.
Szőcs államtitkár
Szőcs szerint alkalmatlan tagok is vannak a kormányban, de magát nem sorolja közéjük.
„A műfaj, amelyben teljesítenem kellett, a következő volt: gúzsba kötve táncolni” – mondja a kulturális államtitkár.
– Úgy tudjuk, nagy utat tervezett még 2011 végére. Hová készült?
– Iránba utaztam volna, de a perzsiai események felülírták ezt a szándékot. A világpolitika nem foglalkozik az útiterveinkkel, hanem áthúzza őket. Sajnáljuk. Főleg, ha megtudhatjuk: mit nyert volna a nemzet az úttal.
– Az iráni kulturális szereplők részéről egy ideje érezhető az érdeklődés Magyarország iránt. Ez akár olyan ügyekben is eredménnyel járhat, mint az Iparművészeti Múzeum helyzetének rendezése. Hatalmas összegbe kerülne az épület renoválása, de minthogy a múzeum fogadja be az iszlám számára szakrális jelentőséggel bíró, világszerte egyik legnagyobbnak számító szőnyeggyűjteményt, az irániak akár áldoznának is a felújításra. Aztán ott van az iráni filmművészet. De itt nincs: méltatlanul hiányzik az európai filmpiacról. Magyarország pedig megfelelő fórumot jelenthetne a kevéssé ismert iráni filmes értékeknek. Ha nem bombázzák porig Iránt és normalizálódik a helyzet, remélem, jövőre megvalósul az út.
– A giccsadóról szóló ötlete sem valósult meg. Azért meg tudja saccolni, hogy az alaptörvényhez festetett képek közül melyiket sújtaná és mennyivel?
– Hiszik vagy sem, máig nem láttam a Kerényi úr által rendelt képeket. Segítségére voltam abban, hogy a magyar festészet egyes remekeihez hozzáférhessen, hogy illusztrálhassa az alkotmányt, de nem kérte ki a véleményem az új művekről. És meg sem mutatta őket.
– Ha ezt meg lehet tenni, nem vicc a posztja?
– Kezdettől fogva ellenzője voltam ennek a rendszernek, melyben a kultúra nem rendelkezik önálló minisztériummal. De előnytelen körülmények között is kötelességünk megfelelni; gondoltam: lássuk, ez a vélemény hátha csak előítélet a részemről. Közeledünk a ciklus félidejéhez, ennyi idő után kijelenthetem: igazam volt. A várható kormányátalakításnál remélem, ezt is figyelembe veszik majd. De nem én vagyok a miniszterelnök.
– Van, ami az ön felelőssége, ott viszont elvonások vannak, nagyobb arányban, mint más területeken. A húszszázalékos zárolás után már 35- 40 százalékkal csökkent az intézményrendszer támogatása, ha a Bajnai-időszakhoz hasonlítjuk.
– Tudom. Felszólít mondjuk Hiller, hogy állítsam meg ezt a folyamatot, én meg a homlokomra csapok: hogy ez nekem nem jutott eszembe! Valószínűleg meg sem próbáltam, nemde bár? Agyrém. Ha tudnák, milyen küzdelem folyt itt decemberben, nem napról napra, de óráról órára azért, hogy az autonómiakiszervezés, a kompetenciaelvonás és a megszorítás egyre fojtogatóbb hálójában valami életben maradhasson! Ha tudnák, hányszor írtuk le, hogy ez vállalhatatlan, tarthatatlan és folytathatatlan!
– Ha így, és mégse hatott, akkor miért is nem áll fel a székéből?
– Attól nem lenne több pénze a Széchényi Könyvtárnak, a Nemzeti Múzeumnak vagy a Nemzeti Galériának. Sőt. Olyan karrieristák kezébe kerülhet a terület, akik azt képviselik: mindenhonnan elvonni, ahol „nem hal meg egy beteg”, ahol nincs azonnali következmény. „Nem történik semmi, ha egy magyar film nem készül el, vagy ha az a cserép, amely kétezer évig jól érezte magát a földben, ott marad még húsz évig” – ilyeneket is hallani kormányzati emberektől. Én idealista vagyok, a szellemi értékek ethoszát és szuperlatívuszát kívánom szolgálni. A kultúrára a költségvetésből annak az összegnek a felét kellene visszafordítani, amennyivel a nemzeti össztermékhez hozzájárul. Nyolc százalékkal járul hozzá, tehát négy százalékot kapjon. Egyedül vagyok ezzel a gondolattal, de nem szűnök meg hangoztatni. Amikor a belső és a világkrízis egyaránt múlt idejűvé lesz, reményeim szerint felismeri majd a kormány, hogy ezt kell tennünk. Trianon után azért tudott talpra állni az ország, mert Bethlen, Klebelsberg, Hóman egyetértettek abban, hogy a kultúrának a költségvetés 8-10 százalékát kell megkapnia. Hiszen a kultúra a nemzetet összetartó erő.
– Vagy a foci. A miniszterelnök nem inkább azt érzi szívügyének?
– Nem emlékszem, hogy jelentősebb beszédeiben Puskás valamelyik cselét vagy szabadrúgását idézte volna. Vörösmartytól Petőfin át Márai Sándorig sok költőt viszont igen. Ettől még szeretheti a futballt akár jobban is, mint a költészetet. De tisztában van azzal, hogy mit köszönhet a nemzet a költőinek. Az elvonások elleni küzdelmem ettől még tény marad, gyűlnek a fekete pontjaim, érzem én is. És csak azok. A pirosakat nem jegyzik fel.- Miért járna piros pont?
– Megvalósult a kulturális kalauz, az a kulturális térinformatikai rendszer, amelynek létrehozását célul tűztem ki. Mekkora berzenkedés volt ezzel a „fantaszta” elképzeléssel szemben! Most meg zavart csend fogadta a sajtóértekezletünket, amelyen prezentáltuk a kulturális GPS-t. Említsem a repülőtér átnevezését Liszt Ferencre? De a Liszt-év példás lebonyolítása is emelte a magyar kultúra világpresztízsét. Ahogy az uniós elnökségi teljesítményünk is. Fél év múlva túl leszünk az első Végh Sándor versenyfesztiválon. Ez a verseny a legrangosabb nemzetközi vonósesemények egyike lesz. Aztán ott van az Andrássy-negyed, melynek üzenete, hogy Budapest Európa egyik állandó kulturális fővárosa kíván lenni.
– Az Andrássy-negyed álom, amely nem valósul meg ebben a ciklusban.
– De elkezdődik valami, ami a figyelmet fölkelti, fontos szereplőként helyezi el Budapestet a nemzetközi kulturális térben.
– A Nemzeti Galéria és a Szépművészeti összevonásával egyébként az volt a cél, hogy a Hiller-kinevezett Csákot eltüntessék előbbi éléről?
– Ott még nem tartunk, hogy egy gombhoz ekkora kabátot varrjunk. Csák megkapta a lehetőséget, hogy szépen búcsúzzon. Nem élt vele. Különben elismerésre méltó munkát végzett, de az ellentáborhoz tartozik, ezért – a Magyarországon, és nemcsak itt kialakult gyakorlat alapján - mennie kellett. Nem vezényeltem volna le egy múzeumegyesítést csak emiatt. Az egyesített gyűjteményeket hatékonyabban fogjuk tudni működtetni.
– Idealistaként elfogadja, hogy alkalmas embereknek is távozniuk kell a politikai hovatartozásuk miatt?
– Minden kormány megtalálja azokat a személyiségeket, akik reprezentálják az értékrendjét a legfontosabb közintézmények élén. Az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb kulturális minisztere a francia Lang volt, ettől még perifériára szorult azóta, hogy jobboldali kormányzat van. Ahol ráhatásom volt, mindenhol elleneztem a kultúrkampfos megközelítést. Például még mindig Alföldi vezeti a Nemzeti Színházat.
– Aminek a kormánypárti frakciók egy része örül, más része pfujol. Lehet ilyen háttérrel kultúrpolitikát folytatni?
– Nehezen. A helyzetet súlyosbítja, hogy mindeközben a politika és a kultúra fontos szereplői igyekeznek önálló kultúrpolitikákat kialakítani és érvényesíteni.
– Fogadjunk, hogy L. Simonra gondol.
– Nem szeretnék neveket mondani. Hármat-négyet is tudnék egyébként. Vannak ennyien, akik hátországgal és koncepcióval bírnak. Őket integrálni kellene, egységes kultúrpolitikai teret létrehozni. Ha ez sikerülne, akkor meg a pluralizmust kérnék számon rajtunk, és az aczéli időket emlegetnék.
– Így viszont olyan vicces helyzetek állnak elő, hogy József Attila szobra ügyében L. Simon megvédi a tervet, ön meg azt mondja, el a kezekkel a szobortól.
– Helyesebb lett volna meg sem szólalnom? Intenzív együtt gondolkodásra volna szükség. Nyitott vagyok rá. De nem fordulhatok minden, nálam nem is jelzett ügyben Kerényihez, Tarlóshoz, Kövérhez, Szalaihoz, megyeközpontok polgármestereihez, hogy márpedig elvárom az előzetes egyeztetést.
– Azért Dörner pályázatáról tudott. Meg sem próbál ilyenkor Tarlós főpolgármesterrel egyeztetni?
– Bizonyos intézményvezetői kérdésekben igyekeztem közös álláspontot kialakítani az adott önkormányzatokkal, de nemigen partnerek. Volt polgármester, aki azt mondta: figyelemre méltó javaslat. Aztán döntött. Az ellenkezőjét. A fellegvárakban úgy gondolkodnak: senki se üsse az orrát a dolgukba. Másrészt egyesek szerint befolyással való visszaélés lenne például felhívnom a televíziót, hogy nem értek egyet mondjuk egy bizonyos műsor hatalmas összeggel való honorálásával, egyáltalán: képernyőre kerülésével.
– Csak nem a Jáksó-féle kétmilliárdos szappanoperára céloz?
– Őszintén?
– Úgy.
– Arra. De a lényeg az, hogy Aczél elvtárs szeretnék-e lenni vagy sem. Nem szeretnék. Hatékonyság terén üdvös volna, de nem erre tart a világ. Sehol nincs ilyen hatalma a kultuszminisztereknek.
– Az irodalmi élet egyes szereplői mégis árulónak, sőt barbárnak nevezik, aki talpnyalókkal veteti körül magát, és nem köszön régi ismerőseinek, írótársainak.
– Ez torzkép, véresen valótlan. Gyakran ér az ellenkező vád: haverokat tüntetek ki, hozok helyzetbe. Még hogy nem köszönök… Azt, hogy hamis ez a kép, olyan emberek bizalma mutatja, akik nem tartoznak a cimboráim közé – talpnyalóknak végképp nem nevezhető nagyágyúké.
– Titkos, kikről beszélünk?
– Nem, de még hagyjuk a neveket, álljanak ki ők a nyilvánosság elé, ha akarnak. Hogy nem minden író tart árulónak vagy barbárnak, talán bizonyítja a felkérés is: vállaljam el a Pen Club elnöki tisztségét.
– Elvállalta. Nem összeférhetetlen ez?
– Egy év múlva el kell számolnom a PEN közgyűlése és a nyilvánosság előtt a döntéseimmel. Ez alatt ki kell derülnie, sikerült-e felhoznunk a PEN-t egykori rangjára, s hogy betartottam-e ígéretemet, hogy a szervezet nem válhat politikai befolyásszerzés terepévé. Lezárva az előző gondolatmenetet: reménytelen körülmények között kell érvényesítenem egy értékszemléletet. Ezen értem a pénzügyi helyzetet, a kormányzaton belüli viszonyokat, a személyi torzsalkodásokat. Azt, hogy ha milliárdokat zárolnak, vagy kineveznek vagy leváltanak egy színházigazgatót, vagy nem váltják le, vagy ha képernyőre kerül egy vállalhatatlan műsor: akkor mindezért a közvélemény engem tesz felelőssé, és tőlem várja a megoldást, de legalábbis azt, hogy távozzam.
– Alkalmatlan miniszterekről beszélt fél évvel ezelőtti interjújában. Azóta meggyőződött az alkalmasságukról?
– Nem. Alkalmatlan minisztereket, államtitkárokat továbbra is meg tudnék nevezni, csak annak nem itt van a helye.
– Arra viszont válaszolhat, hogy önmagát közéjük sorolja-e. Őszintén.
– Ez a másfél év teszt volt. Szabadúszó értelmiségiként, alanyi költőként bele kellett tanulnom egy olyan világba, ahol más normák uralkodnak. Ha figyelembe veszem a körülményeket, ellendrukkereket, a rendszer kafkaiságát, átláthatatlanságát, falanszterszerűségét, azt kell mondanom, hogy a műfaj, amelyben teljesítenem kellett, a következő volt: gúzsba kötve táncolni. Azt hiszem, elfogadhatóan teljesítettem. De ez nem elég. Abban bízom, hogy jövőre ki tudjuk bontakoztatni azokat a terveinket, amelyek a kultúra szolgálatának a XXI. századi valóságra formált rendszerét jelenítik meg.
– Jól hangzik, de mit jelent?
– Az maradjon egy következő – mondjuk, késő tavaszi – beszélgetésünk tárgya.
(Heti Válasz)
Az Új Színház műsorterve Dörner a Szinhaz.hu-n közli az Új Színház idei évadának és a 2012/2013-as évadának részletes műsortervét. Számos magyar bemutatót terveznek, nyári színházat fognak avatni, komolyzenei és gyermekeknek szóló sorozatot indítanak, fesztivált szerveznének és rendezőknek írnak ki pályázatot.Az új vezetés első bemutatója március 23-án Kodolányi FÖLDINDULÁS című művéből lesz. Főbb szerepekben Szakács, Koncz, Bánsági, Koncz, Lux és mások. A rendező Pozsgai. A következő bemutatót április 20-án tartjuk, Páskándi VENDÉGSÉG című darabjából, Pataki rendezésében. Főszerepekben az Új Színház három kiváló művészét láthatják majd.
Hétfő esténként egy világhírű zongoraművészünk nyolc részes koncertsorozatára kerül sor.
Márciustól MIKROKOZMOSZ címmel indul gyerekeknek szóló sorozat, Dr. Galántai rendezésében. Ennek keretében magyar zeneszerzők kifejezetten gyermekeknek írt műveit dolgozzuk fel, elősegítendő a magyar komolyzene és a gyermekközönség kapcsolatát.
Március-április-május hónapban az Új Színház színpadán vendégszerepel több magyarországi és határon túli társulat magyar darabok előadásaival. Az egyeztetések megtörténtek, az előadások ismer- tetőit és a menetrendet a havi műsorokban tesszük közzé.
Május 28-án elő-bemutatót tartunk MERT A MAMÁNAK ÍGY JÓ című zenés vígjátékból, amelyet az egyik legjelentősebb nyári szabadtéri színházzal közösen mutatjuk be, és amely ősztől az Új Színház műsorára kerül. Résztvevők az Új Színház művészei.
Augusztus 6-án új nyári színházat avatunk a Dunántúlon, a pontos helyet és az elképzeléseket febru- ár 15-ét követően ismertetjük. Bemutatásra kerül Hunyady A HÁROM SÁRKÁNY című vígjátéka, mely ősztől szintén a színház műsorán szerepel. Az új nyári színházi helyszín a tervek szerint a következő években az Új Színház művészeinek ad teret és lehetőséget.
Tárgyalásokat folytatunk különböző nyári színházi helyszínekkel és amennyiben lehetőség van rá, szeptemberben fesztivált szervezünk, amelyen a nyári helyszíneken tartott bemutatók, elsősorban magyar drámák kerülnek a budapesti közönség elé. A fesztivál egy hetes lesz, minden este más-más előadás. Így kívánjuk elérni, hogy az értékes nyári előadások szakmai közönség elé is kerülhessenek.
Utódállami területekről
Erdélyből
Brüsszel nem lehet Moszkva
Nyilatkozat
Magyarország Kormánya, illetve célzott módon Orbán Viktor miniszterelnök külföldi politikusok
és véleményvezérek kritikáinak össztüzébe került. Önmagában ez még nem volna baj, inkább csak
meglepő, hiszen legújabb kori történelmünk során bennünket, magyarokat nem nagyon kényeztettek
el azzal, hogy bárkit is érdekelt volna sorsunk Európa eme szegletében. Az előállott rendkívüli
helyzetet akár reménykeltőnek is tarthatnánk, hogyha netán arról volna szó, hogy az Európai Unió
vezető politikusai, felülbírálván az eddigi gyakorlatot, végre nem csupán az Unió határain kívül, hanem
azon belül is kiemelt ügyként kezelnék az emberi és közösségi jogokat. Mert ilyenképpen az is
elvárható lenne, hogy a XX. század egyik súlyos mulasztását is orvosolják, és az önhibájukon kívül
kisebbségi sorsba kényszerült őshonos nemzeti közösségek jogsérelmei és jogfosztásai ellenében is
felemeljék a szavukat, és – példának okáért – a kollektív bűnösség elvén alapuló, mindmáig élő
Benes-dekrétumokat hatályon kívül helyezzék.
Sajnos azonban a felparázsló európai „görögtűz” nem erről szól, a kritikák tartalma és célzata
többnyire lehangoló és felháborító. Egyes nyugati körök a tárgy érdemi ismerete nélkül, a megbukott
vagy egyenesen a hatalomból elcsapott magyarországi politikusok hisztériakeltésére rezonálva
alkotnak sommás ítéleteket. Mások abszurdba hajlóan „náci diktatúrát” vizionálva követelik
Magyarország megbünetését. Többen – „jól értesült forrásokra” hivatkozva – a Magyar Kormány
„megtörését” jelölik meg összeurópai célként. Mi több, egyesek az euroatlanti társadalmi értékrend
alapját, a demokratikus választásokat semmibe véve, a magyar választópolgárok elsöprő akarata
ellenére erőszakolnának új vezetést Hazánkra.
Ez nem az az Európai Unió, amelynek eszmei egysége mindannyiunk számára a jövő zálogát jelenti.
Brüsszel nem lehet Moszkva – ezért joggal várhatnánk el, hogy ne erőből oldja meg a vitás
kérdéseket. Ráadásul az erőfitogtatás kontra-produktív is: ebben a világméretű válságban, melynek a
megoldásával Európa vezetői mindmáig adósok, az európai polgárok fokozódó érzékenységét teszik
próbára azok, akikkel szemben a növekvő elégedetlenség az „EUSSR” betűszóban ölt testet – lásd a
hozzászólásokat több vezető médium internetes oldalán.
Mi, magyarok, a történelem folyamán többször is tanúbizonyságát adtuk szabadságszeretetünknek.
Meg tudjuk védeni demokráciánkat: hogyha netán saját választottaink ellenünk fordulnának,
„megbüntetjük” őket. Erre nézve elég, hogyha megkérdezik a most Brüsszelbe, ide-oda futkorászó,
panaszkodó és feljelentgető szocialista és liberális politikusainkat a 2010 tavaszán megtartott
magyarországi választásokról.
Történelmünk során többször is részünk volt „idegen megszállásban” – így hát többet nem kérünk
belőle.
Az európai Alapjogi Charta előírásait is tartalmazó új magyar Alaptörvény számunkra megfelelő
gaanciát jelent arra, hogy a demokratikus jogállamiság keretei között Magyarország megerősödjön.
Azzal is csak egyetérteni tudunk, hogy a Magyar Országgyűlés – a kommunisták és örököseik
nemzetellenes gyakorlatát végre a történelem szemétdombjára száműzve – törvényben mondta ki a
magyar nemzeti összetartozást. Fontosnak tarjuk, hogy az Alaptörvény Alapvetésének D. cikkét
egészében idézzük: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva
felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és
fejlődését, támogatja ma
.
