18 1 17.
1923. július 24-én írták alá az antant hatalmak és az ideiglenes Török Kalifátus delegáltjai az első világháború utolsó békeszerződését Lausanne-ban, mely számos kedvezőtlen ponton felülírta a Sévres-ben kötött török békeegyezményt. Négyéves függetlenségi háborújának köszönhetően a kis-ázsiai ország volt az egyetlen vesztes állam, mely érvényesíthette akaratát a győztesek szándékaival szemben. Miután az Oszmán Birodalom 1918 októberében összeomlott, és seregei Mudrosz mellett letették a fegyvert, az antant szövetségesek hozzáláttak a szultanátus régóta tervezett felosztásához. A vesztes országot elözönlötték az olasz, görög, angol és francia erők. A brit hadsereg elfoglalta Konstantinápolyt, a hellének uralmuk alá vonták Kis-Ázsia görögök által lakott részét, az olaszok Anatólia délnyugati felén, a franciák pedig a szíriai mandátummal szomszédos területeken terjeszkedtek. A modern Törökországtól délre eső részeken a brit–francia páros osztozott, a kurdok és az örmények fellázadtak, miután az antant önálló államot ígért nekik. Az idegen megszállással párhuzamosan 1919 májusában polgárháború kezdődött a szultán – és a nagyvezír – támogatói és a Sivasban konferenciát szervező, Ankarában 1920 áprilisában külön nemzetgyűlést alakító Atatürk tábora között. Mehmed 1920. augusztus 10-én, Sévres-ben békét kötött az antanttal, mely következményeiben hasonlított a Magyarországot sújtó trianoni békediktátumhoz: az egyezmény értelmében Törökország kiszorult volna Európából, Anatólia területének több mint a felét át kellett adnia a Lloyd George által támogatott „görög birodalomnak” és a Közel-Keleten mandátumterületeket gyűjtő nagyhatalmaknak. Az Atatürk által megalakított ankarai nemzetgyűlés nem fogadta el a Sévres-ben kötött békét, és – a szabadságharcos vezetésével – még 1920 májusában a szultánnal szemben álló kormányt nevezett ki. Az ellenállók az év során ütőképes hadsereget szerveztek, melynek főparancsnoka – Atatürk – a török többségű területek visszaszerzését tűzte ki célul. A helléneket 1921 januárjában szétverték az Inönü folyónál. 1921 szeptemberében Sakarya mellett a török felkelők újabb győzelmet arattak. 1922. augusztus 30-i, Dumlupinar mellett vívott ütközetben a Konstantinápoly felé vonuló görög erők addigi legsúlyosabb vereségüket szenvedték el a törököktől. Szörnyű etnikai tisztogatások közepette a törökök elfoglalták Szmirna városát, és akadálytalanul nyomultak előre a tengerszorosok mentén, a régi főváros irányába. Brit kormányválság miatt Törökország de facto győztesként jelenhetett meg az 1922 novemberében megnyíló lausanne-i konferencián. Felszámolták a sévres-i békét megkötő VI. Mehmed uralmát, és II. Abdul-Medzsid (1922-1924) trónra ültetésével ideiglenesen kikiáltották a Török Kalifátust. Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i szerződés eltörölte az 1920-as sévres-i szerződésben foglalt – a nyugati hatalmak számára gazdasági előjogokat biztosító – kapitulációkat, és az erőviszonyoknak megfelelően teljesen új határvonalat állapított meg. 1924-ben Atttatürk erőfeszítései nyomán kikiáltották az első – nyugati mintára felépített – szekularizált iszlám köztársaságot. A lausanne-i béke nagyrészt Törökország mai határait rögzítette. A törökök lemondtak az 1918-ig birtokolt levantei, iraki és arábiai területekről. Határviták az iraki Moszul és Hatay – az egykori Antiochia – kapcsán robbantak ki, az Irakban és Szíriában mandátummal rendelkező britek és franciák mindkét területet le akarták választani az új országról. Moszul Irakhoz került, Hatay pedig független köztársaságként létezett 1939-ig, amikor egy referendum révén csatlakozott Törökországhoz. A béke emellett rendelkezett a tengerszorosok demilitarizálásáról is, 1936-ban azonban az ankarai kormány revideálhatta a szerződés erről szóló részeit. (Forrás: Rubikon)
.
