998.
Néhány gondolat Budapest 1944-45-ös ostromáról
Írta: Gosztonyi
Budapest ötvenegy napig volt 1944—45 telén a Vörös Hadsereg ostromgyűrűjében. Nemcsak magáért a városért küzdött ezalatt a szovjet hadsereg, hanem az utcai harcokkal egy időben ki kellett védenie a nyugati irányból 1945 januárjában háromszor is megindított német—magyar ellentámadást. A magyar főváros a második világháború éveiben szovjet hadtörténészek értékelése szerint is amolyan második "sztálingrádi csata" színtere lett. Budapest ostroma idején mind katonai, mind politikai vonatkozásban kemény harcok folytak szerte Európában. A német hadsereg mindenütt visszavonulóban volt. Januárban azonban csak a Dunántúlon folytatott a Wehrmacht offenzív hadműveletet. Érdekében állt-e az össz-magyarságnak Magyarország jövő érdekeit tartva szem előtt a budapesti német—magyar garnizon harca? Mi volt ezzel kapcsolatban már 1944 végén a németek álláspontja? A politikai vezetésé? Az Oberkommando der Wehrmachté? És milyen szerepet játszott e téren a magyar katonai vezetés? A nyugati hatalmak álláspontja — ha egyáltalában volt — miben mutatkozott meg? És végül, de nem utolsósorban: milyen elképzelései voltak Sztálinnak, a Vörös Hadsereg Legfelső Vezetőjének Budapest meghódításával? Milyen veszteségekkel járt a Vörös Hadsereg számára a "budapesti csata" és az ostrom győzedelmes befejezése? Az utóbbi időben a témáról fura nézeteket és értékeléseket lehet olvasni. Mindjárt az elején leszögezhető: a magyar hadsereg kifáradt, az előző harcokban lerongyolódott, rosszul felfegyverzett csapatai a német katonai egységek közé beékelve nem lelkes honvédő háborút vívtak Budapesten, ahová nagy alföldi retirálásuk után beszorultak. Életük megmentése volt számukra a fontos — ezért a mai napig nem tisztázódott, hány magyar katona vett részt Budapest ostroma alatt a város védelmében. Hindy vezérezredes (kivégezték Budapesten 1946-ban) Ausztráliában élt vezérkari főnöke, Horváth vk. ezredes szerint ők már az ostrom legelején igyekeztek létszámlajstromot összeállítani — már csak az élelmezés megszervezése miatt is. Reménytelen vállalkozás volt. A legtöbb póttartalékos honvéd, ha tehette, polgári ruhát szerzett, és igyekezett eltűnni a város tömkelegében. Horváth ezredes végül is — magával hozott feljegyzései segítségével — mintegy 30—32 000 főben adta meg Buda magyar védőinek létszámát. Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS tábornok, a "Budapesti Erôd" (Festung Budapest) parancsnoka ugyanakkor 35 000 német és hétezer (!) magyar katonáról beszélt nekem. Ami szintén lehetetlen. Budapest védelme kizárólag német ügy volt. Maga Goebbels írta volt a Das Reich című elit náci hetilap 1945. március 1-jei számában megjelent vezércikkében: Budapestnél Bécset védtük. Szálasi is hajlott arra kezdetben, hogy Budapest ne váljék csatatérré. Amikor 1944. december 4-én Berlinben járt bemutatkozó látogatáson Hitlernél, Friessner vezérezredes, a Magyarországon operáló "Dél" hadseregcsoport parancsnoka sugalmazására fel is vetette a kérdést, a német Führer azonban lesöpörte tétova kérését. "Az Új Európa megteremtése érdekében szükség van arra, hogy Budapestnél nagyobb szovjet erők horgonyozzanak le. Budapestet, mint erődöt védeni kell. Felmentéséről gondoskodni fogok" — mondotta Szálasinak, majd hozzátette: készülnek a háborút német részről rövid úton eldöntő csodafegyverek. Ha ezek bevetésre kerülnek — megtörik a szovjetek erejét. Szálasi a Berlinbôl Budapestre tartó különvonaton minisztertársaival átbeszélve a tárgyalások menetét, arra a megállapításra jutott, hogy az új csodafegyver csak az atombomba lehet! (Henney közölte e sorok írójával Innsbruckban.) Így azután, amikor Friessner december 6.-án kihallgatáson jelent meg nála a Királyi Várban, Szálasi kijelentette a vezérezredesnek: tisztában van azzal, hogy neki magyar államfőként Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását kellene kérnie, de a Führer megerősítette benne a végső győzelembe vetett hitet. És e szent cél érdekében hajlandó Budapestet "erőddé" kiképezni. Friessnert Hitler még december közepén leváltotta; a "Dél" hadseregcsoport parancsnoka Wöhler gyalogsági tábornok lett. A budapesti hadszíntér a dunántúli német—magyar seregcsoport parancsnoka, Balck tábornok kezébe került. Feje felett azonban Heinrich Himmler, SS birodalmi vezető ekkorra már kineveztette a "Budapest Erőd" parancsnokát Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok személyében. Balck 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben megjegyezte: "Budapesten egy őrült [sic!] parancsnokolt. Leváltani nem tudtam..." Személyes beszélgetéseink során elmondotta: Pfeffer-Wildenbruch a gyarmati rendőrségtől (ilyen is volt a náci Németországban!) jött 1942-ben a harcoló alakulatokhoz, és fogalma sem volt egy hadtest vezetéséről. Addig csak Jugoszláviában a partizánok ellen kellett vitézkednie. Ô, Balck, már 1944—45-ben tudta, hogy az SS-tábornok képtelen lesz feladatának eleget tenni. Budapesten magyar részről az I. hadtest parancsnoka, Hindy altábornagy (1945. II. 15-tôl vezérezredes) ügyködött. Pfeffer-Wildenbruchhal hűvös, kimért volt viszonya, jóllehet a magyar tábornok tudomásul vette, hogy a védelem megszervezésébe neki beleszólása nincs; valójában ezt csak a németek intézték. Ritka esetben informálták e vonatkozásban magyar bajtársaikat. Pfeffer-Wildenbruch szerint a német vezetés nem nagyon bízott a magyar katonákban. Nyitott szemmel jártak: látták a kedvetlenséget, húzódozást és az állandó visszavonulási készséget. Amikor a kiégett Corvin Áruház pincéjében 1945. január elején a magyar polgári ellenállók egy kis csoportja találkozott Hindyvel, és arra akarta rávenni, hogy adott időben nyisson valahol a frontvonalon egy "kaput" a szovjetek számára, hogy a németektől kikényszeríthessék Pest feladását, és a pestieket megkíméljék a háború további borzalmaitól, Hindy csak a fejét csóválta: "Higgyék el nekem, uraim, helyzetemben egy német csicskás többet tud tenni, mint én!" Igaza volt. (Nem Budapest védelméért került Hindy bitóra, ahogy ezt egyesek talán hiszik, hanem az 1944. október 15-i Horthy-proklamáció elszabotálása miatt.) A nyugati hatalmak érdeklődése Budapest iránt 1944—45-ben egyenlő volt a nullával; 1945-ben a nyugat-európai hadszíntéren és Olaszországban voltak lekötve. A teheráni konferencia óta Kelet-Közép-Európa területei hallgatólagosan a Vörös Hadsereg hadműveleti terévé minősültek. 1945. február 12-én és 13-án a brit légierő Drezda városát több hullámban porig lebombázta. A polgári lakosság vesztesége majd 100 000 ember volt. A német keleti területekről visszaözönlő német telepesek "treckjei" Drezdában találtak hosszú bolyongásuk után pár napos nyugalmat. Drezdát a háború folyamán addig nem érte bombatámadás. Épp ezért volt döbbenetes a német hatóság számára az a — ma is megmagyarázhatatlan — brit légicsapás, amely ezt az Elba menti "Firenzét" műkincseivel, palotáival három nap alatt eltörölte a föld színéről. A nyugati közvéleményt Drezda pusztulása érdekelte. A Budapesten még zajló harcok, a város eleste figyelmüket sem 1945-ben, sem később nem keltette fel. Sztálin értetlenül állt a Budapest bevételével kapcsolatos hadműveletek elhúzódásával szemben. Mit akar az a Hitler a Duna-medencében? Miközben minden oldalról támadják Hitler birodalmát, miért összpontosítanak a németek tíz vagy ennél is több hadosztályt — köztük elit Waffen-SS páncélos hadosztályokat is — a Dunántúlra? S miért képtelen Malinovszkij és Tolbuhin azt a Duna-parti várost bevenni? A finn—szovjet frontról (amely 1944 októberére feleslegessé vált) hadosztályok tucatjait csoportosították át Magyarországra — pótolni a két ukrán front veszteségeit és újabb hadseregekkel a németek ellen felvonulni. Budapestnek szovjet részről nem járt pardon. Ellenséges város volt, hiszen jogilag — Szálasi kormányzata alatt — továbbra is megmaradt a németek "fegyvertársa". A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi időkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján fény derült arra, hogy 72 000 elesett, 80 000 eltűnt, 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. Csodálkozhat-e valaki azon, hogy ezek után a hivatalos szovjet minősítés szerint Budapestet a Vörös Hadsereg nem "felszabadította", hanem "bevette"? Leigázta, elfoglalta, birtokba vette. S ilyenkor mi jár a veszteseknek? A jogtalanság. A szabad rablás joga a katonáknak. A nőkkel való erőszakoskodás stb. Legyünk tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És később is hadakoztunk a Vörös Hadsereg ellen Oroszországban. Igaz, fél szívvel és nem lelkesen. 1944 őszén a nagy német visszavonulás során a Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Horthy kormányzó 1944. október 15-i kísérlete, amely a háborúból való kiugrás egyedüli lehetősége lett volna, már a kezdet-kezdetén elbukott. Nemcsak mert laikus és naiv módon tervezték, hanem mert a magyar társadalom többsége inkább vállalta a Vörös Hadsereg ellen a további harcot, semhogy Sztálin hadseregeinek önmagát és családját kiszolgáltassa. Ezért árulta el a hadsereg és a középosztály a kormányzót. Ezért kerülhetett uralomra Szálasi zavaros eszmevilágával, noha őt sem a német vezetés, sem a magyar társadalom nem becsülte. Budapest sorsa 1945. február 11-én és 13-án eldőlt. "Budapest Erőd" védői közül csupán 800 főnek sikerült a budai hegyekbe kitörve és a szovjet csapatoktól szétszórva a saját vonalakat elérnie. Az egykori, kb. 75—85 000 német és magyar katonából február 11-én a budai Királyi Várban kb. 22 000 fô gyülekezett a kitörésre. Ezenkívül kb. 12 000 sebesült maradt vissza a sziklaközpontban, a szükségkórházakban. Ezek túlnyomó többsége a következő napokban megsemmisült. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Főleg a Waffen-SS katonáira vadásztak. Ha megadták is magukat kilátástalan helyzetükben — legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhhegyi fogaskerekû adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra — ott belefutottak a szovjet csapatokba. S ezzel sorsuk megpecsételődött. A Balck tábornok és a Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-tábornok közötti ellentét arra késztette a német 6. seregcsoport dunántúli parancsnokát, hogy 1945. február 13—15. között kísérletet se tegyen arra, hogy a dunántúli német erőkkel egy nagyobb "erőszakos felderítést" kezdeményezve elősegítse Budáról a dunántúli német állások felé menekülő katonák útjának megkönnyítését. Inkább hagyta őket pusztulni. Utószó A tárgyilagosság úgy kívánja, hogy megemlítsük a román királyi hadsereg budapesti harcainak drámai történetét. A román VII. hadtest, Sova hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfőtől 1944-ben egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig tört előre a magyar főváros területén szovjet alárendeltségben. Kezdetben egy szovjet hadosztály sem kívánt a román csapatok felett bábáskodni. Oka: ha a magyarok észlelték, hogy román csapatokkal állnak szemben, sokkal keményebben védekeztek. Sova hadteste 1944 novemberében érte el Budapest keleti elővárosait. Mátyásföldért nagyon keményen meg kellett küzdeniük. Harcoltak a Lóversenypályáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épület-komplexe bevételéért, és elérték a Baross teret. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 főből állott. 1945. január 15-én a hadtest 25%-os veszteséget számolt. Az oroszok is támadták őket. Főleg a Lóversenytér elfoglalásánál, amelyet a németek szükség-repülőtérnek használtak, és védelemre előkészítettek. Amikor itt a többnapos csaták zajlottak, a finn—karél frontról friss szovjet csapatok érkeztek feltöltésre Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall — szovjet szokás szerint — minden eligazítás nélkül azonnal harcba vetette. Ezek a szovjet csapatok a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek. Órákig folyt közöttük a harc: a román hadtest itt közel 100 embert vesztett, köztük — a Keleti pályaudvar térségében — egy ezredest is. Malinovszkij 1945. január 15-én, amikor úgy látta, Pest eleste napok kérdése, mivel a magyar főváros bevételének dicsőségét nem kívánta megosztani a román csapatokkal, úgy intézkedett, hogy Sova tábornok csapataival elvonuljon Budapest alól. Sova dühöngött, de végül is engedni kényszerült. Vác fölé, Mohora térségébe kerültek egyelőre pihenőbe. Sováról a szovjetek nem feledkeztek meg. 1946-ban érte jöttek az NKVD-tôl — huszonöt évi Gulágra ítélték. 1955-ben tért vissza a Szovjetunióból.(Forrás: OSZK): http://tinyurl.com/hp6nrxl
.
