.
A Ferenc József-szigetektől a Budapest-fokig. Történtek Ausztria részéről is kísérletek gyarmatok szerzésére. Az Osztrák Kelet-Indiai Társaság 1722-ben az osztrák–németalföldi Ostendében alakult meg. Ez a fűszer-kereskedelemre létrehozott társaság – akárcsak a hasonló angol, holland, dán és francia társaságok – lett volna hivatva kereskedelmi telepeket alapítani a távoli területeken, amikből a későbbi gyarmatok kinőhettek volna. Erre azonban nem került sor. Anglia és Hollandia kezdettől ellenségesen viselkedtek az osztrák konkurenciával szemben, s VI. Károly német-római császár a pragmatica sanctio elismeréséért cserében az 1731-es bécsi szerződésben kötelezte magát a társaság feloszlatására. Socotra szigetének, az Indiai-óceán Galápagosának megszerzése 1857-1858-ban vetődött fel. A mindössze három és félezer négyzetkilométer kiterjedésű, kedvezőtlen éghajlati adottságú, ám roppant stratégiai fontossággal bíró területet a portugálok rövid ideig már birtokolták a 16. században, de a következő évszázadokban a senki földjének számított. A Vörös-tenger kijáratának ellenőrzése céljából a Brit Kelet-Indiai Társaság tette rá kezét 1834-ben. A szipoj-lázadást követően a társaságot feloszlatták, s e távoli poszt olyannyira feledésbe merült, hogy az angol korona nevében csupán 1886-ban nyilvánították Áden protektorátus részévé. Ezt az átmenetet kívánták Triesztben, a monarchia legnagyobb kikötővárosában néhányan felhasználni arra, hogy fekete–sárga lobogót tűzzenek ki a szigeten, elősegítve a térségben az osztrák kereskedelmet. A Ferdinánd Miksa főherceg által is felkarolt vállalkozás 100 ezer tallért szánt a sziget megvételére, ami az elképzelések szerint hamar megtérült volna a fellendülő ázsiai kereskedelemből. A pénz azonban nem állt rendelkezésre, mert a piemonti események a szárazföldi hadsereg megerősítését követelték. Ugyancsak a szipoj-lázadás idejéhez köthető a Nicobar-szigetek elfoglalására szőtt terv 1858-ban. Az angolok és a helyi lakosok jóindulatának megszerzését, illetve a szigetek betelepítését 1 millió guldenből kívánták megoldani, ami már igen jelentős összegű gyarmati vállalkozás lett volna. Itt azonban az angol korona gyorsabb volt, mint Sokotra esetében, a Brit Kelet-Indiai Társaság felszámolásával egy időben Brit-India részévé nyilvánították a szigeteket, sőt, már 1858-ban ide internálták a lázadásban részt vett indiai katonák egy részét. A „mexikói kaland”: Ferenc József császár öccse, Habsburg Miksa főherceg próbált – francia segítséggel – császárságot alapítani itt 1864-1867-ben. Mexikói politikusok egy csoportja 1854-ben rendkívüli megbízottat küldött Európába, megfelelő uralkodó után kutakodni. Habsburg Miksa főherceg 1856. január 16-28. közötti párizsi látogatásakor már felvetődött az ő személye, mint a III. Napóleon és a Vatikán által is támogatott lehetőség. S mint Bécs párizsi követe, von Hübner báró emlékirataiban is megírta, Miksa elégedetten hagyta ott e tárgyalásokat. Ezért nem keltett meglepetést a francia–spanyol csapatok 1861-es mexikói partraszállását követően, hogy a Juarez ellen harcoló mexikói konzervatívok Miksának ajánlották fel az ország trónját. Miksa 1863. május 28-án érkezett Mexikóba, s vele a Habsburg Birodalomból hatezer fős úgynevezett önkéntes hadtest utazott Latin-Amerikába; soraiban 1047 magyar katonával. 1867. május 21-én 8000 katonájával és 400 tisztjével Queretarónál elfogták a juarista csapatok, és június 19-én Miksát Miramón és Mejia tábornokkal együtt kivégezték. A 19. sz. közepétől felgyorsult az Északi-sarkvidék kutatása, amelybe az északi nemzetek hajósai mellett Petermann kezdeményezésére az 1860-as években a németek, sőt, az osztrákok is bekapcsolódtak. Úgy vélték, hogy az Északi-sarkot a Spitzbergák és a Novaja Zemlja közötti Barents-tengeren át lehet legkönnyebben megközelíteni, mivel a Golf-áramlás hatására a nyílt víz nyáron messze felnyúlik a Jeges-tengerbe. Wilczek gróf, a bécsi Földrajzi Társaság elnöke 40 000 Ft-ot ajánlott fel egy északi expedíció szervezésére, és befolyásával megnyerte az osztrák kormányzati szervek támogatását is, sőt, magától az uralkodótól is 4 ezer ezüstforint érkezett. Magyar részről Zichy járult hozzá jelentős összeggel az expedícióhoz. Erős falú, 30 tonnás hajót építtettek Bremerhavenben, amelyet a vitorlázaton kívül 100 lóerős gőzgéppel is elláttak. A hajót Tegetthoff osztrák tengernagyról nevezték el, aki 1866-ban Lissa-szigetnél megverte az olasz hajóhadat. A Tegetthoff parancsnokául és az expedíció vezetőjévé Weyprecht kapitányt nevezték ki. Helyettese és egyben az expedíció tudományos vezetője Payer főhadnagy lett, aki már részt vett egy, a németek által szervezett sarkvidéki utazáson. A hajó 24 főnyi személyzetének felét gyakorlott dalmát tengerészekből válogatták ki, a tisztek osztrákok voltak, és csupán egyetlen magyar vett részt az expedícióban, a hajóorvos Kepes. Az expedíció merész céljául azt tűzték ki, hogy a Novaja Zemlja megkerülésével a Jeges-tengeren át kíséreljék meg az eljutást a Bering-szoroshoz, vagyis derítsék fel az Atlanti-óceánból a Csendes óceánba vezető, ún. „Északkeleti-átjárót”. A Tegetthoff 1872. június 13-án indult el Bréma kikötőjéből. Július 3-án vetettek horgonyt a norvégiai Tromsoban, ahol csatlakozott hozzájuk Carlsen norvég hajóskapitány, az északi jégvilág ismerője. A Brémából hozott 6 szánvontató kutyafogat kiegészítésére még felvettek 2 eszkimó kutyát is. Ezután folytatták útjukat a zajló tengeren Novaja Zemlja felé. Útközben találkoztak az Isbjörn nevű norvég hajóval, amelyen Wilczek utazott, hogy utánpótlást helyezzen el a Tegetthoff számára a nagy sziget északi részén, a Nassau-foknál. A Tegetthoff nem jutott túlságosan távol a Nassau-foktól, mert jégtorlódásba került, és a jégtáblák közé fagyott. Az a terv tehát, hogy a Bering-szoros irányába haladjanak, meghiúsult. A jégbe zárt hajó a Novaja Zemljától észak felé sodródott egészen a 80. szélességi fok közelébe. 1873 februárjában a hajót hordozó jégmező nyugatias irányban kezdett elmozdulni. Közben a személyzet nem tétlenkedett, meteorológiai méréseket végeztek, és vizsgálták a jégviszonyokat. Felderítés és vadászat céljából kutyaszánnal nagyobb utakat tettek meg. Eljött a nyár, a jégmezők között vízfoltok tűntek fel, de a hajót nem sikerült kiszabadítani a mintegy 10–12 méter vastag jégtáblából. 1873 augusztusának végén északnyugat felől egy szárazföld szegélyét pillantották meg. A jégmező mozgása lelassult, és csak október végén jutottak el a part közelébe, ahol a jég ismét megállapodott. Itt töltötték a második sarki telet. Élelmüket főként az elejtett medvékből nyerték. 1874 márciusában egy kisebb csoport partra szállt, és Payer vezetésével felderítő útra indultak észak felé. Egy hónapig ember által még soha nem látott csodálatos jégvilági tájakat jártak be, és térképeztek fel kb. a 82. szélességi fokig. A nyugatra lévő nagy szigetet Wilczek-földnek, a keletit Zichy-földnek nevezték el, egy kiugró sziklás félsziget pedig a Budapest-fok nevet kapta. Az egész szigetvilágot Ferenc József császárról és királyról keresztelték el. Egy kő alá elhelyezték a szigetek osztrák-magyar birtokbavételének dokumentumait. Az expedíció tagjai tisztában voltak azzal, hogy a szigeten a pusztulás vár rájuk. Többen megbetegedtek, Krisch hajógépész tüdőbajban meghalt. Temetése után a féloldalra dőlt hajóról lehordták a legszükségesebb felszereléseket, élelmiszereket, és szánokra rakva megindultak dél felé. Szántalpakra szerelve magukkal vonszolták három csónakjukat is, hogy szükség esetén vízre szállhassanak. Közel három hónapos kimerítő vándorlás után augusztus közepén elérkeztek a jégmező peremére, melytől délre már a nyílt tengervíz húzódott, a távolban pedig feltűntek a Novaja Zemlja északi hegyei. Vízre tették csónakjaikat és a sziget felé eveztek. A partoknál összetalálkoztak két orosz halászhajóval, az egyik fedélzetére vette az expedíció már végsőkig elcsigázott embereit, és a norvégiai Vardoba szállította őket. Innen bérelt hajón tértek vissza a német partokra. Az Osztrák–Magyar Északi Sarki Expedíció a földrajzi felfedező utazások egyik kiemelkedő teljesítménye. Csupán a bismarcki politikában átmeneti fordulatot hozó 1884–1885-ös évek után vált egyértelművé a korreláció a nagyhatalmi pozíció és a gyarmatok birtoklása között. Anglia és Franciaország régtől fogva klasszikus gyarmattartónak számítottak, s most új vetélytársként csatlakozott hozzájuk Németország. Oroszország helyzete már sajátosabb, főleg azért, mert Alaszka 1867-es eladása után nem volt „tengeren túli” gyarmata. A Kaukázus vidékének, Közép-Ázsiának, Szibériának és a Távol-Keletnek meghódítása, érdekszférák biztosítása Perzsiától Mandzsúriáig azonban egyértelműsítik, hogy a cári Oroszország esetében klasszikus gyarmatosítóval állunk szemben. A gyarmatnélküliség több volt presztízs-veszteségnél, megmutatta az adott nagyhatalom képességeinek határát. A Salamon-szigetek egy részének osztrák gyarmatosítására 1895-1896-ban szőttek terveket, végül azonban Németország előzte meg itt a Monarchiát. 1899-ben Nyugat-Szahara megvételére pályázott Bécs a spanyoloktól. Ám ekkor már a spanyolok kevésbé érezték magukat sarokba szorítva, mint egy évvel korábban, amikor az USA-val vívott vesztes háború során Mikronéziát gyorsan pénzzé tették, eladták Berlinnek, mielőtt az amerikaiak megszerezték volna. Bécs és Madrid üzlete 1899-ben nem jött létre, időközben ugyanis Spanyolországban a nemzeti büszkeség a pénzügyi szempontok fölébe kerekedett. A Monarchia haditengerészeti vezetői úgy látták, hogy az ország nagyhatalmi státusza és tekintélyének megőrzése megköveteli hadihajók építését. Ilyen megfontolások alapján készítették el egy cirkáló osztály terveit, amelyek megfeleltek a fentebb említett feladatoknak. A cirkálók építtetését 1895-ben a haditengerészet parancsnoka, von Sterneck szavaztatta meg. Ennek eredményeként építettek három cirkálót, a Zenta, az Aspern és a Szigetvár nevű hajókat. Az osztály nevét az első hajóról, a Zentáról kapta. A cirkálók építését Sterneck 1897-ben bekövetkezett halála után utóda, von Spaun irányítása alatt fejezték be. A Zenta elkészülése után, 1899-ben a Távol-Keletre indult. 1900 tavaszán, amikor Kínában kitört a boxer-lázadás, a cirkáló Japán vizein tartózkodott. Az osztrák–magyar vezetés utasította, hogy fusson be a kínai Peiho-kikötőbe, ahol szeptember 7-én vetett horgonyt. Ugyanekkor kínai vizekre indult a Kaiserin und Königin Maria Theresia páncélos cirkáló is, amelyet egy hónappal később a Zenta testvérhajója, az Aspern, valamint a Kaiserin Elisabeth cirkáló követett. Az így kialakított hajóraj parancsnoka gróf Montecuccoli ellentengernagy lett. A Zenta a monarchia diplomáciai szerveinek és állampolgárainak védelmére Pekingbe indíttatta partraszálló különítményét, amely június 3-án a német különítménnyel együtt érkezett meg. Június 9-én a Takuba érkező Seymour altengernagy, a nemzetközi flotta-tüntetés parancsnoka minden rendelkezésre álló erővel Pekingbe indult a nehéz helyzetben lévő brit követség segítségére. A felmentő sereg mintegy 3000 emberből állt. A négy osztrák–magyar hadihajóról összesen 500 fő vett részt a partraszálló különítmények tagjaiként ezekben a harcokban. A Zenta cirkáló parancsnoka a nemzetközi erők rendelkezésére bocsátott továbbá még hét tábori ágyút, annak kezelő-személyzetével együtt. A boxerekkel az első összecsapásra június 11-én került sor. Ettől kezdve folyamatosan harcban álltak velük, akiket a kínai hadsereg reguláris csapatai is támogattak. Seymour altengernagynak a hatalmas túlerő ellen meg kellett hátrálnia. Elfoglalták Hsiku erődjét, ahol védelemre rendelkeztek be. Itt várták be az erősítést, amellyel 16 000 főre duzzadt seregük. A boxerek június 17-én a Taku erődből lőni kezdték az előtte fekvő Peiho-öbölben horgonyzó hajókat. Azok viszonozták a tüzet, majd megkezdték az erőd ostromát. Miután a hajóágyúk elhallgattatták Taku ágyúit, sikerült egy rohammal bevenni azt. Ekkor a kínai kormány nyíltan is a boxerek oldalára állt, és felszólította az európaiakat, hogy 24 órán belül hagyják el Pekinget. A határidő lejárta előtt az utcán meggyilkolták Kettler német követet. Erre Seymour altengernagy megindította az időközben erősítéssel felduzzadt csapatait az ostromzár alá vett diplomáciai testületek, épületek felszabadítására. Július 14-én elfoglalták Tiencsint. Augusztus 2-én indult el az időközben 40 000 főre duzzadt sereg Peking felé. A kínaiak elkeseredett és szívós védekezése ellenére augusztus 24-én elfoglalták Pekinget. A Peking körüli harcokban esett el a Zenta parancsnoka, von Thomann fregattkapitány. A nyugati katonai sikerek Kínát megalázó feltételek elfogadására kényszerítették. Jóvátételt kellett fizetnie, valamint újabb területeket kényszerült bérbe adni. A Santung-félszigeten berendezkedő Németország hathatósan közreműködött abban, hogy legközelebbi szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia is részesüljön az 1901-ben aláírt béke által Kínára kényszerített tiencsini koncessziókból. Ez az osztrák–magyar koncesszió mindössze száz hektár kiterjedésű volt, ám e ténynél jóval nagyobb jelentőséggel bírt, hiszen általa a monarchia immár ténylegesen is belépett a gyarmatosító hatalmak klubjába. Ám az első világháború legelején Japán foglalta el a területet, majd a háború után nemzetközi nyomásra visszakerült Kínához. Földünkön ma Ausztria, illetve a kettős monarchia egyetlen gyarmati öröksége az eredeti formájában helyreállított tiszti klub épülete Tiencsinben. A meg nem valósult osztrák-magyar tervek sorába tartozik végül az Ottomán Birodalom felosztására szőtt számtalan elképzelés egyike. 1913-ban, a második balkáni háború során a monarchia szövetségesének számító Bulgária győzelme esetén délnyugat-anatóliai területek kerültek volna Bécs–Budapest birtokába. A Ferenc József-szigetek; formálisan az első világháborút lezáró békekötés után is osztrák tulajdonban maradtak, valójában a terület a senki földje volt, és a szovjet kormány ezt ki is használta. 1921-ben rádióállomást létesítettek itt, 1926-tól pedig saját felségterületnek nyilvánították. Az 1926 óta a hivatalosan is a Szovjetunióhoz, illetve Oroszországhoz tartozó, 18 940 km2 kiterjedésű szigetcsoport azonban még ma is Ferenc József nevét viseli. (Forrás: GepesKönyv): https://tinyurl.com/yb9jyfqu
.
