13 12 17.
A Neptun-Gate*
írta Borbély
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz Döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind az után a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944-45-ben a román, majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról; mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről. A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak, hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után csak a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. IIyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető józan érvekkel, arról, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy az maga döntsön saját problémáiról. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európai Tanácsi (ET) felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az ET irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben. Mi történik e helyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda szenátor, Tokay képviselőházi frakcióvezető és Borbély képviselőházi frakcióvezető helyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (pER) nevű „amerikai” képződmény által szervezett, a román hatalommal való, 1993. július 15-én és 16-án Neptun-fürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő, az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg a The New York Times-ban. Nem rójuk fel Frundáéknak Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyíltan magyarellenes, korrupt, kripto-kommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET-felvételt közvetlenül megelőzően. De érdemes Takácsot is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ- frakció, Tőkés tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük. Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól. Az Ügyvezető Elnökség a Romániai Magyar Szóból és a The New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízsveszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (...) Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón részt vevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte." (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában). A Neptun-ügyet végül a Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (...) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (...) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (...) A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.” Úgy véltük, tanulságos lehet húsz év után egymás mellé illeszteni az akkori szövegeket, hivatalos állásfoglalásokat, interjúkat, politikai esszéket, kronológiai sorrendben, annak érzékeltetésére, hogy miként dagadt e partizánakció valóságos belső – sajnos nem tisztító, hanem a krízist elodázó – viharrá. Politikai korkép ez a kötet, s egyben kórkép is. Múltról s jelenről. Abban a hitben adjuk közre e szöveggyűjteményt, hogy általa hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a jövőnket már ne a Neptun-logika határozza meg. (Forrás: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács): http://tinyurl.com/ktx7yn6
*az azonos című kötet előszavából
.
