.
.
A tömegek lázadása /
írta Ortega y Gasset, José
- Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938
(Forrás: MTDA Portál):
http://tinyurl.com/nwmh3cl
.
I.
Túltelítettség
A mai európai közélet legfontosabb, – biztató vagy fenyegető? – jelensége a tömegek felnyomulása a teljes társadalmi hatalomig.1 A tömeg, természete szerint, nem irányíthatja, de nem is tudja irányítani a maga sorsát, arra pedig, hogy a társadalmon uralkodjék, még kevésbbé : alkalmas; így aztán elmondhatjuk, hogy Európa ma a legsúlyosabb válságban van, ami csak népeket, nemzeteket, kultúrákat egyáltalában érhet. Ez a válság nem egyszer jelentkezett már a történelem folyamán. Arculata, következményei egyaránt ismeretesek. Ugyanígy a nevét is tudjuk. A tömegek lázadása ez. Hatalmas dolog, melynek megértésére jó, ha az ilyen szavaknak, mint „lázadás”, „tömegek”, „társadalmi hatalom”, – nem tulajdonítunk valamilyen szűk, vagy éppen kizárólagosan politikai értelmet. A közélet nemcsak politikai, hanem egyszersmind, sőt mindenekelőtt szellemi, erkölcsi, gazdasági és vallásos élet is, mely a közösség minden szokását magában foglalja, az öltözködés módját éppúgy, mint a szórakozás formáit. Talán úgy közelíthetjük meg e történeti jelenséget a legjobban, ha vizuális benyomásainkra bízzuk magunkat és korunk egy úgyszólván szemmel látható mozzanatára utalunk. Noha egyszerűbb csak kijelenteni, mint analizálni valamit, én ezt a mozzanatot túltelítettségnek, túlzsúfoltságnak nevezem el. A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal. A kávéházakat megtöltik a fogyasztók, az utcákat a járókelők. A híres orvosok rendelői tele vannak beteggel. A különféle látványosságokon, előadásokon, hacsak nem túlságosan időszerűtlenek, hemzseg a közönség. A fürdőhelyeket zsúfolásig töltik a fürdőzők. Ami azelőtt nem szokott különösebb nehézségbe ütközni: helyet kapni valahol, – ma egyre bonyolultabb feladattá válik.
Ennyi az egész. Hát van ennél egyszerűbb, megszokottabb, állandóbb dolog a mai világban? De nézzünk e megfigyelés mélyére s csodálkozva látjuk, hogy onnét váratlanul forrás szökken elő, mely a nap, jelenünk napjának tiszta fényét megtöri és egész belső színgazdagságára bontja.
Mit látunk és min lepődünk meg annyira? Látjuk a tömeget, a sokaságot mint olyant, amint megszállja azokat a helyeket és kényelmi eszközöket, amelyeket a civilizáció hozott létre. De alig töprengtünk ezen egy keveset, máris a meglepődésünkön lepődünk meg. Hogyan? Hát nem így van jól? A színház székei arra valók, hogy üljön valaki rajtuk, sőt, hogy mindegyiken üljön valaki. És a vasúti kocsik, meg a szállodák szobái is arra valók, hogy tele legyenek. így van, ehhez nem férhet kétség. Mégis, azelőtt az ilyen helyek és közlekedési alkalmatosságok nem szoktak tele lenni, most pedig túlzsúfoltak és a bekívánkozók közül számosan kielégítetlenül künnmaradni kénytelenek. A dolog logikus, természetes, de nyilvánvaló, hogy azelőtt ismeretlen volt, ma pedig: valamiféle változás, oly módosulás állott be, mely a meglepődésünket – legalábbis az első pillanatban – igazolja.
A meglepődés, a csodálkozás a megértés kezdete. A szellemi ember sajátos sportja és fényűzése. Céhbeli gesztus a számára, hogy ámulásra nyitott szemmel nézze a világot. A tágranyitott szem előtt a világon minden figyelemreméltó és csodálatos. Ez, a csodálkozás, olyan öröm, mely tilos a futballista számára, de amely, másrészt, a gondolkodót a látnokok örök elragadtatásában vezérli végig a világon. Jele a káprázó szem. Ezért adták a régiek Minerva mellé a baglyot, az örökké káprázó-szemű madarat.
A túltelítettség, a zsúfoltság, azelőtt nem volt gyakori. Miért gyakori ma? A tömegeket kialakító erők nem a semmiből merültek fel. Ma tizenöt éve közel ugyanennyi ember élt. Természetesnek az látszanék, hogy ez a szám a háború után megcsappant. És, kétségkívül, itt merül fel az első megjegyeznivaló. A tömegeket alkotó egyének megvoltak azelőtt is, de nem mint tömeg. Apró csoportokban, vagy magánosan élték életüket a világban, észrevehetően távol egymástól, társtalanul, szétszórtan. Mindegyik – egyén vagy apró csoport, – elfoglalta a helyét, mindenkor a magáét a vidéken, a faluban, a városban, a világváros valamely zugában. Most egyszerre feltűnnek a túlzsúfoltság jelenségében és szemünk mindenütt tömegeket lát. Mindenütt? Nem, nem; pontosan a jobb helyeken, amelyek az emberi kultúra aránylag bonyolultabb alkotásai s amelyek azelőtt kisebb csoportok, közelebbről: a kisebbség használatára szolgáltak. A sokaság egyszerre előtűnt és elözönlötte az emberi társadalom legkitűnőbb helyeit. Azelőtt, ha egyáltalában volt, észrevétlen maradt és a társadalmi színpad hátterében húzódott meg; ma közel férkőzött a vetítőlámpákhoz, ő a főszereplő. Illetve ma már nincsenek főszereplők, csak kórus.
A tömeg fogalma mennyiségi és szemmel látható. „Fordítsuk ezt le, anélkül, hogy megváltoztatnók az értelmét, a szociológia terminológiájára. így a társadalmi tömeg fogalmához jutunk el. A társadalom mindenkor két tényező dinamikus egysége: a kisebbségé és a tömegé. A kisebbség egyénekből, vagy egyének sajátos készültségű csoportjaiból áll, míg a tömeg a sajátosan nem kvalifikált személyek összege. Tömegen nemcsak és nem elsősorban „munkástömeg”-et értünk. Tömeg az átlagember s így az, ami azelőtt csak mennyiség volt, – a sokaság, á tömeg –, minőségi meghatározássá válik. A szociális keresztmetszetben ez a közkvalitás, az az ember, aki nem más, mint a többiek, csak egy általános típus ismétlődése. Mit értünk el azzal, hogy a mennyiséget minőséggé változtattuk? Nagyon egyszerű: így értjük meg a tömeg létrejöttét. Világos, sőt közhely, hogy egy tömeg kialakulása megkívánja bizonyos vágyak, eszmények, életformák valamiféle egyezését azokban az egyénekben, akik e tömegbe beletartoznak. Ennek ellene szólhat, hogy ez minden kiválásra törő társadalmi csoportnál is így van. Igaz, csakhogy van egy lényeges különbség. . Azoknak a csoportoknak az esetében, melyeket az jellemez, hogy nem sokaságok és nem tömegek, a csoporttagok érzelmi együvétartozását valami olyan vágy, eszmény, vagy eszme adja meg, mely a nagy számot eleve kizárja. Egy kisebbség kialakulására, legyen az különben bármilyen kisebbség, mindenekelőtt az szükséges, hogy mindenki sajátos, bizonyos mértékig egyéni okok alapján elkülönüljön a tömegtől. A kapcsolat a kisebbséget alkotó többiekkel másodlagos, poszterioris ahhoz képest, hogy minden személy egyes valaki, sőt, a kisebbség tagjai éppen abban egyeznek, hogy nem egyeznek. Vannak esetek, amelyekben ez az elkülönítő jelleg állandóan meglátszik: a magukat „non conformists”-nak nevező angol csoportok olyanok közösségei, akiket csak a sokassággal szemben elfoglalt véleménykülönbségük egyesít. Ez a sajátságos törekvés a kevesek összeterelésére, pusztán a sokaságtól való elkülönülés céljából, mindig, minden kisebbség kialakulásában szerepet játszik. Mallarmé mondotta egyszer egy bizonyos gyér hallgatóság előtt, mely valami « egészen magasrendű zene meghallgatására gyűlt össze, hogy minden közönség a jelenlevők kicsiny számával mutatja meg, mily sokan nincsenek jelen.
Szorosan véve, a tömeg pszichológiai állapot, amelyhez nem kell az egyéneknek csoportosan, tömegben szerepelniök. Egyetlenegy személyről is megállapítható, hogy tömeg-e vagy sem. Tömeg mindenki, aki, akár jó, akár rossz értelemben, még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem „olyan, mint a világ” és mégsem szűköl, hanem kitűnően érzi magát olyannak, mint a többiek. Képzeljünk magunk elé egy egyszerű embert, aki arra törekednék, hogy különleges feladatokra legyen képes, – képzeljük, amint kutatja magában, hogy ugyan mire is van tehetsége, mert ki akarna tűnni, – és végül képzeljük, amint ráeszmél, hogy semmire sem való. Ez az ember középszerűnek, útszélinek, tehetségtelennek fogja érezni magát; de „tömeg”-nek nem.
Amikor kiválasztottak csoportjáról esik szó, a kifejezés értelmét a szokásos szóhasználat rendszerint elhomályosítja, vétkesen nem tudva, hogy a kiválasztott ember nem az a kellemetlen fráter, aki másnál felsőbbrendűnek hiszi magát, hanem az olyan ember, aki többet követel önmagától, mint mástól, még akkor is, ha személyében e magasabb követelményeknek nem tudna megfelelni. És, kétségkívül, az emberiségnek két csoportra való legalaposabb felosztása ez: akik sokat várnak el maguktól· és nehézségekkel, meg kötelességekkel terhelik magukat és azok, akik nem várnak maguktól semmi különöset, hanem elegendőnek tartják örökké úgy élniök, minden erőkifejtés nélkül, mint amilyenek már eredendően; bóják, amiket a szél mozgat ide-oda.
Eszembe jut erről, hogy az ortodox buddhizmus két különböző vallásból áll: az egyik igen szigorú és nehéz, a másik sokkal könnyebb és köznapibb: a „Mahayana”, a „nagy szekér”, vagy „széles út”, és a „Hinayana”, a „kis szekér”, „gyalogösvény”. Az a döntő, hogy életünket melyikre tesszük a kettő közül, arra-e, mely az erőfeszítések legtöbbjét követeli, vagy arra, amely a legkevesebbel is beéri.
Tömegek és kiváló kisebbségek megkülönböztetése nem társadalmi, hanem emberi osztályozás, és nem esik egybe a felsőbb és alsóbb társadalmi osztályok rangrendjével. Természetes, hogy a magasabb társadalmi osztályokban, amikor ilyenek egyáltalában, és amíg vannak, nagyobb valószínűséggel akadnak olyanok, akik a „széles ut”-at választják, míg az alsóbb néposztályok rendszerint silányabb minőségű elemekből állanak. Mégis, valójában, minden társadalmi osztály egyik része hamisítatlan tömeg, a másik pedig kisebbség. Korunkra, mint látni fogjuk, a tömeg és a sokaság uralma jellemző, még az előkelő hagyományú csoportokban is. Sőt, még a szellemi életben is, mely pedig már a maga lényegénél fogva megkíván és feltételez bizonyos rátermettséget, még a szellemi életben is világosan észrevehető az álintellektuálisok, a kvalifikálatlanok, a kvalifikálhatatlanok és a maguk belső mivolta szerint diszkvalifikáltak egyre növekvő térhódítása. Ugyanez tapasztalható a máig fennmaradt nemesség köreiben.
Másfelől viszont nem ritka, hogy a munkásság között, mely pedig azelőtt például szolgálhatott arra, hogy mi az, amit tömegnek nevezünk, gyakran kitűnően megművelt lelkeket találunk.
Nos, jól van; de a társadalomban van egy csomó oly tevékenység, elfoglaltság és különböző hivatás, mely természete szerint egészen kivételes és így betöltésére is egészen kivételes képességek szükségesek. így bizonyos művészi, vagy fényűzési szükségletek kielégítésére, vagy a kormányzati tevékenységek gyakorlására és bizonyos közügyekben a helyes politikai vélemény megalkotására. Azelőtt ezeket a feladatköröket a minőségi, vagy legalább a szándékaiban minőségi kisebbség látta el. A tömeg nem kívánt résztvenni bennök: nem áltatta magát azzal, hogy – ha elért bizonyos készségeket – már nem tömeg. Ismerte a maga szerepét a társadalom dinamikájában.
Ha visszatérünk mármost azokra a jelenségekre, amelyekről korábban beszéltünk, ezek kétségkívül a tömeg magatartásának megváltozásaként tűnnek elénk Mind arra mutat, hogy a tömeg a társadalom előterébe nyomúlt, elfoglalta azokat a helyeket, használja azokat a kényelmi berendezéseket, élvezi azokat a gyönyörűségeket, amelyek azelőtt csak a kisebbséget illették meg. így világos, hogy a szórakozóhelyeket eredetileg nem a tömegek számára gondolták el, mert annál sokkal kisebbek is és a sokaság minduntalan kiszorul belőlük, riyiltan ä szemünk elé tárva és bizonyítva az új tételt: a tömeg, anélkül, hogy megszűnt volna tömeg lenni, a kisebbség helyét bitorolja.
Azt hiszem, senki sem panaszkodnék amiatt, hogy az emberek ma nagyobb mértékben és többen szórakoznak, mint azelőtt, s hogy ehhez kedvük van és módjuk kerül. Aggasztó csak az, hogy ez a tömegeknél tapasztalt készség a kisebbség szórakozásainak az átvételére, nem mutatkozik, nem mutatkozhatik csak a szórakozások területén, hanem a kor általános magatartása. így, – mintegy előre bejelentve a továbbiakat, – azt hiszem, hogy az utóbbi évek politikai változásai egyszerűen a tömegek hatalomrajutását jelentik. A régi demokráciát még jókora adag liberalizmus és törvénytisztelet mérsékelte. Az egyén, amikor ezeket az elveket
szolgálta, vállalkozott arra, hogy egy bizonyos, igen szigorú fegyelmet, még saját magától is megköveteli. A liberális elv és a jogi norma oltalma tette lehetővé a kisebbség életét és munkásságát. Demokrácia és törvény, élet a törvény védelme alatt, egymáshoz közelálló kifejezések voltak. Ma azonban valamiféle hiperdemokrácia tanúi vagyunk s ebben a tömeg a maga vágyait és törekvéseit egyenesen; a törvény ellenére fejti ki. Tévedés volna úgy fogni fel ezt az új állapotot, mintha a tömeg belefáradt volna a politikába, s a maga feladatait bizonyos, erre kiszemelt személyiségekre bízná. Ellenkezőleg. Éppen azelőtt volt így, épp ez volt a demokrácia. A tömeg valamikor azt hitte, hogy a politikusok csoportja, – a maga minden hibájával és fogyatékosságával, – de mindent tekintetbevéve, és végeredményben, nálánál mégis csak valamivel többet ért a közélet problémáihoz. Most, megfordítva, a tömeg meg van győződve arról, hogy a nyárspolgári törzsasztalok a helyes jog forrásai és ezek adnak érvényt a törvénynek. Kétlem, hogy akadna még egy korszak a történelemben, amikor a tömeg ily közvetlenül uralkodhatott volna, mint ma. Ezért beszélek hiperdemokráciáról.
Ugyanez történik más téren is, legsajátosabban pedig a szellemi élet területén. Talán ostobaság, amit mondok, de az író, amikor a tollát kezébeveszi, hogy valamely sokáig melengetett témájáról értekezzék, arra az átlagolvasóra kénytelen gondolni, aki ugyan soha nem foglalkozott a tárggyal, de a művet olvasni fogja, nem azért, hogy valamit tanuljon belőle, hanem ellenkezőleg, hogy bölcsen ítélkezzék felette, ha nem vágna össze a fejében
tartott laposságokkal. Ha azok az egyének, akikből a tömeg áll, magukat sajátosan kiválasztottaknak hiszik, egyéni tévedéssel, nem pedig társadalmi visszássággal állunk szemben. De a jelen perc jellegzetessége éppen az, hogy a közönséges ember jól tudja a maga közönséges voltát, de bátorságot merít e k ö z ö n s é g e s s é g jogára és arra, hogy e jogot általánosan érvényesítse. Ahogy Észak-Amerikában mondják: nem illik különbözni. A tömeg megsemmisít mindent, ami más, ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az „egész világ” nem az „egész világ”. Az „egész világ” máskor a tömeg és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga.
II
A történelmi színvonal felemelkedése
Ez hát a mi korunk, roppant megjelenésének minden kendőzetlen, brutális durvaságával; különben civilizációnk történetében páratlan jelenség. A civilizáció egész fejlődése során, soha még hasonló sem előzte meg. Ha valami hozzá hasonlót keresünk, egy más, a miénktől teljesen elütő élet sodrába kell elmerülnünk: az antik világba visszamennünk, mégpedig úgy, hogy a hanyatlás óráiban érkezzünk meg. A római birodalom története tömegek felmerülésének és uralomra jutásának a története is, tömegeké, amelyek elnyelték és feloldották magukban az irányító kisebbségeket és maguk foglalták el ezek helyét. Bizonyos korszakokban felmerül a túltelítettség, a túlzsúfoltság ténye. Mint Spengler helyesen figyelte meg, az ilyen korok – mint a mai is – hatalmas épületeket emelnek. A tömegek korszaka a nagyméretűség, a koloszalitás korszaka
A tömegek brutális uralma alatt élünk. Nos, már kétszer neveztük brutálisnak ezt az uralmat, már megfizettük hát a vámot a nyárspolgári törzsasztalok isteneinek, most, a jeggyel a kezünkben, hamarosan belemélyedhetünk tárgyunkba, és a színjátékot belülről nézhetjük végig. Vagy azt hihettük, hogy beérem e külső leírással? Ez csak a keret, a felület, alatta még jó mélyen rejlik az a roppant valóság, melyet a múlt is visszatükröz! Ha itt abbahagyom a tárgyat és felhagyok az imént elkezdett kísérletemmel, az olvasó méltán azt a benyomást nyerheti, mintha a tömegek hatalmas jelentkezése a történelem színterén, belőlem csak néhány barátságtalan és méltatlankodó szót, némi elutasítást és ellentmondást váltott volna ki; belőlem, akiről köztudomású, hogy felfogásom a történelem felől merőben arisztokratikus Merőben az, mert soha nem azt mondom, hogy az emberi társadalomnak arisztokratikussá kell válnia, hanem ennél jóval többet mondok. Azt mondom, és napról-napra erősbödő meggyőződéssel szentül hiszem, hogy az emberi társadalom mindenkor, akarva-akaratlanul, a maga legbelsőbb természete szerint arisztokratikus, arisztokratikus egészen addig, amíg ebben az arisztokratizmusában meg nem fogyatkozik. Jól értsük meg: a társadalomról, és nem az államról beszélek. (...)
