.
A franciák Szíriában
Máraitól
Amit Bejrútban a francia illetékesek már régen tudtak, azt, talán a francia haditanács aggastyánain kívül, kezdi már minden józan politikus tudni Párizsban is: a franciák megbuktak Szíriában. Nemcsak a drúz háborúval buktak el, nem hadászati valóság miatt, mely bizonyítja, hogy a francia hadiszerencse két esztendeig nem bírt e maroknyi vad törzs ravaszságával, életerejével, terepismeretével, kitartásával; mert a drúzok múló sikere természetszerűleg nem annyira katonai erényeiken, mint inkább külső körülményeiken múlott - korszerű hadsereg részére járhatatlan, sziklás terep, bonyolult utánpótlás, éghajlat, gerillaharc -, hanem elbuktak ott és akkor is, ahová katonaság be sem tette a lábát. A franciák mandátumot kaptak Szíriában, nem ugyan a szíriaiaktól, akiket nem kérdeztek meg, hanem a Népszövetségtől; mandátumot, tehát felügyeleti jogot, megbízást, hogy Európa nevében békét teremtsenek és békés felügyeletet gyakoroljanak az európai érdeköveknek egy nyugtalan pontján. A franciák béketeremtés és békés felügyelet helyett egészen mást cselekedtek. Mindenekelőtt felgyújtották az ostoba háborúval az ország békéjét. Ez a háború kiélezett lappangó belpolitikai, üzleti, vallási ellentéteket, melyek Szíriában, ahol huszonnégyféle vallás előírásai szerint imádják az emberek Istent, régtől kiélezettek voltak, s melyeket csak egy nagyon óvatos és nagyon finom kezű diplomácia tudott volna ideig-óráig elsimítani. A franciák a nagyon óvatos és nagyon finom kezű diplomata helyett leküldtek Szíriába kormányzónak egy tábornokot. Azt a Sarrail tábornokot, akinek utcaszomszédságában volt szerencsém Párizsban lakhatni; s ezt csak azért említem, mert láttam ablakomból, amint a párizsi tömeg a szíriai szereplés után visszaparancsolt tábornok ablakait beverte a Boulevard Périer-n. De ha a párizsi tömeg beveri egyik bukott nemzeti hősének ablakait, akkor másnap biztosan fáklyásmenetet rendez egy másik tábornok, másik nemzeti hős, például Liautey számára, akit végül hasonlóan kénytelen a kormány hazarendelni Marokkóból. A háború utáni francia külérdekeket politizáló tábornokok kezére adták. Az eredmények hajszálra fedik ezt a tényt. A franciák érdekesek odahaza, de hasonlíthatatlanul érdekesebbek külföldön. Szíriában néhány nap alatt többet lát az utas a franciákból, mint Párizsban éveken keresztül. A franciákat nagy tulajdonságaik mindenre alkalmassá teszik, csak arra nem, amit legjobban szeretnének: kormányozni a világot. Ha egy francia odahaza szeretetreméltóan mulatságos a maga nyárspolgáriasságában, akkor külföldön nevetségesen esetlen. A francia gyarmati hivatalnok ünneplő fekete ruhában, keménykalappal és kaucsukkézelőkkel utazik le igazgatni a trópusokat. Alkalmazkodni az idegen világhoz, megegyezni az idegen ízléssel, komoly arccal állani meg idegen Isten, idegen életszokás, idegen életütem előtt - minderre képtelen. A francia odahaza általában elég műveletlen, de nagyon okos; külföldön változatlanul műveletlen, de mindenáron ő az okosabb. Gyarmati politikájuk, gyarmati közigazgatásuk kapkodó, sokszor nagyképű s mindig tűrhetetlenül irodai szagú. Mindenhová magukkal viszik bélyegjeiket, pecsétjeiket, hosszú kérvénymintáikat, bonyolult elintézési módszereiket, vörös gombszalagjaikat, s míg odahaza, Franciaországban mindez megbocsátható, csaknem szeretetre méltó fogyatékosságnak tetszik, addig külföldön mindezt türelmetlenül kényszerítik rá a vadidegen környezetre, melyhez e világkép oly kevéssé illik, mint mikor egy őserdő elé táblát állítanak, hogy tilos a fűre lépni. A franciák odahaza sok dologban üdítően naivak (s ez a legjobb bennük, jobb, mint a közép-európai ember kivertsége) és eszményien igénytelenek; külföldön egyszerűen esetlenek és sokszor otrombák. A francia, mint odahaza a kávéházban, úgy a világban sem veszi le kalapját. Ez az izgatott szellemű, finom humorú nép képtelen megérteni az idegen szellemet, idegen életek jókedvét és szórakozásait. Ha más Istent lát, mint a római katolikust, hátra tolja kalapját fején, csettint, és elképedve mondja: „Tiens, olala *.. Ha tekintélyt lát, akinek minden ükapja tekintély volt Mekkában, s a szava embermillióknak parancs, de burnusza gomblyukában nem hordja a kitüntetés piros szalagját, a francia elfordítja előle fejét, és nem köszön neki vissza. Damaszkuszban csodálkozik, hogy nincs mosdótál a mecsetben; de nem teszi be lábát a török fürdőkbe, mert a fürdés odahaza sem erénye. A franciák, ezek az okos, kedves, mulatságos, friss szellemű, kitaláló, udvarias, lelkes franciák külföldön korlátoltak, kapzsiak, mohók, szűk látókörűek és gorombák. Sokszor kegyetlenek. Mindig elhamarkodottak. Odahaza franciák, külföldön mindig hódítók. Az angolok is angolok odahaza és hódítók a külföldön: de meg kell nézni a két államot egymás mellett, az angol protektorátus alatt fölépített Palesztinát, s a francia gondoskodás alatt lerongyolt Szíriát. Érdemes párhuzamot vonni. Palesztinában nem látni az angolokat. Katonáikat a városon kívül tartják, a közigazgatást teljesen rábízzák a bennszülöttekre s bevándoroltakra, sem arab, sem zsidó nem érzi adminisztrációs kérdésekben mellőzöttnek magát, s ha Lord Plumer, a kormányzó reggelire arab effendit látott hivatalosan vendégül, akkor a zsidó Executive urai biztosak lehetnek, hogy meghívó várja őket ebédre. Az angolok meghagyták Palesztinában az egyiptomi fontot, a franciák magukkal hozták és rákényszerítették Szíriára züllött frankjukat. Az angolok kilenc éve békítik és sikerrel békítik a zsidókat az arabokkal, a franciáknak sürgős dolguk volt összeveszíteni a drúzokat a szíriaiakkal. Az angolok, akik odahaza kereskedők, megmaradtak Palesztinában kereskedőknek, akik nagy politikai és társadalmi üzletet készítenek elő; a franciák Szíriába őrmestereket és adóhivatalnokokat küldtek. Az angolok nem angyalok és nem hittérítők, hanem számító és gyakorlati kereskedők, akiknek van szívük idegen országban meghagyni a bennszülött üzletfeleknek ötven százalékot; a franciák mandátumuk első pillanatától mohón és kapzsian száztíz százalékot akartak keresni, papírért kivásárolni Szíriát, hajóhadakkal exportálni a gondjaikra bízott országból mindent, ami olcsón megszerezhető érték, s cserébe leküldték a Galeries Lafayette színes rongyait, Citroén cserebogárautóit, Coty úr illatait és a Francia Bank asszignátáit. Bejrútban a francia hajók éveken át homokzsákkal gyomrukban futottak ki a kikötőből, mert nem akadt szíriai kereskedő, aki hajlandó lett volna exportálni Franciaországba. Az angolok nem nyúltak a nyelvhez Palesztinában, meghagyták közigazgatási nyelvnek az arabot, s beiktatták melléje a hébert; a franciák kerek szemekkel csodálkoznak, mikor a baalbeki tevehajcsár nem beszél velük franciául. Az angolok, mindenkor és mindenütt, üzletet kötnek a világban; a franciák hódítanak és zsákmányolnak. Mikor egy nagy nép kezdi elveszíteni világhelyzeti biztonságát, mikor egy nagy nép kezd elfáradni, mindig harácsolni indul a világban. így csinálta Róma felbomlása előtt, így csinál Párizs. Párizs egy évezreden át a világ lelke volt; ma inkább csak pénzszekrény. Ez a legrejtélyesebb folyamat a világban, mikor egy nép, egy nagy nép kezd elmúlni, megváltozni, kezd elveszíteni egy hatalmi helyzetet, mikor a „nemzetek családjában”, mint ezt politikusok mondani szokták, az egyik hatalmas család kezd néhány nemzedéken keresztül észrevehetetlen okokból letörni, szétomlani. Még minden a helyén van; s valahogy már minden megy lefelé. A francia valamikor forradalmár volt, ma ő a világ burzsoája, a szó kicsinyes, szűkkeblű, garasos értelmében. Milyen nagy ez a nép, milyen sokat adott a világnak - mi rágja most, mi történt vele? Athént, mikor lefelé ment, Kleónok kezdték kormányozni. A tímár, aki dikics helyett jogart vesz kezébe, mindig veszedelmes; nem mert tímár, hanem mert jogar van a kezében. A franciák még nem tanulták meg, amit az angolok már régen tudnak, hogy a szuronynak egy nagy nép világhelyzete intézésében csak alárendelt szerepe van. A franciák egyik utolsó nagy bölcse az emberiség történetét a három ismert, lemondó szóban foglalta össze. Az angolok nem ilyen melankolikusak, ritkán bölcsek, de mindig tudják, hogy az élet bonyolult üzletek láncolata, s mindenhol vannak feltételek - Isten, pénz, hiúság, hazafiság -, melyek egyforma érvényűek és egyformán kényesek Kanadában és Indiában, Kongóban és Párizsban. Az angol, ha kimegy a világba, sohasem fog vitatkozni, hogy az angol Isten jobb-e, mint Buddha, a font jobb-e, mint a rúpia. A francia nem ismer el mást, csak a francia Istent, a francia pénzt, a francia hiúságot s a francia hazafiasságot. A szemléletnek e korlátoltsága lehet bizonyos erő odahaza, de szerencsétlenség, mikor szuronyokkal alátámasztva vonulnak ki vele a világba. A franciák kezdenek egyedül maradni a világban. Még néhány ilyen diadal, s a kör bezárul körülöttük. Amit kívánni nem kell, mert nem történik senki érdekében. A szíriai közjáték lényegtelen vonatkozásaiban is a francia történelem egy új, homályos kimenetelű fejezetét göngyöli fel. Párizsban, ahol még mindig több az eszes ember, mint a politikus, már komoly hangok hallatszottak arról, hogy a franciák feladják szíriai helyzetüket, s leköszönnek a mandátumról, mely az összes érdekelteknek csak pénzbe, vérbe és céltalan erőpazarlásba került. A francia ügynökök visszaviszik Coty illatait és Citroén cserebogarait Párizsba, s a francia tábornokokat, valahányszor politikát csináltak valahol, még nem sírta vissza senki. Az emléknek, melyet a franciák Szíriában állítottak, Janus-arca van; az egyik fej egy tábornoké, a másik egy vigécé. Franciaországnak vannak hasonlíthatatlanul jobb fejei is; de ezekből Szíriának nem volt alkalma látni egyet sem.
* Nocsak, olala... - fr.
(Az 1927-ban megjelent "Istenek nyomában" című kötetből)
Megjegyzés: Márai és felesége 1923 - 1928 között Párizsban élt, kivéve három hónapnyi, 1925. évi közel-keleti tartózkodást.
.25 8 4
