.
Hatalom, szakralitás, kommunikáció:
kommunikáció- és médiaelméleti tanulmányok
/ írta: Vass
Önök milyen nyelven beszélik a magyart?
- részlet -
A felvilágosodás idején a történelem színpadára fellépő modern polgár azt ígérte a világnak, hogy az akkorra megújulási képességében - időlegesen? - megfeneklett szakrális világértelmezés és -nyelv helyére olyan világmagyarázó értelmet és ebből táplálkozó nyelvet alkot meg, amely nemcsak a világ egységes magyarázatára képes, hanem mindeközben mérhetetlen sebességű haladást és ezt elbeszélő nyelvet is ad: a rációt és a modern racionalitás nyelvét. Hamar kiderült azonban, hogy egységes szerkezetű társadalmi világ helyett egymást kölcsönösen kizáró alrendszerekre bontja fel az addig Szent Ágoston tanításán nevelődött kölcsönös gondoskodás kötelékébe szervezett valóságot. És az is kiderült, hogy ezek az egymást kölcsönösen kizáró társadalmi alrendszerek abban azért mégis azonosak, hogy egymáson kívül azt is kizárják, ami közös alapjuk lehetne - amit a költő így fogalmaz: „Földtől... eloldja az eget” - a szakrálist, és vele az erkölcsöt is kizárják. Az elsőről nem kell, a másodikról, mert bár naponta halljuk, mégis meglepődünk egymás mellett említve azokat, érdemes néhány példát említeni. A gazdaságban például az a szólás járja, hogy a pénznek nincs barátja; a politikában, hogy erkölcs és politika kizárják egymást; a jogban nem igazságot, hanem jogot szolgáltatnak, s sorolhatnánk tovább. Azaz az „alrendszerek” mindegyike összeegyeztethetetlen az erkölccsel, s így a szó valódi értelmében vett felelősséggel, kissé régimódi kifejezéssel szólva a „szervezett felelőtlenség” jogokkal megerősített birodalmát képezik. De még az „életvilág” sem maradhat meg az erkölcs és felelősség menedékének, mert az alrendszerek, Habermas szavaival, „gyarmatosítják” az életvilágot: ha tehetik, a baráti, rokoni, szerelmi kapcsolatokat is valamely „racionalitás” uralma alá hajtják.
1. Schiller, avagy a létszabadság nyelvének és a hatalom barbár nyelvének viaskodása. Schiller, a kitűnő költő az elsők között volt, kik a „minden egész eltörött” helyzetét értő módon észlelték, s az első, aki az egységes világmagyarázat elvesztésének helyreállítására programot is kidolgozott. Mivel a megfeneklett szakrális beszéd rövid úton való lendületbe hozását nem tartotta kivihetőnek, az egység helyreállítására más megoldást keresett. Úgy gondolta, hogy mindaddig, míg az egységes világmagyarázatot nem sikerül megalkotni, addig az emberiség is a megosztottság és a kölcsönös egymást kizárás viszonyában kell, hogy vergődjön. S ezt a vég nélkül sorjázó világháborúk igazolják is. Egyesek, a fejlemények láttán talán úgy fogalmaznának, hogy szerencse volt, de talán igazabb lenne azt mondani, hogy a feltételek még adottak voltak hozzá: az emberiség sorsáért érzett felelősségtől vezettetve korának három legkiválóbb, leghaladóbb és legújítóbb fiatal szelleme csatlakozott hozzá, s együtt dolgozták ki az áthidaló megoldást, amely a szakrális nyelv magához téréséig pótolhatja az űrt. A megfeneklett - de megújítható - szakrális elbeszélés helyett a művészetben látták azt a pótszert, amelynek révén a világot mégis egységként lehet elbeszélni. Programjuk ezért a nép esztétikai nevelése volt: mindenki rendelkezhessen az egységes világba belépés és annak elbeszélése feltételeivel. Fiatal társai közül az egyik, Schelling, mindvégig hű maradt Schiller tanításához. A másik azonban tovább lépett. Ő ugyanis, Hölderlin, a harmadik tanítvány révén megismerkedett a görög tanításokkal is, s köztük az emberre vonatkozó felismerésükkel is. Felismerte, hogy igaza volt a görög elődöknek abban, hogy az ember mindenek előtt „zoón logon ekhon”. Azaz az a lény, aki a léttörvények felszínre emelésére képes, s az egyetlen, aki e léttörvények elbeszélésére alkalmas nyelvet is képes alkotni. A „logon” éppen a léttörvények elbeszélésére való képességet - a logost ekkor még ezt jelentette - és az ennek elbeszélésére alkalmas nyelvet jelentette. Ebből következett aztán csak az a második fele a görög ember meghatározásnak, amit az unalomig szoktak idézni, de amely önmagában nemcsak pontatlan, de megtévesztő, félrevezető is: a „zoón politikon”. A zoón politikon ugyanis nem egyszerűen egy emberi törvényeken épülő politikai szervezet kiépítésére való alkalmasságot jelenti, hanem az emberi közösség szakrális léttörvények szerinti berendezésének a képességét. Ezért tekintette e harmadik fiatal Schiller tanítvány, Hegel főművének a „logikát”, amelyben nem az egység felbontásában és a felbontás következményeivel a goethei varázslóinas módján tehetetlenkedő római rációt, hanem a létigazság felszínre emelésére és törvénnyé érlelésére képes logost ismerte fel annak az emberi képességnek, amelyre támaszkodva a teremtésben nyert szabad akaratot az ember az emberiség boldogulására használhatja. A létszabadság nyelve és annak következményei volt az, ami a görögök szerint őket „szabaddá” tette, a barbárokkal szemben, akiket, mint tudjuk „némának” tartottak. Nem azért, mintha Platón és elődeinek a hallása lett volna problematikus, távolról sem. A görögök számára azonban az a nyelv, amely úgy rezgette meg a levegőt, hogy ezenközben csak a természet és a többi ember feletti hatalom elbeszélését tette lehetővé némának bizonyult. A barbárok nyelvén ugyanis nem lehetett a létről, létigazságról, létszabadságról, a létért viselt felelősségről beszélni; a barbárok nyelve mindössze a puszta és közönséges hatalomnyelv volt.
1. a. az uralkodó közbeszéd Magyarországon
A közbeszéd, ha nem is kikerülhetetlen, de meghatározó befolyással van arra, hogy ki milyen nyelven gondolja és beszéli el életét. Ezért indokolt feltenni a kérdést: a hazánkban uralkodó közbeszéd megkönnyíti, vagy nehezíti netalán a schiller-i program, tárgyunk felől tekintve: az ifjúság léthelyzetének elbeszélését. A közbeszéd, az uralkodó közbeszéd meghatározásával kapcsolatban azt szokás mondani, hogy annak monopóliumával az uralkodó hatalom rendelkezik. Az uralkodó hatalmon pedig - így a hagyományos, a XVIII. századból táplálkozó politológia - a demokratikus választásokon a kormányzásra megválasztottakat szokás érteni. Csakhogy az már nemcsak a médiumokkal foglalkozók között, hanem a nyilvánosság majdnem teljes szélességében közhelynek számít, hogy a legitim hatalom és a nemlegitim médiakrácia nyelvei eltérhetnek egymástól, mi több, ellentétbe is kerülhetnek. Ez az ellentét mindaddig, míg a sajtószabadság jelszavával fellépők a létszabadság nyelvét beszélik, azaz a két szabadság: a jogi- és a létszabadság egybeesik, bár sajnálatos, nem végzetes. Nem végzetes, mert így egy nép eredetmítosza, szenvedés- és üdvtörténete, vagy másként: léttörténései elbeszélhetőek maradnak, s ez lehetőséget teremt számára a létharmónia újraalkotására. Amikor azonban a közbeszédet meghatározó és a - jogi értelemben vett, azaz a sajtó - szabadság nevében fellépő médiakrácia a létszabadság nyelve helyett a barbár hatalomnyelvet kényszeríti a közbeszédre, könnyen végzetessé váló torzulás következik be. Ilyen végzetessé váló helyzet például az ökológiai katasztrófa fenyegető veszélye, amelyet az ember természet feletti hatalmának elbeszélésére kifejlesztett nyelven nyilvánvalóan nem lehet érdemben és mélységeiben elbeszélni. S mert nem lehetséges olyan közbeszéd, amely e katasztrófát elbeszélhetné, megoldása is kétségessé, vagy csak felesleges, mert elkerülhető áldozatokkal járó „forradalmak” révén teszi lehetővé. Ha pedig az életvilág gyarmatosítása következtében mindennapjaink legszemélyesebb kötelékeit is csak a hatalomnyelven lehet elbeszélni, akkor „belső környezetünket” fenyegeti ugyanaz a katasztrófa. Ezek után már érthető a kérdés: Önök milyen nyelven beszélik a magyart? Sokunk szomorú tapasztalata a hazai közbeszéddel kapcsolatban, hogy abban a hatalomnyelv uralkodott el a Schiller által is kívánt létszabadság nyelve helyett, s ezért a szakrális, vagy univerzális létszabadság nyelve a mai Magyarországról is eltünedeződőben van.
1. b. a szabadság nyelve a hazai ifjúság körében
Eltünedeződőben van, de szerencsére még léteznek komoly szigetei a létszabadság elbeszélésére irányuló igényeknek. Az uralkodó közbeszéd, legyen bármennyire is uralkodó helyzetben, megtapasztalhattuk a múlt rendszerben, nem az egyetlen beszéd egy ország életében. Lehetséges például, hogy a barbár beszéd özöne ellenére maradnak létnyelven beszélők. Így lehet, hogy a létszabadság lehetséges nyelvei közül a schilleri-schellingi reflexív és integrativ képességeket felszabadító esztétikai kódban is képes beszélni az ország valamely része. Hogy megállapítsuk, mekkora ez a rész, reprezentatív felmérést végeztünk, aminek meglepő eredménye az volt, hogy mindössze a lakosság egy-három százaléka használja még művészfilmekkel kapcsolatosan is mindennapi élethelyzeteiben az esztétikai kódot. Ami azt jelenti, hogy a létszabadság problémáinak megértésére és elbeszélésére lakosságunknak csak egy töredéke képes mindennapi élethelyzeteiben. Ebből a nézőpontból tekintve válik igen tanulságossá annak megismerése is, hogy az ifjúság milyen arányban rendelkezik például a léthelyzetének elbeszélésére alkalmas egyik, az esztétikai kóddal, illetve milyen arányban használja azt a mindennapokénál „élesebb” kérdezési szituációban:
A LÉTHELYZET ELBESZÉLÉSÉRE ALKALMAS
ESZTÉTIKAI KÓD KOROSZTÁLYI MEGOSZLÁSA
KÓD TÍPUS 18-29 30-39 40-49 50-59 60+ ÖSSZESEN
ESZTÉTIKAI 1,2 2,4 1,4 1,6 1,6 1,5
KELLEMES 52,4 55 50,8 48,7 49,1 51,3
KÖZNAPI 45,6 40,8 44,6 48 46,7 45,1
EGYÉB 0,8 1,9 3,1 1,6 3,1 2,1
ÖSSZESEN 100 100 100 100 100 100
Adataink azt mutatják, hogy - akárcsak népességünk összessége - az ifjúságnak is csak elenyésző töredéke rendelkezik a saját léthelyzetének megértéséhez és feldolgozásához szükséges nyelvi kóddal. Sőt, azt láthatjuk, hogy még az átlagosnál is kisebb arányban vannak a fiatalok közt azok, akik ezt a kódot alkalmazzák a kérdezés helyzetében. Ha kiszámoljuk, hogy ki hány éves volt a különböző korosztályokba tartozók közül legújabb korunk két rendszerváltásának éveiben, akkor érdekes cezúrát láthatunk. Az adatok azt mutatják, hogy - bár nem nagyok a számszerű eltérések-, a Horthy korszakban, illetve a létezett szocializmus válságának utolsó szakaszában szocializálódottak rendelkeznek e kód alkalmazásának lehetőségével legnagyobb arányban. Stumpf, Laki és Gazsó kutatásaiból tudjuk, hogy az ifjúság gazdasági értelemben a rendszerváltás vesztesének tekinthető. Ezek a számadatok viszont azt mutatják, hogy nemcsak gazdasági, hanem „egzisztenciális” tekintetben is vesztes az ifjúság, mert a késő-kádári, illetve a Horthy korszakban szocializálódottaknál is kevésbé ismeri, vagy használja a léthelyzetének elbeszélésére alkalmas esztétikai nyelvet.
3. A valóságok és a felelősség a valóságalkotásért
A nyelv, s ezen keresztül a kommunikáció erejének egyik oldaláról, a szabadsághozó vagy szabadságrontó képességéről már beszéltünk. Most egy másik oldaláról is ejtsünk szót, arról, hogy a nyelv nem pusztán fonetikai vagy grammatikai szabályok és törvények gyűjteménye, de nem is csupán lexikai egységek tárháza, még akkor sem, ha ezen lexikai egységek jelentéseit komolyan vesszük is. A kommunikáció nyelve ugyanis képes arra, hogy „intézményesedjen”, hogy hangrezgésekből társadalmi intézményekké szilárduljon. A nyelv így valóságalkotó erővel is rendelkezik. S attól függően, hogy milyen nyelvről van szó, olyan valósággá is intézményesedik.
3. a. a szakrális, a stofflich és a gazdasági valóság
A nyelvi valóságnak társadalmi valósággá szilárdulásához, s a nyelvi sokféleségnek sokféle társadalmi valósággá válásához közelebb kerülhetünk, ha részt veszünk egy kis gondolatkísérletben. Kérem, zárjanak ki most gondolataikból mindent, még azt is, amiről eddig beszéltünk, s képzeljenek maguk elé egy csendes szigetet, valahol Polinéziában, s egy polinézt, amint szépen kifestve bandukol a tűző napon, kezében egy maszkkal. Ezzel a maszkkal teszünk kísérletet a következőkben. Most ugorjanak vissza ide Európába, Magyarországra, s gondoljanak egy Szilveszter előtti kora éjszakára, mikor fogcsikorgató hidegben egy csöves botorkál az utcákon. Ki tudja honnan, az iménti polinéz maszk kerül elé. Mit fog tenni vele csövesünk? Felveszi, megvizsgálja, kissé bosszankodik, hogy miért mázolták össze, majd keres egy helyet, ahol meggyújthatja. Számára ez a maszk ugyanis csak egy darab fa, amely, ha meggyújthatja, életben maradását biztosíthatja néhány órán át. Repítsük maszkunkat tovább, egy antropológiai múzeum falára, s mondjuk a nyitvatartási időbe. Mire használják az oda látogatók? Kiállítási tárgynak, amelynek legfeljebb esztétikai tulajdonságairól beszélnek. A csöves számára a maszk puszta fadarab, egy elemi anyagi valóság része. A kiállító terem falán lévő maszkot nézegetők számára egy esztétikai tárggyá válik, a csöves ember alatti valóságával szemben az uralkodó gazdasági valóság részévé. A polinéz számára ez a maszk viszont a szakrális valóság része, amelyet nem bármely utcán vagy valamely múzeumban, hanem csak szent helyen, nem alkalomszerűen és nem is a nyitvatartási időben, hanem csak szakrális időben, és végül nem tűzifaként, nem is esztétikai tárgyként, hanem a szakrális erők mozgásba hozására lehet használni. Témánk szempontjából gondolatkísérletünknek most kérem arra a részére figyeljenek fel, hogy ugyanaz a festett fadarab, attól függően, hogy milyen világmagyarázó értelem fénysugarába állítjuk, s milyen, ebből következő nyelven beszéljük el rendeltetését és használatát, mássá és mássá, egymástól lényegesen különböző társadalmi valóságok részévé válik: tárgyi-természeti valóságnak, gazdasági valóságnak, illetve szakrális valóságnak. Amiből azt emeljük most ki, hogy különböző értelmi-nyelvi, és - intézményesülésük esetén - különböző társadalmi valóságok létezhetnek s léteznek is, többnyire egyidejűleg is, környezetünkben.
2. d. a nemlegitim hatalmak puha diktatúrája és az ifjúság legyőzése
Kérem, olvassuk el e címlap képi és szöveges üzenetét: Mit is látunk ezen a képen? Ami először is szembe tűnik egy fegyveres akció kelléke: egy célkereszt. E látvány alapján azt hihetnők, valamilyen harcászati műveletről tudósít majd az európai kábel és műhold újság, sajnos ezekből az elegendőnél is sokkal többről számolhatna be, naponta akár. Ezt erősíti meg a felirat első része is: target: angolul célpontot - a reklám szakmában pedig célcsoportot - jelent. Menjünk közelebb, s vizsgáljuk meg, ki ellen fordul a harci akció, azaz ki van a célkeresztben? S itt mindjárt meglepetés ér bennünket: vízen úszó, pelyhes kiskacsa van ugyanis a célkeresztben. Ami azt jelenti, hogy itt nem harcról, nem egymással szemben álló fegyveres erőkről van szó, hanem egyoldalú fegyverhasználatról: vadászatról. És nem a szokványos vadkacsa vadászatról, hanem pelyhes kiskacsa vadászatáról. De nem akármilyen kiskacsáról, ahogyan a felirat második sorából megtudhatjuk. Ott ez áll: teen age. Ami köztudomásúlag a fiatalokat, a tizenéveseket jelenti angol nyelven. Azaz az európai kábel és műholdas televíziós újság címlapjának üzenete, hogy az eddigieket összefoglaljuk: célkeresztben az ifjúság, akire vadászatot rendezünk. Vadászat ifjúságra, parafrazálhatjuk Buzzatti korábban hivatkozott elbeszélésének címét. Ám ezzel még nem ér véget az „üzenet”. Fel kell tennünk, ugyanis azt a kérdést is, hogy miért nem egy kis nyuszi, vagy egy kisliba került az ifjakra vadászó televíziók célkeresztjébe, hiszen nyuszik és libák lehetnek azok, akiknek a reklámokat el lehet adni. Miért éppen kiskacsát tettek a célkeresztbe az üzenetközvetítés európai professzionalistái? Akiknél szóba sem jöhet az, hogy véletlenül kerül egy sor, egymás mögött úszó kiskacsa és nem más a célkeresztbe? Nos a válasz viszonylag egyszerű. A kiskacsákról közismert, hogy számukra az első meglátott tárgy válik - az imprinting hatás következtében - a mindenkinél fontosabbá, azzá, akit tűzön-vízen át követniük kell, és akit, vagy amit tűzön-vízen át követnek is. Nyílt beszéd: a célkeresztbe vett ifjúságra vadászat célja, hogy szülő anyja helyére a televízió kerüljön. Hogy a televízió legyen az az eszköz, az a mindennél fontosabb valami, amelynek felhívásait, ajánlásait és nyílt, vagy burkolt utasításait a kiskacsává tett ifjak szülőik ellenében is követnek. Amit egyszerűbben szólva: lélekvadászatnak is nevezhetünk. Az, amiről Buzzatti elbeszélése kapcsán, mint elrémítő utópiáról beszéltünk, dermesztő valósággá vált. Mi több, annak a végkifejlete: a hajtóvadászat fiatal lelkekre. A célkeresztbe vett ifjúság lelkére valló vadászat, mint meghirdetett és bevallott cél az üzenete ennek a címlapnak. És ha csodálkoznánk ezen a nyíltságon, akkor arra azt felelhetné egy beavatott, hogy mikor egy hatalom már teljesen biztos fölényében, akkor olyan orcátlanná válik, hogy nyíltan is megüzeni célját és kifecsegi titkát - úgysem tehetnek ellene semmit. De mely hatalomról is van szó, amely orcátlanságában nyíltan üzeni nekünk, hogy gyermekeink, fiataljaink lelkére rendez nyilvános vadászatot? E kérdés megválaszolásához el kell hagynunk a hatalomszabadság által a politikai hatalomról felfestett képet, hogy felismerjük: az előtérbe állított legitim államhatalom mellett, pontosabban felette, létezik egy legitimitással nem rendelkező hatalmi gépezet is, a nemlegitim hatalmak rendszere. A nemlegitim hatalmakról a hivatalos politikatudomány hallgatni szeret, ha pedig nem hallgathat, akkor „ötödik”, „hatodik” hatalmi ágnak szereti nevezni, például a médiát vagy a pénzhatalmat. Mintha azok is a legitim, a választott hatalmak közé tartoznának. Az ifjúságot a legitim hatalom, az állam felelősen nevelné, de mivel a hatalomszabadság igazi szervezete, az állam fölötti rendelkezés hatalmával is bíró nemlegitim szervezetek kezében van a nevelésre is alkalmas intézmény, a média, ezen a területen sincs a fiataloknak esélye a felelős neveltetésre. És végül tegyük fel azt a kérdést is, hogy ez a nemlegitim hatalmi gépezet milyen fegyvert is fog az ifjúságra, milyen fegyver célkeresztjébe fogja az ifjúságot? Itt visszautalhatunk az e pont elején a fegyverekről mondottakra. A test elleni véres erőszak fegyvere, a gyilok mellett már láttuk a természet leigázására szolgáló fegyvert, s most egy harmadik fegyver típussal találkozhatunk: a puha, a lélek ellen alkalmazható fegyver típusával. És kérdezzünk tovább: milyen hatalmat gyakorol az ifjúságra puha fegyvert fogó nemlegitim hatalom? Erre is ismerjük a választ: a nemlegitim hatalom a média esetében tömegpusztító hatású fegyvert alkalmazva diktatúrát gyakorol. Mégpedig olyan diktatúrát, amely még a gyilokkal gyakoroltnál is félelmetesebb. A gyilok rémtettei felháborodást váltanak ki. A puha fegyverek csábítása, a kiskacsáknak tekintett új és új ifjak ellen fordított imprinting diktatúrája ellen nemhogy tiltakozna a fiatal, hanem egyenesen szabadságával azonosítja azt. S mire felismerné, hogy létszabadság helyett előre programozottság a jutalma, már késő, nem szabadulhat a puha diktatúra lélekgyilkos, fojtó öleléséből. A címlap üzenete: a létértelmezés esélyétől is megfosztjuk a lélekölő puha fegyver segítségével az ifjúságot és reklámjaink imprinting rabjaivá tesszük. S hogy mindez nem csupán üzenet, felszólalásom elején a létszabadság nyelvi kódjával való rendelkezésről ismertetett adatokat idézem még egyszer fel: a rendszerváltás ifjúságának még a Horthy korszakban neveltekénél is kisebb hányada, még két százaléka sem használja - talán, mert a kiskacsáknak szégyen használni - az esztétikai kódot, ha művészfilmekről szerzett élményeiről lehet vallania. E pontunk végére érve foglaljuk össze, milyen esélye van a felelős nemzedéki valóság alkotásra a ma átlagos fiataljának? Amint láttuk, az apák egyfelől eltékozolják a valóságalkotás szabadságát biztosító forrásokat, másfelől a nemlegitim hatalmak lélekölő puha fegyvereinek célkeresztjébe vették, és onnan nem engedik az ifjakat. Mindezzel pedig szinte lehetetlenné tették a felelősségvállalást számukra a valóságalkotásért. E lesújtóan szomorú helyzetben így már csak az a vigasztaló kérdés maradt, hogy mihez kezd, kezd-e valamihez az ifjúság maga, a tékozló és rájuk vadászatot rendező apák árnyékában, a nemzedéki valóság felépítéséből rászakadt felelősséggel?
III. MEGTÉRŐ FIÚK?
Ezzel, a világban való otthon-léthez, a világban való honfoglaláshoz szükséges hősiesség kérdésének a felvetésével elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen szerepe van, milyen szerepe és felelőssége lehet ma az egyháznak az ifjúság nevelésében? S azt a választ kell adnunk, hogy minden korábban voltnál nehezebb helyzetben van, s ezért minden korábbinál nagyobb a felelőssége. Nehezebb helyzetben van minden eddiginél, mert csak most vált, szinte napjainkban teljessé a hatalomszabadság híveinek mindaz a kínálata, amit a „legyőzött” egyház híján valláspótlékot keresők számára eddig ajánlani tudott. Most talált rá arra az intézményre, amely a maga valláspótlékának az integrációs középpontja lehet, a saját „templomára”. Hogy erről a templomról érthetően beszélhessünk, előbb össze kell foglalnunk a tékozló apák kapcsán elmondottakat. A modern győzelmet aratott a természet, a család, a civil társadalom, a szociális gazdaság- és állam, a szakrális nemzet és az egyház, a világ otthonossága felett. De csak a modernt is legyőző globalizációs vitte véghez az otthonból az idegenségbe átlendítő fordulatot: csak a globalizáció szervezte át a hatalomszabadság birodalmává a társadalmat. A globalizáció építette ki a hatalomtársadalmat. A hatalomtársadalom azonban csak néhányaknak, egy elenyésző kisebbségnek biztosít elégedettséget, a hatalomgyakorlóknak. A nagy többség számára azonban csak az otthontalanság gyötrelmes hiánybetegségeit tudta kínálni, vagy pótszereket, otthon és vallás pótlékokat. A létszabadság ismerőit és gyakorlóit megillető tekintély helyett a hatalomjavakban bővelkedéssel elérhető presztízst, a szentségek helyett a divat vezérelte fogyasztás javait, az otthon öröme helyett a pillanat élvezetét. Kinek-kinek az őt megillető pótszert: az „elitnek” a presztízst, a „tömegnek” a fogyasztás fétisét, a „radikálisoknak” a pillanatot. De csak napjainkra sikerült mindezeket a csoportokat és mindezeket a pótszereket egyetlen integrációs központba terelni: (…) /lásd még: MEK.OSZK): http://tinyurl.com/ocqukzc
.
