.
Nekünk ennyi jutott… Szakáll Ágnes kiállításán
írta Juhász
Idős parasztember, aki írni-olvasni egymaga tanult meg és nagyon intelligens volt, ül egy széken, térdei közé kulcsolt kezekkel. A művész teljesen kiforrott, korai alkotása e kép… Odébb borbélymester, tekintetei két képről is ránk vetve; e képek egyikének záródó terében a festőnő önmagát is megörökítette távoli tükörképben. Amott a birs, amint simuló fája kihajol a keretek négyzetéből és a fali síkból – fény simította furcsa, oly rejtett és oly ismerős törzsi fonadékait mutatja éppen s mindig. Megelevenedetten. Halottak napja Bécsben – a tüzér tiszt nagybáty emlékére berendezett kegyelet-sarok tárgyi rendezettsége két festményen is. És apósék kertje, az esővíz meggyűjtésére kirakott régi, zománcos fürdőkád - sejlik amott, messze, balra – hogy majd locsoláskor a sok kis haszonnövényje meg ne fázzék… A gondos elrakások öreges további emlékei – egy-egy régi, valamikori bútordarab amint fényre-esőre szintén kikerült. De megőrzésre méltó. Hisz, nézd csak! – egyebek mellett, és, végül is, mindenek előtt – macska az asztal alá tett, mindenektől legvédettebb helyen, a szintén megőrzésre ítélt, Videoton feliratú papírdobozban. Van. Alig is észrevehető módon. Épp kitekint. Míg a kép címe elárulná: ennek a szürke, kis, simogatni való állatnak épp kölykei vannak. Fészekben. De hát ez a cím kinek mit mondana, a tágabb művészi világ számára oly érdektelen, mint egy fényképé, ha lenne, fénykép-címek milliói közt. Azonban a gyűjtő múzeumok, és műértő szakmabeliek egyike kiszól a zárt köréből, mintegy jó tanáccsal: a címben legyen benne valamiképp, hogy biztonságban, igazi, boldogságnyújtó fészekben vannak azok a sejthető, a kedves, apró kölykök. Így, ily címmel más egészen más. Élet. Ehhez képest is nézd, ama boldog, békés, biztonságos kölyki fészek fölött azt az odatört-simult terítéket! Hogy megjárta földi s nap-szelek süvöltő eső-s proton-veréseinek sokasága. Mint egy fénytemető, olyan az a simuló teríték a védett macska-alj fölött. Aki ezt meg tudta festeni, s akik ezt meg tudjuk érteni, és érezni is, nagy, kozmikus időket éltünk meg együtt. A művészetnek és megértésének eme fokán már az örök idők szólnak. Végtelenül… A kép, mint társas önkifejezésünk, annyiban több az emberi beszédnél, hogy az értés legmélyebb és gyönyörű bugyraiban nem csak szólaltat, azaz további megfogalmazásoknak akár elmondására is ösztönöz mások felé, de önmagunkhoz is szólat abban a környezetben, amelyik ez önmagunkhoz való további szólásban legmeghatározóbb. A képiség tehát szélesebb, teresebb köz-és önös értékelésekre ösztönöz a kimondott és az írott beszédhez képest. S ha a képhez ily hatások kiváltásának készsége is járul, de csakis csak azért, mert az a kép „szép” – „kimondhatatlanul szép” - akkor e szépség más-más nyelvet mondók számára is egyként jut érvényre. Azaz: a szép képet látva a sokféle (anyanyelvű) ember egyazon késztetéseket élheti meg. A Szépség láttán. Tudtán. S ez már a Szentlélek természete.
Szeretettel
Budapesten, 2014. január 9-én
Frissítés: 2017. március 15.-én Szakáll Ágnes Munkácsy Mihály-díjban részesült.
.
