.
2007. II. 5. Merkel Angela 1954-ben született Hamburgban. Születése után nem sokkal családja azt a szokatlan döntést hozta, hogy áttelepül az NDK-ba. Apja, a lutheránus lelkész hamarosan szemináriumot alapított az NDK-ban és átvette egy fogyatékos otthon vezetését. Nem kritizálta nyíltan a rezsimet és privilegizált társadalmi státusza volt: két autóval rendelkezett és gyakran utazott Nyugatra. Lánya ragyogó diák volt és fizikai tanulmányait doktorátussal zárta. Férjhez ment Merkel fizikushoz, akitől hamarosan elvált. Később Sauer professzorral élt együtt, aki maga is elvált volt és két gyermek apja. Merkelné a Német Tudományos Akadémián a kvantumfizika kutatója lett. Ugyanakkor politikailag elkötelezte magát a Freie Deutsche Jugend-ben (FDJ) (ami nálunk a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek - KISZ - felelt meg), egy állami ifjúsági szervezetben. Ott az agit-prop részleg titkári státuszáig emelkedett és a szocialista diktatúra politikai kommunikációjának egyik legfontosabb szakemberévé vált. Szakmai és politikai okokból gyakran jár a Szovjetunióban, főleg Moszkvában, amit az orosz nyelv jó ismerete megkönnyít neki. Bár a berlini fal leomlását már régóta kívánják és előkészítik, 1989 novemberében minden kormányt meglepett. A CIA igyekszik maga dönteni az új kormánytagokról, amennyiben a régi rezsim felelőseit alkalmazza, akik készek az USA-t szolgálni, ahogy azelőtt a SZU-t. Egy hónap múlva Merkel átáll a másik oldalra, és hirtelen csatlakozik a Demokratikus Ébredés nevű, a nyugatnémet kereszténydemokraták inspirálta mozgalomhoz. Kezdettől fogva ugyanaz a pozíciója, mint korábban, csak ezt most a nyugatnémet fogalmakhoz igazítják: Mostantól „sajtószóvivőnek“ nevezik. Hamarosan kiderül, hogy a Demokratikus Ébredés elnöke Schnur, egykori Stasi-munkatárs. Merkel közli ezt a fájdalmas hírt a sajtóval. Schnur úrnak vissza kell lépni, ami lehetővé teszi, hogy Merkel legyen helyette a mozgalom elnöke. Az utolsó parlamenti választások után az NDK-ban belép de Maizière kormányába és ott szóvivő lesz, bár a Demokratikus Ébredés a szavazatoknak csak 0,9 %-át kapta meg. Ebben az átmeneti időszakban aktívan részt vesz a „2+4“ megbeszéléseken, ami Berlin négy részre osztását és a szövetségesek általi megszállásának vet véget, valamint a német újraegyesítésről szóló tárgyalásokon. Hogy, ahogy mondja, megakadályozzanak egy masszív kivándorlást keletről nyugatra, az NDK azonnali belépéséért küzd a piacgazdaságba és a német márka zónájába. Élettársa Sauer az USA cég, a Biosym Technology alkalmazottja. Egy évet tölt San Diegóban (Kalifornia) ennek a cégnek a laboratóriumában, amely a Pentagonnak dolgozik. Majd az Accelrys-nél lesz szakértő, egy másik, a Pentagonnak dolgozó társaságnál San Diegóban. Merkel ezalatt angol tudását gyarapítja, a nyelvet ezek után remekül bírja. Amikor az NDK-t a Szövetségi Köztársaságba, a Demokratikus Ébredést pedig a CDU-ba viszik át, Merkelt beválasztják a Bundestagba és belép Kohl kormányába. Bár ő nagyon szigorú erkölcsű, ezt a fiatal nőt választja keletről, aki gyermektelen és konkubinátusban él – ifjúság- és nőügyi miniszternek. 14 hónap alatt sikerült az NDK ifjúsági szervezeté betöltött szerepéből - a kommunista propaganda felelőséből - átalakulnia a Szövetségi Köztársaság kereszténydemokrata ifjúsági- és nőügyi miniszterévé. Ebben az első hivatali időszakban azonban nagyon sovány mérleget tud felmutatni. Folytatva karrierjét a CDU-nál, Merkel hiába igyekszik, hogy megválasszák a párt régiós elnökének Brandenburgban. De Maizière-nek, aki a nemzeti párt alelnöke lett, távoli Stasi-kapcsolatokat rónak fel; le kell mondania, mire Merkelné foglalja el a helyét. 1994-ben Töpfer, környezet- és természetvédelmi, és a reaktorok biztonságáért felelős minisztert kinevezik az ENSZ környezetvédelmi programjának igazgatójává a Német Kereskedelmi és Iparkamara éles támadásai után. Töpfernek felróják, hogy alábecsüli a gazdasági realitásokat. Erre Kohl védencét Merkelt teszi meg helyére, ami a válságnak véget vet. Hivatalba lépése után azonnal elbocsát minden magasabb funkcionáriust, akik elődjéhez hűek maradtak. Ebben az időben köt baráti kapcsolatot az akkori francia hivatali kollégájával, Voynet-val. 1998-ben Kohl kancellár tudatja az USA-val, hogy nem egyezik bele a koszovói nemzetközi intervencióba. Ezt teszi akkor, amikor Schröder szociáldemokratái és Fischer zöldjei Milosevicet Hitlerhez hasonlítják és humanitárius háborúra szólítanak fel. Az Amerika párti sajtó támadja a kancellárt, az ország újraegyesítése utáni gazdasági nehézségeiért teszi felelőssé. A kereszténydemokratákat 1998-ben egy vörös-zöld hullán elsöpri a választásokon. Schröder kancellár lesz és Fischert nevezi ki külügyminiszternek. Hamarosan szemére vetik Kohlnak és környezetének, hogy titkos pénzt fogadtak el a CDU részére, de az, egy ígéretre hivatkozva, nem adja meg az adományozók nevét. Erre föl Merkel a «Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban» állásfoglalást hoz nyilvánosságra, hogy elhatárolódjon mentorától. Ezzel kényszeríti Kohlt, hogy vonuljon vissza a pártól, majd nem sokkal utána, a CDU új elnökét, Schäublet is. A közerkölcs nevében átveszi a párt elnökségét. Ezután alkalmazkodik a kereszténydemokrata erkölcshöz, és feleségül megy a partneréhez. Ettől kezdve Merkelt két fontos sajtócsoport támogatja nyíltan. Számíthat Springerre, az Axel-Springer-Csoport örökösére (180 újság és folyóirat, köztük a «Bild», «Die Welt»). A csoport újságíróinak egy kiadói záradékot kell aláírniuk arról, hogy a transzatlanti kapcsolatok fejlődéséért és Izrael állam védelméért fognak síkra szállni. Merkel számíthat barátnőjére, Mohnra is, a Bertelsmann-csoport igazgatónőjére, az európai média legfontosabb alakjára (RTL, Prisma, Random House usw.). Frau Mohn a Bertelsmann-Alapítvány alelnöke is, amely az euró-amerikai kapcsolatok intellektuális oszlopa. Merkel támaszkodik Gedmin tanácsaira, akit a Bush-klán külön az ő számára küldött Berlinbe. Ez a lobbista először az American Enterprise Institute-nak (AEI) dolgozott Perle és Cheney felesége alatt. Nagyon bátorítja, hogy az eurot igazítsa a dollárhoz. Az AEI-ben előbb a New Atlantic Initiative-t (NAI) vezette, amely Európa minden fontos Amerika-barát tábornokát és politikusát egyesíti. Együttműködött a Project for a New American Century (PNAC) nevű neokonzervatív programban és ebben ő fogalmazta meg a fejezetet Európáról. Ott írja, hogy az Európai Uniónak (EU) a NATO ellenőrzése alatt kell maradni, és ez csak akkor lesz lehetséges, ha gyengíteni lehet az „európai emancipációs követeléseket“. Ugyanakkor ő a CCD (Council for a Community of Democracies) igazgatója is, amely kétsebességű ENSZ-et követel, és átveszi Berlinben az Aspen-Institut vezetését. Elutasítja barátja, Bolton ajánlatát, hogy az USA helyettes nagykövete legyen az ENSZ-nél, hogy teljesen Merkel támogatásának szentelhesse magát. 2003-ben a State Departement rábíz Gedminre és Kennedyre egy terjedelmes programot a „nyilvános diplomáciáért“, vagyis propagandáért, amely többek között nyugat-európai újságírók és véleményformáló intézmények titkos támogatását tartalmazza. 2003-ban Schröder ellenzi Irakban az anglo-amerikai hadműveleteket. Merkel erre nyilvánosságra hoz egy állásfoglalást a Washington Postban, amelyben visszautasítja a Chirac-Schröder-doktrinát Európa függetlenségéről, hangsúlyozza Amerika iránti háláját és barátságát, és támogatja a háborút. 2004 májusában azzal zavarja össze a helyzetet, hogy keresztülviszi Köhler bankár megválasztását szövetségi elnökké, aki a Maastrichti Szerződés fő megszerkesztője, amely szerződés az euro bevezetéséről szól, valamit az Európa Újjáépítési és Fejlesztési Bank egykori elnöke és az IWF igazgatója. Ezután egy „hazafias“ kampányt indít a radikális iszlám ellen. A 2005-ös parlamenti választások egész kampánya alatt kipellengérezi az emelkedő munkanélküliségi számokat és a szociáldemokraták képtelenségét, hogy ezeknek gátat vessen. Erre föl a CDU 21 százalékpont előnyt szerez a felmérésekben. Ebben a helyzetben titkos tanácsadója Gedmin a „Die Welt“-ben közöl egy neki címzett nyílt levelet. A német gazdasági modell kritikája után így folytatja: „Mielőtt az országot előbbre tudná vinni, le kell győznie intellektuálisan ezeket a nosztalgiázókat. Amennyiben Sárközy úr követné Chirac urat, Franciaország talán fellendül. Kár lenne, ha Németország tovább hanyatlana.“ Ezt a meghívást követve, Merkel végre ismerteti megoldási javaslatait. Előretolja egyik tanácsadóját, az Alkotmánybíróság egykori bíróját, Kirchhofot, és rábízza a «Neue Soziale Marktwirtschaft» [nevű kezdeményezést. Bejelenti a progresszív jövedelemadó leállítását: ugyanaz a százalék legyen érvényben a szűkölködőnek is mint a dúsgazdagnak. Schröder, a távozó kancellár élesen kritizálja a projektet egy televíziós vitában. A CDU előnye elpárolog. Végül a CDU a szavazatok 35%-t, az SPD 34%-t kapja, a többi megoszlik a kis pártok között. A németek már nem akarják Schrödert, de Merkelt sem. Hosszas és fárasztó tárgyalások után létrejön egy nagykoalíció: Merkel kancellár lesz, de a minisztériumok felét át kell engednie az ellenzéknek. A Libanon elleni izraeli intervenció alkalmával keresztülviszi a német flotta bevetését a FINUL keretében, miközben kijelenti: «Ha Németország létjogosultsága abban áll, hogy Izrael létjogát garantálja, most, amikor ez a lét veszélyben van, nem maradhatunk tétlenek.“ 2007. január 1. óta Merkel vezeti az Európai Uniót. Nem titkolja szándékát, hogy Franciaországot és Hollandiát kényszerítse, hogy fogadják el az európai alkotmány tervének egy második változatát, bár ezek az országok az első változatot népszavazással elutasították. Azt a szándékát sem titkolja, hogy feltámassza az észak-amerikai szabadkereskedelmi zónának az európaival való összekapcsolása projektjét egy „nagy transzatlanti piac“ kialakítására – Sir Brittan elképzeléseinek megfelelően. (Forrás: VoltaireNet): http://tinyurl.com/pqnqk7r
.
