrendszerüket. Ez a váltás nagyjából 2012-re meg is történt, megnyílt az út néhány nagyobb horderejű döntés felé. A MET-üzlet beindulása mellett lezárultak a tárgyalások egy másik kulcsfontosságú ügyletről. Orbán 2012 novemberében jelentette be, hogy megvásárolják a németországi központú E.ON energetikai cég magyarországi gáz-üzletágát. A 2013-ban lezárult ügyletnek része volt az a cég is, amely a Magyarország és Oroszország között érvényben lévő hosszútávú orosz gázbeszerzési szerződést birtokolta. Ezt követően már nem az E.ON, hanem közvetlenül a magyar állam tudott tárgyalni Oroszországból érkező gázellátásról. Az intenzív kapcsolatépítésben szerepet játszott, hogy a 2012-13-as időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy az Orbán-kormány konfliktusban áll vezető nyugati hatalmakkal. A magyar kormányfőt kritika érte az intézményrendszert, a médiát és a gazdaságot érintő lépései miatt. 2013-ban Orbán kétszer találkozott a nyugaton szintén sokat bírált Erdogan, török vezetővel is. A nyugati hatalmakkal való viszony megromlásában személyes élmények is szerepet játszottak. Magas rangú magyar kormányzati tisztviselők sokszor úgy érezték, hogy a nyugati tárgyalófelek lekezelően viselkedtek velük. A nyugatiak hozzáállása az volt, hogy 'majd mi megmondjuk' hogy kell csinálni. A formális szuverenitás elismerésén túl nem tekintenek egyenrangú partnernek; az oroszok eközben mindig tisztelettel kezeltek bennünket, egyenlő partnerként. A magyar miniszterelnök eközben egyértelművé tette azt, hogy amit izgalmasnak tart, az a Putyinnal, Merkel Angela-val és az amerikai elnökkel zajló játszmákban való részvétel. Orbán meg van győződve arról, hogy rendelkezik a megfelelő képességekkel és tudással ahhoz, hogy helyt álljon ebben a nagyhatalmi közegben. A két ország közötti kapcsolatok megszilárdulási folyamatában nagy szerepet játszott Keskeny, aki az első Orbán-kormány alatt - 1998 és 2002 között - moszkvai nagykövet volt, majd 2010 után miniszteri biztosként felelt a közép-ázsiai régióért. Keskeny a kormányváltás után gyakran utazott Moszkvába. Mire a tárgyalások során eljutottak a paksi bővítés kérdéséhez, addigra már szorosan összefonódtak a szálak. A nagypolitika alakulása is kulcsszerepet játszott a történetben. A 2010-es évek elején Magyarország felkerült a nagy atomipari cégek térképére. Tudták, hogy napirenden van a Paksi Atomerőmű bővítése, és ezt a munkát szerették volna megkaparintani. Érdeklődött az amerikai Westinghouse, a francia Areva, de voltak megkeresések Dél-Koreából és Japánból is. 2013 augusztusában Orbán Viktornak volt egy bizalmas találkozója az orosz állami atomvállalat, a Roszatom vezetőjével, és ezen eldőlt, hogy a magyar kormány tender kiírása nélkül az oroszokra bízza a paksi atomerőmű bővítését. A magyar és orosz fél a következő hónapokban tárgyalta a részleteket, és ebből a magyar oldalon kizártak több olyan kormányzati tisztviselőt is, akiknek a szakterületét érintette a bővítés. 2013 őszén a korábban másokkal tárgyaló magyar kormányzati tisztviselők azt a jelzést kapták felsőbb körökből, hogy nincs értelme további megbeszéléseknek azokkal a vállalatokkal. Már a most működő Paksi Atomerőmű is orosz technológiával épült, és a hazai szakembergárda is ebben nőtt fel. Az is az oroszok mellett szólt, hogy az általuk ajánlott csomagnak része volt az, hogy ők finanszírozási megoldást, vagyis hitelt is ajánlottak. Orbán és Putyin 2014 januári moszkvai bejelentése szerződésről meglepetésként ért sokakat a kormányban; azok a tisztviselők is a hírekből értesültek a döntésről, akiknek az lett volna a dolga, hogy elfogadtassák azt Brüsszelben az uniós hatóságokkal. Közben azzal is tisztában voltak többen a magyar kormányzaton belül, hogy lehet, hogy az oroszok tisztelettudóan viselkednek a tárgyalóasztalnál, de nagyon mélyre nyúlva gyűjtenek információkat az itteni történésekről, és időnként sötét módszerekhez is folyamodnak. Az oroszok rögtön keresték a fogást mindenkin, hogy zsarolható-e, lehet-e közös üzletet csinálni. Amerikai kormányzati tisztviselőkkel kapcsolatban álló források szerint az Egyesült Államoknak feltűnt az orosz hírszerzés magyarországi aktivitása. Fideszes körökben azonban így is sokan meg vannak győződve arról, hogy Orbán egy átgondolt vízió mentén halad a külpolitikában. Orbánnak mindig is karizmája volt, amitől nem lehet szabadulni. Orbán ezzel tisztában is van, és érzékkel tudja manipulálni az embereit azzal, hogy adagolja a kritikát és a dicséretet is. Még a miniszterek is úgy érezték, hogy jutalmat jelent az, amikor beszélhettek a kormányfővel. Ebben az alárendelt viszonyrendszerben kevesen kérdőjelezik meg Orbán döntéseit. Senkit nem avat be teljes mértékben abba, hogy mit és miért csinál. Magabiztossága megnőtt az utóbbi időben. Szűkebb körben azt bizonygatta, komoly befolyása van kormányközeli emberek tulajdonában lévő gazdasági érdekeltségekre. Egy kormányközeli forrás szerint Orbán olyan stratégiában gondolkodik, hogy minden nagyhatalomnak legyen valamiféle beruházása Magyarországon, mert ha van beruházása, akkor van vesztenivalója is. Orbán ezért próbál szoros kapcsolatokat építeni nemcsak az oroszokkal, de a kínaiakkal és a törökökkel is. Ezzel a cél az, hogy lazuljon a német gazdasági függés. Mások úgy látják, hogy Orbán arra próbálja használni az orosz közeledést, hogy ezáltal jobb pozíciót érjen el a nyugati hatalmakkal szemben. A kormányfőnek az számít, hogy Magyarország újra fontos lett, és nélküle nem lehet európai ügyekben dönteni. A nyilvánosság előtt is legtöbbet hangoztatott kormányzati érv az, hogy az Oroszországgal való kapcsolat szorosra fűzésének egyedüli célja, hogy gazdasági előnyöket szerezzenek Magyarország számára. Az oroszoknak ez sosem csak az üzletről szól. Mindig van mögötte politika. (Forrás: 444)
.
