.
Csöndes nap Damaszkuszban
Írta Márai
A szálloda ablaka kertre néz. A szoba egyszerűsége cellákra emlékeztet. De a nap oly erővel zuhog be az ablakokon a cellába, hogy már hajnalban felébredek a harsány fényességre; kinyitom az ablakot, nap, nap, fényesség, s a kertből a korai nyár minden érett látványossága harsog felém, gyümölcsfák fekete árnyékot vetnek már a hajnali napsütésben is - soha ilyen nagy nyári kertet május elején!... A fogadó különben sem egészen dísztelen, az ágy előtt például perzsaszőnyeg; igaz, az ágyban matrac helyett szalmazsák. Sok virág az asztalon, sok bolha az ágyban. Athénben állítólag több bolha van, s Nápolyban van az egész világon a legtöbb bolha. Egy méltóságos szíriai kihozza a kertbe egy fa alá a reggelit. Megtudom, hogy az éjszaka „nyugodt” volt; szíriai tájszólásban ez annyit jelent, hogy a külső negyedekben nem koncoltak föl senkit. Ez a fogadó, a szíriai szerint, kívül esik a koncolási vonalon; a drúzok csak a külvárosokban koncolnak, ha koncolnak. - És holnap éjjel? - kérdem. Nem, a szíriai nem hiszi, hogy holnap éjjel koncolnak A franciák már három napja nem bombázták Szueidát, nincs semmi ok, hogy a drúzok támadjanak. A drúzok a lehetőséghez képest lovagiasan betartanak bizonyos támadási rendszert: a francia bombázást követő negyedik vagy ötödik éjszaka egy csapat lovas lenyargal Damaszkusz elé, a sötétségben megrohannak néhány külvárosi házat vagy gyöngébb erősítésű francia őrséget, koncolnak egy félórát, felgyújtják a házakat, s a következő félórában száguldanak vissza a hegyekbe. Ezt követően a franciák másnap repülőket küldenek Szueida fölé, s leejtenek néhány bombát. Majd a drúzok, négy-öt nap múlva, éjszaka, leosonnak a hegyekből... Ez két esztendeje megy így... Ez volt a szíriai háború. Nyílt támadásra ritkán került sor. Ülök a damaszkuszi kertben a platán alatt, bámulom a reggelit, s arra gondolok, hogy így szoktam Párizsban, reggeli közben, olvasni az újságok táviratait: ,,Vérfürdő Damaszkuszban.” Vagy: „Portyázó drúz csapatok az éjjel Damaszkusz külvárosaiban mészárlást rendeztek s felgyújtották az arab negyedeket.” Vagy:,,Damaszkusz lángokban.” Sokszor olvastam már ezt, sokszor, reggeli közben. Párizsban mindig felizgattak e hírek; itt, Damaszkuszban közömbös maradok. Mi bajuk az embereknek, hogy nem átallanak ilyen csendes, nagy napsütésben koncolni? Reggeli után elmegyek megnézni Damaszkuszt és a vérfürdőt. Damaszkusz az a nagy keleti város, amely a legerősebb látványossági emléket nyújtja az utasnak: ez a város a tiszta, majdnem hamisítatlan Kelet. így nappal mozgolódik is az utcákon valamilyen óvatos kis élet. Damaszkusz háromszázezer lakosa közül egyharmad, a gazdagok s valamennyire jómódúak, elmenekültek, sokan Palesztinába, sokan Bejrútba, sokan csak a legközvetlenebb környékre. A szegény muzulmán népesség, persze, maradt. Maradt egy pár egyházi méltóság; a magasabb rangú közhivatalnokok Bejrútba vándoroltak. A híres, nagy damaszkuszi bazár ma üres. Egy pár fülkében ácsorognak csak kereskedők, értéktelen tárgyakat vagy a mindennapos élet szükségleti cikkeit árulják, csaknem verseny nélkül. Az árak elég magasak, sok helyen egyiptomi fontban számolnak, így a szállodában is. A város nagy kereskedelmi és idegenforgalma, melynek közvetlen kapcsolata volt békében a távoli Kelettel, teljesen megbénult. A híres és hírhedt damaszkuszi üzletek, a szövetek, selymek, pengék, berakott bútorok, zománcedények elegáns üzleteit becsukták, bedeszkázták. Kelet leghíresebb, mozaikkal kirakott fürdőházai közül egyet sikerült meglátnom Damaszkuszban; a többi üzemen kívül; Damaszkuszban, hogy el ne mulaszszam e rossz szójátékot, most csak vérfürdőt vehet a lakosság. A város hangtalan, dísztelen, vége egy ünnepélynek, s a vendégek leszedték homlokukról a koszorúkat. Hiányzik a városból az, ami feledteti a házak piszkosságát, a szennyet az utcákon, ami színnel és mozgással tölti meg a kopár, poros tereket, deszkával és náddal fedett szűk, homályos utcákat, a bazár halott utcáit: a keleti élet, a mozgalmas semmittevés, az a tevékeny lustaság, mely egész nap sürög és forog, mert fél elárulni, hogy nem csinál semmit, az üde kedvtelés színekben és színes rongyok mutogatásában, ami egyformán fényűzése a tevehajcsárnak és az előkelőeknek. Hogy a koncolásokból mi igaz, mi nem, azt nem sikerült bizonyossággal megtudnom, mert a bennszülöttek, valahányszor szó került erre, rögtön feltálalták a vérfagyasztó és könnyfacsaró rémregényeket; hangos óbégatással, a kegyetlen részletek hangsúlyozásával elevenedtek meg a rémképek: anyák kebléről letépett csecsemők és karóba húzott nagyapák, s mindez számomra, aki Európából jöttem, nem újság s nem is különösség. A drúzok, ahogy az elbeszélésekből megismertem őket, ez a vad, nomád népség, a hagyománynak megfelelően koncolnak, rövid karddal; nem ismerik a sárga gázt, sem az aknavetőt, a tankot, nem a tojásgránátot, repülőik nincsenek, egyszóval kegyetlenségük elavult, s nem mond sokat egy európainak. De a damaszkusziaknak, e jámbor népségnek már ez is elég, s aki mozogni tudott, elhagyta a kincses várost. Damaszkuszban csak a szegény emberek maradtak; és a francia idegenlégió.
*
Nem vagyok különösebb szakértője a katonai erényeknek, de a francia idegenlégiót munkában látnom nem volt egészen érdektelen. A légiónak az a hadosztálya, mely Szíriában táborozott, Marokkóból jött, a riff hadszíntérről. Egyik háborúból a másikba tolták át ezt a mindennél különösebb összetételű, lelki szerkezetű embertömeget, amelynek igazán mindegy, hogy a rifkabilok, a drúzok vagy a szenegálnégerek háborújában kell-e holnap elesni - egyformán nem ismerik ellenségeiket, s egyformán nem kapcsolja őket érdek a háborúhoz, sem hazafias, sem katonai szólamok nem lelkesítik őket, meglehetősen mindegy nekik, hogy Franciaország, amelynek zászlaja alatt harcolnak, győz-e vagy elvérzik, s igazán képzelőerő kellene hozzá föllelkesíteni a világ minden tájáról összeverődött szerencsétleneket egy drúz háború iránt, amihez annyi közük van, mint a bámész turistáknak. S a légió mégis verekedik és - ahogy mondani szokás - jól verekedik. Damaszkusz tele van a légió katonáival. Állandóan őrségek cirkálnak, a külvárosok felé vezető utakat drótsövények, homokzsáktorlaszok zárják el, torlasz és hadikocsis őrség az egyes középületek előtt. Sátrakban táboroznak a város körül vagy hevenyészett kaszárnyákban a város közterein. A kantinokban, ahol bort mérnek számukra, hallottam őket olaszul, oroszul, németül beszélni, az egyiket jó bécsi tájszólással. Jó része egészen fiatal ember. Az arcokban tárgyilagos fáradtság és közöny. Látni néhány sötét férfiút is köztük, de legtöbbje gyermekes és egyszerű. Sok szláv arc, nagyon sok szőke német. A németekkel, így hallottam, egy kis baj volt itt Damaszkuszban; a palesztinai határ igen közel van, Haifában már találnak német konzulátust, sokan megragadják az alkalmat, megszöknek, és német védelem alá menekülnek. De a szökés különben is állandóan időszerű a légióban. Egy-két évig kibírják, aztán legtöbbje megkísérli a mindenáron való szökést; legtöbbjét elfogják, várfogságra ítélik, s ha megismétli, megy életfogytiglan Biribibe. A légió tisztjei a francia hadsereg legkülönb tisztjei. Válogatottan intelligensek, emberségesek, mindje jó családból, választékos neveléssel. A légió őrmesterei a francia hadsereg legalávalóbb vérebei. Kutyakorbácsos kisistenek, kegyetlen basák, akik állatszelídítő módjára járnak osztagjaik között, parancsaik ellen nincsen fellebbezés, maguk a tisztek fegyelmi okokból kénytelenek félrehúzódni és tűrni az őrmesterek nevelési rendszerét. Igaz, ezek az altisztek ritkán múlnak ki természetes halállal. A légió fegyelme nagy, de a légió embereinek lelki hangulata minden fegyelmen túl az állandó „minden mindegy”; s a katona, aki három évet már vasfegyelemben és kifogástalanul leszolgált, kellő pillanatban gondolkozás nélkül veri agyon a puskatussal őrmesterét. A tiszteket ritkábban bántja a legénység. De hol van az a katonai fegyelem, amely visszatartja ezeket az embereket, akik Moszkvából, Bécsből, Münchenből, Pestről, New Yorkból verődtek össze, hogy Franciaország érdekeiért agyonverjék őket Marokkóban, holnap Szíriában, holnapután Indokínában vagy az Isten tudja, hol és miért?.. . Ötös őrjáratokban cirkálnak az utcákon. Rohamsisak, szurony, torlasz, gépfegyver. Állandó háború. Itt minden háznak kertje van, és a legtöbb kertnek vannak eldugott zugai, ahol felkelők lappanganak. Néha tud vendégéről a háziúr, néha nem tud. A drúzok a kisebb ellenség; a nagyobb a láthatatlan, az a lappangó tömeghangulat, ami újabban Kelet minden városában az uralkodó. Az őrjáratok, a légió Damaszkuszt védik a drúzok ellen; de néha azt képzelné az idegen, Damaszkuszt védik a damaszkusziak ellen. A francia kormányzó minden hónapban egyszer ideérkezik néhány napra. A látogatás állítólag megnyugtatja a lakosságot. A külvárosokban ímmel-ámmal építenek a leégett utcasorokban néhány házat. Nem nagyon érdemes építkezni, mert amit nappal emelnek, azt reggelre elhordhatja a tűz, mely éjszaka kerekedett. .. A város fülledt, csendes, bénult. Természetesen itt is statárium, s a hadterület más áldásai. Egyszerű lopásra - nemzeti foglalkozás alacsonyabb szíriai rétegekben - halálbüntetés áll. Ezt a büntetésnemet nem hajtják mindig végre, mert máskülönben hamar kiveszne Damaszkusz megmaradt lakossága is.
*
Csöndesen szemel az eső délután a csöndes, fojtott, bénult városban. Egy párizsi formájú kávéházban tisztek kaszinóznak. Hol van Damaszkusz, hol keressem? Hol vannak művészei, kereskedői, papjai, csavargói, komédiásai, kényurai, bölcsei, koldusai? Egy keleti város, ahol nem látni koldust, mert nincsen, aki adjon! Mikor a szerencsétlen Sarrail generális kidobta a bálteremből a drúz főnökök küldöttségét, e glaszékesztyűs, ostoba mozdulattal megfojtotta Kelet egyik legszebb városát, tüzet és kénkövet szórt e szelíd házakra - nem lehet, mégsem lehet ésszel fölfogni és megérteni, hogy mi, európaiak mit művelünk a világban! Mi keresnivalója van itt a légiónak? Hol a jog, hol az emberi vagy isteni jog, népszövetségi határozat, bulla és körszakáll, amely indokolja, hogy Szíriában a franciák háborút viseljenek? Ki érti, ki magyarázza meg a csöndes, megfojtott Damaszkuszi? Nézz bele az üres utcákba, a sápadt arcokba, düh, gyűlölet, kétségbeesés, megvetés beszél minden mozdulatukból - mit keres itt, mit akar tőlük, miért boldogítja őket tankjaival és repülőgépeivel Európa? Mi lesz, ha ezek a tömegek egyszer megmozdulnak, s egyetlen mozdulattal visszalódítanak minket, európaiakat fatornyos hazánkba, tankjainkkal és szerződéseinkkel együtt, s kikergetnek a világból, ahol mohón, kapzsian, gonoszán és kegyetlenül viselkedtünk és eljátszottuk a tiszteletüket? „Mohamed hite a kardot parancsolja. . . ” Este hat óra elmúlt, gyűlnek a mecsetekbe. Ez az egyetlen óra, amikor embert látni az utcán. A minaretek énekelni kezdenek, vékonyan, a mecsetek szőnyegein sűrűn térdelnek Damaszkusz szegényei. Nem ismerem imájukat, de tudom, hogy van benne Európával kapcsolatban valami. Idegenlégió, repülők, torlaszok, szuronyok - mindig ez, mindenütt ez, a kivirult tudomány, ez az embermesterség, ez a betegség, ez a lepra! Nem menekülhetsz előle, mindenütt eléd toppan, Párizsban és Damaszkuszban, őrséget vált és megcsillogtatja szuronyait. Miféle élet ez, miféle istenek vigyáznak reánk? Megyek el innen is, megszégyenülten, semmit nem bocsátva meg, s csak nagyon keveset remélve.
* * * * *
.25 8 14
