.
2016. XII. 6. Mi is jártunk a román fővárosban; Bukarest meghódoltatása. A Románia 1916. augusztusi hadba lépését, a Monarchia elleni támadását, majd Erdély felszabadítását követő hadműveletekben operáló Falkenhayn-seregcsoportból, az erdélyi osztrák–magyar 1., a német 9. és a bukovinai osztrák–magyar 7. hadseregekből alakult meg a Károly főherceg – a későbbi IV. Károly – vezette Károly-seregarcvonal. November végén József főherceg vette át e seregcsoport parancsnokságát. Dél-Erdélyben a németek a Szurduk-szoroson keresztül tervezték a román vonalak áttörését, ám az ellenség bizonytalanságban tartása végett egyik hágó térségében sem alakítottak ki a támadás fő irányára utaló csoportosítást. A támadás a bajor Alpenkorps – melynek soraiban harcolt fiatal tisztként Rommel, a II. világháború legendás páncélos tábornoka – előretörésével kezdődött, mikor október 16-án a német hegyi csapatok az Olt völgyében megindultak, másnap pedig a császári és királyi 2. hegyi dandár csapatai a Vöröstoronyi-szorostól keletre, egy öszvérekkel is nehezen járható, 2277 méter magasságban húzódó hágón próbáltak előretörni, de a rossz időjárás és a román ellenállás miatt az áttörés elmaradt, így október 22-én leállították a további hadműveleteket. Ezzel egy időben az osztrák–magyar és a német csapatok támadáshoz készülődtek a Déli-Kárpátok valamennyi átjárójánál. Október 23-án a bajor 11. gyaloghadosztály elfoglalta a Vulkán-hágót, másnap az első román város, Predeal került a központi hatalmak birtokába, a császári és királyi 144. gyalogdandár pedig már Zsilvásár előtt állt. Mackensen tábornagy német, török, bolgár és osztrák–magyar erőkből álló, hetvenezer fős hadserege még szeptember elején tört be Bulgária felől Dobrudzsába, ahol pár nap alatt jelentős sikereket ért el a kétszeres létszámfölényben álló románokkal szemben. Október 19-én Mackensen megindította a második dobrudzsai offenzívát, melynek eredményeként október 21-én elfoglalta Konstancát, majd két nappal később elvágta Romániát a Fekete-tengertől. November 12-én a Kühne német altábornagy parancsnoksága alatti német 9. és osztrák–magyar 1. hadsereg részei megkezdték támadásukat a Vulkán- és a Szurduk-szorosból kiindulva, s a november 14–18. közötti Zsil-völgyi csata során a német XXXIX. tartalék hadtest és osztrák–magyar csapatrészek sikerrel törtek át Havasalföld felé. November 21-én ezen csapatok bevették Craiovát, három nap múlva erőszakos folyamátkelést hajtottak végre az Olton, és annak keleti partjára lépve Bukarest irányába folytatták támadásukat. Ugyanezen a napon a Mackensen-seregcsoport Szisztovónál átkelt a Duna román oldalára. A Keleti-Kárpátokban lévő mellékhadszíntéren is súlyos harcok folytak, itt az osztrák–magyar 1. hadsereg tartóztatta fel az orosz erősítést kapott románok támadását. A Gyimesi-szorostól északra csoportosuló orosz 8. és 9. hadseregek által november 28-án az Úz és a Tatros völgyében megindított kárpáti csata december 12-re számottevő eredmény nélkül kifulladt, köszönhetően Gerok német altábornagy itt védekező csoportjának. November 26. és december 2. között az orosz–román erők angol harckocsik támogatásával megtámadták Mackensen hadseregét Dobrudzsában, ám hamarosan kiindulási állásaikba szorultak vissza. November 29-én a német és az osztrák–magyar csapatok elfoglalták Pitestit és december 1-jén északnyugat felől megközelítették Bukarestet. A román katonákon pánikhangulat uralkodott el, melyről Gavanescu tábornok így írt: „Egész puskahegyeket rendetlenül egymásra dobálva és szétrombolt ágyúkat lehet látni. Amott meg szekerek mindenféle ingóságokkal, majd lóhullák láthatók, eleinte egy-egy, de lépten-nyomon mindegyre több és több, a csapatok visszavonulásának útját mutatva. A varjak és a hollók ezrei keringenek a levegőben és halotti károgásukkal rémítgetik a menekülőket. Az állomások tele vannak sebesültekkel, akik elszállításukra várnak. A vasúti kocsik tömve vannak katonákkal, menekülő öregekkel, asszonyokkal, gyermekekkel minden rend és szabály nélkül egy embertömegbe keveredve, amely szenved, nyög és bánatosan siratja azt, amit elhagyott. (…) Felgyulladnak a verejtékes munkával megtöltött hombárok, a patakokba roskadnak a hidak, melyek sok millióba kerültek, felrobbantjuk az alagutakat, melyeket annyi fáradsággal évekig fúrtunk. A petróleumkutakat, a nagy benzin- és petróleumraktárakat és a vasúti kocsikat ezerszámra romboljuk le és gyújtjuk fel. A levegőbe röpülnek az arzenálok és lőporraktárak, elpusztítjuk a gyárakat és a malmokat. Az ország vagyona egészen megsemmisül és e rombolás közepette menekül a megrémült nép (…) Pusztítanunk és rombolnunk kellett az ellenség útjában. El kellett pusztítanunk azt, amit sok fáradsággal éveken át szereztünk, hogy semmi se essék az ellenség kezébe. És romboltunk!” Maderspach, dél-erdélyi földbirtokos – akinek nagyanyját 1849. augusztus 23-án megvesszőztették a császáriak – a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred tartalékos főhadnagyaként töltötte szabadságát Petrozsény melletti birtokán, amikor 1916. augusztus 27-én a román csapatok betörtek Erdély földjére. Maderspach és nyolcvan katonája tevékeny részt vállalt Dél-Erdély felszabadításában és a német csapatokkal együtt nyomult be Havasalföldre. Maderspach így emlékezett vissza az egyik Bukarest melletti település meghódoltatására: „A város vezetőségének egy kis Canossa-járást diktáltam. A polgármestert és az előkelőséget a piacra rendeltem. Lóháton fogadtam a társaságot. A török időkből már megszokott kengyelcsóknak a ceremóniáját csináltattam velük végig. Ezen a piszkos körműek igen könnyen estek túl. Hiszen vérükben volt. A pasa az apjukkal és a nagyapjukkal szóba sem állott, mielőtt kengyelét meg nem csókolták volna. Örültek, hogy ilyenkor nem rúgta ki a fogukat. De ezen a procedúrán, ha nem is annak szó szerinti értelmében, a Rosiorii de Vede-ieknek is túl kellett esniük. Én sem adtam olcsóbban, mint a pasa. Tízmillió lej hadisarc! Ez sokkal keservesebb volt. Negyven túszt lefogattam. Ha a kirótt sarcot délután kettőig nem fizetik meg, negyedóránként egyet főbe lövetek.” - December első napjaiban, a Neajlov folyó menti vereséget követően a román hadseregnek arra sem maradt ereje, hogy Bukarestet megvédje, ezért tovább folytatta visszavonulását a Szeret felé. A román főváros bevétele korántsem tűnt egyszerűnek, hiszen Bukarestet hasonló jellegű váröv vette körül, mint Antwerpent. A 18-18 páncéltornyos erőd és védmű belga tervek alapján készült, az erődítési elemeket műutak és körvasutak hálózata kötötte össze. December 5-én a Mackensen-seregcsoport Bukarest előterébe érkezett, és a tábornagy levélben szólította fel Bukarest parancsnokát: harc nélkül adja fel a fővárost. A levelet azonban nem volt, aki átvegye. Másnap a bajor 11. gyaloghadosztály járőreit megelőzve Mackensen tábornagytörzsének pár tisztjével együtt autóba szállt és elsőként érkezett meg a katonailag kiürített Bukarestbe. Élményeiről így számolt be: „A külváros széles útjának végén egy lovast veszünk észre. Még lovasság van a fővárosban? A lovas alakja azonban nem úgy néz ki, mint egy tábori felszerelésű katonáé. (…) Rendőr. Megállítja lovát és jelenti, hogy parancsa van arra, hogy a német katonáknak megmutassa az utat a polgármesteri hivatalhoz. (…) De én nem a városházára, hanem a királyi palotába akartam menni. Onnan akarom legfelsőbb hadurunknak Bukarest elfoglalását jelenteni. A lovas rendőr a külvárosi út végén álló villamosvasúti kocsira mutat és azt ajánlja, hogy ennek sínjeit kövessük (…) De hogyan fog viselkedni a főváros? Rendzavarásokra hajlik és a bukaresti ember a sovinizmusra. Nem törődünk ezekkel a gondolatokkal (…), megtaláljuk a városi vasutat. Azt követjük. Üzemben és tömve van. Minél messzebb jutunk be mellette a városba, annál inkább nő a nagyvárosi, békés élet és forgalom. Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. Itt-ott hurrá-t és német kiáltásokat lehet hallani. Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket? Még néhány órával ezelőtt nem néztünk-e súlyos harcok elé? És most? Ellenséges golyók helyett egy virág talál el bennünket! Az igazságügyi palota előtt elhaladva a Dambovitán át a Calea Victoriára jutunk, amely Bukarest túlsó főrészén át húzódik. Egy útszűkületből kifordulva egyszer csak a királyi palota előtt találjuk magunkat. (…) Két úr jelenik meg az egyik lépcsőn, az egyik mint várkapitány, a másik mint a királyi magán javak kormányzója mutatkozik be, és reggelivel kínálnak meg. Alig mondjuk ki jobbra az elutasító szavakat, már megjelenik balról egy hadnagy tíz gránátossal! Pomerániai királyi gránátosok! A tiszt jelentkezik, mint a 9. hadsereg északról jövő járőre, amelyet a városba küldtek és igazolja, hogy a hadsereg jobbszárnya az erődövet északon érintette és csak néhány elmaradottal váltott néhány lövést. Az oldalvéd a járőr mögött a város felé tért el. Átadom a tisztnek a Duna-hadsereg élének 1-1 óra múlva való beérkezéséig a kastély védelmét, melynek kifosztására a nagyvárosi lakosság egy bizonyos rétege mindig hajlandó lehet, hogy azután később a németekre foghassák. (Forrás: MagyarIdők): http://tinyurl.com/jmt2zyc
.
