2010.
2010. III. 5. Még Hunyadi balkáni hadjáratában történt, hogy a nagy hős – elővigyázatlanul – lelkesnek mutatkozó szerb és román segédcsapatokat is magához fogadott. Amikor feltűnt a láthatáron a többszörös túlerőben levő, ám vitézségben a magyartól messze elmaradó oszmán sereg, mi tiszta szívű szittyák természetesen gondolkodás nélkül nekik rontottunk. Szerb szövetségeseink jobbnak látták ősi harcmodorukkal megpróbálkozni, és meg sem álltak az első hegycsúcsukig, hogy aztán pusztító kőzuhataggal csapjanak le a pogány szamarakra és öszvérekre. Kedves román barátaink viszont egyenesen a csata „hevében” tornázták át magukat a másik oldalra, ami számukra már akkor is egyszerű rutinfeladatnak számított. Na tényleg nem akarjuk őket bántani, hiszen a hódoltság alatt lubickoltak csak igazán. Átlagosan évente legalább kétszer árulták el a Szultánt, hogy amikor az a kis maroknyi oszmán martalóc megérkezik szánalmas porfészkükbe, ismét hűségesküt tehessenek. A következő évszázadok a szokásos monoton lapítással és ármánykodással teltek. Vajdáik kíméletlenül csaptak le minden olyan ellenfélre, amely már legalább öt éve hadat viselt és városaiban kizárólag nők, gyerekek és aggastyánok tartózkodtak. (Forrás): http://tinyurl.com/yjydt84
.
