Egyik 19

.

PálFeri

2000 óta Pál előadásokat tart pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

(Forrás: PálFeri):

http://tinyurl.com/oop49g3

.

.

Választási geográfia

- Molnártól -

Az erdélyi kérdés. Az alábbi összefoglalóban különbséget teszünk erdélyi és regáti választópolgárok, valamint Nyugat-barát és posztkommunista erők, illetve pártok között. Ha az erdélyi szavazatok különbözősége már az 1990-es választások után nyilvánvaló volt, a két szembenálló politikai tábor elnevezése magyarázatot igényel. Nyugatosnak tekintem azokat az erőket, amelyek az integrációt és az ebből fakadó gazdasági, politikai és jogi célkitűzések maradéktalan teljesítését tekintik a román politika abszolút prioritásának. Ebbe a csoportba a jelenleg még hatalmon lévő koalíció pártjai, illetve pártszövetségei – a Demokratikus Konvenció (CDR), a Roman Petre vezette Demokrata Párt (PD) és az RMDSZ – tartoznak. A posztkommunista erők (az Iliescu által vezetett PDSR és Tudor Nagy-Románia Pártja – PRM) nem feltétlenül és nem minden területen Nyugat-ellenesek, de a posztkommunista állami közigazgatás gazdasági, politikai és jogi eszközrendszerének megőrzését és érvényesítését tekintik abszolút prioritásnak. Táblázatból jól látható, hogy az Erdély és a Regát politikai opciói közötti különbség a diktatúrából a demokráciába vezető átmenet egész eddigi időszakának egyik meghatározó jegye. A különbség pusztán mennyiségi abban az esetben, amikor (mint 1990-ban vagy 1996-ban) az egyik vagy a másik tömb országosan és regionálisan is többségbe kerül, és minőségi akkor, amikor Erdélyben és a Regátban nem ugyanaz a politikai tömb alkotja a lokális többséget (mint az 1992-es választások és az 1999–2000-es közvélemény-kutatási eredmények mutatják). Ebből a helyzetből az alábbi következtetések adódnak: 1. Aki el szeretné kerülni az Erdély és a Regát közötti minőségi politikai különbség elmélyülését, annak azt kell minden lehetséges módon előmozdítania, hogy Romániában vagy a Nyugat-barát, vagy a posztkommunista oldal mind országosan, mind lokálisan meggyőző többségbe kerüljön. 2. A jelenlegi politikai tendenciákat figyelembe véve, ilyen jellegű Nyugat-barát többség kialakulása kevéssé valószínű. 3. Dönteni kell tehát: ilyen körülmények között is abszolút prioritásnak tekintjük-e a Nyugathoz való felzárkózást? 4. Ha igen, úgy nincs más választásunk, mint a Nyugat-barát erők erdélyi – lokális – többségének a további megerősítése és megszilárdítása. 5. A Nyugat-barát pártok, mindenekelőtt a két legfontosabb erdélyi párt, az RMDSZ és a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt nyilvánvaló válságát, súlyos belső megosztottságát látva, a jelenlegi pártokkal hosszabb távon ez a cél megvalósíthatatlan. 6. Az erdélyieknek a regátiakkal szembeni politikai különbözősége nem etnikai természetű. A nem magyar kisebbségek (5,63%), a magyarok (20,76%) és az erdélyi románok (73,60%) együttesen is és külön-külön is nyugatosabb beállítottságúak, mint a regátiak. Az erdélyi románok regátiakkal szembeni politikai különbözősége nem nagyarányú, de ahhoz éppen elég, hogy regionális szinten értékesítse a magyarok tömeges Nyugat-barát szavazatát. Ha – ad absurdum – az erdélyi románok politikai opciói e pillanatban tökéletesen azonosak volnának a regátiakéval, a „magyar tényező” nem volna elegendő ahhoz, hogy – legalább Erdélyben – biztosítsa a Nyugat-barát erők többséget. 7. Következésképpen az Erdély regionális érdekeit képviselni és előmozdítani akaró pártoknak és mozgalmaknak csakis akkor lehet esélyük a sikerre, ha az egyes nemzeti közösségek speciális érdekeit is tekintetbe véve mindenekelőtt az erdélyi választópolgárokat mint egy – közös értékeket valló és közös érdekekkel rendelkező – potenciális polgári közösség tagjait fogják megszólítani. (Forrás: Beszélő): https://tinyurl.com/y7grhuly

.

.

Erdélyi töredék

Kovácstól

(Forrás: BabelMatrix):

https://tinyurl.com/y2q6bxea

Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel -
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott -
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai -
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt -
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban -
Olyak leszünk mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók -
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?

.

.

View of the Sun

processed by scientists at the Naval Research Lab in Washington, D.C.

(Source: YouTube / NASAGoddard):

https://tinyurl.com/y53f7cxe

December 2, 2020 marks the 25th anniversary of the Solar and Heliospheric Observatory, or SOHO - a joint mission of the European Space Agency and NASA. Since its launch, the mission has kept watch on the Sun. The Naval Research Lab in Washington, D.C. manages SOHO's LASCO instrument, to merge views from two of LASCO’s coronagraphs: C2, which images closer to the Sun’s surface but has a smaller field of view, and C3, which has a wider field of view. New science came out of LASCO’s ability to image giant eruptions of solar material and magnetic fields, known as coronal mass ejections, or CMEs. Throughout the video, the Sun releases fast-moving CMEs that can trigger space weather effects on Earth - like auroras, communications problems,and even power outages - and for spacecraft in their path. These storms are more frequent near solar maximum, the period approximately every 11 years when the Sun’s activity is at a high point. The bright, horizontally elongated objects that pass through the field of view are planets, which can be so bright that they saturate pixels along the same row.

3 12 2020: 13 191 views

.

.

Gyümölcsészet

/ G. Tóth Magdolna

Debrecen: PRIMOM Sz. Sz. B. Megyei Vállalkozásfejlesztő Alapítvány, 1997

(Forrás: Scribd):

https://tinyurl.com/ydb3wk5v

.

.

Részünk és jogunk = Partea si dreptul nostru = Our portion and right - (s.l.): Királyhágómelléki Református Egyházkerület, 1997 ((a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1945 után elkobzott ingatlanairól))

.

.

1997. IV.  A NATO-bővítés geopolitikája. A tanulmány adottnak veszi Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia NATO-csatlakozását, és arra a kérdésre óhajt választ adni, hogy mi ennek a feltehetően két éven belül bekövetkező ténynek a geopolitikai értelme. Munkamódszere a földrajzi és civilizációs általánosítások közötti korrelációk tárgyilagos megfigyelése, ami lehetővé teszi a történelemre, mint élő folyamatra vonatkozó hipotézisek megalkotását. A NATO-bővítés geopolitikai szempontból a Nyugat új kelet-európai határának kijelölése, vagy más megfogalmazásban: Kelet- és Nyugat-Európa egységes geopolitikai struktúrává szerveződésének megakadályozása.  Az új határkijelölés nem két egyenrangú partner (Nyugat és Kelet, Amerika és Oroszország) befolyási övezeteinek kölcsönös tudomásul vételét fogja jelenteni, hanem a Nyugat egyoldalú és kényszerű expanzióját. Kelet-Európa a szárazföldi, az óceán felől megközelíthetetlen, illetve a világtengernek hátat fordító Európa; a Kaszpi-, a Fekete- és a Balti-tenger vízgyűjtő területének összessége (a Duna bajorországi szakaszát nem számítva). Mackinder nagyon helyesen járt el, amikor a Fekete- és a Balti-tengert zártnak tekintette, mert a kontinentális hatalom stratégiai értelemben mindkettőt lezárhatja. A Nagy-Britannia és Franciaország stratégiai szövetségén alapuló Nyugat-Európának – hangsúlyozta a brit geopolitikus – „szükségképpen szembe kell szállnia bármilyen hatalommal, amely Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait szervezett formában egyesíteni akarja”. (Mackinder 1919). Ez a féken tartási politika lényege. Anglia a XIX. század folyamán a klasszikus hatalmi egyensúly politika eszközeit felhasználva érvényesítette a saját külön birodalmi érdekeit. Előbb megfojtotta a napóleoni Európát, majd Oroszország balkáni, közép-ázsiai és távol-keleti terjeszkedésének igyekezett a legkülönfélébb szövetségek és szövetségesek felhasználásával gátat vetni, végül az entente cordiale kezdeményezésével (a The Times 1903 januárjában kezdett sajtó hadjáratot az angol–francia közeledés érdekében) megteremtette Nyugat-Európát mint egységes geopolitikai térséget. A Mackinder által definiált féken tartási politikát más módon nem lehetett érvényesíteni. Mackinder zsenialitása abban áll, hogy az általa megállapított közönséges korrelációk segítségével értelmezhetővé válik a XX. század mint a Nyugat geopolitikai konstituálódásának élő, a NATO-bővüléssel lezáruló folyamata. Mackinder szerint Nyugat-Európa földrajzi értelemben a tengeri hatalom szigetországi hídfőállásának és az óceán felé nyitott Európának mint kontinentális hídfőállásnak az egysége. Civilizációs értelemben ennek a birodalmi logika (körön belüli) feladása felel meg, ami a közös civilizációs értékeiket tudatosító államok közötti háború kizárását jelenti. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti gigászi küzdelemben Kelet-Európa a Hátország birtoklásából adódó hihetetlen stratégiai fölénye ellenére végül is azért maradt alul, mert két kulcsállama, a vilmosi, majd hitleri Németország, valamint a cári, majd a bolsevik Oroszország civilizációs értékei nem voltak azonosak. Mackinder számára a lényeg a Kelet-Európa és ezzel a Heartland fölötti uralom volt. Ehhez képest másodlagosnak tekintette azt, hogy a két hatalom - Németország, Oroszország - közül egy adott korszakban melyik tartja ellenőrzése alatt és szervezi meg Kelet-Európa és a Heartland erőforrásait. A nyugati civilizáció alapértéke, a józan ész azt diktálta volna, hogy megegyezzenek, vagy legalábbis, hogy ne folytassanak kétfrontos harcot. Lengyelországnak, Csehországnak, Magyarországnak és Szlovéniának a geopolitikai egységként felfogott Nyugathoz való csatlakozásával lassan véget ér Mackinder százada. A geopolitika baglya, mely mindent előre látott, az események bekövetkeztével visszabújik odújába, és átadja helyét a holt történelmet vizsgáló tudománynak. Az angol–amerikai államvezetésen belül a század eleje óta messze a legnagyobb befolyásnak örvendő geopolitikai koncepció, a Heartland féken tartásának a szó szoros értelmében politikai gyakorlattá vált eszméje (Gray, 258) persze még nem vált teljesen irrelevánssá. Miközben az Európai Unió keleti határa 2005 táján feltehetően a huntingtoni limesen fog beállni (e szerint a magyar–cseh–lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország lesz az EU teljes jogú tagja), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál. Az első világháború utolsó szakaszában Németország, majd – a békekötést követően – Franciaország és Nagy-Britannia próbálta meg a Németország és Oroszország között hirtelen gazdátlanul maradt térséget a maga kliens-államaival betölteni, ami a jól ismert katasztrófához vezetett. A csőd oka kézenfekvő: az érintett európai nagyhatalmak halálos ellenségei voltak egymásnak. Most a bővítés legfontosabb, kelet-közép-európai irányához Lengyelország, Csehország, Magyarország, valamint a két potenciális tagállam, Szlovénia és Szlovákia tartozik. Az északkelet-európai irány a balti államokat, valamint Finnországot és Svédországot érinti, amennyiben úgy döntenek, hogy a NATO tagállamai kívánnak lenni. A legproblematikusabb a délkelet-európai irány, mivel itt csak Románia és esetleg Bulgária jöhet számításba, de esélyeiket minimálisra csökkenti gazdasági elmaradottságuk és a NATO-tagállamok averziója a balkáni bonyodalmaktól. Az egész koncepció kulcsa az az elképzelés, hogy a potenciális tagállamok is egy regionális NATO-parancsnoksághoz kapcsolódnának. Az északkeleti övezetben Dánia és Németország – amerikai támogatással – meg is kezdte a regionális katonai együttműködés különböző formáinak kiépítését a minden bizonnyal a NATO új tagállamává váló Lengyelországgal és a tagságra pályázó, de e pillanatban bizonytalan esélyekkel rendelkező balti államokkal, valamint az olyan volt semlegesekkel, mint Finnország és Svédország. A legfontosabb, központi stratégiai övezetnek valamilyen módon ki kell terjednie Kelet-Közép-Európa kulcsállamára, Ukrajnára is. Ebben a regionális védelmi együttműködésben az érdekelt NATO-tagállamokon kívül a NATO-bővítés első körében esélyes Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak, Romániának, valamint Szlovákiának és Moldovának kellene helyet kapnia. A délkelet-európai stratégiai övezet súlypontján beindult az olasz–szlovén–magyar stratégiai együttműködés, amelybe Ausztria is bármelyik pillanatban bekapcsolódhat. A délkelet délkeletén pedig Törökország a kulcsállam. A délkelet-európai stratégiai övezet két pólusának összekapcsolása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy – az említetteken kívül – Horvátország és Bosznia, Albánia és Macedónia, valamint Bulgária, Románia és Moldova is bekapcsolódhasson e stratégiai együttműködésbe. Így olyan életképes struktúra jöhet létre, amely idővel megbirkózhat Jugoszlávia, Görögország és Ciprus integrálásával, de akkor is betöltheti stabilizáló szerepét, ha az említett országok – különböző megfontolásokból – elzárkóznak az együttműködéstől. A vázolt együttműködési övezetek által lefedett egész térségben (a NATO-tagállamokat nem számítva) három olyan ország van, amely két stratégiai irányban is lényeges szerepet játszik, illetve játszhat: Lengyelország, Magyarország és Románia. A NATO jelenlegi stratégiai övezetét elsősorban rájuk alapozva lehet és kell kiszélesíteni. Az Egyesült Államok mint vezető európai hatalom mindhárom vázolt együttműködési övezetben meghatározó szerepet játszik, Oroszország viszont egyikben sincs jelen. Francia, német felfogás Nyugat-Európa és Oroszország stratégiai partnerségéről, valamiféle Amerika nélküli vagy az Egyesült Államokat csak harmadik félként invitáló összeurópai struktúráról a NATO-bővítés elfogadásával gyakorlatilag irrelevánssá válik, a NATO-taggá váló volt kelet-európai országok és a Nyugat befolyási övezetébe tartozó, szintén a NATO felé orientálódó kelet-európai államok feje fölött új eurázsiai Szent Szövetség immár nem jöhet létre. Oroszország sohasem volt nemzetállam abban az értelemben, ahogy Nagy-Britannia és Franciaország az volt és az is maradt; a moszkvai Oroszország létrejöttekor nem a különböző orosz fejedelemségek egyesültek – Moszkva vezetése alatt –, hogy lerázzák a mongol igát, hanem a mongol önkényuralommal szimbiózisban élő Moszkvai Nagyfejedelemség foglalta el, a lehető legbrutálisabb módon a „testvér”-fejedelemségeket. Ez bosszulja meg magát most – annyi évszázad múltán –, amikor elképedve látjuk, hogy az „ellenőrzés és felelősség nélküli” elnöki egyeduralom hogyan vedlik vissza – a demokrácia és a piacgazdaság jegyében – 150-200 személy oligarchikus uralmává. A Nyugat és Oroszország közötti érdemi stratégiai partnerség azért nem jöhet létre, mert nincs kinek a partnerséget felajánlani. Az Orosz Birodalom ebben az évszázadban már kétszer (1918-ban és 1991-ben) összeomlott. Harmadik és végleges összeomlása feltehetően magának az orosz ál-föderációnak a végét fogja jelenteni. A központi hatalom erodálódása miatt létrejövő eurázsiai régiók vagy kvázi-államok közvetlenül a nemzetközi politika alanyaivá, pontosabban tárgyaivá válnak, míg a Nyugat-Európában megerősödő regionalizmus alaposan megtépázza ugyan a nemzetállam tekintélyét, de ez a már kialakult és most kialakulóban lévő nemzetek fölötti intézmények miatt nem bomláshoz, hanem egy új, civilizációszintű politikai egység kialakulásához vezet. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat, Eurázsia-politikáját az elkövetkező évtizedekben az Atlanti- és a Csendes-óceán felé forduló régiók támogatása és a Nyugat-ellenes irányba elmozduló régiók féken tartása fogja jellemezni. A Nyugatnak Kelet-Európában pontosan az orosz állam elkerülhetetlen belső összeomlása miatt kell terjeszkednie. Csak a NATO bővítése és a NATO regionális parancsnokságainak égisze alatt létrejövő együttműködési övezetek kiépítése révén valósítható meg az egykor állandó expanzióra ítélt birodalom felbomlása által elindított kaotikus folyamatok féken tartása. Az új féken tartási doktrína (akárcsak mackinderi és kennani elődje) a legteljesebb értelemben önvédelmi jellegű. Nélküle a Nyugat nem óvhatja meg legfőbb értékét: belső koherenciáját.  A Nyugat óriási esélye, hogy az állami struktúráknak a világ minden pontján kimutatható általános gyengülése és elkerülhetetlennek látszó dezintegrálódása közepette a jelek szerint egyedül képes egy teljesen új politikai szerveződési forma megteremtésére, amelynek három pillére a Nyugat civilizációs értékeinek a világban egyedülálló együttesét sajátjának tekintő individuum, az állam „saját” területe fölött gyakorolt illegitim uralma alól felszabaduló lokális állam, valamint a belső és külső békét fenntartó Leviatán. Mivel a nyugati civilizáció politikai formája a demokrácia, a most kialakuló univerzális állam nem birodalom, hanem inkább föderációk, konföderációk és nemzetközi struktúrák együttese. Néhány, önmagában véve csekély stratégiai jelentőséggel bíró ország csatlakozása az Észak-Atlanti Szövetséghez nemcsak a letűnő mackinderi század elmaradhatatlan végakkordja, de belépő is egyben a nyugati civilizáció legnagyobb (és talán utolsó) kalandjának XXI. századi színterére. (Forrás: Beszélő): http://tinyurl.com/zu2oahe

.

.

1956
dokumentumfilm  
Vitézytől
 ((ZDF-nek készítette))
49:32 perces

(Forrás: YouTube):
http://tinyurl.com/krmes7w

Ahogy a film előtt az alkotó is elmondja, félkész a film, mert mielőtt elkészült volna, betiltották.

.

.

 Casino

- (film -

(Forrás: YouTube):

https://tinyurl.com/y7vxq9pl

.

.

Ütött-e Tőkés órája?

/ írta Szőcs

Ami most a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) történik, megközelíthető leíró módon is. A történtek – és Tőkés személyiségének – megértéséhez azonban elengedhetetlen áttekinteni, mi történt az elmúlt években, és kivel történt. Tőkés a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig pusztán azáltal, hogy hivatását komolyan vette, és közösségét becsülettel szolgálta, az ebből következő törvényszerű konfliktusok láncolatán keresztül eljutott a Ceausescu-rezsimmel való totális konfrontálódásig. Fontos odafigyelnünk erre a két szóra: pusztán azáltal. Nem csinált semmi különöset. Nem szervezett ellenzéket, nem alakított földalatti kormányt, nem indított szabad szakszervezeti mozgalmat; nem éhségsztrájkolt, nem írt leveleket a Szabad Európa Rádiónak; nem terjesztett röplapokat. Egy fontos írással jelen volt az Ellenpontokban, anélkül hogy mélyebb ismeretei lettek volna arról, mi is az Ellenpontok. Végezte az egyházi munkát. A titkosrendőrség mérhetetlen ostobasága és felfuvalkodottsága, emberismeret-hiánya, arroganciája kellett ahhoz, hogy Tőkésből a nyolcvanas évek végére hős legyen. Ő nem akart az lenni. De mindaddig provokálták, terrorizálták, vallatták, zaklatták, rémítgették, amíg a rezsim számára közvetlenül valójában veszélytelen lelkipásztor kilakoltatási ügyébe belebukott Übü király Kafkába és Orwellbe oltott bizánci haláltábor-szocializmusa. Pusztán csak azért, mert Tőkés rendelkezett annyi lelki és erkölcsi erővel, ami képessé tette a konok és szívós ellenállásra. De fontos leszögezni: nem ő akart az élre állni – a helyzet, a történelem ment utána és emelte a magasba. Hogy is ne hinne ezek után önmaga kiválasztottságában, abban, hogy isteni eszköz ő a Rossz elleni földi harcban? 1989 decemberében ő volt az egyetlen személy a földön, akivel úgyszólván minden magyar ember azonosult, lett légyen egyébként bármilyen hovatartozású. Ő lett a Szimbolikus és Reprezentatív Magyar. Mi történt közben? Mielőtt erre válaszolnánk, szögezzünk le valamit. Tőkés soha egy percig sem állt a titkosrendőrség szolgálatában. Ez a közvetlen és közvetett bizonyítékok egész sorából annyira nyilvánvaló, hogy teljességgel komolytalan ezt a kérdést egyáltalán felvetni is. A mostanában nevezetessé vált nyilatkozatokkal kapcsolatban a következőket szükséges tudni. Mint Romániában annyi minden, a mérhetetlenül túlduzzasztott titkosszolgálat tevékenysége is a teljesítmény látszatára épült. Végül ez is hozzájárult a rezsim gyors kollapszusához, ahelyett hogy a hatalom számára valós kockázatot jelentő személyekre és történésekre koncentráltak volna, ők egyrészt arra törekedtek, hogy mindenkiről begyűjtsenek valami terhelőt (s így gyanússá tették az egész országot), másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy urai a helyzetnek, ellenőrzésük alatt tartják az egész társadalmat. Ennek a bizonyítási kényszernek volt az egyik tünete a nyilatkozatgyűjtési rögeszme is. A szokásos technika az volt, hogy az embert becitálták (például útlevél- vagy egyéb ügyben), esetleg kiszálltak hozzá, megszemlélni a könyvtárát. Értésére adták, hogy terhelő adatokkal rendelkeznek róla meg barátairól. Az illető persze védekezett, ő ártatlan, dehogy ellensége a szocialista Romániának. Na akkor ezt írja le, és ennek fényében értelmezze, hogy mit keres a polcán a Révai Lexikon. (Ez nem költött példa: Tóthék mai napig nem kapták vissza a tőlük elkobzott Révait.) Vagy: magyarázza meg, hogy jó barátja, X. miért mondta ezt ekkor meg ekkor. Hogy nem úgy mondta? Na akkor írja le szépen, hogy hogy mondta. Stb. Ezután következett a búcsú, az operatív tiszt elégedetten, hogy újabb nyilatkozattal bizonyíthat feletteseinek, az illető pedig némileg megkönnyebbülten: ezt is megúsztam, s még X.-et is sikerült valamelyest tisztáznom. Jól emlékszem arra, amikor Tőkést, brassói segédlelkésszé való kinevezése után, megpróbálták beszervezni. Ezt persze nem így mondták neki, hanem: őneki kötelessége jelenteni, ha tudomására jut bármi, ami az államrend felforgatására irányul. Tőkés sejtette, hogy ennél többről is lehet szó, de ártatlan képpel nekifogott leírni, amit diktáltak neki. Arra volt kíváncsi: hogy is néz ki egy beszervezés, hogy járnak el, mit íratnak alá a kollégáival, hogy működik ez az egész mechanizmus. Megtudta. Mikor befejezték a diktálást, Tőkés közölte, hogy ő ezt nem írja alá. Nem is írta. Drágán fizetett a kíváncsiságáért: olyasvalamit tudott meg, ami államtitoknak minősül, a tisztet nyilván alaposan lehordták, vagy fegyelmit kapott; Tőkés pedig első számú célponttá vált. Tőkés az esetet rögtön akkoriban mesélte el nekem; emlékszem, mennyit szórakoztunk a szekus azon leleményén, hogy Tőkésnek majdani jelentéseit „Kolozsvári László” fedőnévvel kellene szignálnia. A Tőkés-kép lebontása a románok körében: Meggyőződésem, hogy 1990 elején a bukaresti hatalmi berkekben döntés született a nemzeti kommunista-pártállami restauráció szempontjából problematikus személyiségek népszerűségének tönkretételére. (Azokéra, akik az újbóli hatalomátvétel szempontjából valóságos vagy akár potenciális akadályt jelenthettek.) Ennek a – sajnos, elég sikeres – hadjáratnak éppúgy céltáblája volt Mihály király, vagy Cornea asszony, vagy Dinescu, mint ahogy még ma is célpont Tőkés. Az igazsághoz tartozik, hogy ez a kormány ügyesen ki tudta használni a Tőkés által elkövetett bakikat, amelyeket a túlterheltség, az állandó, mesterségesen fenntartott stressz-helyzet és a rossz emberismeret magyaráz. A Tőkés-kép leépülése Magyarországon: Tőkés hatalmas, alapvető hibát követett el, amikor állást foglalt magyarországi belpolitikai kérdésekben. Ezzel elveszítette általános és osztatlan népszerűségét, a reprezentatív szimbólumhordozó személyiségre egyre inkább, mint pártpolitikusra kezdtek tekinteni. Úgy ítélem meg, hogy az említett ügyekben Tőkésnek olykor igaza volt, máskor meg nem. De, még ha mindig igaza lett volna is, akkor sem lett volna szabad fölcserélnie egy spirituális-szimbolikus minőséget egy magyarországi napi politikaira. A történteket magyarázza a püspök isteni elhivatottság-tudata és a környezetében állandósult konjunktúralovagok erőszakossága is. Bárhogy volt is, Tőkés viszonylag rövid idő alatt elveszítette az anyaországi közvélemény szimpátiáját. Tőkésnek így már nem volt mire támaszkodnia abban a jogvédő küzdelemben, amit faltörő kosként folytatott Románián belül és kívül. Mit kellett volna tenni? Ahelyett, hogy öncélú vagy éppen pártcélú protokollrendezvényeken és a tévékamerák fényében reggeltől estig hajszolták volna, első naptól biztosítani kellett volna számára egy irodát, titkárral, sofőrrel, tolmáccsal, testőrrel, állandó kommunikációt a magyar politikai élet minden szegmentumával, s egy olyan saját költségkeretet, amely függetlenséget jelentett volna számára. Hogy kinek kellett volna fenntartania ezt az irodát? Semmiképp sem a kormánynak vagy valamelyik hivatalának. Talán a Református Egyháznak, talán a Parlamentnek, talán néhány alapítványnak. És mi lett volna mindennek a haszna? A magyar érdekek – különösen az erdélyi magyar érdekek – nagy hatásfokú képviselete világszerte. Elvégre nem sok magyar politikus van, akit egyaránt fogad az Egyesült Államok elnöke vagy a pápa; kevesen jutnak el odáig, hogy szónoklatot mondhassanak el a washingtoni Kongresszusban, vagy hogy rendezvényük védnökségét Genscher vállalja el. S ha Tőkés számára biztosították volna, hogy profikkal dolgozhasson együtt, előbb-utóbb felismerte volna, hogy mi az ő igazi missziója és helye Magyarországon: az egyetemes értelemben vett magyar külpolitikát szolgálni. A Tőkés-kép megingása az erdélyi magyar közösségen belül: Az erdélyi magyarság mindenekelőtt elmulasztotta a szembenézést önmagával, önmaga közelmúltjával. Nyilvánvaló, hogy a szekértábor-reflexek nem kedveznek a lelkiismeret-vizsgálatnak, mégis példátlan az, ahogyan az egységre való demagóg hivatkozással az ügyet eltussolták Erdélyben. Innen kezdve a történtek teljesen világosak. Az RMDSZ recseg-ropog. Tőkés közvetlen támogatóit már a megelőző évek folyamán – az ő hibájából is – felszalámizták, őt magát perifériára szorították. Külső és belső hátországa megfogyatkozván, már csak idő kérdésének tűnik, hogy a romániai ragadozók segítségével mikor fogják teljesen megsemmisíteni. E küzdelemben legfönnebb két dologban bízhat. Egyik az, hogy népszerűségét csak a politizáló közegben sikerült kikezdeni, vagyis annak a néhány száz embernek a körében, akik az erdélyi politikai folyamatok hordozói. Az egymilliónyi vokssal rendelkező magyar közösség egészében presztízse sértetlennek tűnik. Ha sikerül elkerülnie a csapdát – hogy saját mezejéből, ahol verhetetlen, becsalogassák egy zsákutcába –, ellenfelein még felülkerekedhet. És mi a másik, amiben reménykedhet? A Deus ex machina. Elvégre ez egykor már kihúzta a legnagyobb csávából. Miért ne bízhatna benne továbbra is? (Forrás: Beszélő): http://tinyurl.com/m7hd7mu

.

.

Idegen földre ne siess
előadja Kallós

(Forrás: YouTube / Kallós Zoltán Alapítvány):
https://tinyurl.com/38ww7kyu

/in: Kallós archívum, Vol. 1 - közzétéve 2017. II. 27.-én/

2020. dec. 14 - 2023. dec. 17 között: 352 megtekintés.

Dalszöveg:

"- Idegen földre ne siess,
Amíg hazádba megélhetsz.
Ne menj messze földre lakni,
Míg hazádba meg tudsz élni.

- Én elmegyek közületek,
Mert köztetek nem élhetek.
Valahára visszatérek,
Még kapjak meg belőletek.

Elbujdosom, megpróbálom,
Ha elveszek sem lesz károm.
Engem úgy sincs ki sajnáljon,
Ki értem könnyet hullasson.

- Édes rózsám vígy el veled,
Ne hadd elmaradjak tőled.
Mert ha elmaradok tőled,
Megszakad a szívem érted.

- Elvinnélek, de nem lehet,
Mert idegen földre megyek,
Mert az utak nagyok, hosszak,
A vizek is megáradtak.

- Ne menj rózsám kételegve,
Arra nagy idegen földre.
Ha le találsz betegedni,
Ki tudja gondod viselni.

Ki tud szívem reád nézni,
Egy-két szóval megbiztatni,
Vagy egy falást enned adni,
Egy csepp vízzel megkínálni."

Lásd még

(lent):

Videók:

Mezőségi magyar népzene;     Moldvai csángó magyar népballadák;    

Moldvai magyar népzene;     Mezőségi karácsonyi énekek.

.23 12 17

.

Rabja vagyok az életnek
Portré Maneszes Márton, Kántor magyarszováti prímásról
- film -

Rendező: Szomjas
Operatőr: Varjasi; Zenei szerkesztő: Halmos; Szakértő: Kallós

(Forrás: Youtube):

https://tinyurl.com/4vfcu3xx

Maneszes nem csak muzsikus, hanem elsősorban kántor, földműves, borbély, köszörűs,
ezeken kívül még a famunkához is ért.
Látjuk őt különböző foglalkozásai művelése közben, kántorként, táncházi muzsikusként.
Az interjúk és a zenei részletek mellett a film bemutatja az erdélyi, mezőségi falu életének egyes mozzanatait is.
Láthatunk közös mezőgazdasági munkákat, táncházat, siratást, temetést.
Ha elhagyjuk a régi zenét, többet nem tudjuk visszahozni
- mondja a portréfilmben Maneszes,
aki maga mutatja be, hogyan „színezi", „öltözteti fel" a díszítetlen dallamot.
A muzsikálásért sokat zaklatták a hatóságok, ennek ellenére úgy gondolja,
a legnagyobb szeretetet a zene hozza ki az emberből.

 2013. júl. 26. - 2023. dec. 15. között: 16 550 megtekintés

.23 12 15

.

Kárpátalja
A II. világháború végén, 1944. novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror ártatlan áldozatainak emléket állító Szolyvai Emlékpark építése 1990-ben kezdődött. Hivatalos felavatására 1994 novemberében került sor. Mintegy 380 településünk 80 emléktábláján közel 10 000 személy, főleg internált civil áldozat, elesett honvéd, munkaszolgálatos, zömében magyar, német, valamint ruszin, zsidó személy neve olvasható, akiknek többségét a magyarlakta településekről hurcolták el és a sztálini lágerekbe, illetve a fronton, fogságban odahaltak. A GUPVI-GULÁG lágerekben elhunytak halálukban is az életet, az élőket szolgálják. Megemlékezhetünk a két világháború és a szovjet megszállás áldozatairól Szolyván – a kárpátaljai magyarság összefogásával és a magyar és német kormányzat támogatásával létrehozhattuk a Kárpát-medencének e tragikus eseményekre emlékeztető talán legnagyobb emlékhelyét, amely mostanra a térség magyarságának zarándokhelyévé vált, örök mementójaként egy letűnt kor sötét diktatúrája ártatlan áldozatainak. 2012-ben a Szolyvai Emlékparkot Magyar Nemzeti Intézményé nyilvánították. A Szolyvai Emlékpark hivatalos veboldala: https://tinyurl.com/y9fajvor

.

13 12 17.

A Neptun-Gate*

írta Borbély

Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz Döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind az után a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944-45-ben a román, majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról; mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről. A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak, hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után csak a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. IIyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető józan érvekkel, arról, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy az maga döntsön saját problémáiról. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európai Tanácsi (ET) felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az ET irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben. Mi történik e helyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda szenátor, Tokay képviselőházi frakcióvezető és Borbély képviselőházi frakcióvezető helyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (pER) nevű „amerikai” képződmény által szervezett, a román hatalommal való, 1993. július 15-én és 16-án Neptun-fürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő, az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg a The New York Times-ban. Nem rójuk fel Frundáéknak Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyíltan magyarellenes, korrupt, kripto-kommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET-felvételt közvetlenül megelőzően. De érdemes Takácsot is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ- frakció, Tőkés tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük. Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól. Az Ügyvezető Elnökség a Romániai Magyar Szóból és a The New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízsveszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (...) Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón részt vevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte." (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában). A Neptun-ügyet végül a Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (...) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (...) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (...) A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.” Úgy véltük, tanulságos lehet húsz év után egymás mellé illeszteni az akkori szövegeket, hivatalos állásfoglalásokat, interjúkat, politikai esszéket, kronológiai sorrendben, annak érzékeltetésére, hogy miként dagadt e partizánakció valóságos belső – sajnos nem tisztító, hanem a krízist elodázó – viharrá. Politikai korkép ez a kötet, s egyben kórkép is. Múltról s jelenről. Abban a hitben adjuk közre e szöveggyűjteményt, hogy általa hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a jövőnket már ne a Neptun-logika határozza meg. (Forrás: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács): http://tinyurl.com/ktx7yn6

*az azonos című kötet előszavából

.

.

Nem vagyunk mi árvák - Csíksomlyó, 1993. Pünkösd

- 52 perces film -

(Forrás: YouTube/ HírTv):

http://tinyurl.com/mjfkrvc

.

.

Sinistra körzet

(részlet)

írta Bodor

(Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum):

http://tinyurl.com/lmdt7vj

Egy regény fejezetei

1. (Borcan ezredes esernyője)

   Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára. Arra kért, tartsam nyitva a szemem, főként az út menti berkenyés bozótot figyeljem, megérkezett-e már a csonttollú madár. Ősz közepe volt, a cserjés idegen hangoktól zsibongott.

   Az erdőbiztos szemléje máskülönben abból állt, reggelente ellátogatott a medvészetbe, szemrevételezte az állományt, majd hazatérőben végigbaktatott valamelyik hegyháton, s miközben magába szívta a rezervátum bódító csendjét, a völgyek mélyéről áradó patakzúgást, jelentést fogalmazott a látottakról. Most azonban járatlan ösvényeken, a hegyi vadászok útjelzéseit követve egyenesen titkos kilátóhelye felé tartott. Állítólag megjelentek a csonttollúak, nyomukban az erdővidéket telente meglátogató láz, amelyet Sinistra körzetben ki tudja, miért, tunguz náthának neveztek.

   Borcan ezredest a tetőn kőből rakott, mohával bélelt pihenőhely várta, közelébe érve jégesőkre való, bőrből készült hegyivadász-ernyőjét a fűbe ejtette, megoldotta köpenyét, és mindjárt kényelembe helyezte magát. Sapkáját is levetette, nehezéknek néhány zuzmótól tarka követ dobott rá, aztán hajadonfőtt, szélben lobogó hajjal, rezgő fülcimpákkal órákon át meredt távcsövével a keleti látóhatárra.

   A fenyvesből éppen csak kibukkanó bérc már a Pop Ivan gerincéhez tartozott, messzire el lehetett róla látni a határon 5túlra, a ruszin erdővidék egymást követő kék vonulataira. A legutolsó halmok mögül, talán már a róna messziségéből sötét füst emelkedett, az égbolt nagy részét keleten, mintha máris az éjszaka közelednék, lila függöny takarta. Ahogy a nap emelkedett, tompultak a távoli színek, s amikor a völgyek kiteltek a délután opálos fényeivel, az erdőbiztos eltette messzelátóját, vette a sapkáját, jelezve, hogy a szemle véget ért.

   Soha nem derült ki, megpillantotta-e a túloldali lankákon azt, amit keresett, a csonttollút vagy a bokorról bokorra közeledő tunguz nátha valami más jelét, és az sem, miért pont engem, az egyszerű erdei gyümölcs-gyűjtögető idegent vitt magával aznap az ukrán határra.

   Hazafelé menet már az aljban megkérdezett, láttam-e csonttollút. Amikor azt feleltem, úgy rémlik, igen, kettőt vagy hármat, azt mondta, akkor meg fogja rendelni az oltásokat.

   Már a laktanya közelében jártunk, amikor esernyőjét megint a fűbe ejtette – egyébként ő volt az egyetlen hegyivadász, aki a nyirkos erdőket télen-nyáron ernyővel a hóna alatt járta –, és újra elővette tokjából a távcsövet. Túl a patakon, a kifakult őszi réten éppen arra haladt el a vörös kakasnak nevezett idegen. Lábával a földet alig érintve, kevélyen lépdelt a mezsgyén, amely az erdőt a kaszálótól elválasztotta, piros haja, szakálla föl-föllobbant a fekete fenyők előtt. Borcan ezredes addig követte messzelátójával, mígnem eltűnt egy sereg sárgán villogó nyírfalevél között. Akkor halkan, szinte bizalmasan megszólított:

– Mondja csak, Andrej. Nem hagytak mostanság véletlenségből magánál egy kis csomagot? – Aztán amikor látta, mintha nem is érteném a kérdést, bután meredek rá, hozzátette: – Mármint számomra valami apróságot. Mondjuk egy frissen fogott halat.

   Bár a kérdés furcsa volt – még furcsább az, hogy válaszom, miszerint nem tartogatok számára semmiféle csomagot, mennyire elkedvetlenítette –, bizonyára elfelejtettem volna az esetet. Csakhogy nem sokkal ezután fölkeresett a gyümölcsbegyűjtőben a vörös kakasnak nevezett idegen. Kezében párával befutott tasakot lóbált, alján kevés vízben egy hal villózott, mindez az erdőbiztost illette volna meg. De Borcan ezredes akkor már nem élt.

   Sinistra lakói jobbára sötétbarnák vagy feketék, a szőkeség ritka, vörös közöttük pedig egyáltalán nem akad. Kivételnek a rezervátumbeli kantinos kislánya, Bebe Tescovina számított, akit messzire világító berkenyeszínű hajáról mindenki ismert a környéken. Ezért, ha valahol vörös ember tűnt fel, minthogy arrafele a hajfestés sem volt divat, mindjárt tudni lehetett, csak átutazó idegen.

   A vörös kakas egyszerű vándornak mutatkozott, könnyű léptekkel szelte át a lejtőket, haja, szakálla, mint az égő csipkebokor, hol itt, hol ott lobbant föl a fekete fenyves alatt. Ősz közepén, csipkebogyóérés idején, a korai fagyokkal egyszerre érkezett; egy reggel csak ott sötétlettek idegen gyártmányú gumicsizmája nyomai a deres ösvényeken.

   Cingár, keszeg ember volt, ukránul, románul, magyarul vagy cipszerül egyaránt rosszul beszélt, és valószínűleg tisztességesen egyetlen errefele használatos nyelven sem tudott. Járása is olyan kevély és magabiztos volt, mint aki nem az idevaló népekhez tartozik. Amellett egész idejét a szabadban töltötte, mintegy jelezve, csak azért csatangol naphosszat a Sinistra mentén, hogy a körös-körül pipáló hegyormokat csodálja.

   Dobrin környékén, ahol az idegen mondhatni naponta tiszteletét tette, a Sinistra vize patakokra ágazott, meredek völgyek mélyültek a Pop Ivan oldalába. A vízmosások mentén szögesdróttal borított acélrudak, betonoszlopok, 7őrtornyok, csapdákkal teli árkok kanyarogtak föl a sziklás hegygerincre: a magasban, a vízválasztón húzódott a határ. A kerítések, árkok, akadályok szövedéke csak egy huzatos hegyszorosban nyílott meg résnyire, ahol a régi földút átbukott a túloldali lejtőkre, amelyek már észak idegen fényeiben áztak.

   Az utat ott kék-sárga sorompó zárta el, közelében kicsi őrszoba állt és egy kopott tábori sátor, tele didergő katonával. Ez az egy határátkelőhely működött Sinistra körzetben, a sorompót itt is csak hetente egy alkalommal emelték fel néhány órára, méghozzá mindig csütörtök délelőtt. Ilyenkor helyet cseréltek a katonai járőrök, hogy a fegyverbarátság jegyében a határsáv két oldalán egymás területét is végigfürkésszék, ugyanakkor áthaladt az a két vagy három civil jármű, amely az útvonalat kormányzósági engedéllyel igénybe vehette.

   A vörös vándor, bár haja, öltözéke, gondtalan délceg tartása messziről elárulta, hogy külföldi, mégsem csütörtökön bukkant fel először, hanem egy szombati napon. Az erdei kápolna bontásán dolgozó kőművesek találtak egy reggel lábnyomaira, délután Géza Kökény éjjeliőr – aki nappalait álmatlanul a falu szélén egy magaslesen töltötte – elevenen is megpillantotta, ereszkedőben a Pop Ivan lejtőin. Úgy látszik, mint a szél, csak úgy szabadon járkált a sövények, drótakadályok között. Az aljban többször is igazoltatták, ám iratait – vélhetően hamisak voltak – a hegyivadászok mindig rendben találták.

   Barna gumicsizmát viselt, amolyan zöld kordbársony kivágásokkal televarrt szürke posztózekét, amilyet a Pop Ivan túlsó lejtőin hordanak, hajadonfőtt járt, keskeny karimájú, kék vércsetollal díszített kalapja hosszú pánton lógva a hátán fityegett. Feje búbján tarajos vörös haj lobogott, állán két oldalra fésült hetyke szakáll.

   Mivel névről senki sem ismerhette, kezdettől fogva, hogy a nappal is vigyázó éjjeliőr megpillantotta – mindjárt el is keresztelte – az egyszerű és sokatmondó vörös kakas név ragadt rá. Vállán átvetve veretektől, rézcsatoktól ékes tarka borjúbőr táskát hordott, jobb kezében, homályosan áttetsző műanyag tasakot lóbált, amelyben, mint valami ezüsthasú hal, fényes tálca fickándozott. Néha megállított erdőn vagy mezőn dolgozó embereket, eladásra kínálta nekik, holott tudhatta, tálcát arrafele nemigen használnak az emberek. Egy darabig találgatták, igazából mit is akarhat: az emberek vásárlókedve felől puhatolózik, avagy csak barátkozó oldalukról kívánja megismerni a helybelieket. A hegyivadászok vagy másfél napon át nyakra-főre igazoltatták, aztán úgy látszik, leintették őket, többet ügyet sem vetettek rá. Ilyen pompázatos külsővel, még ha nagyon erőltetné is, emberfia ügynöknek, kémnek el nem szegődhet.

   Az erdők alját reggelente már dér szürkítette, vagy egy-egy futó éjszakai havazás, a hamvas halmok messzire mutatták a nyomokat, amelyek rendszerint a Pop Ivan felől vezettek Dobrin irányába. Vándorútján az idegent néha véletlenségből egy sereg csonttollú madár kísérte. Ez a madár olyankor költözik a Sinistra völgyeibe, amikor nyomában észak felől már a tél dermesztő szelei közelednek. A fakó réteken lépdelve, feje fölött a kavargó madarakkal, az idegen mintha nem is Ukrajnából, hanem valami régi képeskönyv lapjáról keveredett volna a hazai tájra.

   A csonttollút egyébként nem kedvelték errefelé; kővel hajkurászták, a szemfülesebbje egyszerűen leköpte őket, azt tartották, ahol a madarak seregestől megjelennek, követi őket a tunguz nátha. A láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette.

   Szegény még a halála előtti valamelyik utolsó napon is fölkeresett – ilyesmit igazán nem sokszor tett –, és szinte könyörögve faggatott a bizonyos csomag felől.

– Mondja, Andrej, de becsületszavára. Nem hagytak magánál egy tasakot? Benne egy hal, semmi egyéb. Nem baj, ha megette, csak mondja meg.

   Bár megesküdtem neki, tekintetében a gyanakvás és neheztelés homályával távozott, aztán többet nem is találkoztunk. Nemsokára Nikifor Tescovina, a természetvédelmi terület kantinosa újságolta, az erdőbiztos eltűnt. Medvészek és ezredesek ittak nála a kantinban, ő mindenről tudott. Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn. Sajnos nem idejében, tátott szájában már egy madár fészkelt. Később valaki a halottat odaszögezte – csakis hegyivadásznak öltözött pecér lehetett –, kezén át szuronyokat döfött a földbe, lábát pántokkal fogta a kövek közé, nehogy a griffmadarak elragadják.

   Ezekután keresett fel a vörös kakas, akkori munkahelyemen, az erdeigyümölcs-begyűjtő központban. Áfonyával, szederrel, gombával foglalkoztam, s magam is a tároló egyik kamrájában laktam kádak, dézsák, illatos hordók között. Jól emlékszem az esetre, mert ugyanaznap járt nálam a begyűjtőben először portékájával az új gyűjtögető asszony, Elvira Spiridon. A hegyi lakó Severin Spiridon felesége – elárulhatom, későbbi kedvesem – bemutatkozásul egy puttony szedret és egy tarisznya őzlábgombát hozott.

   A dobrini természetvédelmi területen pár száz medvét tartottak, ezek imádják az őzlábgombát, a szedret, az általam igazgatott gyümölcsbetakarító szállítmányozta nekik az eleséget.

   Észrevettem, Elvira Spiridon, ez a máskor nyughatatlan, remegő inda, tüzes kígyó, parázs cinege most fél lábra sántikált, biceg. Magamban azt kívántam hirtelen, bárcsak 10tüske ment volna a talpába, és én lennék az, aki kiveszi neki. Bármennyire is botor kívánság volt ez, a fennvaló meghallgatott. Amíg a szedres puttonyt hordóba ürítettem, és szitán szétteregettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon leült a küszöbre, és miközben hatalmas fülbevaló rézkarikái körbe villámlottak, örömömre tekergetni kezdte bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és saját kezűleg bontottam ki a fehér posztókapcából. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások óta még mindig barna volt, illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, kicsit nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom aranyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fogammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira Spiridon lábát a kezemben szorongattam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki.

   És az a valaki tényleg ott ácsorgott a közelben: a küszöb elé hirtelen minden nesz nélkül színes szegélyű árnyék vetült, a vörös kakasé. Persze hogy ő volt az, mellén, a széles táskaszíjról, a derekán hordott bőrtüszőről veretek, csatok vakítottak. Tasakjában, amelyet jobb kézben tartott, kevés zavaros vízben, mint egy tálca, ezüsthasú hal fickándozott.

– Figyel rám, Andrej – szólított mindjárt keresztnevemen. – Eztet vinni Borcan ezredes nekije. Mígnem lemegy a nap.

– Rendben – hagytam rá, Elvira Spiridon közelségétől zavarodottan –, tegye csak oda.

   Borcan ezredes akkor már nem élt, de hát ez nem az idegenre tartozott. A tasakot, benne a hallal egy üres hordóba dobtam, és miután az idegen távozott, Elvira Spiridon után siettem, aki félig mezítláb, bocskorát kézben lóbálva, csillámló fülbevalóival ijedten tünedezett el a berekben. Bókjaim sorra elröppentek a füle mellett, ahogy észrevettem, a találkozás a vörös kakassal őt is elkedvetlenítette.

   Akkoriban egyébként a vén csataló Aranka Westinnek csaptam a szelet. Apró jelekből ítélve közömbös ő sem volt irántam, s arról álmodoztam, egyszer egy éjszaka, mialatt borbély élettársa a laktanya szobáit járva a hegyivadászokat nyírja, ő lenge pendelyben vagy éppen teljesen ruhátlanul kiszalad a faluból, a holtág mentén egyenesen az erdeigyümölcs-tárolóba, ahol magányosan éltem. Varrónőként ő is a hegyivadászoknak dolgozott, és a valóságban én voltam az, aki foszlott gallérokat, fityegő gombokat használva ürügyül, néha kései órákban is fölkerestem.

   Ez történt a vörös kakas látogatása után is. Éjszaka a vadludak ébresztettek, őket akkor ősszel a keleti rónaságot elborító füst terelte Sinistra ormai fölé. A csend süket és néma deres éjszakái megteltek a vonuló madarak gágogásával, nyikkanásaival, elcsukló hangjuk – mint néha a bakter klarinétjáé – bekúszott a kéményeken, s virradatig motozott a tűzhely hamujában. Idegeket borzoló nyivákolásuk mindig magányomra ébresztett, s eszembe juttatta Aranka Westint.

   A kertek mélyén, a lombtalan szilvafák rácsai mögött még világított Aranka Westin ablaka. Letéptem zubbonyomról egy gombot, s néhány kerítésen átszökellve nemsokára megzörgettem az ablakát. Kinyúlt a zubbonyért, s miközben öltögetett, ezt kérdezte:

– Mi az ördögöt keresett magánál a vörös idegen?

– A kakasra gondol? Nem is emlékszem, azt hiszem, semmit. Csak egy jó árnyékszék iránt érdeklődött.

– Andrej, Andrej, bele ne keveredjék valamibe. Mindenki tudja, magánál hagyott egy tasakot. Benne szép ezüsttálca.

   Bosszantott a dolog, hazatérve a gyümölcstárolóba, a halat, amely még mindig a hordóban vívta tusáját, kivittem az udvar végébe, s a latrina gödrébe pottyantottam. Hallgatni szándékoztam róla s a vörös kakas látogatásáról. Nem szerettem volna kétes históriákba keveredni, hogy a végén még kitiltsanak a területről. Évekkel korábban titokban tudomást szereztem arról, az egyik közeli természetvédelmi területen él kényszerlakhelyen Béla Bundasian, a fogadott fiam, őt kerestem. Azért szegődtem el erdei gyűjtögetőnek, hogy nyomára bukkanjak. Kár lett volna most óvatlanul mindent, amit eddig elértem – már a diszpécserségig vittem –, könnyelműen elrontani.

.

.

Antall a Varsói Szerződés megszüntetéséről

(Forrás: YouTube):

http://tinyurl.com/gvxxut3

Kulcsszavak:

Csehszlovákia  KGST  Lengyelország  Magyarország  Németország  Szovjetunió  Varsói Szerződés

.